Kezdd az első bejegyzéssel!

2018. február 23., péntek

Légy hát útmutatóm!

Na jó! Bevallom! Egy rohadt nagy lusta állat vagyok! Ez van!
Na de úgyse jár erre a madár se tehát - *Vállat von.* -, mindegy is.
Hát akkor, lássuk, ma mi bújik elő a témazsákból?
Legyen: a VALLÁS.
Először is, nem vagyok vallásos. De akkor mégis miért ez? Tudja a fene! Éljen a spontaneitás!
Meg vagyok keresztelve, szülők még nagyjából vallásos szellemben cseperedtek, de engem és a két nővéremet már békén hagytak ezzel. Az egyik nővérem kiskorában (asszem elsős volt) egy alkalommal volt hittanon és annyi, többet vissza se nézett...
Én nem ítélem el, ha valaki templomba jár vagy ha egy hithű közösség tagja, de amikor már erőszakosan próbálja rátukmálni az emberre a saját hülyeségeit, azt legszívesebben én is (akármilyen tündi bündi vagyok is) elküldeném oda, ahol még az Ördög is feszeng a kellemetlenségtől!
Nem tudom, mit nem értenek azon, hogy az ember jól elvan a saját faszságaival és nem kíváncsi az ezerszer ismételt és kiszínezett történetekre, amit ők olyan nagyon körberajonganak. Érthetetlen! Én se mászok az utcán idegen emberek arcába egy könyvvel és mondom nekik, hogy:
 - Olvasd el! Nem bánod meg! Tetszeni fog! Csak olvasd el!
És mindezt Gollam hangján...
Egyébként furcsa az egész, mert vannak részek, amik kimondottan érdekelnek a Bibliából és szívesebben körbejárnám őket alaposabban is, de tuti fix, hogy nem fogom elolvasni. Inkább rákeresek más forrásokból, ahol már össze vannak szedve a főbb pontok.
Például tudtátok, hogy Ádámnak nem Éva volt az első felesége? Lilith volt az igazi feleség neve, csak épp lázadó volt és leszarta, mit akart Ádám. Aztán meg elhagyta, Paradicsomostul, Istenestül és démonná, bizonyos források szerint szukubbusszá vált (hát... ez azért annyira nem menő, de Ő legalább kikelt az ágyból és követte az álmait!).


Lilithet nem érdekli, hogy mit mondasz és nem csicskul be, mint Éva. Lilith vagány csaj. Legyél olyan, mint Lilith!
Aztán ott van Satanael! Isten egyes számú kedvence. Ez a csávó azt mondta, hogy nem fogja szolgálni az embereket, mert egy angyal nehogy már lealacsonyodjon arra a szintre! Kirobbantott egy háborút, elvesztette a becses (a)EL végződést, aztán bukott lett és a Pokol Urává vált. Azért ez a karrier se olyan rossz! Figyelsz Sátán? Rólad van szó!



Akkor ott vannak a próféták! Ha hiszitek, ha nem, már évezredekkel korábban le volt írva, hogy az emberek évekig háborúzni fognak egyszer, kétszer és lesz harmadik alakalom is!
Einstein egyszer azt mondta:

"Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztos, hogy botokkal és kövekkel."

Ezek szerint ez a ma is sokak által csodált elme biztos volt abban a bizonyos negyedikben is. Az biztos, hogy én azt már nem akarom megélni!
Valójában kissé furcsa, hogy a vallás, vagy inkább a természetfeletti mennyire nem képes megférni a tudománnyal bizonyos esetekben, persze tisztelet a kivételnek. Ismét egy Einstein idézettel támasztanám alá ezt a helyzetet, de annyi azért érdekes, hogy Albert nem veti el Isten létezését, csupán egy alternatív verziót említ, ami kevésbé misztikus, mint a sokak által ismert és gyűlölt, vagy épp imádott kivetítés.

 "Spinoza Istenében hiszek, aki a világ törvényszerű harmóniájában nyilvánul meg, és nem egy olyan Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével foglalkozik."



De hogy visszatérjünk az eredeti kiindulási ponthoz, a vallásnak sok fajtája, formája és oldala van. Tulajdonképpen a legtöbb vallás egy tőről fakad, csak épp más nevek és megfogalmazás lévén valahogy az összes fanatikus elbeszél egymás mellett.
Valójában a vallás legtöbbször egy bizonyos csoport kényelmét szolgálta és teszi ezt a mai napig. Ha az iszlám vallást nézzük, akkor a férfiaknak elég alaposan ki van nyalva az oly nemesnek és felsőbbrendűnek gondolt segge.
A keresztény? Pfü! Most komolyan, anno aki nem vette fel ezt a vallást, szolgáltatta be javai egy tizedét és járt serényen adakozni, azt kiátkozták!, megölték!, megszégyenítették!. Kérlek! Szentnek csúfolt háborúkat indítottak olyan földekért, ahol béke és nyugalom honolt, csak hogy megtömjék a saját zsebeiket. Láttátok ti már a Vatikánt? Annyi aranyat még a Gazsi bácsi se látott egy helyen élőben!
A Jehovák? Ugyanaz. Csak a név más. Ennyi!
Tök mindegy, hogy Allah, Isten, Jehova vagy Kis Pista. Nevetséges!
Én is hiszek! Hiszek abban, hogy mindenkinek kell lennie valaminek, amiben hihet és bízhat. Amibe kapaszkodhat, ha elveszítette a reményét és csak bolyong a vaksötétben, de ne legyen már muszáj benyakalnom ezt a sok marhaságot!
A József, az álmok királya és az Egyiptom hercege gyönyörű feldolgozású biblikus animáció és én imádom őket, mert tényleg nagyon jól sikerültek, a zenéjük pedig a mai napig a fülemben cseng, de most komolyan? Sok mindent elhiszek, de! Szétvált a Vörös tenger? A fáraó megálmodott valamit és jött egy senki kis legény, aki elmondta, hogy a tehenek meg a kalászok ínséget jeleznek? Komolyan?
Félreértés ne essék! Úgy gondolom, az álmoknak jelentősége is tud lenni, nem csak belső vágyainkat és félelmeinket jelzik vissza. De az, amit a Józsi csinált, több volt egy egyszerű hasra ütésnél.
Érdekeeeees!
De hát mégis ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a nagyok szavait és hitelességét?!
Itt le is akartam zárni a mai témát, de még valami zavar:
Megszállt az ihlet és eszembe jutott még valami! Esküszöm, hogy érdekes és gyors lesz!
Tudjátok, van az a szójárás és indulatos kijelentés vagy épp megbotránkozó szólás:
 - Te jó Isten!
Most ebből induljunk ki! Mi az hogy JÓ Isten? Van rossz is? Vagy mifene? Isten talán skizofrén? Vagy a Szentháromságban valami deviáns bújik meg? Vajon melyik lehet a hunyó? Az Apa? A Fiú? A Szentlélek? Nekem mindenesetre elég gyanús a Szentlélek, hogy csak úgy elment meglátogatni a Marit, az meg HOPP!, terhes lett...
Elgondolkodtató, az biztos! Bár ki tudja, hogy mi van a "mi" Istenünkkel, elvégre Zeusz is nagy kujon volt...
Na jó, abbahagytam!
Szép álmokat mindenkinek ma estére! Ne hagyjátok ki az imátokból a...

