Nem tudom, ki hogy van vele, de én sosem voltam az a koránkelős, hajnali madár...
Helyesbítek. Hajnali madár talán. Abban az esetben, mikor az előző nap még nem ért véget a belső órám szerint. Van, hogy egyhuzamban 30 óránál is többet vagyok ébren, de hogy én önszántamból hajnalok hajnalán felkeljek?
Na, persze!
Néha elgondolkodok rajta, hogy miért sietünk annyira?
Persze nem az autókról, motorokról, biciklikről vagy a sportról beszélek! Az más téma. Nem. Én a belső késztetésünkről elmélkedek. Hogy vajon miért kelünk fel olyan korán? Hová sietünk? Ha szabadnapunk vagy hétvégénk van, miért nem ér rá az a rohadt mosatlan? Miért olyan fontos, hogy minden azonnal a helyén legyen? Miért nem tudjuk kiélvezni a káosz áldott pillanatait?
Talán mert, mind abban a bizonyos mély alvásban fekszünk a józan világ franciaágyán, szemünkön éjszakai maszk, fülünkben füldugó és mindez túl kényelmes ahhoz, hogy egy esetleges, percnyi lazításért felrúgjuk az oly "jól" működő szabályokat.
Életemben kevés dolog van, amit sosem fogok megbánni. Az, hogy ide jutottam, ahol most vagyok, sajnos nem ide sorolható, de az előzmények szépek voltak.
Nem volt tökéletes az életem. De voltak barátaim, akikkel napi szinten találkoztam. Emberek, akikre számíthattam. Jövő, amiben reménykedhettem.
Mindössze két évig tartott ez az időszak. Nem túl sok, de akkor elégnek tűnt!
Még akkor is, mikor kezdtek kicsúszni a dolgok a kezeim közül. Mikor friss szakmásként megkaptam az első pofonokat. Mikor az otthoni dolgok még csak véletlenül sem úgy alakultak, ahogy reméltem.
Aztán belefáradtam.
A munkahelyemen feladtam és ezzel most úgy vagyok, mint oly sokáig az általános iskolával. Szorongással gondolok rá. Talán ha nem minden egyik percről a másikra történik, ha van időm megálljt kiáltani, talán máshogy éreznék.
De aztán mégsem tudtam akkor visszakapaszkodni. Most sem tudok.
Minden az elmémmel egyedül töltött pillanatban gyötrődöm, hogy vajon mit tudtam volna másképp csinálni? Mikor volt ott az esély, hogy végzetes sebek nélkül jussak ki a játszmából?
Talán nem volt menekülő útvonal. Talán egyszerűen csak így kellett lennie.
Mert most hiába nem vagyok sem boldog, sem elégedett, kicsit tisztábban látok!
Hónapok óta először érzem azt, hogy kissé meg vagyok könnyebbülve. Nem azért mert eltűntek a terhek a vállaimról, hanem inkább én alakultam át.
Most kevesebbet érzek, mint valaha. Nem érzek dühöt vagy örömöt, boldogságot vagy szomorúságot, csak olyan üres érzés. Olykor a könnyeim meghazudtolják a mostani szavaimat, de aztán minden visszaáll a megszokott rendbe és megint csak a bódító SEMMI marad.
Igen, így nagy betűkkel!
Valahogy olyan érzés, hogy egyszerre vagyok jobban a tudatomra ébredve, mint bárki más és egyben egyre kevésbé vagyok része ennek a sietségnek. Most valahogy máshogy látom, máshogy élem meg.
Nem félek, mert nincs mitől félnem. Mert igazság szerint, amikor egyedül vagyok, és egyedül ülök és csak hallgatom az élet hangjait, magasról szarok az egészre. Nem tud érdekelni.
Az tartja bennem a lelket, hogy van még egy-két barátom, aki a földön tart. Nélkülük elszállnék, mint a lufi és a büdös életben többet nem akarnék visszatalálni erre a rohadt értéktelen kupacra, ami most vagyok.
Ezért kell ez a blog!
Mert a barátok nem mindig érnek rá, akik meghallgatnának. Akik pedig a közelemben vannak, az annyira nagyra becsült CSALÁD (mely, mint tudjuk, egy betű híján csalás), nem csak nem hallgatnának meg, de még ki is nevetnének a gondolataimért.
De máris jobban érzem magam, még el is mosolyodtam egy pillanatra. És mégis úgy érzem még mindig, hogy sírni volna jó.
Legközelebb ugyanitt!
Csanita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése