Annyi mindent kéne még elmondanom...

Az igazat megvallva, nem igazán van kedvem ehhez az egészhez. Szerintem látszik is, tekintve, hogy már fél éve nem volt egy szem bejegyzés sem.
Nos, igen.
Sok minden változott.
Megszületett az unokahúgom. Megvolt a keresztelő és mint egyszemélyes keresztszülő, kijelenthetem, hogy tök jó, nem kell osztozkodnom. Király!
Egyik barátnőm Olaszországban tanul tovább, de azért megoldja, hogy időnként találkozzunk, ami szintén: király!
A másik megházasodott. Terhes. Én voltam a tanúja az esküvőn. A férje imádja, jó fej és gyakran lógunk együtt. Valamint itt is én leszek a keresztanya. Tehát: király!
A munka változó, de mostanában többnyire elviselhető és mi sem bizonyítja jobban az igazam, mint hogy most 24-én múlt egy éve, hogy ott dolgozok. Menci.
Itthon? Itthon sincs semmi különösebb. Vannak hullámvölgyek ugyan, mint például mikor Anyu hazahozta azt a Szemetet, vagy idegrohamot kap, de mostanában szerencsére ez is ritkább.
Valamint a munkahelyen az egyik kolléganőmmel kurva jól kijövünk, még műkörmöt is csinált nekem, elmentünk vásárolni, sokat beszélgetünk, hülyülünk, szóval elvagyunk.
Elég jó a helyzet.
Akkor mégis mi a fasz van?!
Tegnap este, munka után felhívtam tesómat, hogy bocsánatot kérjek, késő van, mégsem megyek, aztán egyszer csak kirobbant belőlem (aznap már másodszorra) az egész puttony szar és levegő után kapkodva, bőgve vallottam be neki, hogy nem bírom tovább. Csórikám persze azt se tudta, hogy mi a frász van, de azért próbált megnyugtatni, miközben a mellkasom majd szétrobbant az azt feszítő érzésektől, mint például.:
elégedetlenség, fáradtság, magány, bánat, gyász, reménytelenség, félelem, harag, elhanyagoltság, keserűség, de a végtelenségig is sorolhatnám.
És hogy mit nem bírok?
Jó kérdés. De általában változó. Most például a csendet nem bírom, ezért üvölt a fülembe a zene. Tegnap a magányt nem bírtam és a gyászt. tegnap előtt meg a hülyeséget, meg azt az alakoskodást, ami a munkahelyen van legtöbbször.
Valamint, csak hogy őszinte legyek, úgy-ahogy rászoktam a cigire. Szégyen? Nem hiszem. Használ? Nem mindig. De valamit csak jelent, tekintve, hogy könnyebbnek érzem magam egy-egy szál után. Van ez így, sajnos. Van, amire azt mondjuk, hogy sosem tennénk. Aztán kipróbáljuk, használjuk, végül együtt élünk vele. Kövezzetek meg!
Ez most az egyik mankóm, a másik pedig az olvasás. Nem azt mondom, hogy ne szeretnék olvasni, de az, hogy megint létszükség legyen, az azért durva. Az hogy nem tudok fél órát úgy eltölteni, hogy ne foglaljam le magam valamivel, őszintén mondhatom, hogy meglep. Annak idején órákon át tudtam semmit tenni, most pedig nem tudok eléggé szétszakadni, csak hogy ne legyen egy perc szünetem is akár, amikor nem kell valamit csinálnom. És még csodálkozok, hogy fáradt vagyok.
Tehát ez van mostanában. Tegnap óta szíre-szóra el tudnám magam bőgni. Talán a folyamatos elfojtás az oka, ami már több, mint egy éve tart? Most robban ki? Vagy csak elegem van az emberekből? Esetleg a vesztemet érzem?
Nem tudom. Őszintén.
Mindegy is. Zárjuk le. Elég legyen ennyi.
És, hogy mi üvölt épp nálam? Hát tessék:

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Nem kell végszó

Egy- két hete furán érzem magam. Leginkább elhanyagoltnak. Ettől pedig zavart vagyok. Legalábbis szerintem ez a kifejezés áll a legközelebb az általam ismert szavak és érzelmek közül a jelenlegi állapotomhoz.

És ha már itt járunk, szabadjon megjegyeznem: érdekes egy dolog a társas érintkezés.

Elvagyok a munkahelyemen. Tényleg! A meló nem rossz, bár legtöbbször elég hajtós. Az idősek nagy része aranyos vagy legalábbis többnyire nem idegesítő a nagy részük. A főnök jó fej. Tényleg, nála jobb főnököm még nem volt. (Aput nem számítva!) A munkatársak már más tészta, de legtöbbjük vagy nagyon fasza gyerek vagy legalábbis tűrhető. Azt az egy- kettő szarkavaró rohadékot meg most inkább hagyjuk. 

Valójában a munkahelyem olyan, mint a Barátok közt! Viccesen hangzik? Nem az.

Az ember próbál túlélni egy olyan környezetben, ahol mindenki mindenkit elítél, kibeszél, lenéz. Kurva szar érzés úgy járni- kelni az emberek között és mosolyogva kívánni "Jó napot!" az időseknek, hogy igazából nem lehetsz benne biztos, hogy az iménti mosoly neked vagy rólad szólt.

Legszívesebben odaállnék eléjük és azt ordítanám:

 - Na, mi lesz?! Ne kíméljetek!

 De olyan törékeny bennem az egyensúly, amit pillanatnyilag fenn tudok tartani, hogy nem vagyok benne biztos, hogy egészben maradnék a szavak éles vágásai után is. Tehát én is hazudok. De leginkább magamnak.

Mert minden nap úgy megyek be dolgozni, hogy:

 - Jó, ezt a napot még megcsinálom, aztán holnap lehet már be sem jövök!

Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy eltelt egy hét. Kettő. Egy hónap. És én még mindig őrlődöm és egy helyben toporgok, mert haladni meg félek.

És ez még csak egy dolog lenne. Mert persze van más is. Ha csak ennyi lenne az egész, talán nem is érintene ennyire érzékenyen. De ott van az a másik. Igazából a kiváltó ok...

Egy olyan emberben (vagy pontosabban olyan emberekben) csalódtam, aki(k)ről sosem gondoltam volna, hogy fájdalmat okozn(ának)a. Mindig olyan fensőbbségesen hangoztattam:

 - Nem tud olyat csinálni, amiért megharagudnék rá!

És ez egészen addig így is volt, míg valóban meg nem történt.

Fáradt vagyok. Belefáradtam, hogy mindenért én küzdjek. Keressem mások társaságát. Kuncsorogjak egy csipetnyi figyelemért. Akkor rohadjak meg! Inkább leszek egyedül! Magányosan.

Persze egymagam is elvagyok, de mióta elkezdtem visszatérni az emberek közé, valahogy furcsán érint, ha sokáig vagyok egyedül. Keresem mások társaságát, akár a saját káromra is, csak ne kelljen hosszabb ideig magamban lennem.

Talán ez a legnagyobb baj. Hogy én is ott vagyok. Esetleg csak azért viselem el magam jobban társaságban, mert akkor nem minden rólam szól. Mert bár akárhová megyek, jön velem "Anita" is, de ott legalább háttérbe húzódik. Elbaszott egy dolog ez.

Minden egyes nap eldöntöm: ma nem fog érdekelni! Mindenki azt csinál, amit akar!

Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy már megint egy olyan társasági körben vagy annak szélén ácsorgok, ahol kényelmetlenül érzem magam. Talán csak paranoiássá váltam, de türelmetlen pillantásokat látok magam körül olyanoktól is, akikkel jóban vagyok. Olyan dolgokat mondanak, amikről nem tudom eldönteni, vajon csak viccnek szánták-e. Aztán ahogy egyszer- egyszer elmennek mellettem, végigsimítanak a hátamon vagy másfajta törődést mutatnak irányomba.

Nem tudom, talán csak meg vagyok zavarodva teljesen.

Vagy csak azért akarnak megölelgetni, hogy tudják, mekkora gödörre lesz szükségük...

Na, jó! Ez most tényleg beteg volt, De annyi baj legyen!

Nem vagyok jól. Fájok.

De ez természetesen egyéni szociális probléma és szar ügy. Csak ennyi!

Végezetül úgy gondoltam, méltó befejezéséül ennek a bejegyzésnek, megmutatom a verset, melyet fájdalmamban írtam.

Mocskos érzelmek

Miközben eljátszom, hogy minden rendben,

És hogy az életem zajlik a szokott mederben,

Tépi- szaggatja lelkem a látens fájdalom,

Melynek magamat időről- időre átadom.

Nehéz súly ez, ami húzza a vállamat,

Már látszatból sem tudom fennhordani az orromat.

A könnyek csak jönnek és mennek, olykor indokolatlanul,

Mert kísért a Múlt, a szívem pedig egyszerűen nem tanul.

Szégyellem magam, mert általában nem vagyok ilyen gyenge,

De azt hiszem eltört bennem valami, és attól félek, örökre.

Bizonytalanná váltam, mert mocskos érzelmek ezek,

Melyek erősen bennem élnek, és kényelmesen mélyre fészkeltek.

Gyűlölöm őket, mert feledésbe sosem merülnek,

Csupán folyton az erő álarca mögé menekülnek.

Össze kéne szednem magam, elvégre is ember vagyok!

De belefáradtam a harcba, az elvárások pedig olyan nagyok!

Inkább húzódnék be egy sötét, elhagyatott sarokba,

Csak ne kelljen többé visszatérnem a saját Poklomba.

2019. 02. 12. Kedd 4:35

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Szobámnak ajtajához most ért a magány

Jó ideig nem voltam. Bár mondtam, hogy így lesz.

Tudod, ha már vannak gyengeségeid és negatív vonásaid, legalább legyél velük tisztában! Ezek is kiváló fegyverekké válhatnak számodra egy nap.

Bár néha kicsit óvodásnak érzem magam az egésztől és legtöbbször az jut eszembe, hogy olyan anyuval (egy hülyével) vitatkozni, mint galambbal sakkozni...

Biztos hallottad már:

1. Felborítja a bábukat.

2. Leszarja a táblát.

3. Úgy járkál, mintha győzött volna.

... azért némi elégtételt jelent számomra, mikor a másik lába alól ki tudom rántani a talajt azzal, hogy amit ő sértésként felhoz, én könnyedén le tudom ütni azt a bizonyos labdát. Például mikor megköszönöm, hogy lehülyéz. Esetleg ha azt mondja, hogy undok vagyok, akkor a válasz: volt kitől tanulni! Bár néha fájni is tudnak ezek a kis megjegyzések, legalább van, amikor úgy tudok elsétálni a tett helyszínéről, hogy azt gondolom: nekem van igazam.

Sajnos ez leginkább akkor van így, mikor én szívom meg legjobban. Néha különösebb ok nélkül. Lehet, hogy csak én vagyok így vele? Csak én érzem azt, hogy a másik téved, mikor látszólag ok nélkül sérteget?

Néhány könnyed példa (Vigyázat, nagy szavak következnek), mint:

1. Anyu kezd:

- Már észre sem veszed, hogy milyen csúnyán beszélsz!

Válasz:

- De! És direkt van.

2. Most én kezdek:

- Csak nem tudom, hogy miért kell hülyének nézni a másikat!

- Mert hülye is vagy!

Bárki bármit mondhat, de AZTAKURVABÜDÖS, nagyon szar érzés, mikor az embert lehülyézik. Még ennyi alkalom és idő után is!

Azt hiszem, hiába jártatom a szám, senki sem fogja fel, hogy amikor azt mondom:

- Annyira szeretnék visszamenni a Start-vonalhoz és elölről kezdeni!

azt komolyan is gondolom. Kezdek visszasüllyedni abba az énembe, ami néhány hónapja voltam. Amelyik két részből áll:

1. A vidámság, mikor Klárival találkozok és elterelődnek a gondolataim vagy kiszakadok a komfortzónámból.

2. Amikor nem tudok menekülni a földi Pokolból és a teljes kétségbeesés kerülget.

Most biztos azt gondolod, hogy túlzok.

Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha így volna. És ráadásul mióta már apu sincs... Basszus, majdnem két hónap eltelt azóta!

Szétesettnek és védtelennek érzem magam. Mert az addig oké, hogy már nem teljesen volt önmaga (egy ilyen rohadék betegség bárkit kifordítana magából!), de akkor is itt volt nekem. De most?

Úgy érzem, hogy nem tartozok sehová. Az egyik oldalról a farkas, a másik két oldalról az alvó oroszlánok vesznek körül (igen, az anyámról és a nővéreimről van szó!) és én vagyok az a kibaszott bárány, aki csak rettegve várja, hogy mikor csattannak össze azok a bizonyos fogsorok.

Nem vagyok rá képes! Nem akarok mindig én lenni a békéltető, az ütköző vagy az, akin bárki átléphet vagy akit bárki akár le is taposhat!

Tudod, azt mondják, hogy túl őszinte vagyok és kimondom, amit gondolok. Hah! Jó vicc volt! Ők csak azt a felszínt kapargatják, amit engedek, hogy meglássanak. De az igazi gondolataim? Tíz szóval meg tudnám siratni a legtöbb ismerősöm a valódi gondolataimmal. Néha elgondolkodok rajta, hogy valóban megteszem. Igen! Eléjük állok, néhány szóban egyenként lerendezem őket, majd vállamra kapom a hátizsákom és már itt sem vagyok!

Esküszöm, hogy legalább egy hétig még csak lelkiismeret furdalásom sem lenne! Tényleg!

Ma (azaz, most már tegnap) két verset is írtam, de az elsőt, talán majd legközelebb mutatom meg. Most a másodiknak van itt a helye és az ideje. Sokkal jobban idepasszol érzelmileg.

Nem tudom, hogy mit is mondhatnék, elfogytak a szavak,

Egyszeriben kiszöktek a hátsó ajtón, mint a veszett vadak,

A perceket az ujjaimon számolom: egy, kettő, majd három,

És nem akar eltűnni belőlem a fájdalom, akárhogy várom.

Zavartan bámulok bele a sötétbe, nem akar jönni a fény,

Emellett nem szeretnék neked hazudni: Élni szar! Ez tény,

Igazán nem tudom, mivel helyettesíthetném a bánatot,

Hogyan téphetném le magamról ezt a rongyos kabátot?

Aztán csak jöttek és mentek az évek és én még mindig félek,

Pedig annyiszor megfogadtam, hogy ezentúl szabadon élek,

Örökre elfelejtem majd a bút, a sebzettséget, a szánalmat,

De rájöttem, nem tudom itt hagyni ezt a valótlan hatalmat.

Állkapcsom feszíti a düh, lelkemben dagad a végtelen indulat,

Csoda, hogy a szívem még ennyi idő után is egy darabban maradt,

Sírni akarok vagy ordítani, talán egyszerre csinálnám mind a kettőt,

De csak visszafojtom és gyűlik, nem tudom elhagyni ezt a lejtőt.

Magányomban, a négy fal között talán magamnak bevallom: félek!

Közben nem tudom elhinni, hogy tényleg gyáván, bujdokolva élek,

Mert nem teszek mást, őrzöm a bizalmas rejtélyt, mit senki sem sejt,

Nem akarok belnyugodni, hogy nem vagyok semmi más, csak selejt!

Titkon pedig mélyen a lelkembe vésem, karcolom a csalódottságot,

Mondd, a magamnak okozott fájdalom miatt kin vehetek revansot?

De persze nincs egyenes válasz, nem létezik számomra útmutatás,

Most gondolj bele! Hát létezik a világon ennél nagyobb képmutatás?

Most senki ne érezze magát összezavarodva, ha azt mondom, tetszik és kibaszott jó lett! Az érzések nem mindig vannak egymással szinkronban. Esküszöm, ha ennél összetettebb személyiség lennék, már skizofrénnek gondolnám magam.

Nem tudom, ha már itt tartunk, amúgy is érdekesnek találom a gondolatot. Vajon milyen lehet úgy élni, hogy sosem vagy önmagam teljesen, de mégis több vagy, mint bárki más?

Nem értem, hogy én még miért nem ragyogok, mikor ennyi sötét ember vesz körül! Komolyan!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Egyirányú út, ahová megyek

Napok óta, mit napok, hetek óta baromi nagy bennem a kísértés, hogy újra itt üljek és bepötyögjem a klaviatúrán a betűket, melyek azokká a szavakká állnak össze, amik talán éppen hogy csak, de mégis majdhogynem körülírják azt, ami bennem... rohad?

Fáradt vagyok. Az, hogy napról napra visszatartom azt a nagy rakás szart, ami bennem gennyedzik és egyre csak terjed, míg el nem sorvaszt, annyira csak nem tesz jót a lelkiállapotomnak, mint amennyire először gondoltam. És még sincs mit tenni, itthon kushadok, mert nincs választásom. Egész nap be vagyok zárva. Nincs menekvés. Nincs hová. Nincs miért. És nincs kihez.

Azt mondod, hogy mindig van választás? Baromság! Ne gyere nekem az idealista szövegeddel! Amikor még volt választásom, én bujkáltam önszántamból. Mikor még volt választásom, csak azt hittem, hogy szétesett a világ és nincs mihez kezdhetnék. De most?!

Ismered azt a szófordulatot, hogy: összeszorul a torka valakinek? Hülyeség! Legalábbis nálam tuti, hogy nem ez történik. Úgy érzem vaspántok feszítik a torkom és az állkapcsom, míg már csak felületesen tudom kapkodni a levegőt és még sem jutok hozzá rendesen. Kurva szar érzés és én mégsem tudok ellene semmit sem tenni. Időnként csak úgy rám tör és egyszer csak azt veszem észre, meredten bámulok fölfelé, míg az arcomon könnyek, torkomban a levegő illúziója, míg mellkasom ég a visszafojtott/ ki nem ejtett szavak, el nem engedett fájdalom terhétől.

Siralmas? Szánalmas? Talán.

Dehát az ember előbb- utóbb csak besokall a sok tettetett jókedv és elrejtett sérelem kusza virágától, ami ideig- óráig marha szép és rohadt illatos, míg aztán az egész egy bazi nagy fojtogató és tüskés indává nem változik, mely a kétségbeesés fortyogó és bűzlő mételyébe ne ránt.

Csak a napokban jöttem rá valamire. Most, mikor néha azt érzem, hogy kezdem unni az olvasást. És tényleg csak ritkán jut eszembe a gondolat, hogy unatkozok, de lehet csak nem a megfelelő könyvekhez jutok hozzá mostanában...

Fasz se tudja.

Anno, mikor az olvasást elkezdtem, nagyon fájt. Szar, értéktelen és egy kétbalkezes rohadéknak éreztem magam, aki semmiben sem jó. Nem voltak különleges kapcsolataim (a szülőkkel kurvára nem voltam jóban, max. néha apuval volt egy-egy jobb napunk, a két nővérem szart a fejemre, élték mind a saját életüket. A barátaim, háááát... Fasz se tudja. A legjobb barátnőmnek hitt csaj elköltözött és nem igen tartottuk - most se tartjuk - a kapcsolatot, a többiek pedig... Zavaros. Voltak barátaim, akikkel voltak közös témáink, de az egész csak arra volt jó, hogy az ember ne forduljon totál magába és csavarodjon be.), nem volt senki, akire rábízhattam magam és akiért én is megtehettem ugyanezt. Aztán egy nap elkezdtem olvasni. Csak hogy mindezt a nagy rakás szart kizárhassam. És kurva jó érzés volt. Őszintén. Aztán mikor véget ért a könyv, kétségbeestem és nem tudtam magammal mit kezdeni. Hát belekezdtem egy másikba. Majd még egybe. Aztán egy újabba. Mániákusan faltam a betűket, melyek megnyugvást, élvezeteket, kalandokat, egyszersmind érzelmeket hoztak az életembe. És ez kurva jól működött éveken keresztül. Aztán valami az érettségire való felkészülés közben megváltozott. Én változtam meg.

Betört az életembe Klári (igazából négy éve osztálytársak voltunk már ekkorra, de hát sosem voltam egy túl nyílt ember, még ha mások annak is gondolnak. Nekem jó idő kell, mire bárkiben is annyira meg tudok bízni, mint benne. Még a tesóim se tudnak rólam annyi mindent, mint Klári. Mert mint már említettem, ha valakit nem érdekel a nyomorom, nem fogom vele zavarni!), és a könyvek lapjai kicsúsztak a kezeim közül. Nem bírtam magamat rávenni, hogy leüljek és olvassak. Semmit. Még a kedvenc könyveimet sem. Persze továbbra is megnéztem őket a kirakatokban, továbbra is beszélgettem a könyvekről, de valahogy eltávolodtam ettől a világtól.

Ez az időszak több, mint két év volt, melynek nagy része leginkább egy álomnak, vagy illúziónak tűnt. Szerettem suliba járni. Dolgozni. Eljárni csavarogni. Trécselni, inni, kapcsolatot tartani a többiekkel, egyszóval élveztem. Szerettem az életet.

Aztán véget ért ez az egész.

Levizsgáztam, egy héten belül bekerültem a szerződéses munkahelyemre, ahol az azt megelőző nyáron gyakorlatosodtam. Aztán kezdődött az egész elölről. Ok nélkül (amúgy megvolt az oka, csak mindenki hisztisnek titulált volna miatta a környezetemben) leesett a vércukrom, spontán érzelmi hullámvölgyeim lettek, a kapcsolataim szálai elvékonyodtak, egy részük el is szakadt, otthon is minden tönkrement.

2016. ősz: elkapott a vágy, hogy újra olvassak. Újra menekülni akartam. És meg is tettem.

A decemberi fizetésből vettem egy új tabletet és ami csak a kezem ügyébe akadt (többnyire a régi kedvenceim, amik több, mint két évig a gépen pihentek), azt elolvastam és újra ott találtam magam, hogy elmegyek a melóba (immár suli nélkül), aztán, miután hazaérek kiégve és majd mindennap több óra túlórától terhelten (amit nem mellesleg ki se fizettek. Éljen az órabér és a méltányos juttatások kora!), azonnal olvasni kezdek, ami nagyjából hajnali 2-ig tart, hogy aztán 6-kor kikeljek ismét az ágyból, hogy egy újabb nagy adag szaros palacsintával kecsegtető nap elé nézzek.

Amikor tavaly tavasszal kirúgtak (közös megegyezés? Ugyan! Amint lejárt pályakezdői, meg szakmai, meg a fasz tudja még milyen támogatásom, már meg is szabadultak tőlem. Szép kifejezés a közös megegyezés, csak ha a főnök felhív az irodába, hogy aláírd a papírt, amit Ő már kegyeskedett ELŐRE aláírni (ami nem mellesleg akkora bunkóság, hogy a mai napig leszakad az én pofám, helyette is!), az nem közös megegyezés, hanem egyszerű elbocsátás. Hiába hallottam a cégen belül pletykákat és hiába tudtam magam lelkiekben felkészíteni előre, azért csak szar érzés volt. És bár elkapta a főnök a könnyben úszó szemeim látványát (a rohadéknak még volt pofája meglepődni!), mégsem sírtam. Összeszedtem magam és egyenes derékkal, felemelt fejjel hagytam el a helyet aznap.

És ekkor kezdődött az újabb bujkálás. Úgy éreztem, elbuktam. Mert valójában ez is történt, hiszen én szerettem ezt az egészet! Bassza meg, talán még most is szeretem. Csak hát olyan szarul érzem magam a mai napig, ha valaki megkér, hogy ezt mag azt csináljak meg neki, mert úgy érzem, én ehhez kevés vagyok. Gyenge. Selejt. Egy nagy rakás katasztrófa.

" - Lehet. Nem tehetek róla, de mégis úgy érzem, mintha valahogy... elbuktam volna.

  A bűntudat folyton ott motoszkált bennem, akár egy rossz álom, amitől képtelen szabadulni az ember."

Erica

Én is így éreztem. Most is így érzem. Az, hogy időnként minderről elfeledkezem, az olyan, mint egy képlékeny tükörkép, mely mikor széthasad és köddé válik, csak még nagyobbat dob rajtam, hogy minél magasabbról zuhanjak alá. Közel másfél hónap telt el az elbocsátásom óta, mire bárki is egy olyan dolgot mondott, ami bár nem segített talpra, de legalább nem hagyott többé tétlenül a padlón heverni.

Klárival és Katival névnapi/szülinapi összeröffenést tartottunk, mielőtt Kati kimegy Amerikába tapasztalatszerzés miatt. Aznap először bőgtem úgy istenigazából előttük. Elvégre Anita, a fasza csaj, a kemény gyerek, a nagyszájú, a védelmező, az rohadék, a ... az érzéketlenség álcája mögé bújt Anita nem sír. Mások előtt meg végképp nem. Aztán a következő szavak estek ki a számon:

 - Csak most, hogy már nem vagyok hasznos, úgy érzem, nincs jogom semmibe se belepofázni. Hogy kényelmetlen másoknak a jelenlétem. Hogy én...

Szégyen, nem szégyen, nem tudtam folytatni. Kati fejezte be helyettem.

 - Nem vagy a terhünkre!

Ember ilyen szépet még nem mondott nekem addig a napig. Míg élek, nem fogom elfelejteni! És valami hasonlót érezhetett Erica is, mikor Blake a következő szavakat mondta neki:

"Blake lepillantott rám. - Nem elbuktál, hanem tanultál."

(Meredith Wild - Rád kattanva sorozat, 5. könyv, részlet).

Csak hát eltelt egy év és én hiába próbálkoztam, nem sikerült visszakerülni a mókus kerékbe. Egyre csak halogattam és halogattam. Ezután az én egészségem is leromlott, meg apué is. Aztán apu még tovább romlott és én itthon maradtam vele. 24 órás szolgálatban őrködök és még csak elmenekülni sem tudok. És annyira ég a pofám, mert egyszerre érzem magam önzőnek és teljesen kisajtoltnak. Egyszerre akarok torkom szakadtából üvölteni és a sarokban meghúzódva észrevétlennek maradni. Gyűlölöm ezt az érzést. Mikor lesz már vége?

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

A vidék rideg, az élet kemény...

... de nem adjuk fel míg van remény!

Nem jelentkeztem jó ideje. Talán csak nem volt miért vagy nem éreztem szükségét. Némely dolgok rendbe jöttek, némelyekről csak azt hittem és van olyan is, ami sosem fog.

Mindjárt felrobban a fejem és olyan leszek, mint Feuerstein lovag, (vagy más néven a kormányzó) a Szaffiban és elszáll a gőz az agyamból.

Tudjátok annyira próbálkozom!

Nem láb alatt lenni. Ha kérnek valamit, segíteni. Csendben meghúzódni a saját kis házsarkamban. De...

Biztos valami nagy faszságot csináltam előző életemben! Vagy ha nem az, akkor fogalmam sincs, mi a fasz folyik itt. Nem értem! Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy mi a fene történik körülöttem!

Azt mondják, hogy a gondolatoknak erejük van! Hogy a pozitív energia magához vonzza a többi jót! Hogy amit leírsz, annak hatalma van!

De tudjátok, mit?

Lófasz! Az van, semmi egyéb!

Valahogy elsodródtam! Nem értem, hogy mások mit akarnak vagy várnak tőlem! 

Én erre képtelen vagyok!

Pedig miután letelt a gyászhónap, olyan jól voltam. Tényleg. Nem sírtam, nem ingatott meg semmi. Nem voltam labilis.

Csak Én. Én voltam és a napi rutin, no meg a képzeletem, meg az írás. Annyira felemelő volt... Most meg?

Csakhogy ilyenkor nem tudom, ki vagyok! Egyszerűen nem ismerek magamra, mikor valaki belefurakszik a lelki szentélyembe! Amikor mindent elkövetnek, hogy úgy felbasszanak, még másnap is füstöljön a fejem!

Most is csak egy gondolat vigasztal:

 Napok óta csak írok és írok és írok. És az eredmény? Nem kell sok, talán egy nap és befejezem a "könyvem"! Pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is sikerülhet! Olyan elképzelhetetlen volt számomra, de most?

Lehet, hogy nem vagyok írónő és sosem leszek az, de én már most büszke vagyok a "gyermekemre"! És tudom, érzem, hogy még ha a jó kedvem el is vehetik tőlem, ezt már sosem fogják!

Abba már tényleg beleroppannék!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Még annyi mindent mondanék, de várnak rám a Semmiben

(Bocsánat, valamit legutóbb elszámoltam, ugyanis, több, mint 30 bejegyzés volt. De annyi baj legyen!)

"Ennyi volt. Elmentem, és ha nem hiszed el, csak számold a napokat, amikor már nem vagyok itt. Amikor nem csöng a telefon, mindig én leszek az, aki nem hív."

Fannie Flagg

Ezzel a nappal hivatalosan is lezárul az idei évi gyászhónap. Annyi mondanivalóm lenne még Héráról. Annyi emlék. Annyi el nem mondott pillanat. De nem tehetem meg - magammal szemben sem -, hogy mindent felelevenítek, mert úgy érzem, nem maradna semmim.

Négy éve ment el, és még mindig pokolian fáj. Van, hogy éjszaka öntudatlanul sírni kezdek. Csak forgolódok és minél inkább próbálom figyelmen kívül hagyni a múltat, az annál erőszakosabban tolakszik az életembe. Nem kérdezi, hogy alkalmas-e, hogy megfelelő-e az időpont. Csak kopogás nélkül rám töri az ajtót, és amikor kiélte rajtam a perverz vágyait és ismét jól kifacsart, továbbmegy. Egy köszönő szó, vagy bármi egyéb nélkül.

Fáj. Annyira fáj. És én semmit nem tudok tenni ellene.

Amikor Héra halálának féléves évfordulója volt, írtam két verset. Ide csak egyet fogok feltölteni, de szerintem mindent elmond helyettem.

Ezt a posztot fontosnak tartottam, mert míg élek, nem fogom elfelejteni ezt az időpontot és az akkor megtörtént dolgok sokban befolyásoltak az eltelt évek alatt. Még ha a családom nem is vette észre! Vagy legalábbis egy része.

Hiába várom, nem hallom gyanakvó morgását többet,

Én drága kis Rókám! - nem láttál még szebbet!

Rágondolok, megfojt az el nem múló szomorúság,

Azt hiszem elhagyott az a fene nagy bátorság,

Holnap mégis felállok, s csak emlékeket találok,

Innentől a szívemre már nem támaszkodhatok,

Átjár a fájdalom, a sötétség legmélyén ragadok,

Nyöszörgése belém hasít, a kíntól térdre borulok,

Zöldült a fű, az egykori hó elolvadt, már csak múlt, 

Olyan nehéz felfogni, mindez tényleg örökre elmúlt.

Leteszem esküm, ha kell a lelkemre, hiszek ebben a kettőnk közt lévő, sosem szakadó kötelékben!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Hogyha úgy érzed rossz az irány...

Na, sikerült!

Mikor elkezdtem a blog írását, nem tudtam, hogy vajon meddig szeretném napi szinten írni, úgy gondoltam, jó ideig, de aztán... Rá kellett jönnöm, hogy az az energia, amit erre fordítok, azt a novelláimtól és a regény kezdeményeimtől vonom meg, így aztán, most, hogy megvannak az egyhuzamban 30 napon át publikált élettöredékeim, már nem fogok mindennap közzétenni gondolatokat és véleményeket, történeteket és kritikákat.

