A Boldogság és én nem jöttünk össze sohasem

Szeretem a piros színt.

Megnyugtató számomra, ha ezzel a színnel veszem magam körül. Magamra öltöm, belemártózom, magamba fogadom. 

Egyszerre jelentheti a vágyat, a gyűlöletet, a szeretetet és a veszélyt. Izgalmas, dinamikus szín, mely szélsőséges érzelmeket és különös gondolatokat ébreszthet.

Nem tudom, pontosan mikor kezdtem el szeretni. Néhány éve.

Gyerekkoromban a kék volt a kedvenc színem. Lázadó időszakomban a fekete és az ezüst nyújtott számomra megnyugvást. Továbbra is szeretem ezeket a színeket. De ma már a piros ural mindent a világomban.

Mikor dühös vagyok, mikor jól érzem magam a bőrömben, mikor szomorú vagyok, mikor csalódok, bosszankodok, elmélkedek, viccelődök, szorongok, mikor mindent érzek, minden túl intenzív, mikor csak a semmi ölel magához. 

Zárkózott ember vagyok többnyire. Nem mondom ki a szükséges szavakat, itt maradnak bennem. Le vannak láncolva. Szinte már nem is mocorognak. Furcsa, érthetetlen dolgokként kavarognak és minél inkább szeretném őket elérni, annál mélyebbre süllyednek.

Valahogy olyan végtelenek és kiszámíthatatlanok, mint a vörös szín.

Szeszélyesen tekeregnek a vörösként villódzó szavak bennem és úgy csúsznak, mint a nedves angolna. Mert egyszerre nyomasztanak és tesznek élővé.

Néha nem tudok kitörni ebből a cellából. Már megint csak én vagyok itt egyedül. Az egyik sarokban ülök és nézem a padlón terjengő, mély vörös, lassan bordóba váltó tócsát, melyet az elkésett szavak halála okozott. Csörgetem a láncokat, a bádog bögre törött füllel hever a fenséges semmi közepén. Túl erősen húztam végig a rácsok mentén. De mégis túl kevéssé, ahhoz, hogy bárki is meghallja.

Kiálthatnék, de a hangom eltűnt összeszűkült, kiszáradt torkom felé haladva félúton. Elvetélt gyermek csupán, melyet jó akarattal és törődéssel indítottak útra, csak valami félúton elromlott. Megakadt kötéllel, kiszakadt zsákkal a hátán vánszorog csupán egyre magasabbra és magasabbra, de a céltól néhány lépésnyire ijedt gyermekként húzódik vissza és elfelejti, hogy vannak dolgok, amiket meg kellene tennie.

Végül visszafordul, szaporán szedi a lábát a gyávaság ösvénye felé. Ez az ösvény is vörös. A kétség és a fájdalom festette ragyogó pirosra. Ez lakozik most bennem is. A fényes, csábító piros, mely egyszerre vonzz és ijeszt halálra.
Én magam vagyok a piros.

Legközelebb ugyanitt!

Csanita