Szobámnak ajtajához most ért a magány

Jó ideig nem voltam. Bár mondtam, hogy így lesz.

Tudod, ha már vannak gyengeségeid és negatív vonásaid, legalább legyél velük tisztában! Ezek is kiváló fegyverekké válhatnak számodra egy nap.

Bár néha kicsit óvodásnak érzem magam az egésztől és legtöbbször az jut eszembe, hogy olyan anyuval (egy hülyével) vitatkozni, mint galambbal sakkozni...

Biztos hallottad már:

1. Felborítja a bábukat.

2. Leszarja a táblát.

3. Úgy járkál, mintha győzött volna.

... azért némi elégtételt jelent számomra, mikor a másik lába alól ki tudom rántani a talajt azzal, hogy amit ő sértésként felhoz, én könnyedén le tudom ütni azt a bizonyos labdát. Például mikor megköszönöm, hogy lehülyéz. Esetleg ha azt mondja, hogy undok vagyok, akkor a válasz: volt kitől tanulni! Bár néha fájni is tudnak ezek a kis megjegyzések, legalább van, amikor úgy tudok elsétálni a tett helyszínéről, hogy azt gondolom: nekem van igazam.

Sajnos ez leginkább akkor van így, mikor én szívom meg legjobban. Néha különösebb ok nélkül. Lehet, hogy csak én vagyok így vele? Csak én érzem azt, hogy a másik téved, mikor látszólag ok nélkül sérteget?

Néhány könnyed példa (Vigyázat, nagy szavak következnek), mint:

1. Anyu kezd:

- Már észre sem veszed, hogy milyen csúnyán beszélsz!

Válasz:

- De! És direkt van.

2. Most én kezdek:

- Csak nem tudom, hogy miért kell hülyének nézni a másikat!

- Mert hülye is vagy!

Bárki bármit mondhat, de AZTAKURVABÜDÖS, nagyon szar érzés, mikor az embert lehülyézik. Még ennyi alkalom és idő után is!

Azt hiszem, hiába jártatom a szám, senki sem fogja fel, hogy amikor azt mondom:

- Annyira szeretnék visszamenni a Start-vonalhoz és elölről kezdeni!

azt komolyan is gondolom. Kezdek visszasüllyedni abba az énembe, ami néhány hónapja voltam. Amelyik két részből áll:

1. A vidámság, mikor Klárival találkozok és elterelődnek a gondolataim vagy kiszakadok a komfortzónámból.

2. Amikor nem tudok menekülni a földi Pokolból és a teljes kétségbeesés kerülget.

Most biztos azt gondolod, hogy túlzok.

Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha így volna. És ráadásul mióta már apu sincs... Basszus, majdnem két hónap eltelt azóta!

Szétesettnek és védtelennek érzem magam. Mert az addig oké, hogy már nem teljesen volt önmaga (egy ilyen rohadék betegség bárkit kifordítana magából!), de akkor is itt volt nekem. De most?

Úgy érzem, hogy nem tartozok sehová. Az egyik oldalról a farkas, a másik két oldalról az alvó oroszlánok vesznek körül (igen, az anyámról és a nővéreimről van szó!) és én vagyok az a kibaszott bárány, aki csak rettegve várja, hogy mikor csattannak össze azok a bizonyos fogsorok.

Nem vagyok rá képes! Nem akarok mindig én lenni a békéltető, az ütköző vagy az, akin bárki átléphet vagy akit bárki akár le is taposhat!

Tudod, azt mondják, hogy túl őszinte vagyok és kimondom, amit gondolok. Hah! Jó vicc volt! Ők csak azt a felszínt kapargatják, amit engedek, hogy meglássanak. De az igazi gondolataim? Tíz szóval meg tudnám siratni a legtöbb ismerősöm a valódi gondolataimmal. Néha elgondolkodok rajta, hogy valóban megteszem. Igen! Eléjük állok, néhány szóban egyenként lerendezem őket, majd vállamra kapom a hátizsákom és már itt sem vagyok!

Esküszöm, hogy legalább egy hétig még csak lelkiismeret furdalásom sem lenne! Tényleg!

Ma (azaz, most már tegnap) két verset is írtam, de az elsőt, talán majd legközelebb mutatom meg. Most a másodiknak van itt a helye és az ideje. Sokkal jobban idepasszol érzelmileg.

Nem tudom, hogy mit is mondhatnék, elfogytak a szavak,

Egyszeriben kiszöktek a hátsó ajtón, mint a veszett vadak,

A perceket az ujjaimon számolom: egy, kettő, majd három,

És nem akar eltűnni belőlem a fájdalom, akárhogy várom.

Zavartan bámulok bele a sötétbe, nem akar jönni a fény,

Emellett nem szeretnék neked hazudni: Élni szar! Ez tény,

Igazán nem tudom, mivel helyettesíthetném a bánatot,

Hogyan téphetném le magamról ezt a rongyos kabátot?

Aztán csak jöttek és mentek az évek és én még mindig félek,

Pedig annyiszor megfogadtam, hogy ezentúl szabadon élek,

Örökre elfelejtem majd a bút, a sebzettséget, a szánalmat,

De rájöttem, nem tudom itt hagyni ezt a valótlan hatalmat.

Állkapcsom feszíti a düh, lelkemben dagad a végtelen indulat,

Csoda, hogy a szívem még ennyi idő után is egy darabban maradt,

Sírni akarok vagy ordítani, talán egyszerre csinálnám mind a kettőt,

De csak visszafojtom és gyűlik, nem tudom elhagyni ezt a lejtőt.

Magányomban, a négy fal között talán magamnak bevallom: félek!

Közben nem tudom elhinni, hogy tényleg gyáván, bujdokolva élek,

Mert nem teszek mást, őrzöm a bizalmas rejtélyt, mit senki sem sejt,

Nem akarok belnyugodni, hogy nem vagyok semmi más, csak selejt!

Titkon pedig mélyen a lelkembe vésem, karcolom a csalódottságot,

Mondd, a magamnak okozott fájdalom miatt kin vehetek revansot?

De persze nincs egyenes válasz, nem létezik számomra útmutatás,

Most gondolj bele! Hát létezik a világon ennél nagyobb képmutatás?

Most senki ne érezze magát összezavarodva, ha azt mondom, tetszik és kibaszott jó lett! Az érzések nem mindig vannak egymással szinkronban. Esküszöm, ha ennél összetettebb személyiség lennék, már skizofrénnek gondolnám magam.

Nem tudom, ha már itt tartunk, amúgy is érdekesnek találom a gondolatot. Vajon milyen lehet úgy élni, hogy sosem vagy önmagam teljesen, de mégis több vagy, mint bárki más?

Nem értem, hogy én még miért nem ragyogok, mikor ennyi sötét ember vesz körül! Komolyan!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Én látlak, árnyak, tudom, megtalállak

Furcsa, de úgy tűnik, mostanában jobban rá vagyok hangolódva a megérzésekre.

Majdnem két hónapja azt álmodtam, hogy keresek valamit a szobámban, hogy mit is kerestem, azt nem tudom, de végül egy húsz ezrest találtam.

Egy- két hétre rá a nagyszülők vidékről eljöttek hozzánk és a kezembe nyomtak egy húszast.

Na az a nem mindegy!

Ezután néhány nap múlva azt álmodtam, hogy kiesett az egyik fogam. De legalább nem fájt. Mikor meséltem róla anyunak, azt mondta, hogy egy ismerősöm fog meghalni, de engem nem érint érzékenyen. Május 2-án (? ha jól emlékszem) anyu temetésre ment, mert meghalt egy régi ismerősünk.

Köszi- köszi! Nekem az első álom jobban bejött!

Aztán ismeritek-e azt, hogy ha viszket a jobb tenyeretek, pénzhez juttok?

A múlt hónapban elugrottam a házi orvoshoz, hogy kiírassam apunak a gyógyszereket, mikor is úgy el kezdett viszketni a jobb tenyerem, hogy kis híján lemartam a tenyeremről a bőrt. De nem foglalkoztam vele különösebben. Örültem neki, mikor végre elmúlt.

Erre föl másnap megjött apu nyugdíja (amit amúgy én szoktam átvenni!).

Ebben a hónapban 4-e hajnalban már meg sem lepődtem, hogy viszket a tenyerem. Tudtam, hogy:

"Indul a celebration, mert megjött a fizetésem!"

Belga - Fizetésnap

Hogy honnan jöttek ezek és hogy lesznek-e még? Nem tudom, de amúgy marha érdekesnek tartom az egészet. Régebben már említettem, hogy vonzódok az érzékelhetőn túli és különös, megmagyarázhatatlan dolgokhoz. Meséljek még valami furcsát? Kíváncsi vagy a többire is?

Már több, mint négy éve lakunk ebben a házban és több furcsa dolog is történt azóta, de most csak az utolsó kettőről teszek említést.

1. Már jó ideje, azaz kb. mióta ideköltöztünk, senki nem nyúlt ahhoz a festményhez, ami a szüleim ágya felett lóg kiakasztva. Nem egy hű, de hatalmas festményre tessék gondolni, ráadásul elég könnyű is (sanszos, hogy egy olcsó replika, de igazából sosem érdekelt), amit az oldalsó két kapocs, meg a hozzájuk rögzített madzag bőven elbír, amivel a függeszkedését biztosították. Aztán egyik délután apu feküdt az ágyban, anyu meg mellé. Én velük szemben ültem a sarokülőn és két perc nem telt el, mióta anyu is lefeküdt, amikor fogta magát a kép és öngyilkos hajlamainak engedve a mélybe vetette magát (na jó, olyan egy métert zuhant az ágyig), hogy megpróbálja anyut fejbe verni. Csak aztán könnyű is volt az anyaga, meg az irányzék is eltévedt, így aztán olyan 5 cm híján, de a balesetet elkerültük.

2.  Már hónapok óta használatlanul feküdt apu mellett az ágy melletti kis polcon egy régi kazettás rádió. Még akkor használta apu, mikor kórházban volt, hogy ne zakkanjon meg totál szerencsétlen. Azóta persze itthon is mellette kapott helyet, de a TV, mondjuk úgy, kiszorította maga mellől. Így aztán csak porosodott és porosodott, míg aztán az egyik nap úgy tűnik, megunta. Ugyanis fogta magát és megszólalt.

Persze nem nagy dolgok ezek és különben is, ezer meg egy oka lehet. Épp akkor szakadt ki 14 év után! először a kapocs a festmény keretéből, mikor anyu alá feküdt. Apu meglökhette a rádiót, amit többnyire el sem ér, annyira hátra van tolva a polcon. Bármi előfordulhat!

Furcsa, nem?

Anyu gyakran mondja, hogy minden van valamiért! De én még mindig nem tudom, hogy mégis mi a fenét keresek itt.

Na, jó! Ez nem beszaratás, de az imént mikor elbattyogtam az ablakig, hogy szóljak a kutyának, hagyja békén a kóbor macskákat, akik a háztetőn szoktak flangálni, elszállt a gépem. Totál. Mint, mikor áramszünet van. Először még úgy is voltam vele, hogy oké, akkor megnézem a biztosíték szekrényt, és két percen belül visszaáll a béke. Ja, csak ahogy kifelé indultam a szobából, anyuéknál ugyanúgy ment a TV.

Furcsa...

Pontosabban, mi a fasz?

Olyan nincs, hogy ok nélkül egyszerre kapcsol ki a gép, a monitor, meg még a hangrendszer is, főképp úgy, hogy a csatlakozó még csak a közelben sincs.

Gyerekek, mi a franc folyik itt?

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Egyirányú út, ahová megyek

Napok óta, mit napok, hetek óta baromi nagy bennem a kísértés, hogy újra itt üljek és bepötyögjem a klaviatúrán a betűket, melyek azokká a szavakká állnak össze, amik talán éppen hogy csak, de mégis majdhogynem körülírják azt, ami bennem... rohad?

Fáradt vagyok. Az, hogy napról napra visszatartom azt a nagy rakás szart, ami bennem gennyedzik és egyre csak terjed, míg el nem sorvaszt, annyira csak nem tesz jót a lelkiállapotomnak, mint amennyire először gondoltam. És még sincs mit tenni, itthon kushadok, mert nincs választásom. Egész nap be vagyok zárva. Nincs menekvés. Nincs hová. Nincs miért. És nincs kihez.

Azt mondod, hogy mindig van választás? Baromság! Ne gyere nekem az idealista szövegeddel! Amikor még volt választásom, én bujkáltam önszántamból. Mikor még volt választásom, csak azt hittem, hogy szétesett a világ és nincs mihez kezdhetnék. De most?!

Ismered azt a szófordulatot, hogy: összeszorul a torka valakinek? Hülyeség! Legalábbis nálam tuti, hogy nem ez történik. Úgy érzem vaspántok feszítik a torkom és az állkapcsom, míg már csak felületesen tudom kapkodni a levegőt és még sem jutok hozzá rendesen. Kurva szar érzés és én mégsem tudok ellene semmit sem tenni. Időnként csak úgy rám tör és egyszer csak azt veszem észre, meredten bámulok fölfelé, míg az arcomon könnyek, torkomban a levegő illúziója, míg mellkasom ég a visszafojtott/ ki nem ejtett szavak, el nem engedett fájdalom terhétől.

Siralmas? Szánalmas? Talán.

Dehát az ember előbb- utóbb csak besokall a sok tettetett jókedv és elrejtett sérelem kusza virágától, ami ideig- óráig marha szép és rohadt illatos, míg aztán az egész egy bazi nagy fojtogató és tüskés indává nem változik, mely a kétségbeesés fortyogó és bűzlő mételyébe ne ránt.

Csak a napokban jöttem rá valamire. Most, mikor néha azt érzem, hogy kezdem unni az olvasást. És tényleg csak ritkán jut eszembe a gondolat, hogy unatkozok, de lehet csak nem a megfelelő könyvekhez jutok hozzá mostanában...

Fasz se tudja.

Anno, mikor az olvasást elkezdtem, nagyon fájt. Szar, értéktelen és egy kétbalkezes rohadéknak éreztem magam, aki semmiben sem jó. Nem voltak különleges kapcsolataim (a szülőkkel kurvára nem voltam jóban, max. néha apuval volt egy-egy jobb napunk, a két nővérem szart a fejemre, élték mind a saját életüket. A barátaim, háááát... Fasz se tudja. A legjobb barátnőmnek hitt csaj elköltözött és nem igen tartottuk - most se tartjuk - a kapcsolatot, a többiek pedig... Zavaros. Voltak barátaim, akikkel voltak közös témáink, de az egész csak arra volt jó, hogy az ember ne forduljon totál magába és csavarodjon be.), nem volt senki, akire rábízhattam magam és akiért én is megtehettem ugyanezt. Aztán egy nap elkezdtem olvasni. Csak hogy mindezt a nagy rakás szart kizárhassam. És kurva jó érzés volt. Őszintén. Aztán mikor véget ért a könyv, kétségbeestem és nem tudtam magammal mit kezdeni. Hát belekezdtem egy másikba. Majd még egybe. Aztán egy újabba. Mániákusan faltam a betűket, melyek megnyugvást, élvezeteket, kalandokat, egyszersmind érzelmeket hoztak az életembe. És ez kurva jól működött éveken keresztül. Aztán valami az érettségire való felkészülés közben megváltozott. Én változtam meg.

Betört az életembe Klári (igazából négy éve osztálytársak voltunk már ekkorra, de hát sosem voltam egy túl nyílt ember, még ha mások annak is gondolnak. Nekem jó idő kell, mire bárkiben is annyira meg tudok bízni, mint benne. Még a tesóim se tudnak rólam annyi mindent, mint Klári. Mert mint már említettem, ha valakit nem érdekel a nyomorom, nem fogom vele zavarni!), és a könyvek lapjai kicsúsztak a kezeim közül. Nem bírtam magamat rávenni, hogy leüljek és olvassak. Semmit. Még a kedvenc könyveimet sem. Persze továbbra is megnéztem őket a kirakatokban, továbbra is beszélgettem a könyvekről, de valahogy eltávolodtam ettől a világtól.

Ez az időszak több, mint két év volt, melynek nagy része leginkább egy álomnak, vagy illúziónak tűnt. Szerettem suliba járni. Dolgozni. Eljárni csavarogni. Trécselni, inni, kapcsolatot tartani a többiekkel, egyszóval élveztem. Szerettem az életet.

Aztán véget ért ez az egész.

Levizsgáztam, egy héten belül bekerültem a szerződéses munkahelyemre, ahol az azt megelőző nyáron gyakorlatosodtam. Aztán kezdődött az egész elölről. Ok nélkül (amúgy megvolt az oka, csak mindenki hisztisnek titulált volna miatta a környezetemben) leesett a vércukrom, spontán érzelmi hullámvölgyeim lettek, a kapcsolataim szálai elvékonyodtak, egy részük el is szakadt, otthon is minden tönkrement.

2016. ősz: elkapott a vágy, hogy újra olvassak. Újra menekülni akartam. És meg is tettem.

A decemberi fizetésből vettem egy új tabletet és ami csak a kezem ügyébe akadt (többnyire a régi kedvenceim, amik több, mint két évig a gépen pihentek), azt elolvastam és újra ott találtam magam, hogy elmegyek a melóba (immár suli nélkül), aztán, miután hazaérek kiégve és majd mindennap több óra túlórától terhelten (amit nem mellesleg ki se fizettek. Éljen az órabér és a méltányos juttatások kora!), azonnal olvasni kezdek, ami nagyjából hajnali 2-ig tart, hogy aztán 6-kor kikeljek ismét az ágyból, hogy egy újabb nagy adag szaros palacsintával kecsegtető nap elé nézzek.

Amikor tavaly tavasszal kirúgtak (közös megegyezés? Ugyan! Amint lejárt pályakezdői, meg szakmai, meg a fasz tudja még milyen támogatásom, már meg is szabadultak tőlem. Szép kifejezés a közös megegyezés, csak ha a főnök felhív az irodába, hogy aláírd a papírt, amit Ő már kegyeskedett ELŐRE aláírni (ami nem mellesleg akkora bunkóság, hogy a mai napig leszakad az én pofám, helyette is!), az nem közös megegyezés, hanem egyszerű elbocsátás. Hiába hallottam a cégen belül pletykákat és hiába tudtam magam lelkiekben felkészíteni előre, azért csak szar érzés volt. És bár elkapta a főnök a könnyben úszó szemeim látványát (a rohadéknak még volt pofája meglepődni!), mégsem sírtam. Összeszedtem magam és egyenes derékkal, felemelt fejjel hagytam el a helyet aznap.

És ekkor kezdődött az újabb bujkálás. Úgy éreztem, elbuktam. Mert valójában ez is történt, hiszen én szerettem ezt az egészet! Bassza meg, talán még most is szeretem. Csak hát olyan szarul érzem magam a mai napig, ha valaki megkér, hogy ezt mag azt csináljak meg neki, mert úgy érzem, én ehhez kevés vagyok. Gyenge. Selejt. Egy nagy rakás katasztrófa.

" - Lehet. Nem tehetek róla, de mégis úgy érzem, mintha valahogy... elbuktam volna.

  A bűntudat folyton ott motoszkált bennem, akár egy rossz álom, amitől képtelen szabadulni az ember."

Erica

Én is így éreztem. Most is így érzem. Az, hogy időnként minderről elfeledkezem, az olyan, mint egy képlékeny tükörkép, mely mikor széthasad és köddé válik, csak még nagyobbat dob rajtam, hogy minél magasabbról zuhanjak alá. Közel másfél hónap telt el az elbocsátásom óta, mire bárki is egy olyan dolgot mondott, ami bár nem segített talpra, de legalább nem hagyott többé tétlenül a padlón heverni.

Klárival és Katival névnapi/szülinapi összeröffenést tartottunk, mielőtt Kati kimegy Amerikába tapasztalatszerzés miatt. Aznap először bőgtem úgy istenigazából előttük. Elvégre Anita, a fasza csaj, a kemény gyerek, a nagyszájú, a védelmező, az rohadék, a ... az érzéketlenség álcája mögé bújt Anita nem sír. Mások előtt meg végképp nem. Aztán a következő szavak estek ki a számon:

 - Csak most, hogy már nem vagyok hasznos, úgy érzem, nincs jogom semmibe se belepofázni. Hogy kényelmetlen másoknak a jelenlétem. Hogy én...

Szégyen, nem szégyen, nem tudtam folytatni. Kati fejezte be helyettem.

 - Nem vagy a terhünkre!

Ember ilyen szépet még nem mondott nekem addig a napig. Míg élek, nem fogom elfelejteni! És valami hasonlót érezhetett Erica is, mikor Blake a következő szavakat mondta neki:

"Blake lepillantott rám. - Nem elbuktál, hanem tanultál."

(Meredith Wild - Rád kattanva sorozat, 5. könyv, részlet).

Csak hát eltelt egy év és én hiába próbálkoztam, nem sikerült visszakerülni a mókus kerékbe. Egyre csak halogattam és halogattam. Ezután az én egészségem is leromlott, meg apué is. Aztán apu még tovább romlott és én itthon maradtam vele. 24 órás szolgálatban őrködök és még csak elmenekülni sem tudok. És annyira ég a pofám, mert egyszerre érzem magam önzőnek és teljesen kisajtoltnak. Egyszerre akarok torkom szakadtából üvölteni és a sarokban meghúzódva észrevétlennek maradni. Gyűlölöm ezt az érzést. Mikor lesz már vége?

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

A vidék rideg, az élet kemény...

... de nem adjuk fel míg van remény!

Nem jelentkeztem jó ideje. Talán csak nem volt miért vagy nem éreztem szükségét. Némely dolgok rendbe jöttek, némelyekről csak azt hittem és van olyan is, ami sosem fog.

Mindjárt felrobban a fejem és olyan leszek, mint Feuerstein lovag, (vagy más néven a kormányzó) a Szaffiban és elszáll a gőz az agyamból.

Tudjátok annyira próbálkozom!

Nem láb alatt lenni. Ha kérnek valamit, segíteni. Csendben meghúzódni a saját kis házsarkamban. De...

Biztos valami nagy faszságot csináltam előző életemben! Vagy ha nem az, akkor fogalmam sincs, mi a fasz folyik itt. Nem értem! Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy mi a fene történik körülöttem!

Azt mondják, hogy a gondolatoknak erejük van! Hogy a pozitív energia magához vonzza a többi jót! Hogy amit leírsz, annak hatalma van!

De tudjátok, mit?

Lófasz! Az van, semmi egyéb!

Valahogy elsodródtam! Nem értem, hogy mások mit akarnak vagy várnak tőlem! 

Én erre képtelen vagyok!

Pedig miután letelt a gyászhónap, olyan jól voltam. Tényleg. Nem sírtam, nem ingatott meg semmi. Nem voltam labilis.

Csak Én. Én voltam és a napi rutin, no meg a képzeletem, meg az írás. Annyira felemelő volt... Most meg?

Csakhogy ilyenkor nem tudom, ki vagyok! Egyszerűen nem ismerek magamra, mikor valaki belefurakszik a lelki szentélyembe! Amikor mindent elkövetnek, hogy úgy felbasszanak, még másnap is füstöljön a fejem!

Most is csak egy gondolat vigasztal:

 Napok óta csak írok és írok és írok. És az eredmény? Nem kell sok, talán egy nap és befejezem a "könyvem"! Pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is sikerülhet! Olyan elképzelhetetlen volt számomra, de most?

Lehet, hogy nem vagyok írónő és sosem leszek az, de én már most büszke vagyok a "gyermekemre"! És tudom, érzem, hogy még ha a jó kedvem el is vehetik tőlem, ezt már sosem fogják!

Abba már tényleg beleroppannék!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Légy hát útmutatóm!

Na jó! Bevallom! Egy rohadt nagy lusta állat vagyok! Ez van!

Na de úgyse jár erre a madár se tehát - *Vállat von.* -, mindegy is.

Hát akkor, lássuk, ma mi bújik elő a témazsákból?

Legyen: a VALLÁS.

Először is, nem vagyok vallásos. De akkor mégis miért ez? Tudja a fene! Éljen a spontaneitás!

Meg vagyok keresztelve, szülők még nagyjából vallásos szellemben cseperedtek, de engem és a két nővéremet már békén hagytak ezzel. Az egyik nővérem kiskorában (asszem elsős volt) egy alkalommal volt hittanon és annyi, többet vissza se nézett...

Én nem ítélem el, ha valaki templomba jár vagy ha egy hithű közösség tagja, de amikor már erőszakosan próbálja rátukmálni az emberre a saját hülyeségeit, azt legszívesebben én is (akármilyen tündi bündi vagyok is) elküldeném oda, ahol még az Ördög is feszeng a kellemetlenségtől!

Nem tudom, mit nem értenek azon, hogy az ember jól elvan a saját faszságaival és nem kíváncsi az ezerszer ismételt és kiszínezett történetekre, amit ők olyan nagyon körberajonganak. Érthetetlen! Én se mászok az utcán idegen emberek arcába egy könyvvel és mondom nekik, hogy:

 - Olvasd el! Nem bánod meg! Tetszeni fog! Csak olvasd el!

És mindezt Gollam hangján...

Egyébként furcsa az egész, mert vannak részek, amik kimondottan érdekelnek a Bibliából és szívesebben körbejárnám őket alaposabban is, de tuti fix, hogy nem fogom elolvasni. Inkább rákeresek más forrásokból, ahol már össze vannak szedve a főbb pontok.

Például tudtátok, hogy Ádámnak nem Éva volt az első felesége? Lilith volt az igazi feleség neve, csak épp lázadó volt és leszarta, mit akart Ádám. Aztán meg elhagyta, Paradicsomostul, Istenestül és démonná, bizonyos források szerint szukubbusszá vált (hát... ez azért annyira nem menő, de Ő legalább kikelt az ágyból és követte az álmait!).

Lilithet nem érdekli, hogy mit mondasz és nem csicskul be, mint Éva. Lilith vagány csaj. Legyél olyan, mint Lilith!

Aztán ott van Satanael! Isten egyes számú kedvence. Ez a csávó azt mondta, hogy nem fogja szolgálni az embereket, mert egy angyal nehogy már lealacsonyodjon arra a szintre! Kirobbantott egy háborút, elvesztette a becses (a)EL végződést, aztán bukott lett és a Pokol Urává vált. Azért ez a karrier se olyan rossz! Figyelsz Sátán? Rólad van szó!

Akkor ott vannak a próféták! Ha hiszitek, ha nem, már évezredekkel korábban le volt írva, hogy az emberek évekig háborúzni fognak egyszer, kétszer és lesz harmadik alakalom is!

Einstein egyszer azt mondta:

"Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztos, hogy botokkal és kövekkel."

Ezek szerint ez a ma is sokak által csodált elme biztos volt abban a bizonyos negyedikben is. Az biztos, hogy én azt már nem akarom megélni!

Valójában kissé furcsa, hogy a vallás, vagy inkább a természetfeletti mennyire nem képes megférni a tudománnyal bizonyos esetekben, persze tisztelet a kivételnek. Ismét egy Einstein idézettel támasztanám alá ezt a helyzetet, de annyi azért érdekes, hogy Albert nem veti el Isten létezését, csupán egy alternatív verziót említ, ami kevésbé misztikus, mint a sokak által ismert és gyűlölt, vagy épp imádott kivetítés.

 "Spinoza Istenében hiszek, aki a világ törvényszerű harmóniájában nyilvánul meg, és nem egy olyan Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével foglalkozik."

De hogy visszatérjünk az eredeti kiindulási ponthoz, a vallásnak sok fajtája, formája és oldala van. Tulajdonképpen a legtöbb vallás egy tőről fakad, csak épp más nevek és megfogalmazás lévén valahogy az összes fanatikus elbeszél egymás mellett.

Valójában a vallás legtöbbször egy bizonyos csoport kényelmét szolgálta és teszi ezt a mai napig. Ha az iszlám vallást nézzük, akkor a férfiaknak elég alaposan ki van nyalva az oly nemesnek és felsőbbrendűnek gondolt segge.

A keresztény? Pfü! Most komolyan, anno aki nem vette fel ezt a vallást, szolgáltatta be javai egy tizedét és járt serényen adakozni, azt kiátkozták!, megölték!, megszégyenítették!. Kérlek! Szentnek csúfolt háborúkat indítottak olyan földekért, ahol béke és nyugalom honolt, csak hogy megtömjék a saját zsebeiket. Láttátok ti már a Vatikánt? Annyi aranyat még a Gazsi bácsi se látott egy helyen élőben!

A Jehovák? Ugyanaz. Csak a név más. Ennyi!

Tök mindegy, hogy Allah, Isten, Jehova vagy Kis Pista. Nevetséges!

Én is hiszek! Hiszek abban, hogy mindenkinek kell lennie valaminek, amiben hihet és bízhat. Amibe kapaszkodhat, ha elveszítette a reményét és csak bolyong a vaksötétben, de ne legyen már muszáj benyakalnom ezt a sok marhaságot!

A József, az álmok királya és az Egyiptom hercege gyönyörű feldolgozású biblikus animáció és én imádom őket, mert tényleg nagyon jól sikerültek, a zenéjük pedig a mai napig a fülemben cseng, de most komolyan? Sok mindent elhiszek, de! Szétvált a Vörös tenger? A fáraó megálmodott valamit és jött egy senki kis legény, aki elmondta, hogy a tehenek meg a kalászok ínséget jeleznek? Komolyan?

Félreértés ne essék! Úgy gondolom, az álmoknak jelentősége is tud lenni, nem csak belső vágyainkat és félelmeinket jelzik vissza. De az, amit a Józsi csinált, több volt egy egyszerű hasra ütésnél.

Érdekeeeees!

De hát mégis ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a nagyok szavait és hitelességét?!

Itt le is akartam zárni a mai témát, de még valami zavar:

Megszállt az ihlet és eszembe jutott még valami! Esküszöm, hogy érdekes és gyors lesz!

Tudjátok, van az a szójárás és indulatos kijelentés vagy épp megbotránkozó szólás:

 - Te jó Isten!

Most ebből induljunk ki! Mi az hogy JÓ Isten? Van rossz is? Vagy mifene? Isten talán skizofrén? Vagy a Szentháromságban valami deviáns bújik meg? Vajon melyik lehet a hunyó? Az Apa? A Fiú? A Szentlélek? Nekem mindenesetre elég gyanús a Szentlélek, hogy csak úgy elment meglátogatni a Marit, az meg HOPP!, terhes lett...

Elgondolkodtató, az biztos! Bár ki tudja, hogy mi van a "mi" Istenünkkel, elvégre Zeusz is nagy kujon volt...

Na jó, abbahagytam!

Szép álmokat mindenkinek ma estére! Ne hagyjátok ki az imátokból a...

Sajnos meg kellett szakítanunk eme kompromittálónak minősített bejegyzést! Elnézésüket kérjük a kellemetlenségért és kérjük, élvezzék tovább az estét!

Köszönettel,

Menny

(Merényleteket Elhárító Nagy NYomosítás,

Különleges bevetési osztály)

Hehe! Persze!

Na, szóval mindenki legyen rossz, hogy büszke lehessek rátok és jót ne halljak! Ami pedig az imát illeti:

Mindenki szője bele az imájába a lottó számok utáni vágyát és menjen el egy hosszú és pihentető kikapcsolódásra! Ha már nekem nem jön össze, legalább nektek legyen szerencsétek! Bár a remény hal meg utoljára. De csak mert Ő a gyilkos!

Ezt pedig ne felejtsétek:

„Isten halott. (…) És mi öltük meg”

Friedrich Nietzsche

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Még annyi mindent mondanék, de várnak rám a Semmiben

(Bocsánat, valamit legutóbb elszámoltam, ugyanis, több, mint 30 bejegyzés volt. De annyi baj legyen!)

"Ennyi volt. Elmentem, és ha nem hiszed el, csak számold a napokat, amikor már nem vagyok itt. Amikor nem csöng a telefon, mindig én leszek az, aki nem hív."

Fannie Flagg

Ezzel a nappal hivatalosan is lezárul az idei évi gyászhónap. Annyi mondanivalóm lenne még Héráról. Annyi emlék. Annyi el nem mondott pillanat. De nem tehetem meg - magammal szemben sem -, hogy mindent felelevenítek, mert úgy érzem, nem maradna semmim.

Négy éve ment el, és még mindig pokolian fáj. Van, hogy éjszaka öntudatlanul sírni kezdek. Csak forgolódok és minél inkább próbálom figyelmen kívül hagyni a múltat, az annál erőszakosabban tolakszik az életembe. Nem kérdezi, hogy alkalmas-e, hogy megfelelő-e az időpont. Csak kopogás nélkül rám töri az ajtót, és amikor kiélte rajtam a perverz vágyait és ismét jól kifacsart, továbbmegy. Egy köszönő szó, vagy bármi egyéb nélkül.

Fáj. Annyira fáj. És én semmit nem tudok tenni ellene.

Amikor Héra halálának féléves évfordulója volt, írtam két verset. Ide csak egyet fogok feltölteni, de szerintem mindent elmond helyettem.

Ezt a posztot fontosnak tartottam, mert míg élek, nem fogom elfelejteni ezt az időpontot és az akkor megtörtént dolgok sokban befolyásoltak az eltelt évek alatt. Még ha a családom nem is vette észre! Vagy legalábbis egy része.

Hiába várom, nem hallom gyanakvó morgását többet,

Én drága kis Rókám! - nem láttál még szebbet!

Rágondolok, megfojt az el nem múló szomorúság,

Azt hiszem elhagyott az a fene nagy bátorság,

Holnap mégis felállok, s csak emlékeket találok,

Innentől a szívemre már nem támaszkodhatok,

Átjár a fájdalom, a sötétség legmélyén ragadok,

Nyöszörgése belém hasít, a kíntól térdre borulok,

Zöldült a fű, az egykori hó elolvadt, már csak múlt, 

Olyan nehéz felfogni, mindez tényleg örökre elmúlt.

Leteszem esküm, ha kell a lelkemre, hiszek ebben a kettőnk közt lévő, sosem szakadó kötelékben!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Hogyha úgy érzed rossz az irány...

Na, sikerült!

Mikor elkezdtem a blog írását, nem tudtam, hogy vajon meddig szeretném napi szinten írni, úgy gondoltam, jó ideig, de aztán... Rá kellett jönnöm, hogy az az energia, amit erre fordítok, azt a novelláimtól és a regény kezdeményeimtől vonom meg, így aztán, most, hogy megvannak az egyhuzamban 30 napon át publikált élettöredékeim, már nem fogok mindennap közzétenni gondolatokat és véleményeket, történeteket és kritikákat.

Igazából annak is örülök, hogy egyáltalán 30 nap ment megszakítás nélkül, ugyanis sosem voltam képes naplót vezetni... Jó néhányszor próbáltam, de olyan három nap után mindig feladtam, mert meguntam.

Nem azt mondom, hogy nem lesz egymást követő napokon jelentkezés, de nem lesz ilyen folyamatos. Nem lesz ennyire rendszeres.

És csak hogy legyen egy téma mára is:

Elolvastam a Sunshine könyvet. Tudjátok, amiről tegnap írtam. Hááááát... Be nem szartam, az biztos! Nem volt rossz, csak én nem ezt vártam. Vagy nem is tudom!

Azonban! Amikor befejeztem, elkezdtem egy újabb regényt:

Daniel Glattauer - Örökké Tiéd

Valójában ezzel kapcsolatban sem igazán tudom, hogy mire gondoljak. Ha nem számítjuk a kissé vontatott dialógusokat és furcsa helyzeteket, valamint a valahogy hanyagul odavetett tényeket, akkor leginkább Caroline Kepnes regényére emlékeztet.

 1. Megszállott pasas - pipa.

 2. Túldramatizáló hősnő - pipa.

 3. Körülményeskedés - pipa.

 4. Furcsa hangulat érzékelése olvasás közben - pipa.

 5. Egyfajta kényelmetlenség érzet a hirtelen váltások miatt - pipa.

 6. Beteg az egész úgy, ahogy van - pipa.

 7. Fogalmam sincs, hogy mire számítsak - pipa.

Mi leszek, ha beszólsz? Pipa!

Hogy őszinte legyek, egy kissé pörgősebb cselekményre és dinamikusabb, élvezhetőbb párbeszédekre számítottam. Dehát ez van! Majd kiderül még egy-két furcsaság a lapok fogyásával. Majd kialakul, én legalábbis megadom az esélyt a sorsfordító csodának!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Köszönöm, jól vagyok! Hamisan cseng ez így.

Tegnap elkezdtem olvasni egy újabb regényt. (Jé! Mekkora meglepetés!) Elmondom a költő nevét és a könyv címét is, de előtte elmondom, hogy vajon miért is teszünk erről most említést.

Ez a regény nem romantikus! Na, jó nem tudtam előre, de valójában az is van benne, még ha harmat gyenge is a szokásoshoz mérve. Ez a könyv ugyanis egy kísértet és horror (????) sztori, ami egy csajról szól, aki a nevelőanyjával egy idegen városba költözik és semmi nincs csak hideg és eső, meg lepukkantság, no és még egy kevés eső is.

A csaj már az első éjszaka hall mindenféle hangokat meg érzi a hideg áramlatokat (tisztára, mintha a szörfről beszélnék) a lakásban, még ha nincs is nyitva egy árva ablak sem. Most lelövöm az egyik poént, de van a csajnak egy kitömött baglya (naaagyon beteg. Imádom!), ami a szoba egyik sarkából rendszerint a másikba kerül két ajtónyitás között. És ez még semmi! Egyszer konkrétan a csaj pofájába repül! Igen, jól olvastad! A kicseszett kitömött bagoly fogja magát és a szárnyát csapkodva nekirepül a lánynak. Nagyon beteg. És szórakoztató.

És ez itt a baj!

Most tényleg, nem egy Stephen Kinget vártam, de hogy abszolúte semmi, ismétlem: SEMMI izgalmat nem tud kifacsarni belőlem, az durva. Jó ideig csak kerülgettem, mert tetszett a történet és bár nem vagyok egy fosós, de ha az ember hisz az ilyesmiben, azért olykor-olykor mégis csak az ágyon, a takaró alatt tartja a lábát. De ez? Nem rossz könyv és történet ez, egyszerűen csak nem tudott úgy beszippantani, mint a már máskor említett Mumus története.

Na, az beszarás!

És még ha nem is vártam volna el azt a szintet, de legalább egy csipet, egy morzsa ragadhatott volna rá belőle.

De jól van! Elég a nyafiból! Mutatom a könyvet:

Paige McKenzie - Sunshine, Megkísértés

Most járok a felénél, és bár eddig leginkább csalódott vagyok, még reménykedek a csodában!

És hogy akkor már ne legyen olyan nagyon rossz a szájíz ez után a rózsaszín pizsiben parádézó szörnyecske után, bemutatok egy másik könyvet.

A most következő regény romantikus, ezt már akkor tudtam, mikor nekikezdtem, de nem vártam volna tőle, hogy ennyire belém férkőzik. Nem a romantikus részével, leginkább a lélektani hatása volt olyan számomra, mint valami atombomba. Jó poénok voltak benne, de azért mégis sikerült elérnie, hogy a fél éjszakát (mert nem igen ment, hogy letegyem!) végigbőgtem. Jó, jó! Lehet, hogy a gyászhónap miatt amúgy is érzékenyebb vagyok a halál és egyéb kényes témákra, de ez már akkor is durva volt.

Nem mondom el, miről szól, mert nem szeretnék újabb poénlövöldét nyitni. Ha érdekel, nézz utána, nekem tetszett!

Tehát:

L. A. Casey - Gyere haza!

Valójában ma azt szerettem volna kifejteni, hogy mennyire elegem van a valóságból és a szereplőiből. Hogy milyen szar érzés, hogy amikor kérdezek valamit, hozzáérek valamihez, ha egyáltalán bármit is csinálok, az baj! Igen. Mert ha kussolok, akkor meg nem vagyok képes rendesen kommunikálni. Azért ez vicces! Talán ha odafigyelnének arra, amit mondok vagy nem csinálnának belőle rendszeresen viccet, én is jobban meg tudnék nyílni.

Dehát ha nem kíváncsiak rám, ne csodálkozzanak, ha én is leszarom a mondandójukat és az elvárásaikat! Aztán pedig csodálkoznak, hogy két napig egyhuzamban Kláriról mesélek, mert vele legalább lehet normálisan beszélni.

Mert mikor olvasok, úgy érzem élek, de mikor Klárival vagyok, tudom, hogy élek! És ez ritka felemelő érzés tud lenni!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Egy, két, há...

Tudom, hogy már beszéltem a kajákról, de úgy döntöttem, hogy ezt még megosztom veletek. Elmondom a Kryptonitom. A végső fegyvert, amivel kb. bármire rávehető vagyok...

De előtte még elmesélem ezt:

Már több, mint egy éve történt, és akkor is pont tél volt. Épp egy húzós, túlórával megbolondított napot húztam le a munkahelyemen és erősen eluralkodott rajtam a "Hozzám se szóljatok!" érzés. A hátizsákom lehajítottam a díványomra és épp jólesőn nyögtem egyet, ahogy belesüppedtem a kényelmes gurulós karosszékembe, mikor...

 - Anita!

 - Mi a fasz van?

Semmi. Amúgy ezt úgy utálom. Szólnak, és amikor visszakérdezek, basznak válaszolni. De azért tettem még egy kísérletet.

 - Ha?

Semmi.

 - Heee! Mi van?

Válasz híján felálltam a székből és elindultam, hogy megkeressem Anyut.

 - Mi van?

 - Hoznál be fát?

 - Jaj, hagyjál már! Most értem haza!

Nem mondott semmit, így aztán vállat vontam és elindultam a konyhába, hogy több, mint öt órája először táplálékot vegyek magamhoz. A tűzhelyen ekkor láttam meg az edényt. Az edényt, ami még meleg volt. Az edényt, ami a mennyei mannát rejtette. Közelebb lopakodtam.

Mint kiderült, Anyu pont ezt a napot választotta, hogy a kedvenc kajámat főzze. Elhátráltam hát a tűzhelytől és egy szó nélkül felkaptam a fás vödröt. Odakint jó meg pakoltam azt a rohadt büdögét és  elindultam befelé. Miután visszaértem a lakásba a fáskamrából, csak ennyit mondtam Anyunak:

 - Mondhattad volna korábban is, hogy ezt főzted!

 - Nem akartam.

 - Na bazdmeg!

Akkor hát elárulom, mi volt a fazékban: . . . Vadas!

Esküszöm, meg tudok érte bolondulni. Egyszerűen imádom. Bár biztosra veszem, hogy te személy szerint valami extravagánsabbra számítottál, de sajnos ki kellett, hogy ábrándítsalak. De nem tudok vele mit csinálni. Igazából fogalmam sincs, hogy honnan vagy mikor kezdődött ez az őrület, de  ma már nagyon mélyen gyökerezik bennem.

Egyszer, régebben átugrottam tesómhoz és vittem hozzávalókat. Úgyhogy, ahogy előre megegyeztünk, megcsinálta nekem. Nem arról van szó, hogy én nem tudom, csak Ő előnyben van. Tudjátok, a rutin meg az évek...

Ebben csak az a vicces, hogy aztán Anyunak annyit beszéltem a vadasról, hogy másnap Ő is azt főzött. Rohadt jó volt! Non-stop vadas-zaba!

Hogy ez most hogy jött ide? Fogalmam sincs.

Talán csak visszatértem egy pillanat erejéig abba a múltba, amikor még nem volt minden elcseszve 100%-osan.

Ja! Jut eszembe!

Hétfőn Klárinál voltam és pizzáztunk meg horrort néztünk. Tök jó volt! Még akkor is, ha igazából pakolnunk kellett volna...

Na, de nem ez a lényeg!

Épp nagyban fekszünk az ágyban és beszélgetünk meg videókat nézegetünk, amikor megszállt minket az ihlet. A szövegkörnyezetet és cselekményeket egyes esetekben senki ne kérdezze! Annak is örülök, hogy egyáltalán eszembe jutott, hogy mi a fenén röhögtünk olyan jókat. (Pedig nem is ittunk!)

Klári lakótársa épp hazaért és próbált minket hülyíteni a pasis faszságaival, amit enyhén szólva is magasról leszartunk. Aztán amikor végre elhagyta a fedélzetet, megszólalt Klári:

 - Baszki! Hallod, milyen büdös a lába?

Szemöldök ráncolva fordultam felé.

 - Hallani. Hogy büdös a lába!

 - Aha!

Aztán végül neki is leesett, hogy mekkora hülyeséget mondott, mert el kezdett nevetni velem szinkronban.

Aztán volt még egy helyzet, amire majdnem tisztán vissza tudok emlékezni.

Íme:

Még mindig az ágyon fetrengtünk és épp egy régi videoklip paródiáját néztük, ahol a kedves, magát rappernek képzelő srác erélyesen mutogatott az ágyéka felé, mire elgondolkodva megszólaltam.

 - Tudod, hogy mondhatod még másképp a nunust (ha valakinek nem esett volna le, akkor a női nemi szervről volt szó.)?

 - Na, hogy?

 - Muffantyú! 

Megvártam, míg nagyjából elhalt a röhögése.

 - És ismered a párját?

 - Nem! Mi az?

 - Muffrúd!

 - Ez most komoly?

Vállat vontam.

 - Most találtam ki.

Igen, be kell vallanom, mert le sem tudnám tagadni: minket se kell a hülyeségért a szomszédba szalajtani. Szaladunk mi magunktól is!

És ha már ennyire belemásztunk az intim témákba és a káromkodásba. ráadásul a kaja téma is előkerült, akkor volt munkatársamra emlékezve (nem, nem halt meg és nem, nem fog megnevezni), akinek mindig volt egy egyszerre jól hangzó és perverz rímpárja a zsebében, leírom a legbetegebb mondókát, ami emberemlékezet óta csak születni tudott:

Fityma, fityholnap, fityfiritty, fitymapörkölt!

És csak Klárinak külön, speciálba, mert ez a bejegyzés már úgyis el van rontva és csak úgy csöpög a szájmosást követelő szavaktól:

Gecis bugyi!

(Csak hogy teljes legyen a mai káosz!) 

Legközelebb ugyanitt!

Csanita