Nem tudom észrevette-e már valaki, de elég eklektikus az ízlésem a legtöbb dologban, így a zenében is. Ezt már csak onnan is meg lehet állapítani, hogy az eddigi bejegyzések címei (tisztelet a kivételnek!) mind-mind dalszöveg részletek. És ezek leginkább különféle műfajokat képviselnek. Hehe!
Bár meg kell jegyeznem, hogy az egyszerűség kedvéért csak magyar dalok szövegeiből mazsolázgatok, hogy legalább egyértelmű legyen, miről is szól az adott napi bölcsesség. Vagyis, mi lenne az alap elképzelés, aztán persze mindig elkalandozok valamerre...
Nagy szenvedélyem a zene. Szeretek énekelni, szeretem hallgatni, ahogy más énekel, zenél vagy fütyül, esetleg dúdolgat. Olyan megnyugtató érzés, mert a zene közvetíteni képes ott is, ahol a nyelv gátat szab az emberek között. Tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy a zene hatalom.
Nem igazán tudnám megmondani, hogy mióta énekelek vagy szeretem a zenét. Arra emlékszem, hogy hatodikos koromban már megszállottan szerettem, de előtte? Képszakadás. Igazából csak nagyon kevés emlékem maradt meg a gyerekkoromból. Főként az óvodás és az iskolás emlékekből maradt meg kevés. Valószínűleg, mert gyűlöltem az egészet úgy, ahogy volt.
Ma már csak mosolygok rajta, de kilencedikes koromban egyszer egy kipakolós vásár került megrendezésre a volt általános iskolámban, én pedig elmentem a családdal, hogy körülnézzünk. Az azt követő reggel izzadtságban úszva ébredtem a fejben újra átélt borzalmak csoportja hatására, mely egy rémálom képében köszönt vissza. Enyhe megfogalmazás lenne, ha úgy fejezném ki magam, hogy gyűlöltem az általános isit. Nem arról van szó, hogy ne lettek volna barátaim, vagy legalábbis ki lettem volna közösítve, de nagyon sokat szekáltak, ez pedig igencsak betett ártatlan gyermeki lelkemnek! Ma, ha valaki meglát az utcán és ránéz rezzenéstelen, szinte unatkozó arcomra, biztos, hogy nem feltételezi, hogy voltam én is egykor síró-pityogó, aranyos gyerek. Ha ma kellene szembenéznem az akkori piszkálódásokkal és csúfolódásokkal, vágnék egy grimaszt, megrántanám a vállam, fejemre csapnám a fejhallgatóm és felkeresném Klárit és/vagy Katit. De persze, ők akkor még nem voltak az életem részei.
Egyszer elmondtam nekik, hogy nem bánom, hogy ennyit kellet várnom az igaz barátokra, mert megérte. Most is így gondolom. De ebből következően eszembe ötlött egy másik gondolat is. A könyvekben olyan szépen kifejtik azt, amit most leírni készülök. Huhh! Vágjunk bele!
Vannak azok a lányok, akik már korán engednek a vágyaiknak és hamar kiélik magukat, aztán pedig panaszkodva cserkészik be az újabb és újabb egyéjszakás vagy épp eleve bukásra ítélt kapcsolataikat és még ha nem is rossz indulatúan, de kinevetik a szűz, vagy csak kevesebb tapasztalattal rendelkező lányt. Aztán megtörténik a nagy találkozás, mely kihat a főszereplőre és felélednek a vágyai. Egyből érzi: ezt a srácot neki, egyedül neki teremtették. Eközben a sűrűn erkölcstelen, ritkábban pedig csak szerencsétlen lányok irigykedve nézik, ahogy a türelmes jó kislány leszakítja magának a "Férfi fáról" a tökéletest. A Nagy Őt! Aztán pedig boldogan élnek, míg meg nem halnak (a sok szarságot hagyjuk most ki, egy korábbi bejegyzésben már kifejtettem az általános romantikus regények levezetését).
A valóságban?
Ugyan! A jó kislányok, akik bezárkóztak a szobájukba és várják a szőke herceget, egymaguk fognak megsavanyodni. Ha szerencséjük van, lesz egy vagy két macskájuk is.
Őszintén megmondva, fogalmam sincs, mi van ma a fiúkkal! Olyan... Hogy mondjam? Nagy szavakat használnak és aztán olyan könnyen feladják! Nem tudom, ez a mi hibánk? Most, hogy már a lányok garanciális áruk és bármikor lehet cserélgetni a selejtes vagy sérült árut, mert túl könnyen adjuk be a derekunk, már értéktelenek is vagyunk? Vagy hogy van ez? Ezért nem törekednek a srácok? Nem érjük meg a fáradozást? Vagy ez is az elkorcsosulásra vezethető vissza? A feminizmusra? A szerepek felcserélődésére?
Mert most őszintén, hova lettek a régi vagány srácok? Talán én járok rossz úton, de bármerre nézek, csak férfiatlan, puuuuuuunci pasikat találok, akik lusták, fantáziátlanok és még le is nézik a másikat. Nem arról van szó, hogy egy tettre kész, jóképű kalandor kopogtasson az ajtómon most rögtön, akinek még az izzadás is olyan jól áll, mintha ő találta volna fel a cseppfolyást, de... Miért olyan nagy kérés egy olyan pasi, akinek nem derogál két szalmaszálat keresztbetenni? Ha?
Nem egyezik az ízlésünk, nem vagyunk ugyanolyanok, de szerintem a kérdés örök:
Hova lettek a férfiak és miért csak fiúk vannak helyettük?
Chö!
Mindegy is. Mint korábban mondottam, nekem a zene az egyik nagy szenvedélyem. De néha nagyon szívesen osztanám meg valakivel ezt az egészet, vagy másképpen megfogalmazva: terjeszteném ki másra is a szenvedélyem! Tényleg! Nagyon sokszor érzem úgy, hogy készen állok rá!
De hát...
Így?
És még csodálkoznak egyesek, hogy ragaszkodok az egyedülléthez...
Uraim! Az én szenvedélyes lejátszási listám készen van. Én is készen állok. A többi? A többi rajtatok áll!
Legközelebb ugyanitt!
Csanita