Sajnos meg kellett szakítanunk eme kompromittálónak minősített bejegyzést! Elnézésüket kérjük a kellemetlenségért és kérjük, élvezzék tovább az estét!

Köszönettel,
Menny
(Merényleteket Elhárító Nagy NYomosítás,
Különleges bevetési osztály)


Hehe! Persze!
Na, szóval mindenki legyen rossz, hogy büszke lehessek rátok és jót ne halljak! Ami pedig az imát illeti:
Mindenki szője bele az imájába a lottó számok utáni vágyát és menjen el egy hosszú és pihentető kikapcsolódásra! Ha már nekem nem jön össze, legalább nektek legyen szerencsétek! Bár a remény hal meg utoljára. De csak mert Ő a gyilkos!
Ezt pedig ne felejtsétek:

„Isten halott. (…) És mi öltük meg”
Friedrich Nietzsche


Legközelebb ugyanitt!
Csanita

2018. február 12., hétfő

Még annyi mindent mondanék, de várnak rám a Semmiben

(Bocsánat, valamit legutóbb elszámoltam, ugyanis, több, mint 30 bejegyzés volt. De annyi baj legyen!)

"Ennyi volt. Elmentem, és ha nem hiszed el, csak számold a napokat, amikor már nem vagyok itt. Amikor nem csöng a telefon, mindig én leszek az, aki nem hív."
Fannie Flagg

Ezzel a nappal hivatalosan is lezárul az idei évi gyászhónap. Annyi mondanivalóm lenne még Héráról. Annyi emlék. Annyi el nem mondott pillanat. De nem tehetem meg - magammal szemben sem -, hogy mindent felelevenítek, mert úgy érzem, nem maradna semmim.
Négy éve ment el, és még mindig pokolian fáj. Van, hogy éjszaka öntudatlanul sírni kezdek. Csak forgolódok és minél inkább próbálom figyelmen kívül hagyni a múltat, az annál erőszakosabban tolakszik az életembe. Nem kérdezi, hogy alkalmas-e, hogy megfelelő-e az időpont. Csak kopogás nélkül rám töri az ajtót, és amikor kiélte rajtam a perverz vágyait és ismét jól kifacsart, továbbmegy. Egy köszönő szó, vagy bármi egyéb nélkül.
Fáj. Annyira fáj. És én semmit nem tudok tenni ellene.
Amikor Héra halálának féléves évfordulója volt, írtam két verset. Ide csak egyet fogok feltölteni, de szerintem mindent elmond helyettem.
Ezt a posztot fontosnak tartottam, mert míg élek, nem fogom elfelejteni ezt az időpontot és az akkor megtörtént dolgok sokban befolyásoltak az eltelt évek alatt. Még ha a családom nem is vette észre! Vagy legalábbis egy része.

Hiába várom, nem hallom gyanakvó morgását többet,
Én drága kis Rókám! - nem láttál még szebbet!
Rágondolok, megfojt az el nem múló szomorúság,
Azt hiszem elhagyott az a fene nagy bátorság,
Holnap mégis felállok, s csak emlékeket találok,
Innentől a szívemre már nem támaszkodhatok,
Átjár a fájdalom, a sötétség legmélyén ragadok,
Nyöszörgése belém hasít, a kíntól térdre borulok,
Zöldült a fű, az egykori hó elolvadt, már csak múlt, 
Olyan nehéz felfogni, mindez tényleg örökre elmúlt.
Leteszem esküm, ha kell a lelkemre, hiszek ebben a kettőnk közt lévő, sosem szakadó kötelékben!


Legközelebb ugyanitt!
Csanita

2018. február 9., péntek

Hogyha úgy érzed rossz az irány...

Na, sikerült!
Mikor elkezdtem a blog írását, nem tudtam, hogy vajon meddig szeretném napi szinten írni, úgy gondoltam, jó ideig, de aztán... Rá kellett jönnöm, hogy az az energia, amit erre fordítok, azt a novelláimtól és a regény kezdeményeimtől vonom meg, így aztán, most, hogy megvannak az egyhuzamban 30 napon át publikált élettöredékeim, már nem fogok mindennap közzétenni gondolatokat és véleményeket, történeteket és kritikákat.
Igazából annak is örülök, hogy egyáltalán 30 nap ment megszakítás nélkül, ugyanis sosem voltam képes naplót vezetni... Jó néhányszor próbáltam, de olyan három nap után mindig feladtam, mert meguntam.
Nem azt mondom, hogy nem lesz egymást követő napokon jelentkezés, de nem lesz ilyen folyamatos. Nem lesz ennyire rendszeres.
És csak hogy legyen egy téma mára is:
Elolvastam a Sunshine könyvet. Tudjátok, amiről tegnap írtam. Hááááát... Be nem szartam, az biztos! Nem volt rossz, csak én nem ezt vártam. Vagy nem is tudom!
Azonban! Amikor befejeztem, elkezdtem egy újabb regényt:

Daniel Glattauer - Örökké Tiéd


Valójában ezzel kapcsolatban sem igazán tudom, hogy mire gondoljak. Ha nem számítjuk a kissé vontatott dialógusokat és furcsa helyzeteket, valamint a valahogy hanyagul odavetett tényeket, akkor leginkább Caroline Kepnes regényére emlékeztet.
 1. Megszállott pasas - pipa.
 2. Túldramatizáló hősnő - pipa.
 3. Körülményeskedés - pipa.
 4. Furcsa hangulat érzékelése olvasás közben - pipa.
 5. Egyfajta kényelmetlenség érzet a hirtelen váltások miatt - pipa.
 6. Beteg az egész úgy, ahogy van - pipa.
 7. Fogalmam sincs, hogy mire számítsak - pipa.
Mi leszek, ha beszólsz? Pipa!

Hogy őszinte legyek, egy kissé pörgősebb cselekményre és dinamikusabb, élvezhetőbb párbeszédekre számítottam. Dehát ez van! Majd kiderül még egy-két furcsaság a lapok fogyásával. Majd kialakul, én legalábbis megadom az esélyt a sorsfordító csodának!


Legközelebb ugyanitt!
Csanita

2018. február 8., csütörtök

Köszönöm, jól vagyok! Hamisan cseng ez így.

Tegnap elkezdtem olvasni egy újabb regényt. (Jé! Mekkora meglepetés!) Elmondom a költő nevét és a könyv címét is, de előtte elmondom, hogy vajon miért is teszünk erről most említést.
Ez a regény nem romantikus! Na, jó nem tudtam előre, de valójában az is van benne, még ha harmat gyenge is a szokásoshoz mérve. Ez a könyv ugyanis egy kísértet és horror (????) sztori, ami egy csajról szól, aki a nevelőanyjával egy idegen városba költözik és semmi nincs csak hideg és eső, meg lepukkantság, no és még egy kevés eső is.
A csaj már az első éjszaka hall mindenféle hangokat meg érzi a hideg áramlatokat (tisztára, mintha a szörfről beszélnék) a lakásban, még ha nincs is nyitva egy árva ablak sem. Most lelövöm az egyik poént, de van a csajnak egy kitömött baglya (naaagyon beteg. Imádom!), ami a szoba egyik sarkából rendszerint a másikba kerül két ajtónyitás között. És ez még semmi! Egyszer konkrétan a csaj pofájába repül! Igen, jól olvastad! A kicseszett kitömött bagoly fogja magát és a szárnyát csapkodva nekirepül a lánynak. Nagyon beteg. És szórakoztató.
És ez itt a baj!
Most tényleg, nem egy Stephen Kinget vártam, de hogy abszolúte semmi, ismétlem: SEMMI izgalmat nem tud kifacsarni belőlem, az durva. Jó ideig csak kerülgettem, mert tetszett a történet és bár nem vagyok egy fosós, de ha az ember hisz az ilyesmiben, azért olykor-olykor mégis csak az ágyon, a takaró alatt tartja a lábát. De ez? Nem rossz könyv és történet ez, egyszerűen csak nem tudott úgy beszippantani, mint a már máskor említett Mumus története.
Na, az beszarás!
És még ha nem is vártam volna el azt a szintet, de legalább egy csipet, egy morzsa ragadhatott volna rá belőle.
De jól van! Elég a nyafiból! Mutatom a könyvet:

Paige McKenzie - Sunshine, Megkísértés


Most járok a felénél, és bár eddig leginkább csalódott vagyok, még reménykedek a csodában!
És hogy akkor már ne legyen olyan nagyon rossz a szájíz ez után a rózsaszín pizsiben parádézó szörnyecske után, bemutatok egy másik könyvet.
A most következő regény romantikus, ezt már akkor tudtam, mikor nekikezdtem, de nem vártam volna tőle, hogy ennyire belém férkőzik. Nem a romantikus részével, leginkább a lélektani hatása volt olyan számomra, mint valami atombomba. Jó poénok voltak benne, de azért mégis sikerült elérnie, hogy a fél éjszakát (mert nem igen ment, hogy letegyem!) végigbőgtem. Jó, jó! Lehet, hogy a gyászhónap miatt amúgy is érzékenyebb vagyok a halál és egyéb kényes témákra, de ez már akkor is durva volt.
Nem mondom el, miről szól, mert nem szeretnék újabb poénlövöldét nyitni. Ha érdekel, nézz utána, nekem tetszett!
Tehát:

L. A. Casey - Gyere haza!


Valójában ma azt szerettem volna kifejteni, hogy mennyire elegem van a valóságból és a szereplőiből. Hogy milyen szar érzés, hogy amikor kérdezek valamit, hozzáérek valamihez, ha egyáltalán bármit is csinálok, az baj! Igen. Mert ha kussolok, akkor meg nem vagyok képes rendesen kommunikálni. Azért ez vicces! Talán ha odafigyelnének arra, amit mondok vagy nem csinálnának belőle rendszeresen viccet, én is jobban meg tudnék nyílni.
Dehát ha nem kíváncsiak rám, ne csodálkozzanak, ha én is leszarom a mondandójukat és az elvárásaikat! Aztán pedig csodálkoznak, hogy két napig egyhuzamban Kláriról mesélek, mert vele legalább lehet normálisan beszélni.
Mert mikor olvasok, úgy érzem élek, de mikor Klárival vagyok, tudom, hogy élek! És ez ritka felemelő érzés tud lenni!


Legközelebb ugyanitt!
Csanita

2018. február 7., szerda

Egy, két, há...

Tudom, hogy már beszéltem a kajákról, de úgy döntöttem, hogy ezt még megosztom veletek. Elmondom a Kryptonitom. A végső fegyvert, amivel kb. bármire rávehető vagyok...
De előtte még elmesélem ezt:
Már több, mint egy éve történt, és akkor is pont tél volt. Épp egy húzós, túlórával megbolondított napot húztam le a munkahelyemen és erősen eluralkodott rajtam a "Hozzám se szóljatok!" érzés. A hátizsákom lehajítottam a díványomra és épp jólesőn nyögtem egyet, ahogy belesüppedtem a kényelmes gurulós karosszékembe, mikor...
 - Anita!
 - Mi a fasz van?
Semmi. Amúgy ezt úgy utálom. Szólnak, és amikor visszakérdezek, basznak válaszolni. De azért tettem még egy kísérletet.
 - Ha?
Semmi.
 - Heee! Mi van?
Válasz híján felálltam a székből és elindultam, hogy megkeressem Anyut.
 - Mi van?
 - Hoznál be fát?
 - Jaj, hagyjál már! Most értem haza!
Nem mondott semmit, így aztán vállat vontam és elindultam a konyhába, hogy több, mint öt órája először táplálékot vegyek magamhoz. A tűzhelyen ekkor láttam meg az edényt. Az edényt, ami még meleg volt. Az edényt, ami a mennyei mannát rejtette. Közelebb lopakodtam.
Mint kiderült, Anyu pont ezt a napot választotta, hogy a kedvenc kajámat főzze. Elhátráltam hát a tűzhelytől és egy szó nélkül felkaptam a fás vödröt. Odakint jó meg pakoltam azt a rohadt büdögét és  elindultam befelé. Miután visszaértem a lakásba a fáskamrából, csak ennyit mondtam Anyunak:
 - Mondhattad volna korábban is, hogy ezt főzted!
 - Nem akartam.
 - Na bazdmeg!
Akkor hát elárulom, mi volt a fazékban: . . . Vadas!
Esküszöm, meg tudok érte bolondulni. Egyszerűen imádom. Bár biztosra veszem, hogy te személy szerint valami extravagánsabbra számítottál, de sajnos ki kellett, hogy ábrándítsalak. De nem tudok vele mit csinálni. Igazából fogalmam sincs, hogy honnan vagy mikor kezdődött ez az őrület, de  ma már nagyon mélyen gyökerezik bennem.
Egyszer, régebben átugrottam tesómhoz és vittem hozzávalókat. Úgyhogy, ahogy előre megegyeztünk, megcsinálta nekem. Nem arról van szó, hogy én nem tudom, csak Ő előnyben van. Tudjátok, a rutin meg az évek...
Ebben csak az a vicces, hogy aztán Anyunak annyit beszéltem a vadasról, hogy másnap Ő is azt főzött. Rohadt jó volt! Non-stop vadas-zaba!
Hogy ez most hogy jött ide? Fogalmam sincs.
Talán csak visszatértem egy pillanat erejéig abba a múltba, amikor még nem volt minden elcseszve 100%-osan.
Ja! Jut eszembe!
Hétfőn Klárinál voltam és pizzáztunk meg horrort néztünk. Tök jó volt! Még akkor is, ha igazából pakolnunk kellett volna...
Na, de nem ez a lényeg!
Épp nagyban fekszünk az ágyban és beszélgetünk meg videókat nézegetünk, amikor megszállt minket az ihlet. A szövegkörnyezetet és cselekményeket egyes esetekben senki ne kérdezze! Annak is örülök, hogy egyáltalán eszembe jutott, hogy mi a fenén röhögtünk olyan jókat. (Pedig nem is ittunk!)
Klári lakótársa épp hazaért és próbált minket hülyíteni a pasis faszságaival, amit enyhén szólva is magasról leszartunk. Aztán amikor végre elhagyta a fedélzetet, megszólalt Klári:
 - Baszki! Hallod, milyen büdös a lába?
Szemöldök ráncolva fordultam felé.
 - Hallani. Hogy büdös a lába!
 - Aha!
Aztán végül neki is leesett, hogy mekkora hülyeséget mondott, mert el kezdett nevetni velem szinkronban.
Aztán volt még egy helyzet, amire majdnem tisztán vissza tudok emlékezni.
Íme:
Még mindig az ágyon fetrengtünk és épp egy régi videoklip paródiáját néztük, ahol a kedves, magát rappernek képzelő srác erélyesen mutogatott az ágyéka felé, mire elgondolkodva megszólaltam.
 - Tudod, hogy mondhatod még másképp a nunust (ha valakinek nem esett volna le, akkor a női nemi szervről volt szó.)?
 - Na, hogy?
 - Muffantyú! 
Megvártam, míg nagyjából elhalt a röhögése.
 - És ismered a párját?
 - Nem! Mi az?
 - Muffrúd!
 - Ez most komoly?
Vállat vontam.
 - Most találtam ki.
Igen, be kell vallanom, mert le sem tudnám tagadni: minket se kell a hülyeségért a szomszédba szalajtani. Szaladunk mi magunktól is!
És ha már ennyire belemásztunk az intim témákba és a káromkodásba. ráadásul a kaja téma is előkerült, akkor volt munkatársamra emlékezve (nem, nem halt meg és nem, nem fog megnevezni), akinek mindig volt egy egyszerre jól hangzó és perverz rímpárja a zsebében, leírom a legbetegebb mondókát, ami emberemlékezet óta csak születni tudott:
Fityma, fityholnap, fityfiritty, fitymapörkölt!
És csak Klárinak külön, speciálba, mert ez a bejegyzés már úgyis el van rontva és csak úgy csöpög a szájmosást követelő szavaktól:
Gecis bugyi!


(Csak hogy teljes legyen a mai káosz!) 

Legközelebb ugyanitt!
Csanita

2018. február 6., kedd

Majd ha kifordítva sem lesz jó

Nem igazán vagyok oda a valóságban a klisés húzásokért. Szeretem, ha valaki fantáziadús és kreatív, ha törekszik és meg is tud lepni. De most nem tök jó, mikor valaki eredeti? Megpróbálom levezetni, hogy mire is gondolok.
Vegyük csak például a rózsát!
A rózsa egy szép virág, de annyira elmajmolták már az évek alatt, hogy én inkább messzire elkerülöm. Meg amúgy is, nekem annyira semmit mondó. Ha már mindenképpen virágot kellene választanom, akkor a kála és a liliom mellett tenném le a voksom. Láttatok már pókliliomot? Eszméletlenül gyönyörű!


Bár a virágok jelentése színenként változik, azért mégiscsak pillantsunk bele néhány gondolat erejéig. Kezdjük a rózsával, ahol két fajtát emelnék ki.
Vörös: szerelem.
Sárga: barátság.
Aztán:
Kála: szépség.
Majd:
Liliom: tisztaság, kedvesség.
Valójában nem szeretem, ha a valóságban valaki a "szerelem" szóval dobálózik. Nem tudom, mondhatjátok, hogy kiábrándult, tapasztalatlan vagy épp megkeseredett vagyok, de szerintem a szerelem csak a képzeletben, a könyvekben és a filmekben létezik. Talán ezért is ódzkodok ennyire a romantikus kapcsolatok kialakításától? Mert nem is hiszek benne igazán? Talán! Annyira misztikusnak hat számomra ez a valami, hogy ha választanom kellene, hogy a kis hableányban vagy a szerelemben hiszek, gondolkodás nélkül a kis hableányt választom.
De haladjunk is tovább a klisék világában!


A gyémánt!
Gyerekek! A gyémánt egy drágakő, amit szerintem csúnyán túlbecsülnek. Oké-oké! Szép meg minden, még értékes is, de most komolyan! Ez - az én meglátásom szerint - csak besértődött szén, ami a földben rohad több kilométer mélyen és bazi nagy nyomás alatt.  Én ha ránézek erre az ásványra (most csak a víztisztát nézzük) - hiába szikrázik ezer színben -, nekem olyan érzésem támad, mintha a fehér színt látnám. Ami még csak nem is szín! Valahogy annyira... Hogy mondjam? Egyszerű? Unalmas? Túlértékelt?
Meg ha már itt tartunk! Azt mondják, hogy a gyémánt egy örök élet és a legkeményebb anyag a Földön (amúgy van kivétel, tessék utánanézni!). Hát nem tudom. Ha nem vagy kém, esetleg titkos ügynök, akkor mi szükséged neked erre...?
Múltkor utánanéztem és kiderült, hogy a rubin (csecse piros!) akár tízszer olyan drága is lehet, mint a klisés és - számomra - kissé unalmasnak vélt gyémánt. És ha már itt tartunk, az aranyról már inkább ne is beszéljünk!
Na, haladjunk! Lássuk a következőt!
Mi is szokott még lenni? Hm... Áh! Megvan!
Úgy tűnik a könyvekben (amerikai és egyéb angol ajkú földrészek előnyben) annyira odavannak a Mercedesért és a Ferrariért, hogy autós szakértő biztos nem leszek. Emberek! Biztos vagyok benne hogy lehetne mást is írni ezeken kívül, hiszen a még ma is gyártott autómárkák száma meghaladja a 100-at is. Tehát nekem ne akarja senki bemesélni, hogy mást nem tud írni!
Hiszen ott a Jeep, a Maserati, a Bugatti, a Jaguar, az Aston Martin... De felőlem akár még Trabant is lehet (bár 1991 óta nem gyártják...)! És még jó ideig lehetne sorolni, mert igencsak hosszú a lista! És akkor még csak a könyvekről beszéltem! Ha a valóság talajára helyezzük vissza a főhadiszállásunk, mit látunk/hallunk? BMW így, Suzuki úgy, egy Opel itt, egy Ford ott. Hát a Mercit már említettem, de azon és a BMW-n kívül legalább már lejjebb adtunk a sznobsági szintből. 
De ugorjunk!
Egyszerűen csak néha elgondolkodom rajta, hogy miért és hogyan épülhettek fel ezek a "fától az erdőt" tornyok, amik eltakarják, elrejtik az ember szeme elől a többi értéket. Egy kicsit olyan, mint amikor egy-egy híresebb étterem a neve miatt nagyobb felhajtást kap. Például lehet, hogy finom a kaja a KFC-ben, de lehet, hogy Rozi néni falodája jobban bejönne, ha ismernéd. Vagy például ha az országok ismertetőjegyeit vesszük:
Kína: Nagy fal, leves, húzott szem.
Oroszország: medve, vodka, Lada.
Olaszország: pizza, bőrcipő, Pisai ferde torony.
Amerika: McDonald’s, Hollywood, Nagy alma.
Magyarország pedig? Hát... Paprika, termálfürdők meg egy tenger, ami igazából csak tó!


(Látjátok? Sári néni egy darabig még fűzheti a paprikát. És biztos, hogy a Pokolba kívánja már az egészet, magyar ismertetőjegy ide vagy oda!)

Ennyi! Ezzel körbe vannak írva az évszázadokkal és jelentős történelemmel bíró országok és ha az ember nem néz ezek mögé a (bár méltán) kiemelt és felmagasztalt tulajdonságok mögé, sosem fogja megismerni az igazi értéküket.
Valami ilyesmi lehet az emberekkel is.
Emlékeztek a Shrek első részére? Azt boncolgatja (bocs, szóvicc!) benne Shrek és Szamár, hogy a nő olyan, mint egy hagyma, amit rétegenként kell lebontani (mármint nem a testét! Az elég morbid mese lenne amúgy...).
Ez hogyan kapcsolódik ide? Egy idő után csak felszínesen szemlélünk meg dolgokat és elfelejtkezünk róla, hogy senki és semmi nem az, aminek az első pillanatban látszik. Például, ha velem találkoznál az utcán, nagy rá az esély, hogy egy talpig feketébe öltözött, unottnak tűnő emberrel találkoznál. Aztán meg kiderülne számodra, ahogy kinyitom a szám és énekelni kezdek, hogy a mélynek hangzó beszédhangomhoz furcsa, szoprános énekhang társul. Vagy mezzo. Vagy alt. Mikor melyik...


Ezzel csak arra akartam kilyukadni, hogy az embernél nagyobb hülyét még nem teremtettek!
Túl csalókák vagyunk, túl kétszínűek, túl optimisták, túl pesszimisták, túl álmodozók, túl földhözragadtak, túl idegesek, túl idegesítőek, túl felszínesek, túl ostobák, túl szerelem ittasak, túl érzéketlenek, túl önzők, túl bátrak, túl félénkek, túl őrültek, túl csendesek, túl hangosak, túl klisések, túl ügyetlenek, túl unalmasak, túl élénkek...
Látjátok? Semmi sem elég jó vagy elég rossz egy idő után. Mert van, hogy már kifordítva sem jó...


Legközelebb ugyanitt!
Csanita

2018. február 5., hétfő

Szavakon túl

Há! Fájok. Most csak úgy testileg. Nem is tudom, talán nem a legjobb, ha este kezd az ember a favágáshoz, aztán fél órát sétál a kurva hidegben. Most nem azért, de már igazán eltakarodhatna az anyjába ez a kurva Tél, mert a hócipőm tele van ezzel a rohadt hideggel!
Persze, mondhatjátok, hogy de még csak február van, de hát akkor meg igazán eldönthetné az időjárás, hogy most akkor tavasz legyen vagy tél!
Az embernek olyan hülye hangulatingadozásai tudnak lenni, hogy az nem állapot. Most is csak olyan... Furán? Talán. Furán érzem magam és még csak lövésem sincs róla, hogy tulajdonképpen miért.
De addig is vigasztal, hogy jó helyen vagyok és pillanatnyilag ennyi is elég, hogy ne tűnjön totál reménytelennek a helyzet.

Do jeito que vai, vou criar um painel só pro Groot.

Legközelebb ugyanitt!
Csanita

2018. február 4., vasárnap

Hív egy emlék, vár a Múlt!

A zene mellett az olvasás a másik olyan szenvedélyem, ami a nap bármely percében képes magával ragadni. Szeretem a könyveket, szeretem venni őket, beszélni róluk, olvasni róluk, hallani róluk, nézni őket, érinteni őket, érezni az illatukat. Nincs kimondott kedvenc műfajom, de szeretem ha mindenből van a történetben egy csipet. Romantikából, erotikából, krimiből, horrorból, ha kicsit vicces, ha kicsit szomorú. Egy kis izgalom és egy adag furcsaság. Ha tanulok belőle valami újat, ha van mondanivalója. De időnként boldoggá tesznek a klisés húzások is.
Rengeteg névvel, történettel, körülménnyel és céllal ismerkedtem már meg. Rengeteg kultúrába és történelembe, országba és világba nyeretem már bepillantást. Vannak olyan írók, akiktől olyan sokat vagy egy bizonyos művet olyan sokszor olvastam el, hogy egy bekezdés elég egy könyvükből és én tudom, hogy ki vetette azokat a sorokat papírra.
Nagyon sok regénnyel találkoztam az elmúlt években. Ugyan volt egy "rövid" időszak - nagyjából két év - mikor szinte teljesen leálltam az olvasással, de hát most ismét itt vagyok. Nem tudtam elszakadni! Nem tudom, talán megcsömörlöttem? Lehet. De még ha könyveket nem is olvastam, áttértem a szinkronosról a feliratos animékre és ázsiai sorozatokra. Én nem tudom, valahogy ma már a hideg kúszik végig a hátamon, mikor meghallom a magyarok szinkronizálását a japán animációkban vagy ahogy a neveket kiejtik! Egyszerűen nem! Olyan szinten idegesít, hogy a falra tudnék mászni. És akkor a hivatalos manga fordításokról ne is beszéljünk...
Tudod, milyen idegesítő, hogy megszokod a romaji átírást, aztán azt még magyarosítják? Amúgy a romaji magyarosítva: romadzsi!
Jó isten! Hát milyen már így leírva? Mint valami cigány bűbáj egyik szava! Borzalmas! Vagy vegyünk még néhány példát!
Kuroshitsuji - Kuroszicudzsi, Natsu - Nácu, Koyasan - Kojaszan, Saitama - Szajtama. Tulajdonképpen pontosan nem lehet visszaadni magyarul a japán szavakat, mert a Saitama esetében is furcsa átmenet van az "A" és az "Á" betű között.
Na jó, inkább hagyjuk, mert már így is eléggé csípi a szemem a dolog és az egész úgy van elbaszva, ahogy van!
Hogy visszakanyarodjak eredeti napi témához ez után a varga betű után:
szeretném felsorolni néhány kedvenc íróm nevét és ismertetni a tőlük olvasott első műveket is.
Lássuk akkor!


 - Meg Cabot (Meggin Patricia Cabot), vagy Patricia Cabot, esetleg Jenny Carroll:
Első könyv, amit olvastam tőle: Tudom, hol vagy! Ketten a Harleyn (Hívószám: 1-800 sorozat, 1. könyv, 2001).
Érdekesség, hogy ez a történet az alapja egy régebbi sorozatnak, aminek a címe: Eltűntnek nyilvánítva. Egyszer belekezdtem, de a csaj nem volt sehol az általam elképzelt tökös csajhoz képest, ráadásul még csak Rob sem volt benne! Most komolyan! Miért? Miért csinálják ezt velem? *Hüpp, hüpp*
Még a kezdet kezdetén találkoztam a könyvtár ifjúsági regények részlegén az írónővel és a munkáival, de még a mai napig képes vagyok belemerülni a különböző világokba, melyeket megteremt. Ezt a sorozatot pl. olyan négyszer vagy ötször olvastam végig az évek során és még fogom is, újra és újra. Mert imádom. Mert nosztalgikus. Mert szavakba önthetetlen érzés fog el, mikor Meg Cabot regényeit olvasom. Ennyi.


 - Darren Shan (Darren O'Shaughnessy):
Első könyv, amit olvastam tőle: Rémségek cirkusza (Vámpír könyvek sorozat, 1. könyv, 2000).
Szintén megfilmesített mű, ami egy címen osztozik a regénnyel (de ha engem kérdeztek, nem egy nagy durranás. Valójában a sorozat elolvasása után újranéztem a filmet és újraértékeltem magamban. Másodjára még annyira sem tetszett...). Gáz!
Akkor még nem voltam nagyon belelendülve a horror (?) könyvek világába, de ha ez annak számít, akkor ez volt az első, amit olvastam. Egy ismerősöm ajánlotta és a saját DEDIKÁLT! példányát adta kölcsön! Legtöbb művét olvastam és amihez csak hozzájutottam, azt imádtam!


 - Nora Roberts (Eleanor Marie Roberts), vagy J. D. Robb:
Első könyv, amit olvastam tőle: Sullivan asszonya (önálló regény, 1984).
Nem is tudom pontosan, hogy most ismerősöm ajánlotta vagy én akadtam rá, de ez volt az első olyan regény, ami az abszolút romantikára volt kiélezve. Tehát nem kalandregény volt romantikával vagy fantasztikus némi románccal. Nem! Aki olvasott már az írónőtől  vagy hallott róla bármit is, az tudja, hogy rengeteg regényt írt és mind jó a maga módján, de mégis egy kaptafára készültek! Ami nem baj! Csak én egy idő után úgy éreztem, hogy inkább nem kezdek bele egy-egy hosszabb regényébe, mert még ha nyújt is új dolgokat időnként, túúúúúúl... Hogy mondjam? Idilli? Unalmas? Nem, ez nem igaz. Nem tudom. Az is lehet, hogy az a nagyjából hetven regény a ludas, ami annyira egyformának tűnt egy idő után...
Amúgy csak mellesleg megemlítve: ez a regénye nem, de számtalan másik szintén vetítővászonra került!
Plusz kiegészítés: a kedvenc regényem tőle (a klisék és a nyáltenger ellenére): Pamela rózsája.


 - Gail Carson Levine:
Első könyv, amit olvastam tőle: Elátkozott Ella (önálló regény, 1997).
A mai napig nagy kedvencem! Imádom Ellát és a folyamatosan jelenlévő makacsságát, a herceg meg úgy tökéletes, ahogy van!
Nagyon sajnálom, hogy az írónő többi műve nem került a magyar "Lefordítandó" listára, mert ha a többi története is olyan, mint ez, akkor valami eszméletlenül jóról, fantáziadúsról és (bár klisék is előfordulnak, vagy újra felhasználások - pl. itt: Hamupipőke -, de akkor is! ) egyediről maradunk le.
Nem tudom, hányszor olvastam, de nyugodt szívvel tudom ajánlani bárkinek. A belőle készült filmmel ellentétben...