Igazából annak is örülök, hogy egyáltalán 30 nap ment megszakítás nélkül, ugyanis sosem voltam képes naplót vezetni... Jó néhányszor próbáltam, de olyan három nap után mindig feladtam, mert meguntam.

Nem azt mondom, hogy nem lesz egymást követő napokon jelentkezés, de nem lesz ilyen folyamatos. Nem lesz ennyire rendszeres.

És csak hogy legyen egy téma mára is:

Elolvastam a Sunshine könyvet. Tudjátok, amiről tegnap írtam. Hááááát... Be nem szartam, az biztos! Nem volt rossz, csak én nem ezt vártam. Vagy nem is tudom!

Azonban! Amikor befejeztem, elkezdtem egy újabb regényt:

Daniel Glattauer - Örökké Tiéd

Valójában ezzel kapcsolatban sem igazán tudom, hogy mire gondoljak. Ha nem számítjuk a kissé vontatott dialógusokat és furcsa helyzeteket, valamint a valahogy hanyagul odavetett tényeket, akkor leginkább Caroline Kepnes regényére emlékeztet.

 1. Megszállott pasas - pipa.

 2. Túldramatizáló hősnő - pipa.

 3. Körülményeskedés - pipa.

 4. Furcsa hangulat érzékelése olvasás közben - pipa.

 5. Egyfajta kényelmetlenség érzet a hirtelen váltások miatt - pipa.

 6. Beteg az egész úgy, ahogy van - pipa.

 7. Fogalmam sincs, hogy mire számítsak - pipa.

Mi leszek, ha beszólsz? Pipa!

Hogy őszinte legyek, egy kissé pörgősebb cselekményre és dinamikusabb, élvezhetőbb párbeszédekre számítottam. Dehát ez van! Majd kiderül még egy-két furcsaság a lapok fogyásával. Majd kialakul, én legalábbis megadom az esélyt a sorsfordító csodának!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Köszönöm, jól vagyok! Hamisan cseng ez így.

Tegnap elkezdtem olvasni egy újabb regényt. (Jé! Mekkora meglepetés!) Elmondom a költő nevét és a könyv címét is, de előtte elmondom, hogy vajon miért is teszünk erről most említést.

Ez a regény nem romantikus! Na, jó nem tudtam előre, de valójában az is van benne, még ha harmat gyenge is a szokásoshoz mérve. Ez a könyv ugyanis egy kísértet és horror (????) sztori, ami egy csajról szól, aki a nevelőanyjával egy idegen városba költözik és semmi nincs csak hideg és eső, meg lepukkantság, no és még egy kevés eső is.

A csaj már az első éjszaka hall mindenféle hangokat meg érzi a hideg áramlatokat (tisztára, mintha a szörfről beszélnék) a lakásban, még ha nincs is nyitva egy árva ablak sem. Most lelövöm az egyik poént, de van a csajnak egy kitömött baglya (naaagyon beteg. Imádom!), ami a szoba egyik sarkából rendszerint a másikba kerül két ajtónyitás között. És ez még semmi! Egyszer konkrétan a csaj pofájába repül! Igen, jól olvastad! A kicseszett kitömött bagoly fogja magát és a szárnyát csapkodva nekirepül a lánynak. Nagyon beteg. És szórakoztató.

És ez itt a baj!

Most tényleg, nem egy Stephen Kinget vártam, de hogy abszolúte semmi, ismétlem: SEMMI izgalmat nem tud kifacsarni belőlem, az durva. Jó ideig csak kerülgettem, mert tetszett a történet és bár nem vagyok egy fosós, de ha az ember hisz az ilyesmiben, azért olykor-olykor mégis csak az ágyon, a takaró alatt tartja a lábát. De ez? Nem rossz könyv és történet ez, egyszerűen csak nem tudott úgy beszippantani, mint a már máskor említett Mumus története.

Na, az beszarás!

És még ha nem is vártam volna el azt a szintet, de legalább egy csipet, egy morzsa ragadhatott volna rá belőle.

De jól van! Elég a nyafiból! Mutatom a könyvet:

Paige McKenzie - Sunshine, Megkísértés

Most járok a felénél, és bár eddig leginkább csalódott vagyok, még reménykedek a csodában!

És hogy akkor már ne legyen olyan nagyon rossz a szájíz ez után a rózsaszín pizsiben parádézó szörnyecske után, bemutatok egy másik könyvet.

A most következő regény romantikus, ezt már akkor tudtam, mikor nekikezdtem, de nem vártam volna tőle, hogy ennyire belém férkőzik. Nem a romantikus részével, leginkább a lélektani hatása volt olyan számomra, mint valami atombomba. Jó poénok voltak benne, de azért mégis sikerült elérnie, hogy a fél éjszakát (mert nem igen ment, hogy letegyem!) végigbőgtem. Jó, jó! Lehet, hogy a gyászhónap miatt amúgy is érzékenyebb vagyok a halál és egyéb kényes témákra, de ez már akkor is durva volt.

Nem mondom el, miről szól, mert nem szeretnék újabb poénlövöldét nyitni. Ha érdekel, nézz utána, nekem tetszett!

Tehát:

L. A. Casey - Gyere haza!

Valójában ma azt szerettem volna kifejteni, hogy mennyire elegem van a valóságból és a szereplőiből. Hogy milyen szar érzés, hogy amikor kérdezek valamit, hozzáérek valamihez, ha egyáltalán bármit is csinálok, az baj! Igen. Mert ha kussolok, akkor meg nem vagyok képes rendesen kommunikálni. Azért ez vicces! Talán ha odafigyelnének arra, amit mondok vagy nem csinálnának belőle rendszeresen viccet, én is jobban meg tudnék nyílni.

Dehát ha nem kíváncsiak rám, ne csodálkozzanak, ha én is leszarom a mondandójukat és az elvárásaikat! Aztán pedig csodálkoznak, hogy két napig egyhuzamban Kláriról mesélek, mert vele legalább lehet normálisan beszélni.

Mert mikor olvasok, úgy érzem élek, de mikor Klárival vagyok, tudom, hogy élek! És ez ritka felemelő érzés tud lenni!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Egy, két, há...

Tudom, hogy már beszéltem a kajákról, de úgy döntöttem, hogy ezt még megosztom veletek. Elmondom a Kryptonitom. A végső fegyvert, amivel kb. bármire rávehető vagyok...

De előtte még elmesélem ezt:

Már több, mint egy éve történt, és akkor is pont tél volt. Épp egy húzós, túlórával megbolondított napot húztam le a munkahelyemen és erősen eluralkodott rajtam a "Hozzám se szóljatok!" érzés. A hátizsákom lehajítottam a díványomra és épp jólesőn nyögtem egyet, ahogy belesüppedtem a kényelmes gurulós karosszékembe, mikor...

 - Anita!

 - Mi a fasz van?

Semmi. Amúgy ezt úgy utálom. Szólnak, és amikor visszakérdezek, basznak válaszolni. De azért tettem még egy kísérletet.

 - Ha?

Semmi.

 - Heee! Mi van?

Válasz híján felálltam a székből és elindultam, hogy megkeressem Anyut.

 - Mi van?

 - Hoznál be fát?

 - Jaj, hagyjál már! Most értem haza!

Nem mondott semmit, így aztán vállat vontam és elindultam a konyhába, hogy több, mint öt órája először táplálékot vegyek magamhoz. A tűzhelyen ekkor láttam meg az edényt. Az edényt, ami még meleg volt. Az edényt, ami a mennyei mannát rejtette. Közelebb lopakodtam.

Mint kiderült, Anyu pont ezt a napot választotta, hogy a kedvenc kajámat főzze. Elhátráltam hát a tűzhelytől és egy szó nélkül felkaptam a fás vödröt. Odakint jó meg pakoltam azt a rohadt büdögét és  elindultam befelé. Miután visszaértem a lakásba a fáskamrából, csak ennyit mondtam Anyunak:

 - Mondhattad volna korábban is, hogy ezt főzted!

 - Nem akartam.

 - Na bazdmeg!

Akkor hát elárulom, mi volt a fazékban: . . . Vadas!

Esküszöm, meg tudok érte bolondulni. Egyszerűen imádom. Bár biztosra veszem, hogy te személy szerint valami extravagánsabbra számítottál, de sajnos ki kellett, hogy ábrándítsalak. De nem tudok vele mit csinálni. Igazából fogalmam sincs, hogy honnan vagy mikor kezdődött ez az őrület, de  ma már nagyon mélyen gyökerezik bennem.

Egyszer, régebben átugrottam tesómhoz és vittem hozzávalókat. Úgyhogy, ahogy előre megegyeztünk, megcsinálta nekem. Nem arról van szó, hogy én nem tudom, csak Ő előnyben van. Tudjátok, a rutin meg az évek...

Ebben csak az a vicces, hogy aztán Anyunak annyit beszéltem a vadasról, hogy másnap Ő is azt főzött. Rohadt jó volt! Non-stop vadas-zaba!

Hogy ez most hogy jött ide? Fogalmam sincs.

Talán csak visszatértem egy pillanat erejéig abba a múltba, amikor még nem volt minden elcseszve 100%-osan.

Ja! Jut eszembe!

Hétfőn Klárinál voltam és pizzáztunk meg horrort néztünk. Tök jó volt! Még akkor is, ha igazából pakolnunk kellett volna...

Na, de nem ez a lényeg!

Épp nagyban fekszünk az ágyban és beszélgetünk meg videókat nézegetünk, amikor megszállt minket az ihlet. A szövegkörnyezetet és cselekményeket egyes esetekben senki ne kérdezze! Annak is örülök, hogy egyáltalán eszembe jutott, hogy mi a fenén röhögtünk olyan jókat. (Pedig nem is ittunk!)

Klári lakótársa épp hazaért és próbált minket hülyíteni a pasis faszságaival, amit enyhén szólva is magasról leszartunk. Aztán amikor végre elhagyta a fedélzetet, megszólalt Klári:

 - Baszki! Hallod, milyen büdös a lába?

Szemöldök ráncolva fordultam felé.

 - Hallani. Hogy büdös a lába!

 - Aha!

Aztán végül neki is leesett, hogy mekkora hülyeséget mondott, mert el kezdett nevetni velem szinkronban.

Aztán volt még egy helyzet, amire majdnem tisztán vissza tudok emlékezni.

Íme:

Még mindig az ágyon fetrengtünk és épp egy régi videoklip paródiáját néztük, ahol a kedves, magát rappernek képzelő srác erélyesen mutogatott az ágyéka felé, mire elgondolkodva megszólaltam.

 - Tudod, hogy mondhatod még másképp a nunust (ha valakinek nem esett volna le, akkor a női nemi szervről volt szó.)?

 - Na, hogy?

 - Muffantyú! 

Megvártam, míg nagyjából elhalt a röhögése.

 - És ismered a párját?

 - Nem! Mi az?

 - Muffrúd!

 - Ez most komoly?

Vállat vontam.

 - Most találtam ki.

Igen, be kell vallanom, mert le sem tudnám tagadni: minket se kell a hülyeségért a szomszédba szalajtani. Szaladunk mi magunktól is!

És ha már ennyire belemásztunk az intim témákba és a káromkodásba. ráadásul a kaja téma is előkerült, akkor volt munkatársamra emlékezve (nem, nem halt meg és nem, nem fog megnevezni), akinek mindig volt egy egyszerre jól hangzó és perverz rímpárja a zsebében, leírom a legbetegebb mondókát, ami emberemlékezet óta csak születni tudott:

Fityma, fityholnap, fityfiritty, fitymapörkölt!

És csak Klárinak külön, speciálba, mert ez a bejegyzés már úgyis el van rontva és csak úgy csöpög a szájmosást követelő szavaktól:

Gecis bugyi!

(Csak hogy teljes legyen a mai káosz!) 

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Majd ha kifordítva sem lesz jó

Nem igazán vagyok oda a valóságban a klisés húzásokért. Szeretem, ha valaki fantáziadús és kreatív, ha törekszik és meg is tud lepni. De most nem tök jó, mikor valaki eredeti? Megpróbálom levezetni, hogy mire is gondolok.

Vegyük csak például a rózsát!

A rózsa egy szép virág, de annyira elmajmolták már az évek alatt, hogy én inkább messzire elkerülöm. Meg amúgy is, nekem annyira semmit mondó. Ha már mindenképpen virágot kellene választanom, akkor a kála és a liliom mellett tenném le a voksom. Láttatok már pókliliomot? Eszméletlenül gyönyörű!

Bár a virágok jelentése színenként változik, azért mégiscsak pillantsunk bele néhány gondolat erejéig. Kezdjük a rózsával, ahol két fajtát emelnék ki.

Vörös: szerelem.

Sárga: barátság.

Aztán:

Kála: szépség.

Majd:

Liliom: tisztaság, kedvesség.

Valójában nem szeretem, ha a valóságban valaki a "szerelem" szóval dobálózik. Nem tudom, mondhatjátok, hogy kiábrándult, tapasztalatlan vagy épp megkeseredett vagyok, de szerintem a szerelem csak a képzeletben, a könyvekben és a filmekben létezik. Talán ezért is ódzkodok ennyire a romantikus kapcsolatok kialakításától? Mert nem is hiszek benne igazán? Talán! Annyira misztikusnak hat számomra ez a valami, hogy ha választanom kellene, hogy a kis hableányban vagy a szerelemben hiszek, gondolkodás nélkül a kis hableányt választom.

De haladjunk is tovább a klisék világában!

A gyémánt!

Gyerekek! A gyémánt egy drágakő, amit szerintem csúnyán túlbecsülnek. Oké-oké! Szép meg minden, még értékes is, de most komolyan! Ez - az én meglátásom szerint - csak besértődött szén, ami a földben rohad több kilométer mélyen és bazi nagy nyomás alatt.  Én ha ránézek erre az ásványra (most csak a víztisztát nézzük) - hiába szikrázik ezer színben -, nekem olyan érzésem támad, mintha a fehér színt látnám. Ami még csak nem is szín! Valahogy annyira... Hogy mondjam? Egyszerű? Unalmas? Túlértékelt?

Meg ha már itt tartunk! Azt mondják, hogy a gyémánt egy örök élet és a legkeményebb anyag a Földön (amúgy van kivétel, tessék utánanézni!). Hát nem tudom. Ha nem vagy kém, esetleg titkos ügynök, akkor mi szükséged neked erre...?

Múltkor utánanéztem és kiderült, hogy a rubin (csecse piros!) akár tízszer olyan drága is lehet, mint a klisés és - számomra - kissé unalmasnak vélt gyémánt. És ha már itt tartunk, az aranyról már inkább ne is beszéljünk!

Na, haladjunk! Lássuk a következőt!

Mi is szokott még lenni? Hm... Áh! Megvan!

Úgy tűnik a könyvekben (amerikai és egyéb angol ajkú földrészek előnyben) annyira odavannak a Mercedesért és a Ferrariért, hogy autós szakértő biztos nem leszek. Emberek! Biztos vagyok benne hogy lehetne mást is írni ezeken kívül, hiszen a még ma is gyártott autómárkák száma meghaladja a 100-at is. Tehát nekem ne akarja senki bemesélni, hogy mást nem tud írni!

Hiszen ott a Jeep, a Maserati, a Bugatti, a Jaguar, az Aston Martin... De felőlem akár még Trabant is lehet (bár 1991 óta nem gyártják...)! És még jó ideig lehetne sorolni, mert igencsak hosszú a lista! És akkor még csak a könyvekről beszéltem! Ha a valóság talajára helyezzük vissza a főhadiszállásunk, mit látunk/hallunk? BMW így, Suzuki úgy, egy Opel itt, egy Ford ott. Hát a Mercit már említettem, de azon és a BMW-n kívül legalább már lejjebb adtunk a sznobsági szintből. 

De ugorjunk!

Egyszerűen csak néha elgondolkodom rajta, hogy miért és hogyan épülhettek fel ezek a "fától az erdőt" tornyok, amik eltakarják, elrejtik az ember szeme elől a többi értéket. Egy kicsit olyan, mint amikor egy-egy híresebb étterem a neve miatt nagyobb felhajtást kap. Például lehet, hogy finom a kaja a KFC-ben, de lehet, hogy Rozi néni falodája jobban bejönne, ha ismernéd. Vagy például ha az országok ismertetőjegyeit vesszük:

Kína: Nagy fal, leves, húzott szem.

Oroszország: medve, vodka, Lada.

Olaszország: pizza, bőrcipő, Pisai ferde torony.

Amerika: McDonald’s, Hollywood, Nagy alma.

Magyarország pedig? Hát... Paprika, termálfürdők meg egy tenger, ami igazából csak tó!

(Látjátok? Sári néni egy darabig még fűzheti a paprikát. És biztos, hogy a Pokolba kívánja már az egészet, magyar ismertetőjegy ide vagy oda!)

Ennyi! Ezzel körbe vannak írva az évszázadokkal és jelentős történelemmel bíró országok és ha az ember nem néz ezek mögé a (bár méltán) kiemelt és felmagasztalt tulajdonságok mögé, sosem fogja megismerni az igazi értéküket.

Valami ilyesmi lehet az emberekkel is.

Emlékeztek a Shrek első részére? Azt boncolgatja (bocs, szóvicc!) benne Shrek és Szamár, hogy a nő olyan, mint egy hagyma, amit rétegenként kell lebontani (mármint nem a testét! Az elég morbid mese lenne amúgy...).

Ez hogyan kapcsolódik ide? Egy idő után csak felszínesen szemlélünk meg dolgokat és elfelejtkezünk róla, hogy senki és semmi nem az, aminek az első pillanatban látszik. Például, ha velem találkoznál az utcán, nagy rá az esély, hogy egy talpig feketébe öltözött, unottnak tűnő emberrel találkoznál. Aztán meg kiderülne számodra, ahogy kinyitom a szám és énekelni kezdek, hogy a mélynek hangzó beszédhangomhoz furcsa, szoprános énekhang társul. Vagy mezzo. Vagy alt. Mikor melyik...

Ezzel csak arra akartam kilyukadni, hogy az embernél nagyobb hülyét még nem teremtettek!

Túl csalókák vagyunk, túl kétszínűek, túl optimisták, túl pesszimisták, túl álmodozók, túl földhözragadtak, túl idegesek, túl idegesítőek, túl felszínesek, túl ostobák, túl szerelem ittasak, túl érzéketlenek, túl önzők, túl bátrak, túl félénkek, túl őrültek, túl csendesek, túl hangosak, túl klisések, túl ügyetlenek, túl unalmasak, túl élénkek...

Látjátok? Semmi sem elég jó vagy elég rossz egy idő után. Mert van, hogy már kifordítva sem jó...

Legközelebb ugyanitt!

Csanita