Az elmúlt években olyan sok embert hagytam hátra. Volt, akit akarva, volt, akit akaratlanul. Véletlen lenne? Nem hiszem. Szerintem igaz az az elmélet, miszerint minden okkal történik. Egyes emberek okkal bukkannak fel az életünkben és mások okkal tűnnek el belőle. Nem arról van szó, hogy ne szeretnénk ellene tenni, de olykor egyik pillanatról a másikra veszítünk el számunkra fontos személyeket. Nem biztos, hogy örökre és nem biztos, hogy véglegesen, de nekem mindig fáj, mikor egy-egy bizalmasom zuhan át az ismeretségi köröm rostáján túlra.
Egy barátnőm anno a szemembe hazudott. Nem nagy dologról volt szó, de többször is megadtam neki az esélyt, hogy bevallja az igazat, mert én azt hittem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy ne legyenek titkok közöttünk. Hát... Tévedtem. Úgyhogy egy nap közöltem vele, hogy beszélhetünk továbbra is és én nem akarok vele rosszban lenni, de nekem ilyen barátokra nincs szükségem.
Aztán volt egy csaj, akivel nagyon jóban voltam. Igazából nagyon kedveltem, mert képviselte mindazt, amit én is szerettem volna lenni: laza volt, közvetlen, jó volt a humora, nem volt gátlásos és bármiről - ismétlem, Bármiről - lehetett vele beszélgetni. Még a mai napig nem nagyon értem, hogy mi volt a baj vagy miért lett vége. Egy délután találkoztunk volna, hogy együtt menjünk könyvtárba, de aztán írt egy SMS-t, hogy bealudt, majd máskor találkozunk. Nem zavart, hisz bárkivel előfordulhat az ilyesmi. Miért fogtam volna gyanút? Nem éreztem azt, hogy okom lenne rá. Aztán meg hiába hívtam legközelebb, majd megint és újra, mindig kibújt a dolog alól. Úgyhogy abbahagytam és feladtam! Jóval később, mikor összefutottunk valahol, még köszönni se akart. Igazából még ma is, ha valahol találkozunk, nem vesz rólam tudomást. Hogy miért? Fogalmam sincs! De ma már nem rágódom rajta, mert szíve joga eldönteni, hogy mi a hiszti trágya!
Hiszel a karmában? Én biztos vagyok benne, hogy van, létezik és egy utolsó szemét picsa. Szeszélyes. Veszélyes. Undok. Kétszínű. Soroljam még? És nagyon szereti felszámolni azt a francos kamatot. Esküszöm, mint egy kicseszett uzsorás...
Nem hiszem, hogy minden döntésem jó lett volna, de én hoztam őket, nekem kell együtt élnem velük. Csak hát... Ah! Én annyira mást akartam elérni, mint amit végül sikerült! Annyi mindent kellene rendbe hoznom, annyi mindenen kellene túllendülnöm, annyi mindent kellene máshogy csinálnom.
Igazság szerint nem szeretem a változásokat. Legtöbbször nem szeretek emberek közé menni, akikkel ritkán találkozom vagy akikkel még sosem, mert egyszerűen kikészülök a sok jó pofizástól. Nem szeretem a pofaviziteket sem. Az egész valahogy erőltetett. Ha valami nem működik, ha valakik nem jönnek ki egymással, minek erőlködjünk? Hisz mint tudjuk, nem akarásnak nyögés, az erőlködésnek pedig beszarás a vége!
Istenem! Nem tudom, mit csináljak! Annyi mindent csinálnék, de így, hogy rengeteg dolgot kéne tennem egyszerre, inkább nem teszek semmit, így viszont itt maradok, ahol vagyok és toporgok egy helyben, mint szűz lány a fasz láttán. Annyira szar érzés!
Rendbe hoznék dolgokat, megtennék dolgokat és megkeresnék dolgokat. Vagy egyszerűen csak megállnék az örökös, fejetlen rohanásban és szarnék az egészre magasból. Vagy ráírnék valakire! Vagy felhívnák valakit! Vagy összefutnék valakivel! Mert szükségem van egy támaszra. Mert szeretnék én is támasza lenni valakinek. Mert hiába futok össze tíz percre Klárival vagy Katival, valahogy kevésnek érzem. mint valami szérum, ami ideig-óráig hat, aztán megint fáj mindened. Vagy a franc se tudja!
Meg vagyok zavarodva. El vagyok tévedve. És fogalmam sincs, hogy mit is kellene csinálnom! Vajon mit akar tőlem az élet? Jó úton indultam el? Van ennek az egésznek értelme? Miért érzem úgy az egyik pillanatban, hogy minden klaffol, míg a következőben már menekülnék a saját árnyékom elől is?
Hát úgy tűnik, majd kiderül. Előbb vagy utóbb biztos. Ezt most valahogy nem várom! Beleuntam. Azt hiszem jól jönne egy nagy bögre kakaó...
Legközelebb ugyanitt!
Csanita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése