Az igazat megvallva, nem igazán van kedvem ehhez az egészhez. Szerintem látszik is, tekintve, hogy már fél éve nem volt egy szem bejegyzés sem.
Nos, igen.
Sok minden változott.
Megszületett az unokahúgom. Megvolt a keresztelő és mint egyszemélyes keresztszülő, kijelenthetem, hogy tök jó, nem kell osztozkodnom. Király!
Egyik barátnőm Olaszországban tanul tovább, de azért megoldja, hogy időnként találkozzunk, ami szintén: király!
A másik megházasodott. Terhes. Én voltam a tanúja az esküvőn. A férje imádja, jó fej és gyakran lógunk együtt. Valamint itt is én leszek a keresztanya. Tehát: király!
A munka változó, de mostanában többnyire elviselhető és mi sem bizonyítja jobban az igazam, mint hogy most 24-én múlt egy éve, hogy ott dolgozok. Menci.
Itthon? Itthon sincs semmi különösebb. Vannak hullámvölgyek ugyan, mint például mikor Anyu hazahozta azt a Szemetet, vagy idegrohamot kap, de mostanában szerencsére ez is ritkább.
Valamint a munkahelyen az egyik kolléganőmmel kurva jól kijövünk, még műkörmöt is csinált nekem, elmentünk vásárolni, sokat beszélgetünk, hülyülünk, szóval elvagyunk.
Elég jó a helyzet.
Akkor mégis mi a fasz van?!
Tegnap este, munka után felhívtam tesómat, hogy bocsánatot kérjek, késő van, mégsem megyek, aztán egyszer csak kirobbant belőlem (aznap már másodszorra) az egész puttony szar és levegő után kapkodva, bőgve vallottam be neki, hogy nem bírom tovább. Csórikám persze azt se tudta, hogy mi a frász van, de azért próbált megnyugtatni, miközben a mellkasom majd szétrobbant az azt feszítő érzésektől, mint például.:
elégedetlenség, fáradtság, magány, bánat, gyász, reménytelenség, félelem, harag, elhanyagoltság, keserűség, de a végtelenségig is sorolhatnám.
És hogy mit nem bírok?
Jó kérdés. De általában változó. Most például a csendet nem bírom, ezért üvölt a fülembe a zene. Tegnap a magányt nem bírtam és a gyászt. tegnap előtt meg a hülyeséget, meg azt az alakoskodást, ami a munkahelyen van legtöbbször.
Valamint, csak hogy őszinte legyek, úgy-ahogy rászoktam a cigire. Szégyen? Nem hiszem. Használ? Nem mindig. De valamit csak jelent, tekintve, hogy könnyebbnek érzem magam egy-egy szál után. Van ez így, sajnos. Van, amire azt mondjuk, hogy sosem tennénk. Aztán kipróbáljuk, használjuk, végül együtt élünk vele. Kövezzetek meg!
Ez most az egyik mankóm, a másik pedig az olvasás. Nem azt mondom, hogy ne szeretnék olvasni, de az, hogy megint létszükség legyen, az azért durva. Az hogy nem tudok fél órát úgy eltölteni, hogy ne foglaljam le magam valamivel, őszintén mondhatom, hogy meglep. Annak idején órákon át tudtam semmit tenni, most pedig nem tudok eléggé szétszakadni, csak hogy ne legyen egy perc szünetem is akár, amikor nem kell valamit csinálnom. És még csodálkozok, hogy fáradt vagyok.
Tehát ez van mostanában. Tegnap óta szíre-szóra el tudnám magam bőgni. Talán a folyamatos elfojtás az oka, ami már több, mint egy éve tart? Most robban ki? Vagy csak elegem van az emberekből? Esetleg a vesztemet érzem?
Nem tudom. Őszintén.
Mindegy is. Zárjuk le. Elég legyen ennyi.
És, hogy mi üvölt épp nálam? Hát tessék:
Nos, igen.
Sok minden változott.
Megszületett az unokahúgom. Megvolt a keresztelő és mint egyszemélyes keresztszülő, kijelenthetem, hogy tök jó, nem kell osztozkodnom. Király!
Egyik barátnőm Olaszországban tanul tovább, de azért megoldja, hogy időnként találkozzunk, ami szintén: király!
A másik megházasodott. Terhes. Én voltam a tanúja az esküvőn. A férje imádja, jó fej és gyakran lógunk együtt. Valamint itt is én leszek a keresztanya. Tehát: király!
A munka változó, de mostanában többnyire elviselhető és mi sem bizonyítja jobban az igazam, mint hogy most 24-én múlt egy éve, hogy ott dolgozok. Menci.
Itthon? Itthon sincs semmi különösebb. Vannak hullámvölgyek ugyan, mint például mikor Anyu hazahozta azt a Szemetet, vagy idegrohamot kap, de mostanában szerencsére ez is ritkább.
Valamint a munkahelyen az egyik kolléganőmmel kurva jól kijövünk, még műkörmöt is csinált nekem, elmentünk vásárolni, sokat beszélgetünk, hülyülünk, szóval elvagyunk.
Elég jó a helyzet.
Akkor mégis mi a fasz van?!
Tegnap este, munka után felhívtam tesómat, hogy bocsánatot kérjek, késő van, mégsem megyek, aztán egyszer csak kirobbant belőlem (aznap már másodszorra) az egész puttony szar és levegő után kapkodva, bőgve vallottam be neki, hogy nem bírom tovább. Csórikám persze azt se tudta, hogy mi a frász van, de azért próbált megnyugtatni, miközben a mellkasom majd szétrobbant az azt feszítő érzésektől, mint például.:
elégedetlenség, fáradtság, magány, bánat, gyász, reménytelenség, félelem, harag, elhanyagoltság, keserűség, de a végtelenségig is sorolhatnám.
És hogy mit nem bírok?
Jó kérdés. De általában változó. Most például a csendet nem bírom, ezért üvölt a fülembe a zene. Tegnap a magányt nem bírtam és a gyászt. tegnap előtt meg a hülyeséget, meg azt az alakoskodást, ami a munkahelyen van legtöbbször.
Valamint, csak hogy őszinte legyek, úgy-ahogy rászoktam a cigire. Szégyen? Nem hiszem. Használ? Nem mindig. De valamit csak jelent, tekintve, hogy könnyebbnek érzem magam egy-egy szál után. Van ez így, sajnos. Van, amire azt mondjuk, hogy sosem tennénk. Aztán kipróbáljuk, használjuk, végül együtt élünk vele. Kövezzetek meg!
Ez most az egyik mankóm, a másik pedig az olvasás. Nem azt mondom, hogy ne szeretnék olvasni, de az, hogy megint létszükség legyen, az azért durva. Az hogy nem tudok fél órát úgy eltölteni, hogy ne foglaljam le magam valamivel, őszintén mondhatom, hogy meglep. Annak idején órákon át tudtam semmit tenni, most pedig nem tudok eléggé szétszakadni, csak hogy ne legyen egy perc szünetem is akár, amikor nem kell valamit csinálnom. És még csodálkozok, hogy fáradt vagyok.
Tehát ez van mostanában. Tegnap óta szíre-szóra el tudnám magam bőgni. Talán a folyamatos elfojtás az oka, ami már több, mint egy éve tart? Most robban ki? Vagy csak elegem van az emberekből? Esetleg a vesztemet érzem?
Nem tudom. Őszintén.
Mindegy is. Zárjuk le. Elég legyen ennyi.
És, hogy mi üvölt épp nálam? Hát tessék:
Legközelebb ugyanitt!
Csanita
