Annyi mindent kéne még elmondanom...

Az igazat megvallva, nem igazán van kedvem ehhez az egészhez. Szerintem látszik is, tekintve, hogy már fél éve nem volt egy szem bejegyzés sem.
Nos, igen.
Sok minden változott.
Megszületett az unokahúgom. Megvolt a keresztelő és mint egyszemélyes keresztszülő, kijelenthetem, hogy tök jó, nem kell osztozkodnom. Király!
Egyik barátnőm Olaszországban tanul tovább, de azért megoldja, hogy időnként találkozzunk, ami szintén: király!
A másik megházasodott. Terhes. Én voltam a tanúja az esküvőn. A férje imádja, jó fej és gyakran lógunk együtt. Valamint itt is én leszek a keresztanya. Tehát: király!
A munka változó, de mostanában többnyire elviselhető és mi sem bizonyítja jobban az igazam, mint hogy most 24-én múlt egy éve, hogy ott dolgozok. Menci.
Itthon? Itthon sincs semmi különösebb. Vannak hullámvölgyek ugyan, mint például mikor Anyu hazahozta azt a Szemetet, vagy idegrohamot kap, de mostanában szerencsére ez is ritkább.
Valamint a munkahelyen az egyik kolléganőmmel kurva jól kijövünk, még műkörmöt is csinált nekem, elmentünk vásárolni, sokat beszélgetünk, hülyülünk, szóval elvagyunk.
Elég jó a helyzet.
Akkor mégis mi a fasz van?!
Tegnap este, munka után felhívtam tesómat, hogy bocsánatot kérjek, késő van, mégsem megyek, aztán egyszer csak kirobbant belőlem (aznap már másodszorra) az egész puttony szar és levegő után kapkodva, bőgve vallottam be neki, hogy nem bírom tovább. Csórikám persze azt se tudta, hogy mi a frász van, de azért próbált megnyugtatni, miközben a mellkasom majd szétrobbant az azt feszítő érzésektől, mint például.:
elégedetlenség, fáradtság, magány, bánat, gyász, reménytelenség, félelem, harag, elhanyagoltság, keserűség, de a végtelenségig is sorolhatnám.
És hogy mit nem bírok?
Jó kérdés. De általában változó. Most például a csendet nem bírom, ezért üvölt a fülembe a zene. Tegnap a magányt nem bírtam és a gyászt. tegnap előtt meg a hülyeséget, meg azt az alakoskodást, ami a munkahelyen van legtöbbször.
Valamint, csak hogy őszinte legyek, úgy-ahogy rászoktam a cigire. Szégyen? Nem hiszem. Használ? Nem mindig. De valamit csak jelent, tekintve, hogy könnyebbnek érzem magam egy-egy szál után. Van ez így, sajnos. Van, amire azt mondjuk, hogy sosem tennénk. Aztán kipróbáljuk, használjuk, végül együtt élünk vele. Kövezzetek meg!
Ez most az egyik mankóm, a másik pedig az olvasás. Nem azt mondom, hogy ne szeretnék olvasni, de az, hogy megint létszükség legyen, az azért durva. Az hogy nem tudok fél órát úgy eltölteni, hogy ne foglaljam le magam valamivel, őszintén mondhatom, hogy meglep. Annak idején órákon át tudtam semmit tenni, most pedig nem tudok eléggé szétszakadni, csak hogy ne legyen egy perc szünetem is akár, amikor nem kell valamit csinálnom. És még csodálkozok, hogy fáradt vagyok.
Tehát ez van mostanában. Tegnap óta szíre-szóra el tudnám magam bőgni. Talán a folyamatos elfojtás az oka, ami már több, mint egy éve tart? Most robban ki? Vagy csak elegem van az emberekből? Esetleg a vesztemet érzem?
Nem tudom. Őszintén.
Mindegy is. Zárjuk le. Elég legyen ennyi.
És, hogy mi üvölt épp nálam? Hát tessék:

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Nem kell végszó

Egy- két hete furán érzem magam. Leginkább elhanyagoltnak. Ettől pedig zavart vagyok. Legalábbis szerintem ez a kifejezés áll a legközelebb az általam ismert szavak és érzelmek közül a jelenlegi állapotomhoz.

És ha már itt járunk, szabadjon megjegyeznem: érdekes egy dolog a társas érintkezés.

Elvagyok a munkahelyemen. Tényleg! A meló nem rossz, bár legtöbbször elég hajtós. Az idősek nagy része aranyos vagy legalábbis többnyire nem idegesítő a nagy részük. A főnök jó fej. Tényleg, nála jobb főnököm még nem volt. (Aput nem számítva!) A munkatársak már más tészta, de legtöbbjük vagy nagyon fasza gyerek vagy legalábbis tűrhető. Azt az egy- kettő szarkavaró rohadékot meg most inkább hagyjuk. 

Valójában a munkahelyem olyan, mint a Barátok közt! Viccesen hangzik? Nem az.

Az ember próbál túlélni egy olyan környezetben, ahol mindenki mindenkit elítél, kibeszél, lenéz. Kurva szar érzés úgy járni- kelni az emberek között és mosolyogva kívánni "Jó napot!" az időseknek, hogy igazából nem lehetsz benne biztos, hogy az iménti mosoly neked vagy rólad szólt.

Legszívesebben odaállnék eléjük és azt ordítanám:

 - Na, mi lesz?! Ne kíméljetek!

 De olyan törékeny bennem az egyensúly, amit pillanatnyilag fenn tudok tartani, hogy nem vagyok benne biztos, hogy egészben maradnék a szavak éles vágásai után is. Tehát én is hazudok. De leginkább magamnak.

Mert minden nap úgy megyek be dolgozni, hogy:

 - Jó, ezt a napot még megcsinálom, aztán holnap lehet már be sem jövök!

Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy eltelt egy hét. Kettő. Egy hónap. És én még mindig őrlődöm és egy helyben toporgok, mert haladni meg félek.

És ez még csak egy dolog lenne. Mert persze van más is. Ha csak ennyi lenne az egész, talán nem is érintene ennyire érzékenyen. De ott van az a másik. Igazából a kiváltó ok...

Egy olyan emberben (vagy pontosabban olyan emberekben) csalódtam, aki(k)ről sosem gondoltam volna, hogy fájdalmat okozn(ának)a. Mindig olyan fensőbbségesen hangoztattam:

 - Nem tud olyat csinálni, amiért megharagudnék rá!

És ez egészen addig így is volt, míg valóban meg nem történt.

Fáradt vagyok. Belefáradtam, hogy mindenért én küzdjek. Keressem mások társaságát. Kuncsorogjak egy csipetnyi figyelemért. Akkor rohadjak meg! Inkább leszek egyedül! Magányosan.

Persze egymagam is elvagyok, de mióta elkezdtem visszatérni az emberek közé, valahogy furcsán érint, ha sokáig vagyok egyedül. Keresem mások társaságát, akár a saját káromra is, csak ne kelljen hosszabb ideig magamban lennem.

Talán ez a legnagyobb baj. Hogy én is ott vagyok. Esetleg csak azért viselem el magam jobban társaságban, mert akkor nem minden rólam szól. Mert bár akárhová megyek, jön velem "Anita" is, de ott legalább háttérbe húzódik. Elbaszott egy dolog ez.

Minden egyes nap eldöntöm: ma nem fog érdekelni! Mindenki azt csinál, amit akar!

Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy már megint egy olyan társasági körben vagy annak szélén ácsorgok, ahol kényelmetlenül érzem magam. Talán csak paranoiássá váltam, de türelmetlen pillantásokat látok magam körül olyanoktól is, akikkel jóban vagyok. Olyan dolgokat mondanak, amikről nem tudom eldönteni, vajon csak viccnek szánták-e. Aztán ahogy egyszer- egyszer elmennek mellettem, végigsimítanak a hátamon vagy másfajta törődést mutatnak irányomba.

Nem tudom, talán csak meg vagyok zavarodva teljesen.

Vagy csak azért akarnak megölelgetni, hogy tudják, mekkora gödörre lesz szükségük...

Na, jó! Ez most tényleg beteg volt, De annyi baj legyen!

Nem vagyok jól. Fájok.

De ez természetesen egyéni szociális probléma és szar ügy. Csak ennyi!

Végezetül úgy gondoltam, méltó befejezéséül ennek a bejegyzésnek, megmutatom a verset, melyet fájdalmamban írtam.

Mocskos érzelmek

Miközben eljátszom, hogy minden rendben,

És hogy az életem zajlik a szokott mederben,

Tépi- szaggatja lelkem a látens fájdalom,

Melynek magamat időről- időre átadom.

Nehéz súly ez, ami húzza a vállamat,

Már látszatból sem tudom fennhordani az orromat.

A könnyek csak jönnek és mennek, olykor indokolatlanul,

Mert kísért a Múlt, a szívem pedig egyszerűen nem tanul.

Szégyellem magam, mert általában nem vagyok ilyen gyenge,

De azt hiszem eltört bennem valami, és attól félek, örökre.

Bizonytalanná váltam, mert mocskos érzelmek ezek,

Melyek erősen bennem élnek, és kényelmesen mélyre fészkeltek.

Gyűlölöm őket, mert feledésbe sosem merülnek,

Csupán folyton az erő álarca mögé menekülnek.

Össze kéne szednem magam, elvégre is ember vagyok!

De belefáradtam a harcba, az elvárások pedig olyan nagyok!

Inkább húzódnék be egy sötét, elhagyatott sarokba,

Csak ne kelljen többé visszatérnem a saját Poklomba.

2019. 02. 12. Kedd 4:35

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Egyirányú út, ahová megyek

Napok óta, mit napok, hetek óta baromi nagy bennem a kísértés, hogy újra itt üljek és bepötyögjem a klaviatúrán a betűket, melyek azokká a szavakká állnak össze, amik talán éppen hogy csak, de mégis majdhogynem körülírják azt, ami bennem... rohad?

Fáradt vagyok. Az, hogy napról napra visszatartom azt a nagy rakás szart, ami bennem gennyedzik és egyre csak terjed, míg el nem sorvaszt, annyira csak nem tesz jót a lelkiállapotomnak, mint amennyire először gondoltam. És még sincs mit tenni, itthon kushadok, mert nincs választásom. Egész nap be vagyok zárva. Nincs menekvés. Nincs hová. Nincs miért. És nincs kihez.

Azt mondod, hogy mindig van választás? Baromság! Ne gyere nekem az idealista szövegeddel! Amikor még volt választásom, én bujkáltam önszántamból. Mikor még volt választásom, csak azt hittem, hogy szétesett a világ és nincs mihez kezdhetnék. De most?!

Ismered azt a szófordulatot, hogy: összeszorul a torka valakinek? Hülyeség! Legalábbis nálam tuti, hogy nem ez történik. Úgy érzem vaspántok feszítik a torkom és az állkapcsom, míg már csak felületesen tudom kapkodni a levegőt és még sem jutok hozzá rendesen. Kurva szar érzés és én mégsem tudok ellene semmit sem tenni. Időnként csak úgy rám tör és egyszer csak azt veszem észre, meredten bámulok fölfelé, míg az arcomon könnyek, torkomban a levegő illúziója, míg mellkasom ég a visszafojtott/ ki nem ejtett szavak, el nem engedett fájdalom terhétől.

Siralmas? Szánalmas? Talán.

Dehát az ember előbb- utóbb csak besokall a sok tettetett jókedv és elrejtett sérelem kusza virágától, ami ideig- óráig marha szép és rohadt illatos, míg aztán az egész egy bazi nagy fojtogató és tüskés indává nem változik, mely a kétségbeesés fortyogó és bűzlő mételyébe ne ránt.

Csak a napokban jöttem rá valamire. Most, mikor néha azt érzem, hogy kezdem unni az olvasást. És tényleg csak ritkán jut eszembe a gondolat, hogy unatkozok, de lehet csak nem a megfelelő könyvekhez jutok hozzá mostanában...

Fasz se tudja.

Anno, mikor az olvasást elkezdtem, nagyon fájt. Szar, értéktelen és egy kétbalkezes rohadéknak éreztem magam, aki semmiben sem jó. Nem voltak különleges kapcsolataim (a szülőkkel kurvára nem voltam jóban, max. néha apuval volt egy-egy jobb napunk, a két nővérem szart a fejemre, élték mind a saját életüket. A barátaim, háááát... Fasz se tudja. A legjobb barátnőmnek hitt csaj elköltözött és nem igen tartottuk - most se tartjuk - a kapcsolatot, a többiek pedig... Zavaros. Voltak barátaim, akikkel voltak közös témáink, de az egész csak arra volt jó, hogy az ember ne forduljon totál magába és csavarodjon be.), nem volt senki, akire rábízhattam magam és akiért én is megtehettem ugyanezt. Aztán egy nap elkezdtem olvasni. Csak hogy mindezt a nagy rakás szart kizárhassam. És kurva jó érzés volt. Őszintén. Aztán mikor véget ért a könyv, kétségbeestem és nem tudtam magammal mit kezdeni. Hát belekezdtem egy másikba. Majd még egybe. Aztán egy újabba. Mániákusan faltam a betűket, melyek megnyugvást, élvezeteket, kalandokat, egyszersmind érzelmeket hoztak az életembe. És ez kurva jól működött éveken keresztül. Aztán valami az érettségire való felkészülés közben megváltozott. Én változtam meg.

Betört az életembe Klári (igazából négy éve osztálytársak voltunk már ekkorra, de hát sosem voltam egy túl nyílt ember, még ha mások annak is gondolnak. Nekem jó idő kell, mire bárkiben is annyira meg tudok bízni, mint benne. Még a tesóim se tudnak rólam annyi mindent, mint Klári. Mert mint már említettem, ha valakit nem érdekel a nyomorom, nem fogom vele zavarni!), és a könyvek lapjai kicsúsztak a kezeim közül. Nem bírtam magamat rávenni, hogy leüljek és olvassak. Semmit. Még a kedvenc könyveimet sem. Persze továbbra is megnéztem őket a kirakatokban, továbbra is beszélgettem a könyvekről, de valahogy eltávolodtam ettől a világtól.

Ez az időszak több, mint két év volt, melynek nagy része leginkább egy álomnak, vagy illúziónak tűnt. Szerettem suliba járni. Dolgozni. Eljárni csavarogni. Trécselni, inni, kapcsolatot tartani a többiekkel, egyszóval élveztem. Szerettem az életet.

Aztán véget ért ez az egész.

Levizsgáztam, egy héten belül bekerültem a szerződéses munkahelyemre, ahol az azt megelőző nyáron gyakorlatosodtam. Aztán kezdődött az egész elölről. Ok nélkül (amúgy megvolt az oka, csak mindenki hisztisnek titulált volna miatta a környezetemben) leesett a vércukrom, spontán érzelmi hullámvölgyeim lettek, a kapcsolataim szálai elvékonyodtak, egy részük el is szakadt, otthon is minden tönkrement.

2016. ősz: elkapott a vágy, hogy újra olvassak. Újra menekülni akartam. És meg is tettem.

A decemberi fizetésből vettem egy új tabletet és ami csak a kezem ügyébe akadt (többnyire a régi kedvenceim, amik több, mint két évig a gépen pihentek), azt elolvastam és újra ott találtam magam, hogy elmegyek a melóba (immár suli nélkül), aztán, miután hazaérek kiégve és majd mindennap több óra túlórától terhelten (amit nem mellesleg ki se fizettek. Éljen az órabér és a méltányos juttatások kora!), azonnal olvasni kezdek, ami nagyjából hajnali 2-ig tart, hogy aztán 6-kor kikeljek ismét az ágyból, hogy egy újabb nagy adag szaros palacsintával kecsegtető nap elé nézzek.

Amikor tavaly tavasszal kirúgtak (közös megegyezés? Ugyan! Amint lejárt pályakezdői, meg szakmai, meg a fasz tudja még milyen támogatásom, már meg is szabadultak tőlem. Szép kifejezés a közös megegyezés, csak ha a főnök felhív az irodába, hogy aláírd a papírt, amit Ő már kegyeskedett ELŐRE aláírni (ami nem mellesleg akkora bunkóság, hogy a mai napig leszakad az én pofám, helyette is!), az nem közös megegyezés, hanem egyszerű elbocsátás. Hiába hallottam a cégen belül pletykákat és hiába tudtam magam lelkiekben felkészíteni előre, azért csak szar érzés volt. És bár elkapta a főnök a könnyben úszó szemeim látványát (a rohadéknak még volt pofája meglepődni!), mégsem sírtam. Összeszedtem magam és egyenes derékkal, felemelt fejjel hagytam el a helyet aznap.

És ekkor kezdődött az újabb bujkálás. Úgy éreztem, elbuktam. Mert valójában ez is történt, hiszen én szerettem ezt az egészet! Bassza meg, talán még most is szeretem. Csak hát olyan szarul érzem magam a mai napig, ha valaki megkér, hogy ezt mag azt csináljak meg neki, mert úgy érzem, én ehhez kevés vagyok. Gyenge. Selejt. Egy nagy rakás katasztrófa.

" - Lehet. Nem tehetek róla, de mégis úgy érzem, mintha valahogy... elbuktam volna.

  A bűntudat folyton ott motoszkált bennem, akár egy rossz álom, amitől képtelen szabadulni az ember."

Erica

Én is így éreztem. Most is így érzem. Az, hogy időnként minderről elfeledkezem, az olyan, mint egy képlékeny tükörkép, mely mikor széthasad és köddé válik, csak még nagyobbat dob rajtam, hogy minél magasabbról zuhanjak alá. Közel másfél hónap telt el az elbocsátásom óta, mire bárki is egy olyan dolgot mondott, ami bár nem segített talpra, de legalább nem hagyott többé tétlenül a padlón heverni.

Klárival és Katival névnapi/szülinapi összeröffenést tartottunk, mielőtt Kati kimegy Amerikába tapasztalatszerzés miatt. Aznap először bőgtem úgy istenigazából előttük. Elvégre Anita, a fasza csaj, a kemény gyerek, a nagyszájú, a védelmező, az rohadék, a ... az érzéketlenség álcája mögé bújt Anita nem sír. Mások előtt meg végképp nem. Aztán a következő szavak estek ki a számon:

 - Csak most, hogy már nem vagyok hasznos, úgy érzem, nincs jogom semmibe se belepofázni. Hogy kényelmetlen másoknak a jelenlétem. Hogy én...

Szégyen, nem szégyen, nem tudtam folytatni. Kati fejezte be helyettem.

 - Nem vagy a terhünkre!

Ember ilyen szépet még nem mondott nekem addig a napig. Míg élek, nem fogom elfelejteni! És valami hasonlót érezhetett Erica is, mikor Blake a következő szavakat mondta neki:

"Blake lepillantott rám. - Nem elbuktál, hanem tanultál."

(Meredith Wild - Rád kattanva sorozat, 5. könyv, részlet).

Csak hát eltelt egy év és én hiába próbálkoztam, nem sikerült visszakerülni a mókus kerékbe. Egyre csak halogattam és halogattam. Ezután az én egészségem is leromlott, meg apué is. Aztán apu még tovább romlott és én itthon maradtam vele. 24 órás szolgálatban őrködök és még csak elmenekülni sem tudok. És annyira ég a pofám, mert egyszerre érzem magam önzőnek és teljesen kisajtoltnak. Egyszerre akarok torkom szakadtából üvölteni és a sarokban meghúzódva észrevétlennek maradni. Gyűlölöm ezt az érzést. Mikor lesz már vége?

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Köszönöm, jól vagyok! Hamisan cseng ez így.

Tegnap elkezdtem olvasni egy újabb regényt. (Jé! Mekkora meglepetés!) Elmondom a költő nevét és a könyv címét is, de előtte elmondom, hogy vajon miért is teszünk erről most említést.

Ez a regény nem romantikus! Na, jó nem tudtam előre, de valójában az is van benne, még ha harmat gyenge is a szokásoshoz mérve. Ez a könyv ugyanis egy kísértet és horror (????) sztori, ami egy csajról szól, aki a nevelőanyjával egy idegen városba költözik és semmi nincs csak hideg és eső, meg lepukkantság, no és még egy kevés eső is.

A csaj már az első éjszaka hall mindenféle hangokat meg érzi a hideg áramlatokat (tisztára, mintha a szörfről beszélnék) a lakásban, még ha nincs is nyitva egy árva ablak sem. Most lelövöm az egyik poént, de van a csajnak egy kitömött baglya (naaagyon beteg. Imádom!), ami a szoba egyik sarkából rendszerint a másikba kerül két ajtónyitás között. És ez még semmi! Egyszer konkrétan a csaj pofájába repül! Igen, jól olvastad! A kicseszett kitömött bagoly fogja magát és a szárnyát csapkodva nekirepül a lánynak. Nagyon beteg. És szórakoztató.

És ez itt a baj!

Most tényleg, nem egy Stephen Kinget vártam, de hogy abszolúte semmi, ismétlem: SEMMI izgalmat nem tud kifacsarni belőlem, az durva. Jó ideig csak kerülgettem, mert tetszett a történet és bár nem vagyok egy fosós, de ha az ember hisz az ilyesmiben, azért olykor-olykor mégis csak az ágyon, a takaró alatt tartja a lábát. De ez? Nem rossz könyv és történet ez, egyszerűen csak nem tudott úgy beszippantani, mint a már máskor említett Mumus története.

Na, az beszarás!

És még ha nem is vártam volna el azt a szintet, de legalább egy csipet, egy morzsa ragadhatott volna rá belőle.

De jól van! Elég a nyafiból! Mutatom a könyvet:

Paige McKenzie - Sunshine, Megkísértés

Most járok a felénél, és bár eddig leginkább csalódott vagyok, még reménykedek a csodában!

És hogy akkor már ne legyen olyan nagyon rossz a szájíz ez után a rózsaszín pizsiben parádézó szörnyecske után, bemutatok egy másik könyvet.

A most következő regény romantikus, ezt már akkor tudtam, mikor nekikezdtem, de nem vártam volna tőle, hogy ennyire belém férkőzik. Nem a romantikus részével, leginkább a lélektani hatása volt olyan számomra, mint valami atombomba. Jó poénok voltak benne, de azért mégis sikerült elérnie, hogy a fél éjszakát (mert nem igen ment, hogy letegyem!) végigbőgtem. Jó, jó! Lehet, hogy a gyászhónap miatt amúgy is érzékenyebb vagyok a halál és egyéb kényes témákra, de ez már akkor is durva volt.

Nem mondom el, miről szól, mert nem szeretnék újabb poénlövöldét nyitni. Ha érdekel, nézz utána, nekem tetszett!

Tehát:

L. A. Casey - Gyere haza!

Valójában ma azt szerettem volna kifejteni, hogy mennyire elegem van a valóságból és a szereplőiből. Hogy milyen szar érzés, hogy amikor kérdezek valamit, hozzáérek valamihez, ha egyáltalán bármit is csinálok, az baj! Igen. Mert ha kussolok, akkor meg nem vagyok képes rendesen kommunikálni. Azért ez vicces! Talán ha odafigyelnének arra, amit mondok vagy nem csinálnának belőle rendszeresen viccet, én is jobban meg tudnék nyílni.

Dehát ha nem kíváncsiak rám, ne csodálkozzanak, ha én is leszarom a mondandójukat és az elvárásaikat! Aztán pedig csodálkoznak, hogy két napig egyhuzamban Kláriról mesélek, mert vele legalább lehet normálisan beszélni.

Mert mikor olvasok, úgy érzem élek, de mikor Klárival vagyok, tudom, hogy élek! És ez ritka felemelő érzés tud lenni!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Rád. Rád írni lenne jó...

Az elmúlt években olyan sok embert hagytam hátra. Volt, akit akarva, volt, akit akaratlanul. Véletlen lenne? Nem hiszem. Szerintem igaz az az elmélet, miszerint minden okkal történik. Egyes emberek okkal bukkannak fel az életünkben és mások okkal tűnnek el belőle. Nem arról van szó, hogy ne szeretnénk ellene tenni, de olykor egyik pillanatról a másikra veszítünk el számunkra fontos személyeket. Nem biztos, hogy örökre és nem biztos, hogy véglegesen, de nekem mindig fáj, mikor egy-egy bizalmasom zuhan át az ismeretségi köröm rostáján túlra.

Egy barátnőm anno a szemembe hazudott. Nem nagy dologról volt szó, de többször is megadtam neki az esélyt, hogy bevallja az igazat, mert én azt hittem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy ne legyenek titkok közöttünk. Hát... Tévedtem. Úgyhogy egy nap közöltem vele, hogy beszélhetünk továbbra is és én nem akarok vele rosszban lenni, de nekem ilyen barátokra nincs szükségem.

Aztán volt egy csaj, akivel nagyon jóban voltam. Igazából nagyon kedveltem, mert képviselte mindazt, amit én is szerettem volna lenni: laza volt, közvetlen, jó volt a humora, nem volt gátlásos és bármiről - ismétlem, Bármiről - lehetett vele beszélgetni. Még a mai napig nem nagyon értem, hogy mi volt a baj vagy miért lett vége. Egy délután találkoztunk volna, hogy együtt menjünk könyvtárba, de aztán írt egy SMS-t, hogy bealudt, majd máskor találkozunk. Nem zavart, hisz bárkivel előfordulhat az ilyesmi. Miért fogtam volna gyanút? Nem éreztem azt, hogy okom lenne rá. Aztán meg hiába hívtam legközelebb, majd megint és újra, mindig kibújt a dolog alól. Úgyhogy abbahagytam és feladtam! Jóval később, mikor összefutottunk valahol, még köszönni se akart. Igazából még ma is, ha valahol találkozunk, nem vesz rólam tudomást. Hogy miért? Fogalmam sincs! De ma már nem rágódom rajta, mert szíve joga eldönteni, hogy mi a hiszti trágya!

Hiszel a karmában? Én biztos vagyok benne, hogy van, létezik és egy utolsó szemét picsa. Szeszélyes. Veszélyes. Undok. Kétszínű. Soroljam még? És nagyon szereti felszámolni azt a francos kamatot. Esküszöm, mint egy kicseszett uzsorás...

Nem hiszem, hogy minden döntésem jó lett volna, de én hoztam őket, nekem kell együtt élnem velük. Csak hát... Ah! Én annyira mást akartam elérni, mint amit végül sikerült! Annyi mindent kellene rendbe hoznom, annyi mindenen kellene túllendülnöm, annyi mindent kellene máshogy csinálnom.

Igazság szerint nem szeretem a változásokat. Legtöbbször nem szeretek emberek közé menni, akikkel ritkán találkozom vagy akikkel még sosem, mert egyszerűen kikészülök a sok jó pofizástól. Nem szeretem a pofaviziteket sem. Az egész valahogy erőltetett. Ha valami nem működik, ha valakik nem jönnek ki egymással, minek erőlködjünk? Hisz mint tudjuk, nem akarásnak nyögés, az erőlködésnek pedig beszarás a vége!

Istenem! Nem tudom, mit csináljak! Annyi mindent csinálnék, de így, hogy rengeteg dolgot kéne tennem egyszerre, inkább nem teszek semmit, így viszont itt maradok, ahol vagyok és toporgok egy helyben, mint szűz lány a fasz láttán. Annyira szar érzés!

Rendbe hoznék dolgokat, megtennék dolgokat és megkeresnék dolgokat. Vagy egyszerűen csak megállnék az örökös, fejetlen rohanásban és szarnék az egészre magasból. Vagy ráírnék valakire! Vagy felhívnák valakit! Vagy összefutnék valakivel! Mert szükségem van egy támaszra. Mert szeretnék én is támasza lenni valakinek. Mert hiába futok össze tíz percre Klárival vagy Katival, valahogy kevésnek érzem. mint valami szérum, ami ideig-óráig hat, aztán megint fáj mindened. Vagy a franc se tudja!

Meg vagyok zavarodva. El vagyok tévedve. És fogalmam sincs, hogy mit is kellene csinálnom! Vajon mit akar tőlem az élet? Jó úton indultam el? Van ennek az egésznek értelme? Miért érzem úgy az egyik pillanatban, hogy minden klaffol, míg a következőben már menekülnék a saját árnyékom elől is?

Hát úgy tűnik, majd kiderül. Előbb vagy utóbb biztos. Ezt most valahogy nem várom! Beleuntam. Azt hiszem jól jönne egy nagy bögre kakaó...

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Zene nélkül mit érek én?

Nem tudom észrevette-e már valaki, de elég eklektikus az ízlésem a legtöbb dologban, így a zenében is. Ezt már csak onnan is meg lehet állapítani, hogy az eddigi bejegyzések címei (tisztelet a kivételnek!) mind-mind dalszöveg részletek. És ezek leginkább különféle műfajokat képviselnek. Hehe!

Bár meg kell jegyeznem, hogy az egyszerűség kedvéért csak magyar dalok szövegeiből mazsolázgatok, hogy legalább egyértelmű legyen, miről is szól az adott napi bölcsesség. Vagyis, mi lenne az alap elképzelés, aztán persze mindig elkalandozok valamerre...

Nagy szenvedélyem a zene. Szeretek énekelni, szeretem hallgatni, ahogy más énekel, zenél vagy fütyül, esetleg dúdolgat. Olyan megnyugtató érzés, mert a zene közvetíteni képes ott is, ahol a nyelv gátat szab az emberek között. Tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy a zene hatalom.

Nem igazán tudnám megmondani, hogy mióta énekelek vagy szeretem a zenét. Arra emlékszem, hogy hatodikos koromban már megszállottan szerettem, de előtte? Képszakadás. Igazából csak nagyon kevés emlékem maradt meg a gyerekkoromból. Főként az óvodás és az iskolás emlékekből maradt meg kevés. Valószínűleg, mert gyűlöltem az egészet úgy, ahogy volt.

Ma már csak mosolygok rajta, de kilencedikes koromban egyszer egy kipakolós vásár került megrendezésre a volt általános iskolámban, én pedig elmentem a családdal, hogy körülnézzünk. Az azt követő reggel izzadtságban úszva ébredtem a fejben újra átélt borzalmak csoportja hatására, mely egy rémálom képében köszönt vissza. Enyhe megfogalmazás lenne, ha úgy fejezném ki magam, hogy gyűlöltem az általános isit. Nem arról van szó, hogy ne lettek volna barátaim, vagy legalábbis ki lettem volna közösítve, de nagyon sokat szekáltak, ez pedig igencsak betett ártatlan gyermeki lelkemnek! Ma, ha valaki meglát az utcán és ránéz rezzenéstelen, szinte unatkozó arcomra, biztos, hogy nem feltételezi, hogy voltam én is egykor síró-pityogó, aranyos gyerek. Ha ma kellene szembenéznem az akkori piszkálódásokkal és csúfolódásokkal, vágnék egy grimaszt, megrántanám a vállam, fejemre csapnám a fejhallgatóm és felkeresném Klárit és/vagy Katit. De persze, ők akkor még nem voltak az életem részei.

Egyszer elmondtam nekik, hogy nem bánom, hogy ennyit kellet várnom az igaz barátokra, mert megérte. Most is így gondolom. De ebből következően eszembe ötlött egy másik gondolat is. A könyvekben olyan szépen kifejtik azt, amit most leírni készülök. Huhh! Vágjunk bele!

Vannak azok a lányok, akik már korán engednek a vágyaiknak és hamar kiélik magukat, aztán pedig panaszkodva cserkészik be az újabb és újabb egyéjszakás vagy épp eleve bukásra ítélt kapcsolataikat és még ha nem is rossz indulatúan, de kinevetik a szűz, vagy csak kevesebb tapasztalattal rendelkező lányt. Aztán megtörténik a nagy találkozás, mely kihat a főszereplőre és felélednek a vágyai. Egyből érzi: ezt a srácot neki, egyedül neki teremtették. Eközben a sűrűn erkölcstelen, ritkábban pedig csak szerencsétlen lányok irigykedve nézik, ahogy a türelmes jó kislány leszakítja magának a "Férfi fáról" a tökéletest. A Nagy Őt! Aztán pedig boldogan élnek, míg meg nem halnak (a sok szarságot hagyjuk most ki, egy korábbi bejegyzésben már kifejtettem az általános romantikus regények levezetését).

A valóságban?

Ugyan! A jó kislányok, akik bezárkóztak a szobájukba és várják a szőke herceget, egymaguk fognak megsavanyodni. Ha szerencséjük van, lesz egy vagy két macskájuk is.

Őszintén megmondva, fogalmam sincs, mi van ma a fiúkkal! Olyan... Hogy mondjam? Nagy szavakat használnak és aztán olyan könnyen feladják! Nem tudom, ez a mi hibánk? Most, hogy már a lányok garanciális áruk és bármikor lehet cserélgetni a selejtes vagy sérült árut, mert túl könnyen adjuk be a derekunk, már értéktelenek is vagyunk? Vagy hogy van ez? Ezért nem törekednek a srácok? Nem érjük meg a fáradozást? Vagy ez is az elkorcsosulásra vezethető vissza? A feminizmusra? A szerepek felcserélődésére?

Mert most őszintén, hova lettek a régi vagány srácok? Talán én járok rossz úton, de bármerre nézek, csak férfiatlan, puuuuuuunci pasikat találok, akik lusták, fantáziátlanok és még le is nézik a másikat. Nem arról van szó, hogy egy tettre kész, jóképű kalandor kopogtasson az ajtómon most rögtön, akinek még az izzadás is olyan jól áll, mintha ő találta volna fel a cseppfolyást, de... Miért olyan nagy kérés egy olyan pasi, akinek nem derogál két szalmaszálat keresztbetenni? Ha?

Nem egyezik az ízlésünk, nem vagyunk ugyanolyanok, de szerintem a kérdés örök:

Hova lettek a férfiak és miért csak fiúk vannak helyettük?

Chö!

Mindegy is. Mint korábban mondottam, nekem a zene az egyik nagy szenvedélyem. De néha nagyon szívesen osztanám meg valakivel ezt az egészet, vagy másképpen megfogalmazva: terjeszteném ki másra is a szenvedélyem! Tényleg! Nagyon sokszor érzem úgy, hogy készen állok rá!

De hát...

Így?

És még csodálkoznak egyesek, hogy ragaszkodok az egyedülléthez...

Uraim! Az én szenvedélyes lejátszási listám készen van. Én is készen állok. A többi? A többi rajtatok áll!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Abban higgy, amit a szíved diktál

Ha választhatnék, hogy milyen nyelveken tudjak kommunikálni az anyanyelvemen kívül, akkor az angol, a spanyol és a japán lenne a tuti befutó! Az egyik egy világszinten érthető alapnyelv, a második egy pörgős, szenvedélyes istenkáromlás és magasztalás furcsa kettőse, majd végül egy aranyos, becézéssel felérő nyelvtani ördöglakat.

Valójában nem cserélném el az anyanyelvem semmiért. Rendkívül élvezetes, szinte borzongató még kiejteni is egy-egy szavunk. Roppan, koppan, fröccsen...stb. Ha csak magamban kiejtem ezeket a szavakat, máris érzem, ahogy hangszálaim beleremegnek a hangok keltette mámorba, mialatt idomított kígyóként végigcsúszik bőrömön és utat talál a fülemig. 

A magyar egy igazán érdekes ország és nyelv. Az, aki nem közvetlen határszomszédunk, szinte nem is hallott még rólunk. Aki második nyelvként tanulja, elátkozza lehetetlen ragozásunkat. Nem érti szokatlan mondásainkat. Megdöbben kétértelmű kijelentéseinken.

A magyarban rengeteg érdekes szó található. Nekem az egyik kedvencem a porcika. Hát mi aranyos már, nem?! De rengeteg olyan szavunk, kifejezésünk van, mely egy-egy hangulatot, érzelmet vagy történést elevenít meg a hangok kiejtésekor. 

Nem arról van szó, hogy behatóbban tanulmányoztam volna a témát, de amennyit én a nyelvek terén tapasztaltam, a magyar az egyik legsokszínűbb idióma. 

Vegyük például az angol "FUCK" szócskát. Az angoloknál a káromkodás kis híján kimerül ebben a négy betűben. De a magyaroknál? Valójában még a szép szavak is rejthetnek sértést, ha a megfelelő sorrendben építjük fel a mondatunkat. Akárki akármit mond, a magyarok nem csak tudnak és szeretnek, de egyenesen arra lettek teremtve, hogy szitkozódjanak.

Minél cifrább, egyedibb, szokatlanabb, értelmetlenebb, annál jobb. Szeretünk biztosra menni. Mikor nem akarunk, még akkor is általában csúnyán beszélünk. Egyszerűen  csak úgy kicsúszik! Van ez így!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

A sötétben senki se láthat

Vonzódok a sötét dolgokhoz.

Amik kétségbeesést, döbbenetet és rettegést hoznak. Amitől legszívesebben az ágy alá bújnál. Ami olyan rettentő szorosan markolja a mellkasod és szapora verdesésre készteti a szíved.

Szeretem a sötétet. Ahogy a félelmet és a hozzá tartozó idegességet is. Én is megijedek olykor. De olyan mély vonzást érzek a nem normális, megfeneklett dolgokhoz, hogy szinte nincsenek rá szavak. 

Van, hogy a filmekben a gonosznak szurkolok, mert... Nem tudom! Szimpatikusabb, vagy mi fene! Nem azt mondom, hogy szeretem, hogy embereket ölnek a gyilkosok, vagy gyerekeket visznek el a zsákos és cukros bácsik, de ha nem lenne miért tartani a sötéttől, az éjszakától, saját magunktól, akkor az ember úgy érezné túl egyszerű a világ.

Furcsa. 

Mikor mással/másokkal vagyok egy elhagyatott, sötét helyen, ideges vagyok. Úgy érzem, bármikor ránk ronthatnak és védekeznünk kell, menekülni. Meg kell védenem a mellettem állót!

Mikor egyedül vagyok?

Nem zavar semmi. Sem az, hogy valaki mögöttem halad a kihalt utcán, sem az, hogy megáll mellettem egy autó. Egykedvűen bámulok az illetőre/járműre és megyek tovább utamra. Talán mert sosem féltettek komolyabban vagy mert belőlem hiányzik a késztetés, de szinte várom, hogy az adrenalin száguldozzon a véremben.

Néha elképzelem, hogy valaki odajön hozzám és megpróbál keresztbe tenni nekem. Hogy rám támad vagy ellenségesen lép fel ellenem. Mert akkor lenne okom rá, hogy eltörjem az orrát, kezét, bármijét. Láthatom, ahogy vonaglik a kíntól és hallhatom mámorítóan édes ordítását.

Bevallom. Rengeteg elfojtott agresszió dolgozik bennem. De pont erre jók ezek az agyamban levetített szimulációk. 

Ártatlant vagy gyengébbet sosem bántanék. Helyesbítek. Gyengébbet is bántanék, ha meg lenne rá az okom. Bár ahhoz nyomós ok kellene. Sosem szerettem a felesleges erőszakot. Hm...

Sosem szerettem azt az erőszakot, amikor védtelent bántanak. Gyűlölöm, mikor az szenved, aki nem tud visszaütni. És gyűlölöm a gerinctelen férgeket is, akik ezt kihasználják.

Egyenlő esélyek mellett? Nem tud zavarni. Mindenki úgy teszi tönkre/öleti meg magát, ahogy jól esik. Nincs hozzá közöm. Nem érdekel.

De most is buzog bennem, rángatózik az indulat, mikor egy-egy emlék elmémbe lép mocskos cipőtalpával. És gyűlölöm, hogy nem tudok segíteni, mert nem engedik. Hogy nem tehetek semmit! Lány vagyok! Így csak meghallgathatom az elbeszélést, foghatom a másik kezét és megkísérelhetem megnyugtatni. Ilyenkor aggodalmammal és megértésemmel, törődésemmel próbálom elnyomni az engem belülről rágó dühöt.

Lecsukódik a szemem. Nagy levegőt veszek. Elrendezem magamban éledező ösztöneimet. Visszafojtom a késztetést, hogy kitekerjem a rohadék nyakát. Kiegyenesítem a tettre kész, ingerektől meggörbült ujjaimat. Megrázom túl merev testem. Torz álarcba húzódó arcom, mely nem áll messze a nyálcsorgató vicsorítástól, ellazítom. Kifújom a levegőt. Felnyitom a szemem.

Ezek után el tudom hitetni az emberiséggel, hogy rendben vagyok. Hogy nincs ok aggodalomra.

Pedig van!

Mert minden egyes alkalommal, mikor felelevenítem ezeket az emlékeket, odabent tovább szaggatom a normalitás álarcát. Mélyre fúrom meghosszabbodott, kés élességű karmaimat és várok. Mert eljön az én időm. Egyszer a kezeim nem rángatóznak majd tovább idegességemben, mert kielégíthetik a vágyaikat. El fogom kapni azt a mocskot. Csak legyen meg a tökéletes alkalom. Nem fogom elengedni, mielőtt végleg össze nem törném. Mosolyogva nézem majd fájdalmát, kacagva élvezkedem majd sikolyain és megbecsülöm majd minden egyes nyüszítését. 

Nem vagyok kegyetlen! Sosem éreztem a késztetést, hogy valakit azért bántsak, hogy nekem jól essen. De mindig is élveztem a Végzet Asszonya szerepet.

Nem Istent akarok játszani. Nem lenne nekem való munka. Az Ördög tevékenysége mindig is jobban foglalkoztatott. Mert mikor eljön az én időm is, lepacsizok a patás öreggel és önként ugrok az üstbe. 

Néhány dologgal rászolgáltam, hogy a fortyogó katlan új lakója legyek, nem kerülhetem el. És nem is akarom. De addig is, mikor ki kell majd állnom az enyémekért?

Minden pillanatát élvezni fogom!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

A Boldogság és én nem jöttünk össze sohasem

Szeretem a piros színt.

Megnyugtató számomra, ha ezzel a színnel veszem magam körül. Magamra öltöm, belemártózom, magamba fogadom. 

Egyszerre jelentheti a vágyat, a gyűlöletet, a szeretetet és a veszélyt. Izgalmas, dinamikus szín, mely szélsőséges érzelmeket és különös gondolatokat ébreszthet.

Nem tudom, pontosan mikor kezdtem el szeretni. Néhány éve.

Gyerekkoromban a kék volt a kedvenc színem. Lázadó időszakomban a fekete és az ezüst nyújtott számomra megnyugvást. Továbbra is szeretem ezeket a színeket. De ma már a piros ural mindent a világomban.

Mikor dühös vagyok, mikor jól érzem magam a bőrömben, mikor szomorú vagyok, mikor csalódok, bosszankodok, elmélkedek, viccelődök, szorongok, mikor mindent érzek, minden túl intenzív, mikor csak a semmi ölel magához. 

Zárkózott ember vagyok többnyire. Nem mondom ki a szükséges szavakat, itt maradnak bennem. Le vannak láncolva. Szinte már nem is mocorognak. Furcsa, érthetetlen dolgokként kavarognak és minél inkább szeretném őket elérni, annál mélyebbre süllyednek.

Valahogy olyan végtelenek és kiszámíthatatlanok, mint a vörös szín.

Szeszélyesen tekeregnek a vörösként villódzó szavak bennem és úgy csúsznak, mint a nedves angolna. Mert egyszerre nyomasztanak és tesznek élővé.

Néha nem tudok kitörni ebből a cellából. Már megint csak én vagyok itt egyedül. Az egyik sarokban ülök és nézem a padlón terjengő, mély vörös, lassan bordóba váltó tócsát, melyet az elkésett szavak halála okozott. Csörgetem a láncokat, a bádog bögre törött füllel hever a fenséges semmi közepén. Túl erősen húztam végig a rácsok mentén. De mégis túl kevéssé, ahhoz, hogy bárki is meghallja.

Kiálthatnék, de a hangom eltűnt összeszűkült, kiszáradt torkom felé haladva félúton. Elvetélt gyermek csupán, melyet jó akarattal és törődéssel indítottak útra, csak valami félúton elromlott. Megakadt kötéllel, kiszakadt zsákkal a hátán vánszorog csupán egyre magasabbra és magasabbra, de a céltól néhány lépésnyire ijedt gyermekként húzódik vissza és elfelejti, hogy vannak dolgok, amiket meg kellene tennie.

Végül visszafordul, szaporán szedi a lábát a gyávaság ösvénye felé. Ez az ösvény is vörös. A kétség és a fájdalom festette ragyogó pirosra. Ez lakozik most bennem is. A fényes, csábító piros, mely egyszerre vonzz és ijeszt halálra.
Én magam vagyok a piros.

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Szuperfrenofrenetikomaxikapitális

Valójában odavagyok a mesékért.
A Disney, Dreamworks, Pixar, Magyar Népmesék, és ehhez hasonló forgalmazású művekért.
Ugyan a szőke hercegekben és a hófehér paripájukban nem hiszek (amúgy is a sötét tónusok jönnek be jobban),  élvezem félredobni a mindennapok hülyeségeit néhány perc álmodozásért.
Van kedvenc hercegnőm és sárkányfajtám. Kedvenc gonoszom és világom. A legtöbb mese dalszövegét kívülről tudom, ahogy az egyes párbeszédeket is megjegyeztem.
Bár cinikus és leginkább szarkasztikus személyiség vagyok, és nagyon jól tudom, hogy a valóságban nem a rossz kapja meg méltó büntetését, ahogy a mesékben, hanem az, akinek nagyobb a befolyása, státusza és pénze, mégis szeretem, amit ezek a képtelen képsorok csinálnak velem.
Adnak egyfajta reményt. Valamint egy bizonyos módon görbe tükröt mutatnak rólunk és a világunkról.
Mert én nem hiszem el, hogy azok az emberek, akik megalkotják ezeket a karaktereket és világokat, képességeket és lényeket, nem hisznek egy kicsit maguk is a csodákban.
Például milyen menő lenne már egy Szörnyen nagy rémség az ágyad mellé, mikor hideg van. Vagy láthatatlanná tevő köpeny, hogy a szülők meg ne tudják, hogy kiszöktél az éjszaka. Esetleg érteni az állatok beszédét? Na, mi ez, ha nem királyság?

Én úgy hiszem, hogy a fantáziánk, többé-kevésbé realitást nélkülöző kivetülései ezek a történetek. A valóságban nem találod a helyed? Teremtsd meg, még ha csak a képzeletedben is! Nem tetszik, hogy könnyen gubancolódik a hajad? Gondold ki magadnak a tökéletes frizurát! Nem szereted a munkahelyed? Képzelj el egy helyet, ahol örök a napsütés, ingyen van a fagyi és tökéletes az alakod!
Kinek mi, gyerekek, kinek mi!
Mint említettem, leginkább pesszimista tulajdonságokkal büszkélkedhetek, de ez valójában csak a felszín.
Lehet, hogy szeretem a fekete színt, odavagyok a groteszk dolgokért és kedvelem a harcművészeteket, meg a véres dolgokat, de attól még halvány piros (az nem rózsaszín!) a lelkem.
Szeretem a csöpögős romantikus filmeket, a lehetetlenül édes dolgokat, az ideális pasi gondolatát.
A pasik úgy gondolják, hogy a Disney rontott el minket lányokat és  nőket, és talán! igazuk van benne, de ez még csak a jéghegy csúcsa!
Én úgy gondolom, hogy mindenki úgy születik, hogy végtelenül romantikus!
Csak miközben a sárga köves utat követjük, olykor egy-egy ravasz róka, gonosz farkas vagy megkeseredett boszorkány utunkat állja és összetört álmokkal, kiforgatott zsebekkel és zavarodott gondolatokkal bocsájt minket útnak.
Bizonyára tudod, miről beszélek!
Mindannyiunknak megvan a magunk boszorkánya, sárkánya, leküzdhetetlennek képzelt akadálya.
És ha mindez egy mesében történne? Tudnánk, hogy minden rendbe jön, mielőtt véget ér az utolsó képkocka. Hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel, amiért megdolgozott.
A valóság azonban? A valóság nem ilyen!
Furcsa, mert rá kellett ébrednie erre a különös, túlzott egyensúlyra a ma emberének is. Hogy honnan veszem? Nézett valamelyikőtök Magyar Népmesét mostanában? Mármint az újabbak közül.
Anno, a régi időkben vetített esti mesékben az volt a módi, hogy a Rest leány, akinek büdös a munka, kígyót, békát kapott fizetségül. Míg a Szorgalmas leány, jött "gyémánttal-arannyal futtatva".
Most? Most a lusta lány elmegy a királyhoz, egy forint nélkül megvesz egy kastélyt, ami alatt furcsa módon egy gyémánt erdő van elrejtve, ráadásul még a macskaképében a lány ágyába behízelkedő herceget is megkapja.
Különös. Vagy csak én nem értem?!
Annak idején a mesékben elég volt, ha te voltál a legfiatalabb királylány/királyfi/szegény lány/szegény legény, vagy csak egyszerűen nem voltál totál romlott és lábaid előtt hevert az egész világ, mire befejeződött a történet!

Nem akartam ennyire visszacsúszni a pesszimizmus gödrébe, de ki kell mondanom:
úgy tűnik a mesék is kezdik beismerni, ha egy csaló görény vagy, nyert ügyed van!
Mert a valóságban magasról le van szarva, hogy milyen ember vagy, te vagy-e a legfiatalabb, szükséged van-e mások támogatására, jó lelkű gyermek vagy-e, Öreganyámnak szólítottad-e a boltban vagy a buszon a vénasszonyt.
Mióta az eszemet tudom, azon merengek, hogy a nagy cégek, emberek mind összejöveteleket rendeznek időnként, ahol egy-egy híres ember a díszvendég. Ezzel nincs is baj! Csak azt nem értem, hogy miért azokat szolgálják ki ingyenesen, akiknek még a végtermékében is pénz van?
Az az ember, aki önhibáján kívül jutott utcára, miért rosszabb, mint az, aki lopott, csalt, hazudott életében? Persze puncsolni kell! Ki kell valahogy hízelegni a következő nagy megegyezést, munkát, támogatást. Értem én! Csak épp akkor ne dobálózzunk feleslegesen az oly nagy szavakkal, mint becsület, összetartás, közös értékek.
Mert tudod, Drágám, az a büdös nagy helyzet, hogy egyedül vagy, mint az út menti fa!
De ha mégis vagy olyan szerencsés, hogy legalább egy igaz barátot adott melléd a gondviselés, nyugodtan hajthatod álomra ma is a fejed, mert legalább ennyivel is kevesebb okod van az idegeskedésre ebben az elkorcsosult világban!
És kell ennél több ok arra, hogy akár csak egy icipicit is higgy a csodákban?
Nekem nem szükséges. A gyártók kiadják az újabb és újabb varázslatos sztorijaikat, én pedig levonom a magam tanulságát!

 Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Séta a múltba, avagy beléptünk a gyászhónapba

Séta a múltba. Az egyik kedvenc filmem még a mai napig is, bár ma már csak ritkán nézem meg. Nincs különösebb oka, igazából csak ritkán jut eszembe. De annak idején ez a film indított el a dramatikus, könnyek áztatta romantikus regények útján.

Még mindig emlékszem, hogyan történt. Pont előtte nem sokkal kezdtem bele a nagy olvasási mániámba, ami nagyjából 2008 nyara körül kezdődhetett. Napsütéses délután volt, a nővéreim és én összegyűltünk a házimozi előtt és kiválasztottunk egy filmet. Elindult a történet. Néztem, csak néztem a filmet és elhangzott a varázslatos mondat:

"Készült Nicholas Sparks regénye alapján."

Akkor még nem gondoltam, hogy meghatározó lesz számomra. Élveztem a filmet, szomorú volt ugyan, de meg tudta ragadni az ember figyelmét. Ez pedig meghatározó egy jó film tekintetében.  Valójában miután vége lett a filmnek, csak akkor jegyeztem le a szerző nevét. Ezután kutakodni kezdtem az interneten.

Rákerestem a filmre, megtaláltam a könyvet és néhány napon belül máris a kezemben volt a könyvtári példány (néhány másik remek regény kíséretében. Akkoriban ugyanis rendkívül sokat jártam könyvtárba. Volt, hogy napi kétszer is. De ez egy másik történet!).

Még aznap neki kezdtem a regénynek, melynek a címe:

A leghosszabb út

Nem ez volt az első regény, amit kétszer olvastam el. De az első és egyben egyetlen, amit rögtön egymás után kétszer olvastam el. Enyhén szólva nagy hatással volt rám, na!

De még két dologban az első volt számomra. Ez volt az első regényem, amit férfi írt. Valamint ez volt az első regény, amin bőgtem, mint a taknyos gyerek.

Hogy mégis hogyan jön ide?

Elárulom.

2018. 01. 13-a van. 

Négy éve ezen a napon estem reménytelenül szerelembe.

Nem érted az összefüggést ez és egy korábbi bejegyzésem között? Megértem. Hadd magyarázzam el!

2013 decemberében költöztünk panelból kertes házba. Álmaim netovábbja volt, hiszen végre lehetett kutyám. Mármint nekem, háznál, nem pedig a nagyapámnál, amit hetente egyszer láthatok. Kicsit zavaros, de ne különösebben zavarjon. Ha úgy alakul, a későbbiekben még beszélünk róla.

Tehát volt egy megállapodásunk Anyuékkal. Ha van kert, lehet kutya. És lett is. 

Menhelyről hoztuk. Hétfői nap volt, rögtön suli után mentünk. Apu, fiatalabbik nővérem és én.

Enyém volt a döntés, mert úgyis én foglalkozom vele majd a legtöbbet és az ENYÉM lesz. Akkor még nem is sejtettem, mennyire minden tekintetben az enyém lesz.

Nehéz volt a döntés. Megnéztük a kenneleket, az összes ölebet és vadállatot átnéztük és én enyhén mondva döntésképtelen voltam.

Nem arról volt szó, hogy mindegy volt, milyen fajtát és neműt hozunk el, inkább csak mindet elhoztam volna legszívesebben.

Végül aztán az aznap frissen kennelbe került jószág mellett döntöttünk, aki Koi névre hallgatott.

Hát sosem szerettem a halakat, a koi pedig határozottan egy halfajta volt, de úgy voltam vele, majd lecseréljük csórónak a nevét.

Ha akkoriban már legalább feleennyire érdeklődtem volna a japán nyelv iránt, tudtam volna, hogy a Koi szerelmet jelent. Ez pedig határozottan iránymutató szimbolika lett volna. De én nem tudtam!

Csak annyit tudtam, hogy rátették az általam addig görcsösen szorongatott nyakörvet a reszkető fekete jószágra és rácsatlakoztatták a pórázt. Addig egy kis visszahúzódó, beszari lény volt, de amint kijutott, felém iramodott, lefejelt és levett a lábamról. Szó szerint és átvitt értelemben is.

Még azelőtt megkapta az új nevét, hogy hazaértünk volna. Héra. (Ez nem fedőnév, tényleg ezt a nevet kapta tőlem.)

Az első naptól kezdve imádtam a kis rohadékot.

Közvetlen az ablakom alatt van egy kis emelvény, oda tettük a kutyaházát, hogy minél közelebb legyen hozzám. Ő befelé nézett, én kifelé.

Méregettük egymást. Ő bizalmatlan volt, én kissé bizonytalan. Kicsit olyan sunyi feje volt, enyhén rókás beütéssel.

Végül megtettem az első lépést. Elvittem sétálni.

Sinka juhász keverék volt. Keveset mondanék, ha úgy jellemezném a juhászkutyákat, okosak. De én ilyen kutyát még nem láttam.

Másfél méter hosszú volt a póráza, de ha egy kicsit is engedett a feszülés az anyagon, hátranézett. Annyira kétségbeesetten nézett rám, vajon ott vagyok-e, hogy a szívem percről perce egyre jobban tört össze.

Mindennap háromszor mentünk el sétálni.

Reggel ötkor. Délután háromkor, miután hazaértem a suliból. Majd este nyolckor.

A harmadik nap után barátnőm, Klári unszolására, elengedtem a pórázról. És nem ment el. Egy részem sejtette, de az azelőtti bizalmatlanságomat mintha eltörölték volna. 

Onnantól kezdve póráz nélkül mentünk sétálni. Ő elől ment, én mögötte. Ő időnként hátranézett, én időnként helyes irányba tereltem őt. Az egyik sétánk alkalmával egy kisfiú az anyjához fordulva, hangosan suttogott:

 - Anya, egy róka!

Tényleg olyan volt, de ez fajta jellemző kinézet, mint ahogy a kunkori, lompos farok is. Azóta vagyok megrögzött róka imádó.

De az embereket imádta. Mint Klári is felhívta rá a figyelmem, Ő olyan volt, mint én. Héra a kutyákat nem szerette, én az embereket. Miután kifejezte domináns mivoltát, többé nem törődött különösebben Klári kutyájával sem, de attól még nem kedvelte.

Mikor leesett a hó, fogtam egy labdát és a közeli, elhanyagolt vasút lerakat felé indultunk.

Láttál már hóban vadászó rókát?

Pontosan olyan volt Héra is. Nagyot ugrott, orral a hóba. És valahogy sosem akarta odaadni azt a vacak labdát! A kis dög!

Ez volt a beceneve, Dögöcske.

Minden szép kutyának kell egy kevésbé szép név is, melyet enyhe gügyögéssel, szeretetteljesen lehet kiejteni. Nos, neki ez lett.

Valójában az első két hétben minden fantasztikus volt. Együtt sétáltunk, együtt játszottunk, együtt ettünk. Sokat időztünk együtt, mikor otthon voltam. Eddigre már bent aludt nálam az ágyamon, mert mint kiderült, szobatiszta is volt. Mármint úgy került hozzánk, hogy már ivarérett volt, de azt nem tudtam, hogy ennyire jól fegyelmezett is.

Aztán minden olyan gyorsan történt.

Az egyik séta alkalmával hányt. Majd másnap és harmadnap is. Majd nem akart sétálni többet. Alig bírt felkelni. Tűrte a simogatást, de kedvtelen volt.

Nem tudtam, mi lehet a baj.

Elvittük az állatklinikára. Ott közölték velünk, hogy a valószínűtlenül enyhe idő kedvez a kullancsoknak. Tehát kapott kullancs elleni injekciót. Amitől nem lett jobban, de rosszabbul se, tehát pár nap múlva megkapta az ismétlő adagot.

Azután még rosszabb lett a helyzet.

Az utolsó néhány nap olyan zavaros számomra.

Ha nagyon erőltetem az agyam, bevillannak bizonyos képek. Mint amikor szétfeszítettem a száját az etetéshez, itatáshoz a vége felé. Amikor sírva az ölemben ringattam egyre fogyó testét. Amikor éjszakánként nyugtalanul nyöszörgött. Emellett valami furcsa pattogó hangot adott ki, miközben a szeme ijesztő módon megugrott időnként. Majd egyre gyakrabban.

Csak arra emlékszem tisztán, hogy egy nap híján egy hónapja volt nálunk Héra, mikor végül elvittük egy másik orvoshoz. Ekkor 2014. 02. 12-e volt. Szerdai nap és szépen sütött a nap. Életem legrosszabb napja volt. Semmi sem tudja felülmúlni, míg élek. Ebben a mai napig biztos vagyok.

Apu és a nővérem már befektették Hérát a hátsó ülésre és elém jöttek autóval a buszmegállóba, ahol az iskolából hazafelé szálltam le.

Beültem Héra mellé. Ekkorra már borzalmas állapotban volt. Rángatózott és fulladozva nyögött.

Az állatorvosnál a karjaimban vittem be, ahol közölték velünk, hogy ez biza szopornyica és szegénynek 1% esélye van már csak a túlélésre.

Mit tehettem volna? Nem hagyhattam tovább szenvedni, elfogadtuk az eutanázia javaslatát.

Érdekes ez a kifejezés. Eutanázia. Görög szó, két részből áll. Kellemes és Halál. 

Gyerekek, a halál nem kellemes. Nekem elhihetitek.

A karjaimban vittem és semmivel sem törődve sírtam hazafelé. 

Aznap késő délután esett az eső, mikor eltemettem. Drámai igaz? Akkor és ott, ahogy a felhők felszakadtak, úgy az én szívem is megszakadt.

(Add a mancsod, öreg barátom és én tartani fogom a végéig!)

Azóta minden megváltozott.

Ha egy történetben meghal egy szereplő, akit kedveltem?

Sírok.

Ha egy filmben meghal valaki, aki szimpatikus volt?

Sírok.

Az Így neveld a sárkányodat 2-t moziban láttam Klárival. 

Én pedig szégyen, nem szégyen, sírtam!

Valahogy úgy tudnám kifejezni, hogy allergiás vagyok a Halálra. Könnybe lábad a szemem. Folyik az orrom. Légszomjam lesz. Kivörösödik a szemem. Emellett még a szívem is újabb és újabb darabokra törik.

Furcsának, betegesnek, viccesnek tarthatod, hogy ilyen véleménnyel vagyok egy "egyszerű" kutyáról. Rendben! Nevess! Nekem azonban még a mai napig fájdalmat és összeomlást okoz, mikor akár csak rágondolok.

Remélem neked nincs ilyen problémád! Neked nem kell ezen nap, mint nap túltenned magad!

Mert én még most sem értem, hogyan voltam képes túlélni az első pár napot.

Nem! Még ma sem könnyebb. De megtanultam együtt élni ezzel a fájdalommal, amit senkinek nem mondhatok el, mert kinevetnének.

És hogy miért lett az oldalon a róka vörös és Noah? Mert a kedvenc színem a piros, a fekete Héra színe volt. Valamint a Héra nevet tőlem többé nem kapja meg senki. A Noah pedig szép név, lehet egyaránt férfi és női név is.

Órák óta írom ezt a bejegyzést. Közben sírtam is. Szerintem mára elég volt ennyi. Nehezebb volt megírni ezt az összefoglalást, mint gondoltam. De végre megtettem!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Jó reggelt kívánok, ébredni kéne már...

Nem tudom, ki hogy van vele, de én sosem voltam az a koránkelős, hajnali madár...

Helyesbítek. Hajnali madár talán. Abban az esetben, mikor az előző nap még nem ért véget a belső órám szerint. Van, hogy egyhuzamban 30 óránál is többet vagyok ébren, de hogy én önszántamból hajnalok hajnalán felkeljek?

Na, persze!

Néha elgondolkodok rajta, hogy miért sietünk annyira?

Persze nem az autókról, motorokról, biciklikről vagy a sportról beszélek! Az más téma. Nem. Én a belső késztetésünkről elmélkedek. Hogy vajon miért kelünk fel olyan korán? Hová sietünk? Ha szabadnapunk vagy hétvégénk van, miért nem ér rá az a rohadt mosatlan? Miért olyan fontos, hogy minden azonnal a helyén legyen? Miért nem tudjuk kiélvezni a káosz áldott pillanatait?

Talán mert, mind abban a bizonyos mély alvásban fekszünk a józan világ franciaágyán, szemünkön éjszakai maszk, fülünkben füldugó és mindez túl kényelmes ahhoz, hogy egy esetleges, percnyi lazításért felrúgjuk az oly "jól" működő szabályokat.

Életemben kevés dolog van, amit sosem fogok megbánni. Az, hogy ide jutottam, ahol most vagyok, sajnos nem  ide sorolható, de az előzmények szépek voltak.

Nem volt tökéletes az életem. De voltak barátaim, akikkel napi szinten találkoztam. Emberek, akikre számíthattam. Jövő, amiben reménykedhettem.

Mindössze két évig tartott ez az időszak. Nem túl sok, de akkor elégnek tűnt!

Még akkor is, mikor kezdtek kicsúszni a dolgok a kezeim közül. Mikor friss szakmásként megkaptam az első pofonokat. Mikor az otthoni dolgok még csak véletlenül sem úgy alakultak, ahogy reméltem. 

Aztán belefáradtam. 

A munkahelyemen feladtam és ezzel most úgy vagyok, mint oly sokáig az általános iskolával. Szorongással gondolok rá. Talán ha nem minden egyik percről a másikra történik, ha van időm megálljt kiáltani, talán máshogy éreznék.

De aztán mégsem tudtam akkor visszakapaszkodni. Most sem tudok.

Minden az elmémmel egyedül töltött pillanatban gyötrődöm, hogy vajon mit tudtam volna másképp csinálni? Mikor volt ott az esély, hogy végzetes sebek nélkül jussak ki a játszmából?

Talán nem volt menekülő útvonal. Talán egyszerűen csak így kellett lennie.

Mert most hiába nem vagyok sem boldog, sem elégedett, kicsit tisztábban látok!

Hónapok óta először érzem azt, hogy kissé meg vagyok könnyebbülve. Nem azért mert eltűntek a terhek a vállaimról, hanem inkább én alakultam át.

Most kevesebbet érzek, mint valaha. Nem érzek dühöt vagy örömöt, boldogságot vagy szomorúságot, csak olyan üres érzés. Olykor a könnyeim meghazudtolják a mostani szavaimat, de aztán minden visszaáll a megszokott rendbe és megint csak a bódító SEMMI marad.

Igen, így nagy betűkkel!

Valahogy olyan érzés, hogy egyszerre vagyok jobban a tudatomra ébredve, mint bárki más és egyben egyre kevésbé vagyok része ennek a sietségnek. Most valahogy máshogy látom, máshogy élem meg.

Nem félek, mert nincs mitől félnem. Mert igazság szerint, amikor egyedül vagyok, és egyedül ülök és csak hallgatom az élet hangjait, magasról szarok az egészre. Nem tud érdekelni.

Az tartja bennem a lelket, hogy van még egy-két barátom, aki a földön tart. Nélkülük elszállnék, mint a lufi és a büdös életben többet nem akarnék visszatalálni erre a rohadt értéktelen kupacra, ami most vagyok.

Ezért kell ez a blog! 

Mert a barátok nem mindig érnek rá, akik meghallgatnának. Akik pedig a közelemben vannak, az annyira nagyra becsült CSALÁD (mely, mint tudjuk, egy betű híján csalás), nem csak nem hallgatnának meg, de még ki is nevetnének a gondolataimért.

De máris jobban érzem magam, még el is mosolyodtam egy pillanatra. És mégis úgy érzem még mindig, hogy sírni volna jó.

Legközelebb ugyanitt!

Csanita