 - Laurie Halse Anderson, Laurie Anderson:
Első könyv, amit olvastam tőle: Hadd mondjam el... (önálló regény, 1999).
Csak nézelődtem a könyvtárban és: Ennek megakadt rajta a szeme. Ennek megtetszett a leírása. Ez hazavitte. Ez elolvasta. Ez az icike-picike pedig megszerette. Történet vége.
Többször is elolvastam, de eddig nem vitt rá a lélek, hogy az írónő másik művéhez is hozzányúljak. Nem tudom, talán nem akarok csalódni, mert ez a regény olyan nagy hatással volt rám. A hangulatok változását úgy éreztem, mintha én is része lettem volna a történteknek, ami egy ilyen regény esetében ijesztő tud lenni. De ne is csodálkozzunk! Hisz a dialógusok nehezen vitték volna el a hátukon a történetet. De ez a történet pont erről szól! Hogy párbeszédek nélkül is működik egy történet, mert minden odabent zajlik le valójában! *Kocogtatja a halántékát.*
Amúgy ezt a történetet is megfilmesítették, de nem néztem meg sosem. Valójában - ha csak el nem felejtettem, hogy anno találkoztam vele valahol - most találtam rá, mikor képet kerestem a regényről.


 - Susan Elizabeth Philips, Justine Cole vagy Susan Philips:
Első könyv, amit olvastam tőle: Angyali csók (önálló regény, 1996).
Szintén a könyvtárban akadtam rá. A felnőtt könyvek részlegén "turkáltam" és valahogy megtetszett. Aztán megimádtam. Onnantól pedig ismét és újra és megint elolvastam. 
Ah! Gyerekek, ez szerelem, amit maga a Sors rendelt el! Más nem lehet, mert az nem létezik, hogy valaki úgy csűrje-csavarja meg a szavakat, amitől olyan érzésem támad: Ezt személyesen nekem írták! Már pedig ez történt.
Ezt félretéve: több regényt is olvastam az írónőtől, és tetszettek is, de mindvégig ez volt a kedvencem a művei közül. Ez van!


 - Julie Garwood, Emily Chase:
Első könyv, amit olvastam tőle: Árnyékzene (Felföldi urak sorozat 3. könyv (chö, elcsesztem, na! De így is teljesen élvezhető volt, amiért plusz pont jár.), 2007). 
Könyvtárban leltem rá. Hol máshol? Az a pillanat, amikor leemeltem ezt a könyvet a polcról, állíthatom, hogy egy hatalmas mérföldkő volt az olvasási mániám továbbfejlődésében! Ugyanis, ez a regény volt az, amit elkezdtem délután és hajnali háromig abba se hagytam! Szerencsére nyári szünet volt, de akkor is! És csak azért hagytam abba, mert elfogytak a betűk...
Addig eszembe se jutott volna, hogy egy kiltes hapsi akár vérlázító is lehet!
Ez a nő egy szadista! Esküszöm! Megteremt a 20. század végén és a 21. század elején ilyen álom pasikat, mint amilyen Colm, BRODICK (Áh! Nehogy azt képzeld, hogy azért emeltem ki, mert Ő az abszolút kedvenc! Meg se forduljon a fejedben!) vagy Iain (de vég nélkül sorolhatnám, mert a többi regényének főhőse is mind izgató és vad képzeteket indít el a fejben...), aztán meg sírunk-rívunk, mert egy: nem valóságosak, kettő: ha mégis csak léteztek volna, akkor is már évszázadok óta halottak lennének, három: ha mégis csak léteznének, nehezen tudnánk, vagy egyáltalán nem volnánk képesek választani! Ami már csak azért is beteg, mert anno nem létezett az angol WC, a társadalombiztosítás, vagy épp a penicillin! De ennek ellenére is:
Chö! Komolyan fáj a szívem. És I'm (áj em) szomorú!

Rengeteg regény és író van még a tarsolyomban, de úgy döntöttem, hogy a régi kedvencek, a kezdetek óta jelenlévő "Etalon"-ok közül válogatok. Anno, mikor abbahagytam az olvasást, közel 400 regénynél jártam. Ma azonban? Fogalmam sincs, de szerintem közelebb járok a 600-hoz (ha nem több), mint az 500-hoz. Egyszer majd felírom, amikkel elmaradtam az adminisztrációban és újraszámolom.
De addig is a jelenlegi olvasmányom (míg be nem fejezem és bele nem kezdek a következőbe):


 - Simone Elkeles - Leaving Paradise (úgy tűnik egy két részes könyvsorozat 1. könyve, 2007) (magyarul talán így hangzana, ha lefordították volna: A Paradicsom elhagyása, Kiűzetés a Paradicsomból vagy a magyar marketinget ismerve, valami teljesen más):
Első könyv, amit olvasok tőle? Igen.
Jó, jó! Én nem olvastam az olyan nagyra magasztalt Tökéletes kémia trilógiát, mert nem igazán jött be a leírása, de majd egyszer talán eljutok oda is, hogy belenézzek. Nem tehetek róla! Engem nem fogott meg!
Amúgy ha már itt tartunk, tök furcsa, mert általában azok a filmek, regények és zenék teszik ki a kedvenc műveim táborának jó részét, amik először valamiért nem tetszettek. Volt olyan is, hogy elkezdtem  egy könyvet vagy épp sorozatot, amit aztán abbahagytam. Aztán addig-addig járt a fejemben, hogy végül átlendültem az első rossz érzésemen és végül újra nekikezdtem!
Az, hogy végül megszerettem-e vagy sem, az már egy más kérdés...


Legközelebb ugyanitt!
Csanita

2018. február 3., szombat

Kölyköd voltam

A gyerekek vadállatok. Komolyan! Valamit sejtettem a dologból, de több órára összezárva lenni ezekkel a kis akaratos ember alapanyagokkal? Életre szóló élmény! Komolyan! Az évek során csak ritkán láttam elvétve egy-egy reality show részt, mert nem szoktam TV-zni, de ma élőben, testközelből tapasztalhattam meg a botrányok világát.


Volt veszekedés, verekedés (azért nem kell komoly dologra gondolni!), diszkrimináció, játék, őrültködés, hangzavar, kajacsata és még sok más. Nagyon furcsa, hogy pár óra néhány gyerek társaságában (2 fiú és 3 lány és a tisztánlátás érdekében megjegyezve: 5-6 évesek!) és ez mennyire képes megerősíti valakiben az elhatározást, hogy sosem vállal gyereket. De ezen túllépve még mindig azt mondhatom, hogy szeretem a gyerekeket (azért egy egészet nem tudnék megenni...), csak épp nekem ez nem menne! Ezek törpe méretű gyilkológépek!
Az egyik pillanatban még mind aranyos kis angyalok, akik lágy hangon kérnek, hogy segíts nekik valamiben és tündérien mosolyognak, míg a következőben meg már nem hallod a saját gondolataid a kis sátánfajzatoktól és a falba szeretnéd verni a fejed. Hálát adok az égnek, hogy nem akartam óvónő lenni, mert biztos, hogy idegbeteg és paranoiás lennék!
Hol vannak? Ne üsd! Mi történt? Az egyik eltűnt! Miért ordítanak már megint? Ne verekedj! Mit szeretnél? Nem szabad így beszélni! Almát vagy barackot? Gyere le onnan! Jól laktál? Viselkedj! Miért verekedtek? Nem szabad bántani a másikat...
Marha fárasztó.


Talán csak mert akkor még én is emberpalánta voltam, de határozottan úgy emlékszem, hogy az én korosztályom nem volt olyan vad, mint ez a mostani. Egyáltalán nem! Nálunk nem volt hiszti, mert magunknak kellett felhúznunk a cipőnket, mert a másik nem adta oda pont "AZT" a játékot és nem volt belőle probléma, ha két percre máshová néztek a felnőttek...
Na jó, az utolsót sztornózzuk!
Kiváltképp, mert én kivételesen élénk gyerek voltam és sosem ültem meg a seggemen. Bizony. Gyakran hallottam a "Sajtkukac" és egyéb hízelgőnek egyáltalán nem mondható megnevezéseket amiket rám aggattak. De ahogy én emlékszem, velem és a tesómmal el lehetett menni vásárolni anélkül, hogy "csak" a félbolt felvásárlása tett volna minket boldoggá. Persze! Kimondott gyerekszokás, hogy "ez is kell, meg az is kell, meg arra is okvetlenül szükségem van", de mi megegyeztünk egy limitben a szülőkkel, beletörődtünk, hogy nem kapjuk meg az 50+1 kiegészítős Barbie szettet és hogy csak egy zacskó chipsszel hagyjuk el a boltot a szükséges dolgokon felül.
Nem tudom, az is lehet, hogy gyerekfüggő és csak az én unokaöcsém van elkényeztetve, de ma a vásárlásokra szánt időbe be van számítva, hogy 20 percet vitatkozol a gyerekkel egy haszontalan hülyeségen -  amit amúgy tudod jól, hogy az első öt perc után te fogsz cipelni, mert utána úgyis magasból szarik rá -, melynek keretében sír, földhöz vágja magát, ordít és minimum háromszor adja a tudtodra: Hülye vagy!


Mi anno? Úgy be voltunk szarva attól, hogy megharagszanak ránk, hogy eszünkbe nem jutott volna lehülyézni az ősöket! Áh! Már attól be voltunk tojva, ha csak szigorúan ránk néztek, mikor hangoskodtunk! Nem kellett előre reklámoznunk, hogy milyen hülyeségeket csináltunk vagy épp tetézni a hangos véleménynyilvánítással a már meglévő bajt!
Valahol amúgy érdekes, mert ma ha elmegyek a családdal bevásárolni, megkérdeznek:
 - Erről mit gondolsz?
 - Vigyünk ilyet?
 - Vegyünk XY-t? (Szabadon behelyettesíthető!)
De valamiért olyan  mélyen megmaradt bennem a sok "NEM" és egyéb negatív társa, hogy ma már csak ez csúszik ki a számon, ha nem én fizetek:
 - Nem tudom!
 - Ahogy gondolod!
 - Rád bízom!
Vajon mi történhetett az elmúlt években? A marketing fogások változtak meg? Vagy a felnőttek öröme lenne ez, amiért ma már megvehetik, amire egykor vágytak?
Nem értem. Minél több mindenen merengek mostanában, egyre csak ez a válasz mindenre:
Nem tudom. Nem értem. Fogalmam sincs.
Gyerekként annyi minden volt, amit nem tudtunk és értettünk és mégis azt hittük, hogy miénk a világ és nem féltünk semmitől! Az ismeretlentől meg végképp nem.
Most?
Most jóval több dolgot tudok és értek és mégsem érzem azt, hogy többet tudnék, mint egykor! Az ismeretlen meg egyenesen megrémiszt olykor! Ahogy a régi bölcs emberek is megfogalmazták már a múltban:
"Azt mondják, minél többet tud az ember, annál inkább rájön, hogy mennyi mindent nem tud még."
Szomorú, de baromira igaz. Én személy szerint mindig ledöbbenek, mikor megtudok egy-egy új, de igazából akár józan paraszti ésszel is kilogikázható információt. De emellett van valami végtelenül aranyos abban, hogy mennyi mindent nem ismer az ember. Hogy életünk kezdetétől, egészen a végéig csak tanulunk és tanulunk, s mégsem jutunk soha a végére.
Születésünkkor ártatlanok és mindenre nyitottak, az óvodában már határtalanul bölcsek voltunk. Az iskolán végigugrálva azon a bizonyos szamárlétrán már voltak kétségeink. Mikor meg kell hoznunk az első önálló döntéseink, tanácstalanok és zavartak vagyunk, mert kezdünk rájönni, hogy nem csak, hogy nem tudunk mindent, de egyenesen szinte semmit! Aztán amikor kijutunk a iskolapadból és szembe találjuk magunkat az ÉLET nevezetű játékkal, rá kell jönnünk, hogy megváltoztak a szabályok! Hogy a Világ sokkal hatalmasabb, mint a mi személyes és szűk látókörünk. Ijesztő! És egyben varázslatos.
Közel 8000 napja vagyok itt. Még mindig nem tudom, mit keresünk. Hogy mire keresünk válaszokat. Ha egyáltalán keresünk bármit is! De még amikor agyon is nyom a bizonytalanság, azzal biztatom magam, hogy az ég végtelen, a Világ pedig hatalmas és valahol csak megvan az én helyem is benne. Hogy még ha részben kilógva is, de beleillek abba a bizonyos képletbe.


Legközelebb ugyanitt!
Csanita