(Bocsánat, valamit legutóbb elszámoltam, ugyanis, több, mint 30 bejegyzés volt. De annyi baj legyen!)
"Ennyi volt. Elmentem, és ha nem hiszed el, csak számold a napokat, amikor már nem vagyok itt. Amikor nem csöng a telefon, mindig én leszek az, aki nem hív."
Fannie Flagg
Ezzel a nappal hivatalosan is lezárul az idei évi gyászhónap. Annyi mondanivalóm lenne még Héráról. Annyi emlék. Annyi el nem mondott pillanat. De nem tehetem meg - magammal szemben sem -, hogy mindent felelevenítek, mert úgy érzem, nem maradna semmim.
Négy éve ment el, és még mindig pokolian fáj. Van, hogy éjszaka öntudatlanul sírni kezdek. Csak forgolódok és minél inkább próbálom figyelmen kívül hagyni a múltat, az annál erőszakosabban tolakszik az életembe. Nem kérdezi, hogy alkalmas-e, hogy megfelelő-e az időpont. Csak kopogás nélkül rám töri az ajtót, és amikor kiélte rajtam a perverz vágyait és ismét jól kifacsart, továbbmegy. Egy köszönő szó, vagy bármi egyéb nélkül.
Fáj. Annyira fáj. És én semmit nem tudok tenni ellene.
Amikor Héra halálának féléves évfordulója volt, írtam két verset. Ide csak egyet fogok feltölteni, de szerintem mindent elmond helyettem.
Ezt a posztot fontosnak tartottam, mert míg élek, nem fogom elfelejteni ezt az időpontot és az akkor megtörtént dolgok sokban befolyásoltak az eltelt évek alatt. Még ha a családom nem is vette észre! Vagy legalábbis egy része.
Hiába várom, nem hallom gyanakvó morgását többet,
Én drága kis Rókám! - nem láttál még szebbet!
Rágondolok, megfojt az el nem múló szomorúság,
Azt hiszem elhagyott az a fene nagy bátorság,
Holnap mégis felállok, s csak emlékeket találok,
Innentől a szívemre már nem támaszkodhatok,
Átjár a fájdalom, a sötétség legmélyén ragadok,
Nyöszörgése belém hasít, a kíntól térdre borulok,
Zöldült a fű, az egykori hó elolvadt, már csak múlt,
Olyan nehéz felfogni, mindez tényleg örökre elmúlt.
Leteszem esküm, ha kell a lelkemre, hiszek ebben a kettőnk közt lévő, sosem szakadó kötelékben!
Legközelebb ugyanitt!
Csanita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése