Légy hát útmutatóm!

Na jó! Bevallom! Egy rohadt nagy lusta állat vagyok! Ez van!

Na de úgyse jár erre a madár se tehát - *Vállat von.* -, mindegy is.

Hát akkor, lássuk, ma mi bújik elő a témazsákból?

Legyen: a VALLÁS.

Először is, nem vagyok vallásos. De akkor mégis miért ez? Tudja a fene! Éljen a spontaneitás!

Meg vagyok keresztelve, szülők még nagyjából vallásos szellemben cseperedtek, de engem és a két nővéremet már békén hagytak ezzel. Az egyik nővérem kiskorában (asszem elsős volt) egy alkalommal volt hittanon és annyi, többet vissza se nézett...

Én nem ítélem el, ha valaki templomba jár vagy ha egy hithű közösség tagja, de amikor már erőszakosan próbálja rátukmálni az emberre a saját hülyeségeit, azt legszívesebben én is (akármilyen tündi bündi vagyok is) elküldeném oda, ahol még az Ördög is feszeng a kellemetlenségtől!

Nem tudom, mit nem értenek azon, hogy az ember jól elvan a saját faszságaival és nem kíváncsi az ezerszer ismételt és kiszínezett történetekre, amit ők olyan nagyon körberajonganak. Érthetetlen! Én se mászok az utcán idegen emberek arcába egy könyvvel és mondom nekik, hogy:

 - Olvasd el! Nem bánod meg! Tetszeni fog! Csak olvasd el!

És mindezt Gollam hangján...

Egyébként furcsa az egész, mert vannak részek, amik kimondottan érdekelnek a Bibliából és szívesebben körbejárnám őket alaposabban is, de tuti fix, hogy nem fogom elolvasni. Inkább rákeresek más forrásokból, ahol már össze vannak szedve a főbb pontok.

Például tudtátok, hogy Ádámnak nem Éva volt az első felesége? Lilith volt az igazi feleség neve, csak épp lázadó volt és leszarta, mit akart Ádám. Aztán meg elhagyta, Paradicsomostul, Istenestül és démonná, bizonyos források szerint szukubbusszá vált (hát... ez azért annyira nem menő, de Ő legalább kikelt az ágyból és követte az álmait!).

Lilithet nem érdekli, hogy mit mondasz és nem csicskul be, mint Éva. Lilith vagány csaj. Legyél olyan, mint Lilith!

Aztán ott van Satanael! Isten egyes számú kedvence. Ez a csávó azt mondta, hogy nem fogja szolgálni az embereket, mert egy angyal nehogy már lealacsonyodjon arra a szintre! Kirobbantott egy háborút, elvesztette a becses (a)EL végződést, aztán bukott lett és a Pokol Urává vált. Azért ez a karrier se olyan rossz! Figyelsz Sátán? Rólad van szó!

Akkor ott vannak a próféták! Ha hiszitek, ha nem, már évezredekkel korábban le volt írva, hogy az emberek évekig háborúzni fognak egyszer, kétszer és lesz harmadik alakalom is!

Einstein egyszer azt mondta:

"Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztos, hogy botokkal és kövekkel."

Ezek szerint ez a ma is sokak által csodált elme biztos volt abban a bizonyos negyedikben is. Az biztos, hogy én azt már nem akarom megélni!

Valójában kissé furcsa, hogy a vallás, vagy inkább a természetfeletti mennyire nem képes megférni a tudománnyal bizonyos esetekben, persze tisztelet a kivételnek. Ismét egy Einstein idézettel támasztanám alá ezt a helyzetet, de annyi azért érdekes, hogy Albert nem veti el Isten létezését, csupán egy alternatív verziót említ, ami kevésbé misztikus, mint a sokak által ismert és gyűlölt, vagy épp imádott kivetítés.

 "Spinoza Istenében hiszek, aki a világ törvényszerű harmóniájában nyilvánul meg, és nem egy olyan Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével foglalkozik."

De hogy visszatérjünk az eredeti kiindulási ponthoz, a vallásnak sok fajtája, formája és oldala van. Tulajdonképpen a legtöbb vallás egy tőről fakad, csak épp más nevek és megfogalmazás lévén valahogy az összes fanatikus elbeszél egymás mellett.

Valójában a vallás legtöbbször egy bizonyos csoport kényelmét szolgálta és teszi ezt a mai napig. Ha az iszlám vallást nézzük, akkor a férfiaknak elég alaposan ki van nyalva az oly nemesnek és felsőbbrendűnek gondolt segge.

A keresztény? Pfü! Most komolyan, anno aki nem vette fel ezt a vallást, szolgáltatta be javai egy tizedét és járt serényen adakozni, azt kiátkozták!, megölték!, megszégyenítették!. Kérlek! Szentnek csúfolt háborúkat indítottak olyan földekért, ahol béke és nyugalom honolt, csak hogy megtömjék a saját zsebeiket. Láttátok ti már a Vatikánt? Annyi aranyat még a Gazsi bácsi se látott egy helyen élőben!

A Jehovák? Ugyanaz. Csak a név más. Ennyi!

Tök mindegy, hogy Allah, Isten, Jehova vagy Kis Pista. Nevetséges!

Én is hiszek! Hiszek abban, hogy mindenkinek kell lennie valaminek, amiben hihet és bízhat. Amibe kapaszkodhat, ha elveszítette a reményét és csak bolyong a vaksötétben, de ne legyen már muszáj benyakalnom ezt a sok marhaságot!

A József, az álmok királya és az Egyiptom hercege gyönyörű feldolgozású biblikus animáció és én imádom őket, mert tényleg nagyon jól sikerültek, a zenéjük pedig a mai napig a fülemben cseng, de most komolyan? Sok mindent elhiszek, de! Szétvált a Vörös tenger? A fáraó megálmodott valamit és jött egy senki kis legény, aki elmondta, hogy a tehenek meg a kalászok ínséget jeleznek? Komolyan?

Félreértés ne essék! Úgy gondolom, az álmoknak jelentősége is tud lenni, nem csak belső vágyainkat és félelmeinket jelzik vissza. De az, amit a Józsi csinált, több volt egy egyszerű hasra ütésnél.

Érdekeeeees!

De hát mégis ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a nagyok szavait és hitelességét?!

Itt le is akartam zárni a mai témát, de még valami zavar:

Megszállt az ihlet és eszembe jutott még valami! Esküszöm, hogy érdekes és gyors lesz!

Tudjátok, van az a szójárás és indulatos kijelentés vagy épp megbotránkozó szólás:

 - Te jó Isten!

Most ebből induljunk ki! Mi az hogy JÓ Isten? Van rossz is? Vagy mifene? Isten talán skizofrén? Vagy a Szentháromságban valami deviáns bújik meg? Vajon melyik lehet a hunyó? Az Apa? A Fiú? A Szentlélek? Nekem mindenesetre elég gyanús a Szentlélek, hogy csak úgy elment meglátogatni a Marit, az meg HOPP!, terhes lett...

Elgondolkodtató, az biztos! Bár ki tudja, hogy mi van a "mi" Istenünkkel, elvégre Zeusz is nagy kujon volt...

Na jó, abbahagytam!

Szép álmokat mindenkinek ma estére! Ne hagyjátok ki az imátokból a...

Sajnos meg kellett szakítanunk eme kompromittálónak minősített bejegyzést! Elnézésüket kérjük a kellemetlenségért és kérjük, élvezzék tovább az estét!

