Annyi mindent kéne még elmondanom...

Az igazat megvallva, nem igazán van kedvem ehhez az egészhez. Szerintem látszik is, tekintve, hogy már fél éve nem volt egy szem bejegyzés sem.
Nos, igen.
Sok minden változott.
Megszületett az unokahúgom. Megvolt a keresztelő és mint egyszemélyes keresztszülő, kijelenthetem, hogy tök jó, nem kell osztozkodnom. Király!
Egyik barátnőm Olaszországban tanul tovább, de azért megoldja, hogy időnként találkozzunk, ami szintén: király!
A másik megházasodott. Terhes. Én voltam a tanúja az esküvőn. A férje imádja, jó fej és gyakran lógunk együtt. Valamint itt is én leszek a keresztanya. Tehát: király!
A munka változó, de mostanában többnyire elviselhető és mi sem bizonyítja jobban az igazam, mint hogy most 24-én múlt egy éve, hogy ott dolgozok. Menci.
Itthon? Itthon sincs semmi különösebb. Vannak hullámvölgyek ugyan, mint például mikor Anyu hazahozta azt a Szemetet, vagy idegrohamot kap, de mostanában szerencsére ez is ritkább.
Valamint a munkahelyen az egyik kolléganőmmel kurva jól kijövünk, még műkörmöt is csinált nekem, elmentünk vásárolni, sokat beszélgetünk, hülyülünk, szóval elvagyunk.
Elég jó a helyzet.
Akkor mégis mi a fasz van?!
Tegnap este, munka után felhívtam tesómat, hogy bocsánatot kérjek, késő van, mégsem megyek, aztán egyszer csak kirobbant belőlem (aznap már másodszorra) az egész puttony szar és levegő után kapkodva, bőgve vallottam be neki, hogy nem bírom tovább. Csórikám persze azt se tudta, hogy mi a frász van, de azért próbált megnyugtatni, miközben a mellkasom majd szétrobbant az azt feszítő érzésektől, mint például.:
elégedetlenség, fáradtság, magány, bánat, gyász, reménytelenség, félelem, harag, elhanyagoltság, keserűség, de a végtelenségig is sorolhatnám.
És hogy mit nem bírok?
Jó kérdés. De általában változó. Most például a csendet nem bírom, ezért üvölt a fülembe a zene. Tegnap a magányt nem bírtam és a gyászt. tegnap előtt meg a hülyeséget, meg azt az alakoskodást, ami a munkahelyen van legtöbbször.
Valamint, csak hogy őszinte legyek, úgy-ahogy rászoktam a cigire. Szégyen? Nem hiszem. Használ? Nem mindig. De valamit csak jelent, tekintve, hogy könnyebbnek érzem magam egy-egy szál után. Van ez így, sajnos. Van, amire azt mondjuk, hogy sosem tennénk. Aztán kipróbáljuk, használjuk, végül együtt élünk vele. Kövezzetek meg!
Ez most az egyik mankóm, a másik pedig az olvasás. Nem azt mondom, hogy ne szeretnék olvasni, de az, hogy megint létszükség legyen, az azért durva. Az hogy nem tudok fél órát úgy eltölteni, hogy ne foglaljam le magam valamivel, őszintén mondhatom, hogy meglep. Annak idején órákon át tudtam semmit tenni, most pedig nem tudok eléggé szétszakadni, csak hogy ne legyen egy perc szünetem is akár, amikor nem kell valamit csinálnom. És még csodálkozok, hogy fáradt vagyok.
Tehát ez van mostanában. Tegnap óta szíre-szóra el tudnám magam bőgni. Talán a folyamatos elfojtás az oka, ami már több, mint egy éve tart? Most robban ki? Vagy csak elegem van az emberekből? Esetleg a vesztemet érzem?
Nem tudom. Őszintén.
Mindegy is. Zárjuk le. Elég legyen ennyi.
És, hogy mi üvölt épp nálam? Hát tessék:

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Szobámnak ajtajához most ért a magány

Jó ideig nem voltam. Bár mondtam, hogy így lesz.

Tudod, ha már vannak gyengeségeid és negatív vonásaid, legalább legyél velük tisztában! Ezek is kiváló fegyverekké válhatnak számodra egy nap.

Bár néha kicsit óvodásnak érzem magam az egésztől és legtöbbször az jut eszembe, hogy olyan anyuval (egy hülyével) vitatkozni, mint galambbal sakkozni...

Biztos hallottad már:

1. Felborítja a bábukat.

2. Leszarja a táblát.

3. Úgy járkál, mintha győzött volna.

... azért némi elégtételt jelent számomra, mikor a másik lába alól ki tudom rántani a talajt azzal, hogy amit ő sértésként felhoz, én könnyedén le tudom ütni azt a bizonyos labdát. Például mikor megköszönöm, hogy lehülyéz. Esetleg ha azt mondja, hogy undok vagyok, akkor a válasz: volt kitől tanulni! Bár néha fájni is tudnak ezek a kis megjegyzések, legalább van, amikor úgy tudok elsétálni a tett helyszínéről, hogy azt gondolom: nekem van igazam.

Sajnos ez leginkább akkor van így, mikor én szívom meg legjobban. Néha különösebb ok nélkül. Lehet, hogy csak én vagyok így vele? Csak én érzem azt, hogy a másik téved, mikor látszólag ok nélkül sérteget?

Néhány könnyed példa (Vigyázat, nagy szavak következnek), mint:

1. Anyu kezd:

- Már észre sem veszed, hogy milyen csúnyán beszélsz!

Válasz:

- De! És direkt van.

2. Most én kezdek:

- Csak nem tudom, hogy miért kell hülyének nézni a másikat!

- Mert hülye is vagy!

Bárki bármit mondhat, de AZTAKURVABÜDÖS, nagyon szar érzés, mikor az embert lehülyézik. Még ennyi alkalom és idő után is!

Azt hiszem, hiába jártatom a szám, senki sem fogja fel, hogy amikor azt mondom:

- Annyira szeretnék visszamenni a Start-vonalhoz és elölről kezdeni!

azt komolyan is gondolom. Kezdek visszasüllyedni abba az énembe, ami néhány hónapja voltam. Amelyik két részből áll:

1. A vidámság, mikor Klárival találkozok és elterelődnek a gondolataim vagy kiszakadok a komfortzónámból.

2. Amikor nem tudok menekülni a földi Pokolból és a teljes kétségbeesés kerülget.

Most biztos azt gondolod, hogy túlzok.

Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha így volna. És ráadásul mióta már apu sincs... Basszus, majdnem két hónap eltelt azóta!

Szétesettnek és védtelennek érzem magam. Mert az addig oké, hogy már nem teljesen volt önmaga (egy ilyen rohadék betegség bárkit kifordítana magából!), de akkor is itt volt nekem. De most?

Úgy érzem, hogy nem tartozok sehová. Az egyik oldalról a farkas, a másik két oldalról az alvó oroszlánok vesznek körül (igen, az anyámról és a nővéreimről van szó!) és én vagyok az a kibaszott bárány, aki csak rettegve várja, hogy mikor csattannak össze azok a bizonyos fogsorok.

Nem vagyok rá képes! Nem akarok mindig én lenni a békéltető, az ütköző vagy az, akin bárki átléphet vagy akit bárki akár le is taposhat!

Tudod, azt mondják, hogy túl őszinte vagyok és kimondom, amit gondolok. Hah! Jó vicc volt! Ők csak azt a felszínt kapargatják, amit engedek, hogy meglássanak. De az igazi gondolataim? Tíz szóval meg tudnám siratni a legtöbb ismerősöm a valódi gondolataimmal. Néha elgondolkodok rajta, hogy valóban megteszem. Igen! Eléjük állok, néhány szóban egyenként lerendezem őket, majd vállamra kapom a hátizsákom és már itt sem vagyok!

Esküszöm, hogy legalább egy hétig még csak lelkiismeret furdalásom sem lenne! Tényleg!

Ma (azaz, most már tegnap) két verset is írtam, de az elsőt, talán majd legközelebb mutatom meg. Most a másodiknak van itt a helye és az ideje. Sokkal jobban idepasszol érzelmileg.

Nem tudom, hogy mit is mondhatnék, elfogytak a szavak,

Egyszeriben kiszöktek a hátsó ajtón, mint a veszett vadak,

A perceket az ujjaimon számolom: egy, kettő, majd három,

És nem akar eltűnni belőlem a fájdalom, akárhogy várom.

Zavartan bámulok bele a sötétbe, nem akar jönni a fény,

Emellett nem szeretnék neked hazudni: Élni szar! Ez tény,

Igazán nem tudom, mivel helyettesíthetném a bánatot,

Hogyan téphetném le magamról ezt a rongyos kabátot?

Aztán csak jöttek és mentek az évek és én még mindig félek,

Pedig annyiszor megfogadtam, hogy ezentúl szabadon élek,

Örökre elfelejtem majd a bút, a sebzettséget, a szánalmat,

De rájöttem, nem tudom itt hagyni ezt a valótlan hatalmat.

Állkapcsom feszíti a düh, lelkemben dagad a végtelen indulat,

Csoda, hogy a szívem még ennyi idő után is egy darabban maradt,

Sírni akarok vagy ordítani, talán egyszerre csinálnám mind a kettőt,

De csak visszafojtom és gyűlik, nem tudom elhagyni ezt a lejtőt.

Magányomban, a négy fal között talán magamnak bevallom: félek!

Közben nem tudom elhinni, hogy tényleg gyáván, bujdokolva élek,

Mert nem teszek mást, őrzöm a bizalmas rejtélyt, mit senki sem sejt,

Nem akarok belnyugodni, hogy nem vagyok semmi más, csak selejt!

Titkon pedig mélyen a lelkembe vésem, karcolom a csalódottságot,

Mondd, a magamnak okozott fájdalom miatt kin vehetek revansot?

De persze nincs egyenes válasz, nem létezik számomra útmutatás,

Most gondolj bele! Hát létezik a világon ennél nagyobb képmutatás?

Most senki ne érezze magát összezavarodva, ha azt mondom, tetszik és kibaszott jó lett! Az érzések nem mindig vannak egymással szinkronban. Esküszöm, ha ennél összetettebb személyiség lennék, már skizofrénnek gondolnám magam.

Nem tudom, ha már itt tartunk, amúgy is érdekesnek találom a gondolatot. Vajon milyen lehet úgy élni, hogy sosem vagy önmagam teljesen, de mégis több vagy, mint bárki más?

Nem értem, hogy én még miért nem ragyogok, mikor ennyi sötét ember vesz körül! Komolyan!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Egyirányú út, ahová megyek

Napok óta, mit napok, hetek óta baromi nagy bennem a kísértés, hogy újra itt üljek és bepötyögjem a klaviatúrán a betűket, melyek azokká a szavakká állnak össze, amik talán éppen hogy csak, de mégis majdhogynem körülírják azt, ami bennem... rohad?

Fáradt vagyok. Az, hogy napról napra visszatartom azt a nagy rakás szart, ami bennem gennyedzik és egyre csak terjed, míg el nem sorvaszt, annyira csak nem tesz jót a lelkiállapotomnak, mint amennyire először gondoltam. És még sincs mit tenni, itthon kushadok, mert nincs választásom. Egész nap be vagyok zárva. Nincs menekvés. Nincs hová. Nincs miért. És nincs kihez.

Azt mondod, hogy mindig van választás? Baromság! Ne gyere nekem az idealista szövegeddel! Amikor még volt választásom, én bujkáltam önszántamból. Mikor még volt választásom, csak azt hittem, hogy szétesett a világ és nincs mihez kezdhetnék. De most?!

Ismered azt a szófordulatot, hogy: összeszorul a torka valakinek? Hülyeség! Legalábbis nálam tuti, hogy nem ez történik. Úgy érzem vaspántok feszítik a torkom és az állkapcsom, míg már csak felületesen tudom kapkodni a levegőt és még sem jutok hozzá rendesen. Kurva szar érzés és én mégsem tudok ellene semmit sem tenni. Időnként csak úgy rám tör és egyszer csak azt veszem észre, meredten bámulok fölfelé, míg az arcomon könnyek, torkomban a levegő illúziója, míg mellkasom ég a visszafojtott/ ki nem ejtett szavak, el nem engedett fájdalom terhétől.

Siralmas? Szánalmas? Talán.

Dehát az ember előbb- utóbb csak besokall a sok tettetett jókedv és elrejtett sérelem kusza virágától, ami ideig- óráig marha szép és rohadt illatos, míg aztán az egész egy bazi nagy fojtogató és tüskés indává nem változik, mely a kétségbeesés fortyogó és bűzlő mételyébe ne ránt.

Csak a napokban jöttem rá valamire. Most, mikor néha azt érzem, hogy kezdem unni az olvasást. És tényleg csak ritkán jut eszembe a gondolat, hogy unatkozok, de lehet csak nem a megfelelő könyvekhez jutok hozzá mostanában...

Fasz se tudja.

Anno, mikor az olvasást elkezdtem, nagyon fájt. Szar, értéktelen és egy kétbalkezes rohadéknak éreztem magam, aki semmiben sem jó. Nem voltak különleges kapcsolataim (a szülőkkel kurvára nem voltam jóban, max. néha apuval volt egy-egy jobb napunk, a két nővérem szart a fejemre, élték mind a saját életüket. A barátaim, háááát... Fasz se tudja. A legjobb barátnőmnek hitt csaj elköltözött és nem igen tartottuk - most se tartjuk - a kapcsolatot, a többiek pedig... Zavaros. Voltak barátaim, akikkel voltak közös témáink, de az egész csak arra volt jó, hogy az ember ne forduljon totál magába és csavarodjon be.), nem volt senki, akire rábízhattam magam és akiért én is megtehettem ugyanezt. Aztán egy nap elkezdtem olvasni. Csak hogy mindezt a nagy rakás szart kizárhassam. És kurva jó érzés volt. Őszintén. Aztán mikor véget ért a könyv, kétségbeestem és nem tudtam magammal mit kezdeni. Hát belekezdtem egy másikba. Majd még egybe. Aztán egy újabba. Mániákusan faltam a betűket, melyek megnyugvást, élvezeteket, kalandokat, egyszersmind érzelmeket hoztak az életembe. És ez kurva jól működött éveken keresztül. Aztán valami az érettségire való felkészülés közben megváltozott. Én változtam meg.

Betört az életembe Klári (igazából négy éve osztálytársak voltunk már ekkorra, de hát sosem voltam egy túl nyílt ember, még ha mások annak is gondolnak. Nekem jó idő kell, mire bárkiben is annyira meg tudok bízni, mint benne. Még a tesóim se tudnak rólam annyi mindent, mint Klári. Mert mint már említettem, ha valakit nem érdekel a nyomorom, nem fogom vele zavarni!), és a könyvek lapjai kicsúsztak a kezeim közül. Nem bírtam magamat rávenni, hogy leüljek és olvassak. Semmit. Még a kedvenc könyveimet sem. Persze továbbra is megnéztem őket a kirakatokban, továbbra is beszélgettem a könyvekről, de valahogy eltávolodtam ettől a világtól.

Ez az időszak több, mint két év volt, melynek nagy része leginkább egy álomnak, vagy illúziónak tűnt. Szerettem suliba járni. Dolgozni. Eljárni csavarogni. Trécselni, inni, kapcsolatot tartani a többiekkel, egyszóval élveztem. Szerettem az életet.

Aztán véget ért ez az egész.

Levizsgáztam, egy héten belül bekerültem a szerződéses munkahelyemre, ahol az azt megelőző nyáron gyakorlatosodtam. Aztán kezdődött az egész elölről. Ok nélkül (amúgy megvolt az oka, csak mindenki hisztisnek titulált volna miatta a környezetemben) leesett a vércukrom, spontán érzelmi hullámvölgyeim lettek, a kapcsolataim szálai elvékonyodtak, egy részük el is szakadt, otthon is minden tönkrement.

2016. ősz: elkapott a vágy, hogy újra olvassak. Újra menekülni akartam. És meg is tettem.

A decemberi fizetésből vettem egy új tabletet és ami csak a kezem ügyébe akadt (többnyire a régi kedvenceim, amik több, mint két évig a gépen pihentek), azt elolvastam és újra ott találtam magam, hogy elmegyek a melóba (immár suli nélkül), aztán, miután hazaérek kiégve és majd mindennap több óra túlórától terhelten (amit nem mellesleg ki se fizettek. Éljen az órabér és a méltányos juttatások kora!), azonnal olvasni kezdek, ami nagyjából hajnali 2-ig tart, hogy aztán 6-kor kikeljek ismét az ágyból, hogy egy újabb nagy adag szaros palacsintával kecsegtető nap elé nézzek.

Amikor tavaly tavasszal kirúgtak (közös megegyezés? Ugyan! Amint lejárt pályakezdői, meg szakmai, meg a fasz tudja még milyen támogatásom, már meg is szabadultak tőlem. Szép kifejezés a közös megegyezés, csak ha a főnök felhív az irodába, hogy aláírd a papírt, amit Ő már kegyeskedett ELŐRE aláírni (ami nem mellesleg akkora bunkóság, hogy a mai napig leszakad az én pofám, helyette is!), az nem közös megegyezés, hanem egyszerű elbocsátás. Hiába hallottam a cégen belül pletykákat és hiába tudtam magam lelkiekben felkészíteni előre, azért csak szar érzés volt. És bár elkapta a főnök a könnyben úszó szemeim látványát (a rohadéknak még volt pofája meglepődni!), mégsem sírtam. Összeszedtem magam és egyenes derékkal, felemelt fejjel hagytam el a helyet aznap.

És ekkor kezdődött az újabb bujkálás. Úgy éreztem, elbuktam. Mert valójában ez is történt, hiszen én szerettem ezt az egészet! Bassza meg, talán még most is szeretem. Csak hát olyan szarul érzem magam a mai napig, ha valaki megkér, hogy ezt mag azt csináljak meg neki, mert úgy érzem, én ehhez kevés vagyok. Gyenge. Selejt. Egy nagy rakás katasztrófa.

" - Lehet. Nem tehetek róla, de mégis úgy érzem, mintha valahogy... elbuktam volna.

  A bűntudat folyton ott motoszkált bennem, akár egy rossz álom, amitől képtelen szabadulni az ember."

Erica

Én is így éreztem. Most is így érzem. Az, hogy időnként minderről elfeledkezem, az olyan, mint egy képlékeny tükörkép, mely mikor széthasad és köddé válik, csak még nagyobbat dob rajtam, hogy minél magasabbról zuhanjak alá. Közel másfél hónap telt el az elbocsátásom óta, mire bárki is egy olyan dolgot mondott, ami bár nem segített talpra, de legalább nem hagyott többé tétlenül a padlón heverni.

Klárival és Katival névnapi/szülinapi összeröffenést tartottunk, mielőtt Kati kimegy Amerikába tapasztalatszerzés miatt. Aznap először bőgtem úgy istenigazából előttük. Elvégre Anita, a fasza csaj, a kemény gyerek, a nagyszájú, a védelmező, az rohadék, a ... az érzéketlenség álcája mögé bújt Anita nem sír. Mások előtt meg végképp nem. Aztán a következő szavak estek ki a számon:

 - Csak most, hogy már nem vagyok hasznos, úgy érzem, nincs jogom semmibe se belepofázni. Hogy kényelmetlen másoknak a jelenlétem. Hogy én...

Szégyen, nem szégyen, nem tudtam folytatni. Kati fejezte be helyettem.

 - Nem vagy a terhünkre!

Ember ilyen szépet még nem mondott nekem addig a napig. Míg élek, nem fogom elfelejteni! És valami hasonlót érezhetett Erica is, mikor Blake a következő szavakat mondta neki:

"Blake lepillantott rám. - Nem elbuktál, hanem tanultál."

(Meredith Wild - Rád kattanva sorozat, 5. könyv, részlet).

Csak hát eltelt egy év és én hiába próbálkoztam, nem sikerült visszakerülni a mókus kerékbe. Egyre csak halogattam és halogattam. Ezután az én egészségem is leromlott, meg apué is. Aztán apu még tovább romlott és én itthon maradtam vele. 24 órás szolgálatban őrködök és még csak elmenekülni sem tudok. És annyira ég a pofám, mert egyszerre érzem magam önzőnek és teljesen kisajtoltnak. Egyszerre akarok torkom szakadtából üvölteni és a sarokban meghúzódva észrevétlennek maradni. Gyűlölöm ezt az érzést. Mikor lesz már vége?

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Még annyi mindent mondanék, de várnak rám a Semmiben

(Bocsánat, valamit legutóbb elszámoltam, ugyanis, több, mint 30 bejegyzés volt. De annyi baj legyen!)

"Ennyi volt. Elmentem, és ha nem hiszed el, csak számold a napokat, amikor már nem vagyok itt. Amikor nem csöng a telefon, mindig én leszek az, aki nem hív."

Fannie Flagg

Ezzel a nappal hivatalosan is lezárul az idei évi gyászhónap. Annyi mondanivalóm lenne még Héráról. Annyi emlék. Annyi el nem mondott pillanat. De nem tehetem meg - magammal szemben sem -, hogy mindent felelevenítek, mert úgy érzem, nem maradna semmim.

Négy éve ment el, és még mindig pokolian fáj. Van, hogy éjszaka öntudatlanul sírni kezdek. Csak forgolódok és minél inkább próbálom figyelmen kívül hagyni a múltat, az annál erőszakosabban tolakszik az életembe. Nem kérdezi, hogy alkalmas-e, hogy megfelelő-e az időpont. Csak kopogás nélkül rám töri az ajtót, és amikor kiélte rajtam a perverz vágyait és ismét jól kifacsart, továbbmegy. Egy köszönő szó, vagy bármi egyéb nélkül.

Fáj. Annyira fáj. És én semmit nem tudok tenni ellene.

Amikor Héra halálának féléves évfordulója volt, írtam két verset. Ide csak egyet fogok feltölteni, de szerintem mindent elmond helyettem.

Ezt a posztot fontosnak tartottam, mert míg élek, nem fogom elfelejteni ezt az időpontot és az akkor megtörtént dolgok sokban befolyásoltak az eltelt évek alatt. Még ha a családom nem is vette észre! Vagy legalábbis egy része.

Hiába várom, nem hallom gyanakvó morgását többet,

Én drága kis Rókám! - nem láttál még szebbet!

Rágondolok, megfojt az el nem múló szomorúság,

Azt hiszem elhagyott az a fene nagy bátorság,

Holnap mégis felállok, s csak emlékeket találok,

Innentől a szívemre már nem támaszkodhatok,

Átjár a fájdalom, a sötétség legmélyén ragadok,

Nyöszörgése belém hasít, a kíntól térdre borulok,

Zöldült a fű, az egykori hó elolvadt, már csak múlt, 

Olyan nehéz felfogni, mindez tényleg örökre elmúlt.

Leteszem esküm, ha kell a lelkemre, hiszek ebben a kettőnk közt lévő, sosem szakadó kötelékben!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Szavakon túl

Há! Fájok. Most csak úgy testileg. Nem is tudom, talán nem a legjobb, ha este kezd az ember a favágáshoz, aztán fél órát sétál a kurva hidegben. Most nem azért, de már igazán eltakarodhatna az anyjába ez a kurva Tél, mert a hócipőm tele van ezzel a rohadt hideggel!

Persze, mondhatjátok, hogy de még csak február van, de hát akkor meg igazán eldönthetné az időjárás, hogy most akkor tavasz legyen vagy tél!

Az embernek olyan hülye hangulatingadozásai tudnak lenni, hogy az nem állapot. Most is csak olyan... Furán? Talán. Furán érzem magam és még csak lövésem sincs róla, hogy tulajdonképpen miért.

De addig is vigasztal, hogy jó helyen vagyok és pillanatnyilag ennyi is elég, hogy ne tűnjön totál reménytelennek a helyzet.

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Rád. Rád írni lenne jó...

Az elmúlt években olyan sok embert hagytam hátra. Volt, akit akarva, volt, akit akaratlanul. Véletlen lenne? Nem hiszem. Szerintem igaz az az elmélet, miszerint minden okkal történik. Egyes emberek okkal bukkannak fel az életünkben és mások okkal tűnnek el belőle. Nem arról van szó, hogy ne szeretnénk ellene tenni, de olykor egyik pillanatról a másikra veszítünk el számunkra fontos személyeket. Nem biztos, hogy örökre és nem biztos, hogy véglegesen, de nekem mindig fáj, mikor egy-egy bizalmasom zuhan át az ismeretségi köröm rostáján túlra.

Egy barátnőm anno a szemembe hazudott. Nem nagy dologról volt szó, de többször is megadtam neki az esélyt, hogy bevallja az igazat, mert én azt hittem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy ne legyenek titkok közöttünk. Hát... Tévedtem. Úgyhogy egy nap közöltem vele, hogy beszélhetünk továbbra is és én nem akarok vele rosszban lenni, de nekem ilyen barátokra nincs szükségem.

Aztán volt egy csaj, akivel nagyon jóban voltam. Igazából nagyon kedveltem, mert képviselte mindazt, amit én is szerettem volna lenni: laza volt, közvetlen, jó volt a humora, nem volt gátlásos és bármiről - ismétlem, Bármiről - lehetett vele beszélgetni. Még a mai napig nem nagyon értem, hogy mi volt a baj vagy miért lett vége. Egy délután találkoztunk volna, hogy együtt menjünk könyvtárba, de aztán írt egy SMS-t, hogy bealudt, majd máskor találkozunk. Nem zavart, hisz bárkivel előfordulhat az ilyesmi. Miért fogtam volna gyanút? Nem éreztem azt, hogy okom lenne rá. Aztán meg hiába hívtam legközelebb, majd megint és újra, mindig kibújt a dolog alól. Úgyhogy abbahagytam és feladtam! Jóval később, mikor összefutottunk valahol, még köszönni se akart. Igazából még ma is, ha valahol találkozunk, nem vesz rólam tudomást. Hogy miért? Fogalmam sincs! De ma már nem rágódom rajta, mert szíve joga eldönteni, hogy mi a hiszti trágya!

Hiszel a karmában? Én biztos vagyok benne, hogy van, létezik és egy utolsó szemét picsa. Szeszélyes. Veszélyes. Undok. Kétszínű. Soroljam még? És nagyon szereti felszámolni azt a francos kamatot. Esküszöm, mint egy kicseszett uzsorás...

Nem hiszem, hogy minden döntésem jó lett volna, de én hoztam őket, nekem kell együtt élnem velük. Csak hát... Ah! Én annyira mást akartam elérni, mint amit végül sikerült! Annyi mindent kellene rendbe hoznom, annyi mindenen kellene túllendülnöm, annyi mindent kellene máshogy csinálnom.

Igazság szerint nem szeretem a változásokat. Legtöbbször nem szeretek emberek közé menni, akikkel ritkán találkozom vagy akikkel még sosem, mert egyszerűen kikészülök a sok jó pofizástól. Nem szeretem a pofaviziteket sem. Az egész valahogy erőltetett. Ha valami nem működik, ha valakik nem jönnek ki egymással, minek erőlködjünk? Hisz mint tudjuk, nem akarásnak nyögés, az erőlködésnek pedig beszarás a vége!

Istenem! Nem tudom, mit csináljak! Annyi mindent csinálnék, de így, hogy rengeteg dolgot kéne tennem egyszerre, inkább nem teszek semmit, így viszont itt maradok, ahol vagyok és toporgok egy helyben, mint szűz lány a fasz láttán. Annyira szar érzés!

Rendbe hoznék dolgokat, megtennék dolgokat és megkeresnék dolgokat. Vagy egyszerűen csak megállnék az örökös, fejetlen rohanásban és szarnék az egészre magasból. Vagy ráírnék valakire! Vagy felhívnák valakit! Vagy összefutnék valakivel! Mert szükségem van egy támaszra. Mert szeretnék én is támasza lenni valakinek. Mert hiába futok össze tíz percre Klárival vagy Katival, valahogy kevésnek érzem. mint valami szérum, ami ideig-óráig hat, aztán megint fáj mindened. Vagy a franc se tudja!

Meg vagyok zavarodva. El vagyok tévedve. És fogalmam sincs, hogy mit is kellene csinálnom! Vajon mit akar tőlem az élet? Jó úton indultam el? Van ennek az egésznek értelme? Miért érzem úgy az egyik pillanatban, hogy minden klaffol, míg a következőben már menekülnék a saját árnyékom elől is?

Hát úgy tűnik, majd kiderül. Előbb vagy utóbb biztos. Ezt most valahogy nem várom! Beleuntam. Azt hiszem jól jönne egy nagy bögre kakaó...

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

A Boldogság és én nem jöttünk össze sohasem

Szeretem a piros színt.

Megnyugtató számomra, ha ezzel a színnel veszem magam körül. Magamra öltöm, belemártózom, magamba fogadom. 

Egyszerre jelentheti a vágyat, a gyűlöletet, a szeretetet és a veszélyt. Izgalmas, dinamikus szín, mely szélsőséges érzelmeket és különös gondolatokat ébreszthet.

Nem tudom, pontosan mikor kezdtem el szeretni. Néhány éve.

Gyerekkoromban a kék volt a kedvenc színem. Lázadó időszakomban a fekete és az ezüst nyújtott számomra megnyugvást. Továbbra is szeretem ezeket a színeket. De ma már a piros ural mindent a világomban.

Mikor dühös vagyok, mikor jól érzem magam a bőrömben, mikor szomorú vagyok, mikor csalódok, bosszankodok, elmélkedek, viccelődök, szorongok, mikor mindent érzek, minden túl intenzív, mikor csak a semmi ölel magához. 

Zárkózott ember vagyok többnyire. Nem mondom ki a szükséges szavakat, itt maradnak bennem. Le vannak láncolva. Szinte már nem is mocorognak. Furcsa, érthetetlen dolgokként kavarognak és minél inkább szeretném őket elérni, annál mélyebbre süllyednek.

Valahogy olyan végtelenek és kiszámíthatatlanok, mint a vörös szín.

Szeszélyesen tekeregnek a vörösként villódzó szavak bennem és úgy csúsznak, mint a nedves angolna. Mert egyszerre nyomasztanak és tesznek élővé.

Néha nem tudok kitörni ebből a cellából. Már megint csak én vagyok itt egyedül. Az egyik sarokban ülök és nézem a padlón terjengő, mély vörös, lassan bordóba váltó tócsát, melyet az elkésett szavak halála okozott. Csörgetem a láncokat, a bádog bögre törött füllel hever a fenséges semmi közepén. Túl erősen húztam végig a rácsok mentén. De mégis túl kevéssé, ahhoz, hogy bárki is meghallja.

Kiálthatnék, de a hangom eltűnt összeszűkült, kiszáradt torkom felé haladva félúton. Elvetélt gyermek csupán, melyet jó akarattal és törődéssel indítottak útra, csak valami félúton elromlott. Megakadt kötéllel, kiszakadt zsákkal a hátán vánszorog csupán egyre magasabbra és magasabbra, de a céltól néhány lépésnyire ijedt gyermekként húzódik vissza és elfelejti, hogy vannak dolgok, amiket meg kellene tennie.

Végül visszafordul, szaporán szedi a lábát a gyávaság ösvénye felé. Ez az ösvény is vörös. A kétség és a fájdalom festette ragyogó pirosra. Ez lakozik most bennem is. A fényes, csábító piros, mely egyszerre vonzz és ijeszt halálra.
Én magam vagyok a piros.

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Himnusz a Nyárhoz

Az az ember, aki kitalálta, hogy a tél, meg a hideg olyan hű, de jó, az vagy nem fával tüzelt, vagy csak simán nem volt százas.

De most őszintén, hó, jég, csúszkálás, esések, késések, vastag és meleg ruhák, átázott cipők, lehetetlen közlekedés, fagyhalál. Ebben mi olyan jó?

Persze amikor a meleg, kényelmes kanapén vastag takaró alatt fekszel és nézed a kinti szűz hót, kezedben illatozó forró csoki, a szobában pedig narancs és fahéj illata terjeng, szép az élet.

Csak aztán egyszer elfogy a forró csoki, meg kéne egy kis kenyér, esetleg munkába is el kell jutni. Na akkor jön a szívás! 

Az utak jegesek, a tegnapi fehér hó helyén fagyott és mocskos latyak van csupán. Ha autóval közlekedsz, aránylag jó helyzetben vagy. Csak fél órát késel, az agyvized elforr a 20 km/órás sebességtől, minden pillanatban megfeszült izmokkal kell figyelned, vajon mikor csúsznak meg a kerekek. A hideg miatt magadra kapkodott meleg holmi pokoli tűzzé változtatja a benti hőmérsékletet, de ha lejjebb állítod a fűtést a kocsiban, akkor az arcod és a kezed fagy le.

Ha gyalog vagy, csak arra kell figyelned, hogy ne ess el a jégpáncéllá változó járdán és idejében kelj át az úttesten, mert a kocsiban ülő, aki általában nem akar átengedni a zebrán, most meg állni sem nagyon mer a csúszós úton.

És ha biciklivel vagy?

Tegnap reggel úgy indultam útnak, hogy még nem esett le a hó. Hideg volt, de semmi extra. Ez után gyalog el kellett jutnom A-pontból B-be, ami szintén nem okozott gondot. 

Aztán leesett a hó!

Majdnem egy éve nem buszoztam, de most hálát adtam még a tolakodós öregasszonyokért is, mert azt jelentette, hogy ameddig őket kell eltűrnöm, legalább addig sem fagy le a lábam, ahogy a havon átküzdöm magam.

Ezután újra sétáltam, este pedig biciklivel mentem haza. Amíg csak toltam a hóban, a kerekek nagyjából a homokban való biciklizés nehézségi szintjét prezentálták. Ja! Aztán felszálltam és nekiindultam! Vagy legalábbis próbálkoztam a haladás látszatát kelteni...

Az általában jámbor jószágként kezelhető kerékpár szinte egy megbokrosodott ló hevességével csúszkált. Egyszer még ki is csúsztak alólam a kerekek, de legalább nem estem el. Na, nem mintha olyan sok választott volna el tőle!

Jó, jó!

Bevallom, ha úgy alakul, szeretek én is jégkorcsolyázni, vagy baromkodni a hóban, de ez a késztetés olyan ritka, ami jó, ha három évente egyszer támad meg. Tehát:

Most komolyan, mi olyan jó ebben? Biztosra veszem, hogy gyerekként megvolt a maga varázsa és biztos klassz volt szarrá fagyni hógolyózás és hóember építés közben, de ma?

Ma már csak nyűg, amit túl kell élni, hogy az ember még jobban tudja értékelni a tavaszt és a nyarat.

Hiszen nincs is jobb érzés, mikor az első tavaszi szellő bekúszik az ember orrába és magával hozza a megújulás és az első tavaszi virágok illatát.

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Séta a múltba, avagy beléptünk a gyászhónapba

Séta a múltba. Az egyik kedvenc filmem még a mai napig is, bár ma már csak ritkán nézem meg. Nincs különösebb oka, igazából csak ritkán jut eszembe. De annak idején ez a film indított el a dramatikus, könnyek áztatta romantikus regények útján.

Még mindig emlékszem, hogyan történt. Pont előtte nem sokkal kezdtem bele a nagy olvasási mániámba, ami nagyjából 2008 nyara körül kezdődhetett. Napsütéses délután volt, a nővéreim és én összegyűltünk a házimozi előtt és kiválasztottunk egy filmet. Elindult a történet. Néztem, csak néztem a filmet és elhangzott a varázslatos mondat:

"Készült Nicholas Sparks regénye alapján."

Akkor még nem gondoltam, hogy meghatározó lesz számomra. Élveztem a filmet, szomorú volt ugyan, de meg tudta ragadni az ember figyelmét. Ez pedig meghatározó egy jó film tekintetében.  Valójában miután vége lett a filmnek, csak akkor jegyeztem le a szerző nevét. Ezután kutakodni kezdtem az interneten.

Rákerestem a filmre, megtaláltam a könyvet és néhány napon belül máris a kezemben volt a könyvtári példány (néhány másik remek regény kíséretében. Akkoriban ugyanis rendkívül sokat jártam könyvtárba. Volt, hogy napi kétszer is. De ez egy másik történet!).

Még aznap neki kezdtem a regénynek, melynek a címe:

A leghosszabb út

Nem ez volt az első regény, amit kétszer olvastam el. De az első és egyben egyetlen, amit rögtön egymás után kétszer olvastam el. Enyhén szólva nagy hatással volt rám, na!

De még két dologban az első volt számomra. Ez volt az első regényem, amit férfi írt. Valamint ez volt az első regény, amin bőgtem, mint a taknyos gyerek.

Hogy mégis hogyan jön ide?

Elárulom.

2018. 01. 13-a van. 

Négy éve ezen a napon estem reménytelenül szerelembe.

Nem érted az összefüggést ez és egy korábbi bejegyzésem között? Megértem. Hadd magyarázzam el!

2013 decemberében költöztünk panelból kertes házba. Álmaim netovábbja volt, hiszen végre lehetett kutyám. Mármint nekem, háznál, nem pedig a nagyapámnál, amit hetente egyszer láthatok. Kicsit zavaros, de ne különösebben zavarjon. Ha úgy alakul, a későbbiekben még beszélünk róla.

Tehát volt egy megállapodásunk Anyuékkal. Ha van kert, lehet kutya. És lett is. 

Menhelyről hoztuk. Hétfői nap volt, rögtön suli után mentünk. Apu, fiatalabbik nővérem és én.

Enyém volt a döntés, mert úgyis én foglalkozom vele majd a legtöbbet és az ENYÉM lesz. Akkor még nem is sejtettem, mennyire minden tekintetben az enyém lesz.

Nehéz volt a döntés. Megnéztük a kenneleket, az összes ölebet és vadállatot átnéztük és én enyhén mondva döntésképtelen voltam.

Nem arról volt szó, hogy mindegy volt, milyen fajtát és neműt hozunk el, inkább csak mindet elhoztam volna legszívesebben.

Végül aztán az aznap frissen kennelbe került jószág mellett döntöttünk, aki Koi névre hallgatott.

Hát sosem szerettem a halakat, a koi pedig határozottan egy halfajta volt, de úgy voltam vele, majd lecseréljük csórónak a nevét.

Ha akkoriban már legalább feleennyire érdeklődtem volna a japán nyelv iránt, tudtam volna, hogy a Koi szerelmet jelent. Ez pedig határozottan iránymutató szimbolika lett volna. De én nem tudtam!

Csak annyit tudtam, hogy rátették az általam addig görcsösen szorongatott nyakörvet a reszkető fekete jószágra és rácsatlakoztatták a pórázt. Addig egy kis visszahúzódó, beszari lény volt, de amint kijutott, felém iramodott, lefejelt és levett a lábamról. Szó szerint és átvitt értelemben is.

Még azelőtt megkapta az új nevét, hogy hazaértünk volna. Héra. (Ez nem fedőnév, tényleg ezt a nevet kapta tőlem.)

Az első naptól kezdve imádtam a kis rohadékot.

Közvetlen az ablakom alatt van egy kis emelvény, oda tettük a kutyaházát, hogy minél közelebb legyen hozzám. Ő befelé nézett, én kifelé.

Méregettük egymást. Ő bizalmatlan volt, én kissé bizonytalan. Kicsit olyan sunyi feje volt, enyhén rókás beütéssel.

Végül megtettem az első lépést. Elvittem sétálni.

Sinka juhász keverék volt. Keveset mondanék, ha úgy jellemezném a juhászkutyákat, okosak. De én ilyen kutyát még nem láttam.

Másfél méter hosszú volt a póráza, de ha egy kicsit is engedett a feszülés az anyagon, hátranézett. Annyira kétségbeesetten nézett rám, vajon ott vagyok-e, hogy a szívem percről perce egyre jobban tört össze.

Mindennap háromszor mentünk el sétálni.

Reggel ötkor. Délután háromkor, miután hazaértem a suliból. Majd este nyolckor.

A harmadik nap után barátnőm, Klári unszolására, elengedtem a pórázról. És nem ment el. Egy részem sejtette, de az azelőtti bizalmatlanságomat mintha eltörölték volna. 

Onnantól kezdve póráz nélkül mentünk sétálni. Ő elől ment, én mögötte. Ő időnként hátranézett, én időnként helyes irányba tereltem őt. Az egyik sétánk alkalmával egy kisfiú az anyjához fordulva, hangosan suttogott:

 - Anya, egy róka!

Tényleg olyan volt, de ez fajta jellemző kinézet, mint ahogy a kunkori, lompos farok is. Azóta vagyok megrögzött róka imádó.

De az embereket imádta. Mint Klári is felhívta rá a figyelmem, Ő olyan volt, mint én. Héra a kutyákat nem szerette, én az embereket. Miután kifejezte domináns mivoltát, többé nem törődött különösebben Klári kutyájával sem, de attól még nem kedvelte.

Mikor leesett a hó, fogtam egy labdát és a közeli, elhanyagolt vasút lerakat felé indultunk.

Láttál már hóban vadászó rókát?

Pontosan olyan volt Héra is. Nagyot ugrott, orral a hóba. És valahogy sosem akarta odaadni azt a vacak labdát! A kis dög!

Ez volt a beceneve, Dögöcske.

Minden szép kutyának kell egy kevésbé szép név is, melyet enyhe gügyögéssel, szeretetteljesen lehet kiejteni. Nos, neki ez lett.

Valójában az első két hétben minden fantasztikus volt. Együtt sétáltunk, együtt játszottunk, együtt ettünk. Sokat időztünk együtt, mikor otthon voltam. Eddigre már bent aludt nálam az ágyamon, mert mint kiderült, szobatiszta is volt. Mármint úgy került hozzánk, hogy már ivarérett volt, de azt nem tudtam, hogy ennyire jól fegyelmezett is.

Aztán minden olyan gyorsan történt.

Az egyik séta alkalmával hányt. Majd másnap és harmadnap is. Majd nem akart sétálni többet. Alig bírt felkelni. Tűrte a simogatást, de kedvtelen volt.

Nem tudtam, mi lehet a baj.

Elvittük az állatklinikára. Ott közölték velünk, hogy a valószínűtlenül enyhe idő kedvez a kullancsoknak. Tehát kapott kullancs elleni injekciót. Amitől nem lett jobban, de rosszabbul se, tehát pár nap múlva megkapta az ismétlő adagot.

Azután még rosszabb lett a helyzet.

Az utolsó néhány nap olyan zavaros számomra.

Ha nagyon erőltetem az agyam, bevillannak bizonyos képek. Mint amikor szétfeszítettem a száját az etetéshez, itatáshoz a vége felé. Amikor sírva az ölemben ringattam egyre fogyó testét. Amikor éjszakánként nyugtalanul nyöszörgött. Emellett valami furcsa pattogó hangot adott ki, miközben a szeme ijesztő módon megugrott időnként. Majd egyre gyakrabban.

Csak arra emlékszem tisztán, hogy egy nap híján egy hónapja volt nálunk Héra, mikor végül elvittük egy másik orvoshoz. Ekkor 2014. 02. 12-e volt. Szerdai nap és szépen sütött a nap. Életem legrosszabb napja volt. Semmi sem tudja felülmúlni, míg élek. Ebben a mai napig biztos vagyok.

Apu és a nővérem már befektették Hérát a hátsó ülésre és elém jöttek autóval a buszmegállóba, ahol az iskolából hazafelé szálltam le.

Beültem Héra mellé. Ekkorra már borzalmas állapotban volt. Rángatózott és fulladozva nyögött.

Az állatorvosnál a karjaimban vittem be, ahol közölték velünk, hogy ez biza szopornyica és szegénynek 1% esélye van már csak a túlélésre.

Mit tehettem volna? Nem hagyhattam tovább szenvedni, elfogadtuk az eutanázia javaslatát.

Érdekes ez a kifejezés. Eutanázia. Görög szó, két részből áll. Kellemes és Halál. 

Gyerekek, a halál nem kellemes. Nekem elhihetitek.

A karjaimban vittem és semmivel sem törődve sírtam hazafelé. 

Aznap késő délután esett az eső, mikor eltemettem. Drámai igaz? Akkor és ott, ahogy a felhők felszakadtak, úgy az én szívem is megszakadt.

(Add a mancsod, öreg barátom és én tartani fogom a végéig!)

Azóta minden megváltozott.

Ha egy történetben meghal egy szereplő, akit kedveltem?

Sírok.

Ha egy filmben meghal valaki, aki szimpatikus volt?

Sírok.

Az Így neveld a sárkányodat 2-t moziban láttam Klárival. 

Én pedig szégyen, nem szégyen, sírtam!

Valahogy úgy tudnám kifejezni, hogy allergiás vagyok a Halálra. Könnybe lábad a szemem. Folyik az orrom. Légszomjam lesz. Kivörösödik a szemem. Emellett még a szívem is újabb és újabb darabokra törik.

Furcsának, betegesnek, viccesnek tarthatod, hogy ilyen véleménnyel vagyok egy "egyszerű" kutyáról. Rendben! Nevess! Nekem azonban még a mai napig fájdalmat és összeomlást okoz, mikor akár csak rágondolok.

Remélem neked nincs ilyen problémád! Neked nem kell ezen nap, mint nap túltenned magad!

Mert én még most sem értem, hogyan voltam képes túlélni az első pár napot.

Nem! Még ma sem könnyebb. De megtanultam együtt élni ezzel a fájdalommal, amit senkinek nem mondhatok el, mert kinevetnének.

És hogy miért lett az oldalon a róka vörös és Noah? Mert a kedvenc színem a piros, a fekete Héra színe volt. Valamint a Héra nevet tőlem többé nem kapja meg senki. A Noah pedig szép név, lehet egyaránt férfi és női név is.

Órák óta írom ezt a bejegyzést. Közben sírtam is. Szerintem mára elég volt ennyi. Nehezebb volt megírni ezt az összefoglalást, mint gondoltam. De végre megtettem!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Itt születtél és itt kell élned...

Áááááááááááh!

Franc essen az egészbe! Hát nem igaz, hogy mindenkinek meg kell bolondulnia!

Ismered a szolipszizmus fogalmát?

Azt jelenti, hogy én vagyok az egyetlen és rajtam kívül nincs semmi más. Nem is létezik.

Valami ilyen érzés lehet egoistának lenni. Tudod, amikor folyton tüsszögnöd kéne, mert csak magadat emlegeted.

Na, ez a helyzet akkor is, amikor mindenki egyszerre téged támad. Csak ez a kellemetlenebbik vége annak a bizonyos botnak.

Tudod. Amikor mindenért te vagy a hibás. Ne nyisd ki a szád! Ne beszélj! Ne énekelj! Ne táncikálj! Ne csináld ezt! Ne csináld azt! Ne...

És tudjátok, a másik szándékosan csinálja. Várja, hogy mikor forr el az agyvizem, mert amikor végre megkönnyebbülve kiadom magamból és elmondom az én véleményem, fogja magát és rögtön ő az áldozat.

Sír. 

Olyan keservesen és szívet tépően. Legalábbis látszólag.

Csak hogy engem nem hatnak meg a könnyek. Helyette végtelenül idegesítenek.

Tudod, van ami elől nem lehet elmenekülni. Nem, nem a múltra gondolok, bár azzal is hasonló a helyzet. Nem, én most a kötelességtudatra és a lelkiismeretre gondolok. Tudod, miről beszélek, ugye?

Hát persze! Neked is olyan áldott, kibaszott jó szíved van, mint nekem, fogadjunk!

Van, ami elől nem azért nem tudsz menekülni, mert gyorsabb annál a rohadt sánta kutyánál, hanem, mert te nem adod meg a lehetőséget saját magadnak, hogy lelépj, mikor van rá lehetőséged.

Gyűlölök futni, de most legszívesebben árkon-bokron túl lennék már!

Most néhány másodpercre ismét kiürült az agyam. Áldott jó érzés.

De aztán hamarosan ismét kizökkenek, mert felharsan az az általam ezerszer elátkozott kód, mely az újabb idegölő perceket ígéri. Egyetlen szó.

 - Anita...

Legközelebb ugyanitt!

Csanita