Köszönettel,

Menny

(Merényleteket Elhárító Nagy NYomosítás,

Különleges bevetési osztály)

Hehe! Persze!

Na, szóval mindenki legyen rossz, hogy büszke lehessek rátok és jót ne halljak! Ami pedig az imát illeti:

Mindenki szője bele az imájába a lottó számok utáni vágyát és menjen el egy hosszú és pihentető kikapcsolódásra! Ha már nekem nem jön össze, legalább nektek legyen szerencsétek! Bár a remény hal meg utoljára. De csak mert Ő a gyilkos!

Ezt pedig ne felejtsétek:

„Isten halott. (…) És mi öltük meg”

Friedrich Nietzsche

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Hogyha úgy érzed rossz az irány...

Na, sikerült!

Mikor elkezdtem a blog írását, nem tudtam, hogy vajon meddig szeretném napi szinten írni, úgy gondoltam, jó ideig, de aztán... Rá kellett jönnöm, hogy az az energia, amit erre fordítok, azt a novelláimtól és a regény kezdeményeimtől vonom meg, így aztán, most, hogy megvannak az egyhuzamban 30 napon át publikált élettöredékeim, már nem fogok mindennap közzétenni gondolatokat és véleményeket, történeteket és kritikákat.

Igazából annak is örülök, hogy egyáltalán 30 nap ment megszakítás nélkül, ugyanis sosem voltam képes naplót vezetni... Jó néhányszor próbáltam, de olyan három nap után mindig feladtam, mert meguntam.

Nem azt mondom, hogy nem lesz egymást követő napokon jelentkezés, de nem lesz ilyen folyamatos. Nem lesz ennyire rendszeres.

És csak hogy legyen egy téma mára is:

Elolvastam a Sunshine könyvet. Tudjátok, amiről tegnap írtam. Hááááát... Be nem szartam, az biztos! Nem volt rossz, csak én nem ezt vártam. Vagy nem is tudom!

Azonban! Amikor befejeztem, elkezdtem egy újabb regényt:

Daniel Glattauer - Örökké Tiéd

Valójában ezzel kapcsolatban sem igazán tudom, hogy mire gondoljak. Ha nem számítjuk a kissé vontatott dialógusokat és furcsa helyzeteket, valamint a valahogy hanyagul odavetett tényeket, akkor leginkább Caroline Kepnes regényére emlékeztet.

 1. Megszállott pasas - pipa.

 2. Túldramatizáló hősnő - pipa.

 3. Körülményeskedés - pipa.

 4. Furcsa hangulat érzékelése olvasás közben - pipa.

 5. Egyfajta kényelmetlenség érzet a hirtelen váltások miatt - pipa.

 6. Beteg az egész úgy, ahogy van - pipa.

 7. Fogalmam sincs, hogy mire számítsak - pipa.

Mi leszek, ha beszólsz? Pipa!

Hogy őszinte legyek, egy kissé pörgősebb cselekményre és dinamikusabb, élvezhetőbb párbeszédekre számítottam. Dehát ez van! Majd kiderül még egy-két furcsaság a lapok fogyásával. Majd kialakul, én legalábbis megadom az esélyt a sorsfordító csodának!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Egy, két, há...

Tudom, hogy már beszéltem a kajákról, de úgy döntöttem, hogy ezt még megosztom veletek. Elmondom a Kryptonitom. A végső fegyvert, amivel kb. bármire rávehető vagyok...

De előtte még elmesélem ezt:

Már több, mint egy éve történt, és akkor is pont tél volt. Épp egy húzós, túlórával megbolondított napot húztam le a munkahelyemen és erősen eluralkodott rajtam a "Hozzám se szóljatok!" érzés. A hátizsákom lehajítottam a díványomra és épp jólesőn nyögtem egyet, ahogy belesüppedtem a kényelmes gurulós karosszékembe, mikor...

 - Anita!

 - Mi a fasz van?

Semmi. Amúgy ezt úgy utálom. Szólnak, és amikor visszakérdezek, basznak válaszolni. De azért tettem még egy kísérletet.

 - Ha?

Semmi.

 - Heee! Mi van?

Válasz híján felálltam a székből és elindultam, hogy megkeressem Anyut.

 - Mi van?

 - Hoznál be fát?

 - Jaj, hagyjál már! Most értem haza!

Nem mondott semmit, így aztán vállat vontam és elindultam a konyhába, hogy több, mint öt órája először táplálékot vegyek magamhoz. A tűzhelyen ekkor láttam meg az edényt. Az edényt, ami még meleg volt. Az edényt, ami a mennyei mannát rejtette. Közelebb lopakodtam.

Mint kiderült, Anyu pont ezt a napot választotta, hogy a kedvenc kajámat főzze. Elhátráltam hát a tűzhelytől és egy szó nélkül felkaptam a fás vödröt. Odakint jó meg pakoltam azt a rohadt büdögét és  elindultam befelé. Miután visszaértem a lakásba a fáskamrából, csak ennyit mondtam Anyunak:

 - Mondhattad volna korábban is, hogy ezt főzted!

 - Nem akartam.

 - Na bazdmeg!

Akkor hát elárulom, mi volt a fazékban: . . . Vadas!

Esküszöm, meg tudok érte bolondulni. Egyszerűen imádom. Bár biztosra veszem, hogy te személy szerint valami extravagánsabbra számítottál, de sajnos ki kellett, hogy ábrándítsalak. De nem tudok vele mit csinálni. Igazából fogalmam sincs, hogy honnan vagy mikor kezdődött ez az őrület, de  ma már nagyon mélyen gyökerezik bennem.

Egyszer, régebben átugrottam tesómhoz és vittem hozzávalókat. Úgyhogy, ahogy előre megegyeztünk, megcsinálta nekem. Nem arról van szó, hogy én nem tudom, csak Ő előnyben van. Tudjátok, a rutin meg az évek...

Ebben csak az a vicces, hogy aztán Anyunak annyit beszéltem a vadasról, hogy másnap Ő is azt főzött. Rohadt jó volt! Non-stop vadas-zaba!

Hogy ez most hogy jött ide? Fogalmam sincs.

Talán csak visszatértem egy pillanat erejéig abba a múltba, amikor még nem volt minden elcseszve 100%-osan.

Ja! Jut eszembe!

Hétfőn Klárinál voltam és pizzáztunk meg horrort néztünk. Tök jó volt! Még akkor is, ha igazából pakolnunk kellett volna...

Na, de nem ez a lényeg!

Épp nagyban fekszünk az ágyban és beszélgetünk meg videókat nézegetünk, amikor megszállt minket az ihlet. A szövegkörnyezetet és cselekményeket egyes esetekben senki ne kérdezze! Annak is örülök, hogy egyáltalán eszembe jutott, hogy mi a fenén röhögtünk olyan jókat. (Pedig nem is ittunk!)

Klári lakótársa épp hazaért és próbált minket hülyíteni a pasis faszságaival, amit enyhén szólva is magasról leszartunk. Aztán amikor végre elhagyta a fedélzetet, megszólalt Klári:

 - Baszki! Hallod, milyen büdös a lába?

Szemöldök ráncolva fordultam felé.

 - Hallani. Hogy büdös a lába!

 - Aha!

Aztán végül neki is leesett, hogy mekkora hülyeséget mondott, mert el kezdett nevetni velem szinkronban.

Aztán volt még egy helyzet, amire majdnem tisztán vissza tudok emlékezni.

Íme:

Még mindig az ágyon fetrengtünk és épp egy régi videoklip paródiáját néztük, ahol a kedves, magát rappernek képzelő srác erélyesen mutogatott az ágyéka felé, mire elgondolkodva megszólaltam.

 - Tudod, hogy mondhatod még másképp a nunust (ha valakinek nem esett volna le, akkor a női nemi szervről volt szó.)?

 - Na, hogy?

 - Muffantyú! 

Megvártam, míg nagyjából elhalt a röhögése.

 - És ismered a párját?

 - Nem! Mi az?

 - Muffrúd!

 - Ez most komoly?

Vállat vontam.

 - Most találtam ki.

Igen, be kell vallanom, mert le sem tudnám tagadni: minket se kell a hülyeségért a szomszédba szalajtani. Szaladunk mi magunktól is!

És ha már ennyire belemásztunk az intim témákba és a káromkodásba. ráadásul a kaja téma is előkerült, akkor volt munkatársamra emlékezve (nem, nem halt meg és nem, nem fog megnevezni), akinek mindig volt egy egyszerre jól hangzó és perverz rímpárja a zsebében, leírom a legbetegebb mondókát, ami emberemlékezet óta csak születni tudott:

Fityma, fityholnap, fityfiritty, fitymapörkölt!

És csak Klárinak külön, speciálba, mert ez a bejegyzés már úgyis el van rontva és csak úgy csöpög a szájmosást követelő szavaktól:

Gecis bugyi!

(Csak hogy teljes legyen a mai káosz!) 

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Kölyköd voltam

A gyerekek vadállatok. Komolyan! Valamit sejtettem a dologból, de több órára összezárva lenni ezekkel a kis akaratos ember alapanyagokkal? Életre szóló élmény! Komolyan! Az évek során csak ritkán láttam elvétve egy-egy reality show részt, mert nem szoktam TV-zni, de ma élőben, testközelből tapasztalhattam meg a botrányok világát.

Volt veszekedés, verekedés (azért nem kell komoly dologra gondolni!), diszkrimináció, játék, őrültködés, hangzavar, kajacsata és még sok más. Nagyon furcsa, hogy pár óra néhány gyerek társaságában (2 fiú és 3 lány és a tisztánlátás érdekében megjegyezve: 5-6 évesek!) és ez mennyire képes megerősíti valakiben az elhatározást, hogy sosem vállal gyereket. De ezen túllépve még mindig azt mondhatom, hogy szeretem a gyerekeket (azért egy egészet nem tudnék megenni...), csak épp nekem ez nem menne! Ezek törpe méretű gyilkológépek!

Az egyik pillanatban még mind aranyos kis angyalok, akik lágy hangon kérnek, hogy segíts nekik valamiben és tündérien mosolyognak, míg a következőben meg már nem hallod a saját gondolataid a kis sátánfajzatoktól és a falba szeretnéd verni a fejed. Hálát adok az égnek, hogy nem akartam óvónő lenni, mert biztos, hogy idegbeteg és paranoiás lennék!

Hol vannak? Ne üsd! Mi történt? Az egyik eltűnt! Miért ordítanak már megint? Ne verekedj! Mit szeretnél? Nem szabad így beszélni! Almát vagy barackot? Gyere le onnan! Jól laktál? Viselkedj! Miért verekedtek? Nem szabad bántani a másikat...
Marha fárasztó.

Talán csak mert akkor még én is emberpalánta voltam, de határozottan úgy emlékszem, hogy az én korosztályom nem volt olyan vad, mint ez a mostani. Egyáltalán nem! Nálunk nem volt hiszti, mert magunknak kellett felhúznunk a cipőnket, mert a másik nem adta oda pont "AZT" a játékot és nem volt belőle probléma, ha két percre máshová néztek a felnőttek...

Na jó, az utolsót sztornózzuk!

Kiváltképp, mert én kivételesen élénk gyerek voltam és sosem ültem meg a seggemen. Bizony. Gyakran hallottam a "Sajtkukac" és egyéb hízelgőnek egyáltalán nem mondható megnevezéseket amiket rám aggattak. De ahogy én emlékszem, velem és a tesómmal el lehetett menni vásárolni anélkül, hogy "csak" a félbolt felvásárlása tett volna minket boldoggá. Persze! Kimondott gyerekszokás, hogy "ez is kell, meg az is kell, meg arra is okvetlenül szükségem van", de mi megegyeztünk egy limitben a szülőkkel, beletörődtünk, hogy nem kapjuk meg az 50+1 kiegészítős Barbie szettet és hogy csak egy zacskó chipsszel hagyjuk el a boltot a szükséges dolgokon felül.

Nem tudom, az is lehet, hogy gyerekfüggő és csak az én unokaöcsém van elkényeztetve, de ma a vásárlásokra szánt időbe be van számítva, hogy 20 percet vitatkozol a gyerekkel egy haszontalan hülyeségen -  amit amúgy tudod jól, hogy az első öt perc után te fogsz cipelni, mert utána úgyis magasból szarik rá -, melynek keretében sír, földhöz vágja magát, ordít és minimum háromszor adja a tudtodra: Hülye vagy!

Mi anno? Úgy be voltunk szarva attól, hogy megharagszanak ránk, hogy eszünkbe nem jutott volna lehülyézni az ősöket! Áh! Már attól be voltunk tojva, ha csak szigorúan ránk néztek, mikor hangoskodtunk! Nem kellett előre reklámoznunk, hogy milyen hülyeségeket csináltunk vagy épp tetézni a hangos véleménynyilvánítással a már meglévő bajt!

Valahol amúgy érdekes, mert ma ha elmegyek a családdal bevásárolni, megkérdeznek:

 - Erről mit gondolsz?

 - Vigyünk ilyet?

 - Vegyünk XY-t? (Szabadon behelyettesíthető!)

De valamiért olyan  mélyen megmaradt bennem a sok "NEM" és egyéb negatív társa, hogy ma már csak ez csúszik ki a számon, ha nem én fizetek:

 - Nem tudom!

 - Ahogy gondolod!

 - Rád bízom!

Vajon mi történhetett az elmúlt években? A marketing fogások változtak meg? Vagy a felnőttek öröme lenne ez, amiért ma már megvehetik, amire egykor vágytak?

Nem értem. Minél több mindenen merengek mostanában, egyre csak ez a válasz mindenre:

Nem tudom. Nem értem. Fogalmam sincs.

Gyerekként annyi minden volt, amit nem tudtunk és értettünk és mégis azt hittük, hogy miénk a világ és nem féltünk semmitől! Az ismeretlentől meg végképp nem.

Most?

Most jóval több dolgot tudok és értek és mégsem érzem azt, hogy többet tudnék, mint egykor! Az ismeretlen meg egyenesen megrémiszt olykor! Ahogy a régi bölcs emberek is megfogalmazták már a múltban:

"Azt mondják, minél többet tud az ember, annál inkább rájön, hogy mennyi mindent nem tud még."

Szomorú, de baromira igaz. Én személy szerint mindig ledöbbenek, mikor megtudok egy-egy új, de igazából akár józan paraszti ésszel is kilogikázható információt. De emellett van valami végtelenül aranyos abban, hogy mennyi mindent nem ismer az ember. Hogy életünk kezdetétől, egészen a végéig csak tanulunk és tanulunk, s mégsem jutunk soha a végére.

Születésünkkor ártatlanok és mindenre nyitottak, az óvodában már határtalanul bölcsek voltunk. Az iskolán végigugrálva azon a bizonyos szamárlétrán már voltak kétségeink. Mikor meg kell hoznunk az első önálló döntéseink, tanácstalanok és zavartak vagyunk, mert kezdünk rájönni, hogy nem csak, hogy nem tudunk mindent, de egyenesen szinte semmit! Aztán amikor kijutunk a iskolapadból és szembe találjuk magunkat az ÉLET nevezetű játékkal, rá kell jönnünk, hogy megváltoztak a szabályok! Hogy a Világ sokkal hatalmasabb, mint a mi személyes és szűk látókörünk. Ijesztő! És egyben varázslatos.

Közel 8000 napja vagyok itt. Még mindig nem tudom, mit keresünk. Hogy mire keresünk válaszokat. Ha egyáltalán keresünk bármit is! De még amikor agyon is nyom a bizonytalanság, azzal biztatom magam, hogy az ég végtelen, a Világ pedig hatalmas és valahol csak megvan az én helyem is benne. Hogy még ha részben kilógva is, de beleillek abba a bizonyos képletbe.

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Zene nélkül mit érek én?

Nem tudom észrevette-e már valaki, de elég eklektikus az ízlésem a legtöbb dologban, így a zenében is. Ezt már csak onnan is meg lehet állapítani, hogy az eddigi bejegyzések címei (tisztelet a kivételnek!) mind-mind dalszöveg részletek. És ezek leginkább különféle műfajokat képviselnek. Hehe!

Bár meg kell jegyeznem, hogy az egyszerűség kedvéért csak magyar dalok szövegeiből mazsolázgatok, hogy legalább egyértelmű legyen, miről is szól az adott napi bölcsesség. Vagyis, mi lenne az alap elképzelés, aztán persze mindig elkalandozok valamerre...

Nagy szenvedélyem a zene. Szeretek énekelni, szeretem hallgatni, ahogy más énekel, zenél vagy fütyül, esetleg dúdolgat. Olyan megnyugtató érzés, mert a zene közvetíteni képes ott is, ahol a nyelv gátat szab az emberek között. Tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy a zene hatalom.

Nem igazán tudnám megmondani, hogy mióta énekelek vagy szeretem a zenét. Arra emlékszem, hogy hatodikos koromban már megszállottan szerettem, de előtte? Képszakadás. Igazából csak nagyon kevés emlékem maradt meg a gyerekkoromból. Főként az óvodás és az iskolás emlékekből maradt meg kevés. Valószínűleg, mert gyűlöltem az egészet úgy, ahogy volt.

Ma már csak mosolygok rajta, de kilencedikes koromban egyszer egy kipakolós vásár került megrendezésre a volt általános iskolámban, én pedig elmentem a családdal, hogy körülnézzünk. Az azt követő reggel izzadtságban úszva ébredtem a fejben újra átélt borzalmak csoportja hatására, mely egy rémálom képében köszönt vissza. Enyhe megfogalmazás lenne, ha úgy fejezném ki magam, hogy gyűlöltem az általános isit. Nem arról van szó, hogy ne lettek volna barátaim, vagy legalábbis ki lettem volna közösítve, de nagyon sokat szekáltak, ez pedig igencsak betett ártatlan gyermeki lelkemnek! Ma, ha valaki meglát az utcán és ránéz rezzenéstelen, szinte unatkozó arcomra, biztos, hogy nem feltételezi, hogy voltam én is egykor síró-pityogó, aranyos gyerek. Ha ma kellene szembenéznem az akkori piszkálódásokkal és csúfolódásokkal, vágnék egy grimaszt, megrántanám a vállam, fejemre csapnám a fejhallgatóm és felkeresném Klárit és/vagy Katit. De persze, ők akkor még nem voltak az életem részei.

Egyszer elmondtam nekik, hogy nem bánom, hogy ennyit kellet várnom az igaz barátokra, mert megérte. Most is így gondolom. De ebből következően eszembe ötlött egy másik gondolat is. A könyvekben olyan szépen kifejtik azt, amit most leírni készülök. Huhh! Vágjunk bele!

Vannak azok a lányok, akik már korán engednek a vágyaiknak és hamar kiélik magukat, aztán pedig panaszkodva cserkészik be az újabb és újabb egyéjszakás vagy épp eleve bukásra ítélt kapcsolataikat és még ha nem is rossz indulatúan, de kinevetik a szűz, vagy csak kevesebb tapasztalattal rendelkező lányt. Aztán megtörténik a nagy találkozás, mely kihat a főszereplőre és felélednek a vágyai. Egyből érzi: ezt a srácot neki, egyedül neki teremtették. Eközben a sűrűn erkölcstelen, ritkábban pedig csak szerencsétlen lányok irigykedve nézik, ahogy a türelmes jó kislány leszakítja magának a "Férfi fáról" a tökéletest. A Nagy Őt! Aztán pedig boldogan élnek, míg meg nem halnak (a sok szarságot hagyjuk most ki, egy korábbi bejegyzésben már kifejtettem az általános romantikus regények levezetését).

A valóságban?

Ugyan! A jó kislányok, akik bezárkóztak a szobájukba és várják a szőke herceget, egymaguk fognak megsavanyodni. Ha szerencséjük van, lesz egy vagy két macskájuk is.

Őszintén megmondva, fogalmam sincs, mi van ma a fiúkkal! Olyan... Hogy mondjam? Nagy szavakat használnak és aztán olyan könnyen feladják! Nem tudom, ez a mi hibánk? Most, hogy már a lányok garanciális áruk és bármikor lehet cserélgetni a selejtes vagy sérült árut, mert túl könnyen adjuk be a derekunk, már értéktelenek is vagyunk? Vagy hogy van ez? Ezért nem törekednek a srácok? Nem érjük meg a fáradozást? Vagy ez is az elkorcsosulásra vezethető vissza? A feminizmusra? A szerepek felcserélődésére?

Mert most őszintén, hova lettek a régi vagány srácok? Talán én járok rossz úton, de bármerre nézek, csak férfiatlan, puuuuuuunci pasikat találok, akik lusták, fantáziátlanok és még le is nézik a másikat. Nem arról van szó, hogy egy tettre kész, jóképű kalandor kopogtasson az ajtómon most rögtön, akinek még az izzadás is olyan jól áll, mintha ő találta volna fel a cseppfolyást, de... Miért olyan nagy kérés egy olyan pasi, akinek nem derogál két szalmaszálat keresztbetenni? Ha?

Nem egyezik az ízlésünk, nem vagyunk ugyanolyanok, de szerintem a kérdés örök:

Hova lettek a férfiak és miért csak fiúk vannak helyettük?

Chö!

Mindegy is. Mint korábban mondottam, nekem a zene az egyik nagy szenvedélyem. De néha nagyon szívesen osztanám meg valakivel ezt az egészet, vagy másképpen megfogalmazva: terjeszteném ki másra is a szenvedélyem! Tényleg! Nagyon sokszor érzem úgy, hogy készen állok rá!

De hát...

Így?

És még csodálkoznak egyesek, hogy ragaszkodok az egyedülléthez...

Uraim! Az én szenvedélyes lejátszási listám készen van. Én is készen állok. A többi? A többi rajtatok áll!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Párápápápá...

Nos, Klári kedvéért rendhagyó bejegyzés következik! Mindenki saját felelősségre kövesse nyomon a következő sorokat, mert ez beteg lesz!

Aki közel áll hozzám, tudja, hogy ritkán és legtöbbször feleslegesen próbálkozom megfékezni a számat. Mert igazság szerint, ha nem vagyok beszédes, az leginkább azért van, mert nem kedvelem a környezetemben lévőket, vagy a másik véglet, ha annyira szívemhez közel álló személyek társaságát élvezem, hogy leszarom a többiek véleményét.

Anyu ezt feltűnési viszketegségnek nevezi. Én meg a zavaró tényezők figyelmen kívül hagyásának. Kinek a pap, kinek a papné! Mindenki saját lelkiismeretével mérje, ahogy tetszik!

A most megosztani kívánt tartalom úgy fél órája (olyan 16:15 körül) történt és a városközpont egyik buszmegállójánál esett meg. Mindenki szerencséjére, a hidegre való tekintettel és vasárnap délután lévén kihalt volt a környék. Klárival megálltunk beszélgetni, ő a rotyogójával, én biciklivel, de legalább együtt.

Épp nagyban benne voltunk a trécselésben, amikor érdekes fordulat állt be a beszélgetésbe. Mint mesélte, egy csaj, akit nem ismer és aki őt sem ismeri, látatlanban lehülyézte. Mondhatjuk úgy is, kissé harapós vagyok, ha valaki - okkal vagy ok nélkül, lényegtelen - arc nélkül keménykedik azokkal, akik fontosak nekem. Mondjuk úgy, hogy volt, aki inkább lemenekült a buszról, ha találkoztunk egy húzósabb esetnél... Mindegy. Klári ismertette a részleteket velem. Mint pl. hol dolgozik a csaj, mi a neve, stb.

De az igazán érdekes párbeszéd leginkább Klári fuldokló röhögéséből és az én szitkozódásomból állt.

Idézem:

 -  A Mekiben találjuk. Ott el tudjuk kapni! - Mondta Klári, miközben egy pillanatra abbahagyta az örökös mocorgást, amit leginkább zavarában és idegességében szokott produkálni.

 - A Mekiben? Ott dolgozik vagy csak oda jár hizlalni a picsáját?

 - Dolgozik.

Nem is tudom. Ha valaki már annyira fönnhordja az orrát, hogy ismeretlenül fikázza a másikat, valahogy másra számítottam. De hát ilyen az ember. Mindig remél! Félreértés ne essék! Mindenki úgy boldogul, ahogy tud, de ez...

 - Ez most komoly?

 - Aha!

 - És ő ettől jobb? - Kérdeztem hitetlenkedve, majd gondolkodás nélkül robbantak ki belőlem a szavak: - Azért különb, mert könyékig van a sült krumpliban és olaj szagú a pinája? Ezért? Mert minimálbérért dolgozik, miközben csapágyzsírért szopik?

Megvolt az okom, és most is megvan, hogy csuklóból leribancozzam a csajt. De mindent azért nem kötök az orrotokra!

De visszatérve a történet fő vonalára:

Mit ne mondjak, Klári régóta ismer, mindenkinél jobban, de szerintem erre ő sem volt felkészülve, mert a következő öt percben próbálta nevetését több-kevesebb sikerrel visszafojtani, miközben a robogójára hanyatlott levegő után kapkodva.

Miután már rendesen kapott levegőt, megígértette velem, hogy mindezt jegyzőkönyvbe veszem, tehát itt tartunk.

Remélem elégedett vagy Klári! Én megcselekedtem, amit megkövetelt a Haza!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Semmit se hall, semmit se lát...

A megfázás szívás! A paraszt hörögve küszköd egy kortynyi levegőért, a zsebkendő a legjobb barátod, a torkodnak a legkönnyedebb étel is dörzspapírnak tetszik. És még sorolhatnám. Bár már nem olyan szar a helyzet. Legalább éjszaka nem a saját fuldoklásomra ébredek... Heh!

Érdekes amúgy! Nyáron könnyebben megfáztam, kétszer is volt torokgyulladásom. Szép, mi?

Baromi érdekes az emberi szervezet. Olyan sérüléseket is képes az ember túlélni, amik csodaszámba mennek, lehetetlen betegségeket küzd le, de a legnagyobb katasztrófa mégis ez:

a férfiak, amikor megfáznak.

Tudod, miről beszélek, ugye? Valami elképesztő, hogy milyen hisztire képesek az erősebb nem képviselői, amint ajtajukon kopogtat "a Halál kisöccse". Nem tudom megérteni! Láttam már, ahogy sérvből gyógyulnak fel, ahogy elviselik a fájdalmat. Sőt! Le is szarják egy-egy komolyabb sérülés esetén. De akkor mégis miért fog ki rajtuk ennyire a megfázás? Nem értem. Fel nem foghatom!

Egyszer amikor borotváltam a lábam, megrándult a kezem és kissé mélyebbre sikerült szántanom a borotvával, mint szerettem volna. Így most a jobb lábam vádliján található egy kb. 7x3,5 cm nagyságú terület, ahol a bőr egy kissé más tapintású.

Este történt, de mivel másnap dolgoznom kellett, bevizeztem egy törölközőt, rácsavartam a lábamra és elaludtam. Aztán reggel befásliztam és elmentem dolgozni. Fájt, de nem volt olyan vészes. A furcsa azonban az volt, hogy otthon rövid gatyában flangáltam - nyár lévén -, és csak két nappal később vették észre.

Valahogy olyan volt, mintha nem történt volna semmi. Mert nem mondtam, mert nem hívtam fel rá a figyelmet, meg sem történt.

Ezért lehet? Ezért "haldokolnak" ilyenkor a férfiak? Nehogy figyelmen kívül lehessen hagyni? Mert ez nem látható? Nem értem!

Persze biztosan vannak kivételek, de a nők miért viselik ezt jobban? Torok- és tüdőgyulladás, megfázás és influenza. Láz és torokkaparás. Mindennapos betegségek és tünetek, melyeken a nők látszólag minden nehézség nélkül túl tudnak lendülni. Akkor mi van így elcseszve a hapsikban?

Talán a büszkeségükhöz lenne köze? Nehezükre esik elfogadni, hogy elhagyta őket az erejük? Hogy bebizonyosodott, nem olyan erősek, mint ahogy feltételezik? Vagy mi?

Uraim, kérem! Könyörüljenek rajtunk és árulják el a titkot!

Chö!

És még a nők szeszélyesek! Persze. És megfejthetetlenek! Persze. Meg hisztisek...

Hát hogyne!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Így, ha egyedül járok...

Azt már tisztáztuk, hogy elég beteg gondolataim vannak, de úgy általában is imádom az őrült dolgokat. Érdekel a neurológia, a pszichológia és a pszichiátria, az emberek viselkedése és őrültsége.

Vicces. Az embereket nem szeretem, csak a hülyeségeiket...

Érdekesnek tartom a belső őrületeket, melyek olykor teret kapnak az emberi elme határain túl is, itt az anyagi világban. Egyszer Katinak (aki még nem tudja, hogy ez a fedőneve, de hamarosan rájön!), aki pszichológiát tanul Pesten, azt mondtam, hogy szeretem Lady Gagát, mert nem fél megőrülni. Igen. Az a nő vagy eleve háborodott vagy csak kitűnő színésznő. És én imádom, bármi is a magyarázat.

De nem csak ennyi az egész!

Szinte fanatikusan rajongok az ember által érzékelhető és az emberi érzékelésen túli bolondériákért. Ezotéria, misztikum, legendák, legendás szörnyek, Mumus. Olvastátok már Stephen King, Mumus című novelláját? Az Éjszakai műszak nevezetű gyűjtőkötetben található és valami eszméletlenül eszelős. Már csak a rá való gondolás is apró boldogsághormonokat lövell szerte a testem keresztül.

*Kellemesen megborzong.*

Egyszer szívesen ellátogatnék New Orleans-ba, mert állítólag ott található a Voodoo hazája. Baromi érdekes lehet.

Meg a maják és inkák letűnt birodalma. De ott vannak az indián mondák és hitvilág is. Vagy még messzire sem kell menni, mert a közvetlen tőszomszédunk, Románia is büszkélkedhet némi vérfagyasztó történelemmel Vlad Tepes, vagy más néven Drakula jóvoltából. De magyar földön is találunk rémalakokat, kikkel ijesztgethetjük a gyerekeket. Báthori Erzsébet ismerős valakinek?

Igen? Baromi jó horror filmet készítettek belőle. Ha valakit érdekel a címe: Ezt éld túl! és a szokásos ramaty horror felhozatalhoz képest elég ütős lett.

Vagy ott vannak még a Nagy-Britannia területén elterülő hatalmas várak, kastélyok és elhagyatott helyek. Tudod, miről beszélek, ugye? Rengeteg titok lengi körbe ezeket a helyeket, mint valami feloszlani képtelen köd, mely minden egyes eltelt évvel sűrűbb és sűrűbb lesz, mert senki sem lebbentette fel a lepelt az ott lakozó rejtélyekről.

Hiszek a felsőbb hatalomban, a túlvilágban, a szellemekben, de még a húsvéti nyusziban is...

Na jó, ez az utolsó durva volt. Még tőlem is beteg lenne, ha tényleg elhinném a létezését!

De a többi igaz. Kell lennie valaminek, ami befolyásolja az életünk.

Ott vannak az átkok, a rontások, a védő bűbájok, a sárkányok legendája. Valami csak ihlette őket. És minket is. Nem hiszem, hogy csak a kémia és a fizika adhat magyarázatot mindenre. Ennyire nem lehet egyszerű a Világ! 

Valaminek történnie kellett, amiért a kedvenc lényeink visszahúzódtak a mesék és a rémsztorik könyveinek lapjaira. Amiért ma már nem látjuk őket, nincsenek körülöttünk.

Amikor ebbe így belegondolok, kissé csalódottnak érzem magam. Mert olyan... Nem is tudom. Kissé mámorító belegondolni, hogy létezhet valahol egy rejtett, eltitkolt világ, ahol létezik a kis hableány, a tűzokádó sárkány és egy tündérkeresztanya. Csak nem kerestük a legmélyebb óceánban, nem másztunk elég magas hegyre és nem mentünk túl az óperenciás tengeren.

De valahol ott kell lenniük! Érzem!

És én meg akarom találni őket!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Abban higgy, amit a szíved diktál

Ha választhatnék, hogy milyen nyelveken tudjak kommunikálni az anyanyelvemen kívül, akkor az angol, a spanyol és a japán lenne a tuti befutó! Az egyik egy világszinten érthető alapnyelv, a második egy pörgős, szenvedélyes istenkáromlás és magasztalás furcsa kettőse, majd végül egy aranyos, becézéssel felérő nyelvtani ördöglakat.

Valójában nem cserélném el az anyanyelvem semmiért. Rendkívül élvezetes, szinte borzongató még kiejteni is egy-egy szavunk. Roppan, koppan, fröccsen...stb. Ha csak magamban kiejtem ezeket a szavakat, máris érzem, ahogy hangszálaim beleremegnek a hangok keltette mámorba, mialatt idomított kígyóként végigcsúszik bőrömön és utat talál a fülemig. 

A magyar egy igazán érdekes ország és nyelv. Az, aki nem közvetlen határszomszédunk, szinte nem is hallott még rólunk. Aki második nyelvként tanulja, elátkozza lehetetlen ragozásunkat. Nem érti szokatlan mondásainkat. Megdöbben kétértelmű kijelentéseinken.

A magyarban rengeteg érdekes szó található. Nekem az egyik kedvencem a porcika. Hát mi aranyos már, nem?! De rengeteg olyan szavunk, kifejezésünk van, mely egy-egy hangulatot, érzelmet vagy történést elevenít meg a hangok kiejtésekor. 

Nem arról van szó, hogy behatóbban tanulmányoztam volna a témát, de amennyit én a nyelvek terén tapasztaltam, a magyar az egyik legsokszínűbb idióma. 

Vegyük például az angol "FUCK" szócskát. Az angoloknál a káromkodás kis híján kimerül ebben a négy betűben. De a magyaroknál? Valójában még a szép szavak is rejthetnek sértést, ha a megfelelő sorrendben építjük fel a mondatunkat. Akárki akármit mond, a magyarok nem csak tudnak és szeretnek, de egyenesen arra lettek teremtve, hogy szitkozódjanak.

Minél cifrább, egyedibb, szokatlanabb, értelmetlenebb, annál jobb. Szeretünk biztosra menni. Mikor nem akarunk, még akkor is általában csúnyán beszélünk. Egyszerűen  csak úgy kicsúszik! Van ez így!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Mert a vaksötét éjben is bujkál a fény...

A mai nap egész termékeny volt még a sok hülyeség ellenére is! Tegnap este eszembe jutott egy beteg ötlet és ma "papírra" vetettem. Szerintem jól sikerült, nekem tetszik!

Levadászott ragadozó

A Bank épületében szorgos hangyákként tevékenykedtek a dolgozók. Egy perc megállás nélkül hívták az újabb és újabb ügyfeleket az asztalukhoz, miközben néhány türelmetlen ember idegesen motyogott orra alatt a falmenti székekben ülve.

Megszokott és többnyire nyugodt nap volt. Majdhogynem unalmas is. A friss kávé illata szinte már fel sem tűnt a levegőben, olyan gyakran főzték le az újabb és újabb adagokat a személyzeti szobában. Bár csak egy kis fiókbank volt, a fogadótér elég nagy volt ahhoz, hogy egyszerre tizenöt munkaablakot helyezzenek el odabent. A falak vastag, festett betonból épültek, magas belmagassággal és a magasan elhelyezett ablakok felnyújtózkodtak egészen a plafonig. Az utcáról nem lehetett belátni, mert az igazgató annak idején túl veszélyesnek ítélte az üvegből vagy félig üvegből épített főfalakat. Az épület már több, mint harminc éve fogadta az embereket, szolgálta ki pénzügyi igényeiket, foglalkozott a pénzükkel.

Fennállása óta még sosem érte támadás. Sosem veszélyeztette csőd. Sosem okozott csalódást tulajdonosának. És erre nagyon is büszkék voltak a felső vezetők.

Egészen addig a napig.

Egy tizenkettő egy tucat forma férfi lépett az épületbe. Nem tűnt gyanúsnak, ahogy feltűnés nélkül, érdektelennek tetsző pillantással felmérte a terepet, csak mint aki azt szemléli, hogyan is kapcsolódjon be a szakadatlan áramlásba.

Vállán elhasznált, de még hordható fekete széldzseki lógott, alatta a gyakori mosástól kifakult kék póló, melyet világosra kopott farmernadrágba tűrt, lábain teve színű bakancs. Nem lógott ki a sorból, nem keltett feltűnést. Szinte mintha ott sem lenne. Szinte, mert a biztonsági őr meglátva tanácstalanságát, odalépett hozzá.

 - Jó napot! Miben tudunk segíteni?

A férfi megkönnyebbülten engedte ki a levegőt, amiért nem magától kellett rájönnie, mi is a dolga az ismeretlen terepen. Barátságosan elmosolyodott.

 - Jó napot! Kölcsönt szeretnék felvenni a vállalkozásomhoz, de nem tudom, mi ilyenkor a teendőm!

A biztonsági őr egy pillanatig méregette a férfit, eltűnődött, vajon milyen vállalkozást vezethet, ha ilyen rongyosan van felöltözve. Végül gondolatban megrándította a vállát. Nem rá tartozott! Eligazította a férfit, majd mikor biztosra vette, hogy a fickó minden szükséges információt tud, visszatért szokásos sétájához, mely alatt ellenőrizte az egyes ablakoknál ülő embereket.

Idősebb forma férfi volt, rövidre nyírt ősz hajjal. Pocakja felesége főztjétől és a kevés mozgástól dagadt sörhassá. Keze nem reszketett, szeme éles volt, mint a sasé. Ösztöne szinte csalhatatlan. Kitűnő nyomozó vált volna belőle, ha anno lett volna elég pénze az akadémiára, de így végül csak biztonsági őr lett egy kis, csendes bankban, ahol a kezdetek óta váltásban dolgozott a mára barátjává lett kollégájával.

De akkor és ott nem hallgatott ösztöneire, nem törődött rossz megérzésével, mert hamarosan nyugdíjba vonul és végre hódolhat igazi szenvedélyének, a pecázásnak. Már jó ideje tervezgette, hogyan ül ki a stégre és reggeltől estig csak a halakkal és a friss levegővel kell kitöltenie elméjét. És ez az apró, harminc éve először elnyomott balsejtelem lett a veszte.

A semmiből érkezett a lövés.

A biztonsági őr, kinek csupán egy hónapja lett volna hátra a nyugdíjba vonulásáig, aki sosem ártott senkinek, kinek példás, megbecsülendő élete volt, sosem verte feleségét és odaadó apa volt, holtan rogyott össze a szívébe fúródó golyótól.

Egy pillanatig a csend súlyos kabátja borult a helyiségre. Egy pillanatig nem volt igaz, ami megtörtént. Nem volt valóság a halál jelenléte.

Aztán elmúlt a pillanat és a káosz kacagva foglalta el az iménti békesség helyét. Sikolyok és rémült ordítozás összevisszasága, félelem pánikja töltötte be a helyiséget, szinte megfojtva ezzel az odabent lévőket.

Aztán még egy lövés dördült és minden hang elhalt. Semmit nem lehetett hallani, de ez most a rettegés csendje volt, melybe lágy hang hasított. Lágy, melyből tisztán ki lehetett hallani a hideg, megfontolt fenyegetést.

 - Aki úgy dönt, hogy értesíti a zsarukat, lelövöm! Aki engedély nélkül megszólal, lelövöm! Aki megmozdul, lelövöm! Aki úgy gondolja, hogy hősködni kezd,... - Odafordult egy reszkető nőhöz és rászegezte a pisztolyt. Megtévesztően kedves hanggal kérdezte tőle. - Mit teszek vele?

A nő egy pillanatig csak reszketett félemében, majd akadozva megszólalt.

 - L...Le...Lelövi!?

 - Úgy van! Látom, igazán intelligens csapatot kaptam túszok gyanánt! Eddig elégedett vagyok magukkal, legyenek erre büszkék!

Egy pillanatra körbenézett, mint aki keres valamit, majd mint aki megtalálta, amire szüksége van, határozott léptekkel az egyik fogadóablakhoz lépett. Az ott helyet foglaló idő férfit egy mozdulattal felrántotta a székből és a földre hajította. Az idős úr nyöszörögve tiltakozott a bánásmód miatt, de mikor meghallotta a pisztolykakas feszülésének semmivel össze nem téveszthető kattanását, egy hang nélkül, mozdulatlanul feküdt tovább a földön.

A férfi egy gyors mozdulattal visszabiztosította a maroklőfegyverét és az ablak mögött ülő ijedt, huszas évei végét taposó, jellegtelen nő felé intett pisztolyával.

 - Te velem jössz! A többiek pedig maradnak szépen a helyükön és kussolnak! Az ajtókat bezártam és biztosítottam, úgyhogy senki nem jut ki, senki nem jut be. Ha valaki mégis próbálkozna valamivel, azzal a személlyel példát statuálok és nem akarjátok tudni, milyen, amikor elszórakozok valakivel! Értve?!

Egy hang sem hallatszott. De a férfi elégedetten bólintott a csöndet hallva. Bement a pult mögé, ahol a nő reszketve várta következő parancsát. Fensőbbségesen nézett le a nála jóval alacsonyabb, védtelen nőre. Majd jól hallhatóan, tisztán megszólalt.

 - A páncélterembe! Most!

A nő csak bólintott és halkan szipogva elindult az egyik csukott ajtó felé. A férfi követte.

Miután beléptek az ajtón, egy folyosón mentek végig, melynek mindkét oldalán ajtók helyezkedtek el. Számtalan ajtó terült el a szürke, csupasz falakon, de balról a harmadik ajtónál a lány megtorpant és a kódzáras ajtónyitó panelba pötyögött egy számsort, mire az ajtó kinyílt.

Beléptek.

A túlsó falon lévő lifthez sétáltak és beszálltak. Egy hang sem hagzott el közöttük, csak a lift surrogása törte meg a csendet. Végül megérkeztek a legalsó szintre. A lifajtó kinyilt, ők pedig kiléptek a térbe, ahol rögtön szemben a letétbe helyezett ékszereket és egyéb értékeket helyezték biztonságba.

A férfi elégedetten bólogatott a pácélajtót látva és követte a lányt, ahogy az az újabb biztonsági zárhoz lépett. Néhány pillanat múlva a hatalmas acéltömb kinyílt, a férfi pedig körülnézett. Elvigyorodott, ahogy felmérte a helyet.

Halomban álltak az aranyrudak, páncélszekrényes fakkok és pénzkötegek, melyek mennyiségét nem is feltételezné senki a fenti hétköznapi unalmasság láttán.

A férfi elismerően elfüttyentette magát. Aztán arcán gonosz vigyorral a lányhoz fordult. A sarokban álló kamera felé intett.

 - Hangot is vesz fel vagy csak képet rögzít?

 - Csak képet!

 - Rendben! Úgy minden egyszerűbb lesz!

Levetette széldzsekijét, keresett egy széket, majd felállt rá és letakarta vékony kabátjával a kamera lencséjét. Lelépett a székről, fegyverét gondosan az ülőlapra helyezte, majd megfordult. Arcán rosszindulatú kifejezéssel közeledett a lány felé, közben keze övcsatján matatott.

 - De előtte egy kicsit még elszórakozunk!

Az esti hírekben eképpen foglalták össze az esetet:

 - Ma a délelőtti órákban támadás történt XY város Z Bank egyik fiókbankjában, mely a csöndes, D városrészben található. Egy férfi lelőtte a biztonsági őrt, majd a dolgozókkal együtt negyven embert sikerült túszul ejtenie. Másfél óra múlva emberölés, megkísérelt rablás és halálos fenyegetés vádjával tartóztatták le. Az egyes túszul ejtett szemtanúk ekképp nyilatkoztak az esetről!

Képváltás és egy idősebb hölgy jelent meg a kamera előtt. Arcán izgatottság, múló sokk és mélységes felháborodás keveréke ült.

 - Marika néni, meg tudná mondani, hogy mit élt át ma odabent? Hogyan tapasztalata meg az esetet?

 - Jaj, gyermekem! Ne tudja meg! Az a szegény ember holtan esett össze, tudja a Lajos! Szegénykémnek már csak néhány hete volt hátra a nyugdíjig! Nem mintha olyan nagyon meglehetne élni belőle, de azért mégis csak valami! Tudja nehéz időket élünk meg mostanság...

 - Marika néni, visszatérhetnénk a bankban történt támadásra?

 - Persze, Kedveském! Szóval a férfi, az a pernahajder vérbenforgó szemekkel, őrült tekintettel lepuffantotta a Lajost, aztán azt mondta "K**s!" és az egyik kedves banki kisasszonyt magával rángatta a páncélteremhez. Miután eltűntek az ajtó mögött, mi ott maradtunk a földön és a székeken és csak vártunk, mert nem tudhattuk, mikor fog visszajönni az az őrült. Nem sokkal később azonban a banki kisasszony visszatért. Egymaga jött, ziláltan és rendezetlen ruhában. Nem is tudom, remélem nem történt vele semmi... - Egy pillanatra zavarában köhécselve elfordult az idős hölgy, de végül ismét a kamera felé fordult. -   Megkért minket, hogy valamelyikünk hívja a rendőrséget, majd megnyugtatott minket, hogy nincs baj, minden a legnagyobb rendben!

Ezután kijött a rendőrség és lement a fickóért a bezárt páncélterembe. Én mondom magának, az a fickó teljesen meg volt zavarodva, ráadásul még a nadrágja is össze volt vizelve, mint aki nem bírta tovább visszatartani! Hát hallott már ilyet?! Remélem börtönben fog megrohadni azért, amit a Lajossal és velünk tett!

 - Köszönöm az interjút, Marika néni!

Az öregasszony csintalan mosollyal arcán válaszolt.

 - Bármikor, Kedveském!

Ismét a riporter szólt a mikrofonba.

 - Sajnos a titokzatos banki kisasszonyt nem tudtuk utolérni, de szerencsénkre egy másik szemtanú is nyilatkozott nekünk!

Újabb vágás és egy középkorú férfi arca jelent meg a képernyőn. Magas ember volt, szigorú arccal, fél percenként az órájára pillantott türelmetlenségében. Végül hasa előtt keresztbefont karokkal válaszolt a feltett kérdésekre.

 - Uram, elmondaná, mit tapasztalt meg ma ott bent a bankban?

 - Persze, nincs akadálya! - Mély levegőt vett. - Épp az ügyeimet intéztem, mikor egy férfi lelőtte a biztonsági embert. Ezután elszabadult a káosz, majd elengedett a férfi még egy golyót, ezúttal a plafon felé. Megfenyegette a benn tartózkodókat, majd az egyik dolgozót magával vitte. Nem sokkal később a túszul ejtett hölgy egymaga tért vissza és értesítettük a rendőrséget. A férfit félájult állapotban vitték ki, mint aki kissé többet ivott a kelleténél. Ezután a rendőrség felvette a vallomásunkat és most itt tartunk! - Újra az órájára pillantott. - Sajnálom, de most már mennem kell, sajnos lejárt a kimenőm!

 - Persze! Köszönöm az interjút!

 - Szóra sem érdemes!

Azután visszakapcsoltak a stúdióba.

Az elkövető végül nem került börtönbe. A zavarodott férfit a helyi elmegyógyintézetbe szállították, ahol súlyos elmezavart és emlékezet módosulást állapítottak meg nála, miután megtörtént a kihallgatása. Nem kizárt, hogy drogok befolyása alatt állt a tett elkövetésekor.

Most következzék egy részlet az elkövető vallomásából!

 - Láttam! Láttam, érti? Ott állt velem szemben és élvezettel nézte, ahogy vonaglok a fájdalomtól! Kértem, hogy öljön meg, de nem könyörült! Hatalmas volt és ijesztő! Én... - A férfi arcát kitakarták, de  nyöszörgését tisztán lehetett hallani. Majd csukladozva sírni kezdett. - Ott állt felettem és csak hallgatta a könyörgésem. De nem használt! Nem hallgatott rám! Nem! Éreztem, ahogy kizsigerel! Az a nő!

 - Remélem tudja, hogy egy fele akkora nő volt csak magával a páncélteremben!

 - Nem! Várjon... - Egy zavarodott pillanatig elmélkedve tornáztatta az ujjait, még sírása is abbamaradt egy percre. Utána halkan szólalt meg ismét. -  Az egy szörnyeteg volt! A nő eltűnt valahova és egyedül hagyott azzal a szörnnyel! És az cafatokra tépett, érti? - Kezdett ismét hisztérikus sírásba. - Újra és újra darabokra szaggatott! - Hirtelen elhallgatott. -  Hallja? - Feltartotta jobb keze mutatóujját és kissé elmozdult az arca oldalra, de a cenzúra homály követte a mozdulatot. A zavartalan csend megtört, mikor leengedte a kezét. - Most is hallom gonosz kacaját! Élvezkedve nevet a fájdalmamon. De többé nem kap el! Többé nem! Többé nem! Többé nem... - Tisztán látszott, ahogy előre hátra dülöngélt, miközben mantráját egyre csak ismételgette.

Ezután egy pszichiáter véleménye zárta az esetet, ahol kifejtette, hogy pillanatnyi elmezavar léphetett fel a férfinál.

 - Gyakori eset, hogy valamilyen erős érzelmi behatás következtében megváltozik egy adott  ember viselkedése. Mániás depresszió vagy más néven Bipoláris zavar lehet ezek hátterében, de behatóbban kell megvizsgálnunk a kérdéses személyt. Csak azután tudunk mélyrehatóbb szakvéleményt kibocsátani!

Aznap este sok embernek voltak rémálmai a délelőtti esetet követően, azok közül, akik aznap a bankban csapdába estek.

Luca azonban csak békésen, ajkán lágy mosollyal befészkelte magát férje ölelő karjai közé és visszagondolt a pillanatra, mikor a férfi gyanútlanul felé sétált. Még most is hallotta a sikolyait, melyeket az öt emelet mélyen fekvő páncélterem magába nyelt. A vizeletben ázó nadrág látványa, mely a rettegését hivatott kihirdetni. Ahogy vonaglik a fájdalomtól!

Luca nagyot szusszant elégedettségében.

Sosem felejti el a férfi arcát, mikor az rájött. Mikor rádöbbent, hogy a feltételezett préda is le tudja vadászni a  ragadozót!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita