Tizenöt éves koromban egy barátom javaslatára jelentkeztem egy ingyenes, egyhetes táborba, amit lányok számára hirdettek meg. A város több iskolájából szedtek össze kilencedikes lányokat, míg összesen végül 22-en nem lettünk. Az én iskolámból is több lány túljutott a rostán, de mivel nem egy osztályba és társaságba jártunk, addig nem ismertük egymást. De ez igazából mindegy is, nem erre szeretnék most kitérni. Talán majd egy másik alkalommal!
Most csak annyit szeretnék elmondani arról a hétről, hogy élveztem és (többé-kevésbé) megmaradtak az életemben az akkor szerzett egyes ismerősök.
Amit szerettem volna elmesélni:
Klárival már néhány hónapja egy osztályba jártunk (egy-két hónappal később jött át egy másik suliból az enyémbe), de nem voltunk olyan nagyon jóban még. Egy másik közös barátunkkal viszont nagyon jóban voltam és mivel az évzáró ünnepség pont akkor lett volna, mikor az ország másik felén vagyok, megkértem, hogy vegye át a bizonyítványom és amikor visszajövök, majd adja oda.
Simán beleegyezett, így aztán Anyu megírta a felhatalmazást és minden sínen volt.
Én nyugodt szívvel elhagytam az iskolát az utolsó tanítási napomon, bepakoltam az utazótáskámba, aztán kalap-kabát, felkerekedtem a következő hét elején és egy hétig eszembe sem jutott az iskola.
Aztán hazajöttem. Aztán pofára estem. Nagyon!
Úgy volt, hogy akkoriban, ha jól emlékszem, már véget ért az MSN-őrület és a Facebookon értekeztünk az ismerősökkel, barátokkal. De mindegy is! A lényeg, hogy odapattantam a gép elé és ráírtam a havercsajra, hogy Mizu? - Mit csinálsz? - Mi volt? - Mikor tudunk összefutni? - Milyen lett a bizim?
Esküszöm! Esküszöm, hogy sosem hittem volna, hogy ez az utolsó kérdés bárkiből is kiválthatja a kibaszott játékosságot, hogy vicceskedős kedvébe kerüljön és olyan szinten szopasson meg, ahogy nem szégyelli! Ugyanis drága barátosném az utolsó kérdésemre így válaszolt:
- Megbuktál fizikából!
Akkor és ott lefagytam. Sose voltam jó fizikából. Sose szerettem. Sose érdekelt. De megbukni belőle? Áh! Igazából ma sem tudom, hogy lehettem akkora marha, hogy benyeljem ezt a szöveget, miközben a fizika tanár nem utált, így bizonyára előre szólt volna, ha a nyáron tanulnom kell, hogy augusztusban átmehessek a vizsgán. Dehát mint mondottam, hülye vagyok. És mint a mellékelt ábra is kitűnően mutatja, hiszékeny is. Legalábbis először.
Aztán amikor felébredtem a bűvöletből, amit a döbbenet bocsátott rám, ráírtam Klárira, hogy biztosra tudjam: ez a rémálom valóban megtörténhet.
- Szia! Igaz, hogy megbuktam fizikából?
Néhány másodperc múlva jött a válasz, hisz Klárinak mindig a kezében volt a telefon. Megszállott kis Facebook manó volt. Most már annyira nem, de akkoriban bármikor el lehetett érni.
- Igen. Megbuktál!
Akkor értem haza az egyhetes táborból. Még nem ettem, a több órás út alatt pedig csak egy benzinkútnál álltunk meg, hogy mosdóba menjünk. Még nem fürödtem le. Még pezsgett bennem az elmúlt hét összes élményének utóhatása. És erre jöttem haza.
Hogy megbuktam. Elbuktam. Vesztettem.
Sose voltam minta diák. Szartam a tanulásra, az egész iskolás mizériát úgy vittem végig, hogy átnéztem az anyagot és ami megragadt, az megragadt, ami nem az így járt. De hogy megbukjak? Ez egy olyan pofon volt, amit nem tudtam feldolgozni.
Anyu azzal jött be a szobámba, hogy mégis mi a fasz bajom van, mikor még csak most értem haza. Ugyanis bőgtem, ahogy csak lehetséges volt a heves levegővételek között. Szó szerint sírógörcsöt kaptam. Képtelen voltam összeszedni magam és abbahagyni. Aztán jött egy újabb üzenet az én drága megbízott barátnőmtől, de akkor már szinte mindegy volt, hogy bevallotta: Vicc volt!
Még a kis hecc kiderülése és tisztázása után is jó húsz percig zokogtam.
Életemben először éreztem úgy, hogy elárultak. Mert bár kiderült a nagy turpisság és az is, hogy ez csak egy nem rosszindulatúnak szánt csíny volt, bennem eltört valamit. Hónapok kellettek, hogy feldolgozzam, milyen rohadt aljas emberekre tudom bízni a titkaim és az álmaim. Akik nap, mint nap a környezetemben vannak és a bizalmamat élvezik. De végül sikerült. Túl tettem magam rajta.
Mégis, az a legviccesebb az egészben, hogy Klári nem is tudott róla, hogy a közös barátunk meg akar engem viccelni, ő csak lereagált egy esetet. Nevetséges. Különösen azért, mert ha szemtől szemben találkozunk és akkor mondja nekem, hogy megbuktam, nem hiszem el. Ugyan már! Nem azért mert régóta ismerem és nem azért mert érzéketlen vagyok a gyengéd érzelmekre, de rajtam sose fogott a híres "kölyökkutya nézés", ahogy hazudni sem képes nekem, mert annyira szarul csinálja szegény a hazudozást, hogy néha kényszert érzek, kiképezzem a Lelkem. Igen. Én tudok hazudni, könnyen és lelkiismeret furdalás nélkül. De ritkán teszem és sosem bukok le. Ha én nem mondom meg valakinek az igazat, az illető sosem jön rá, hogy valótlant állítok. Egyszer még a fiatalabb nővéremmel is elhitettem, hogy az agár képes helyből 8 métert ugrani! Ugyan! Amúgy ki hinne el egy ekkora faszságot? Úgy tűnik az, akinek én ültetem a bogarat a fülébe!
Vicces. Nagyra értékelem az igazságot. Többnyire tartom is magam hozzá, főleg a fontos dolgokban és ugyanezt elvárom a másiktól is. Szánalmas? Talán. De én sosem hazudtam senkinek sem rosszindulattal a szemébe. Ha muszáj volt, megtettem. De nem azért, hogy egy jót szórakozzak a másikon.
Aztán túljutottam a dolgon. Elfelejtettem. Elástam. Igazából amikor Klárival vagyok, sosem jut eszembe ez az eset. Talán azért, mert tudat alatt tudom, hogy egy utolsó szemét dög tud lenni és bárkinek kész a torkának ugrani, de nem az enyémnek. Inkább az én érdekemben. Mert az biztos, hogy sosem bántana szándékosan. Biztos vagyok benne. Még akkor is, ha én kétszer akkora vagyok, mint Ő. Még akkor is, ha meg tudom magam védeni. Még akkor is, ha eleinte félt tőlem. Mert Ő a kevesek egyike, akire akár az életem is rábíznám. Aki mindent tud rólam. Akinek mindent kétszázszor kell elmondani, mert vagy nem figyel vagy nem emlékszik. Akivel öregkorunkban ismét össze kell barátkoznunk, mert tuti, hogy szenilis lesz - ha nem az már most! Aki kinyitotta a szekrényét és azt mondta, hogy én választok neki ruhát és azt fel is fogja venni az utcára, legyen bármilyen szar is az összeállítás (halkan meg kell jegyeznem, rohadt dögös lett a végeredmény, mert hiába szeretem és viselem a laza és kényelmes cuccokat, az ízlésem attól még jó!). Aki bízik bennem. Akiért tűzbe mennék. Akiért még azt a bizonyos klisés lapátot is beszerezném az éjszaka közepén, ha szüksége van rá. Mert bármi volt a múltban, bármi lesz a jövőben, bárhogy alakuljon ez az egész szar körülöttünk, ha a segítségemre lesz szüksége, ott leszek. Nem tehetek mást. Mert hiszem, hogy Ő a legnagyobb fogódzkodó, mely még a földön tart.
Nagyon sokat gondolkoztam ezen az egészen, főleg mióta Apuval ez az egész szar eltávolodás elkezdődött.
Klári csinálhat bármit. Bármit! Semmi nem tudna eltántorítani mellőle. Tehát:
Kedves Világ! Ha akarod, vedd kihívásnak! Sosem engedem, hogy ennek vége szakadjon! És semmi nem állíthat meg, ha róla van szó! Mert egészen addig, míg Ő nem kéri, hogy tűnjek a fenébe, én ott leszek mellette, ha akarja a sarokban, az árnyak között meghúzódva csendesen, hogy bármikor a segítségem tudja kérni és fogni fogom a kezét, ha arra lesz szüksége. Mert ugyanezt megteszi Ő is értem és nem kér cserébe semmit. Mert nem is kell. Nincs rá szükség. tudjuk mind a ketten. Szavakra sincs szükség, mert feleslegesek. És szerintem ez az igazi BARÁTSÁG!
És ez rád is vonatkozik Kati! Ebben egy percig se kételkedj!
Legközelebb ugyanitt!
Csanita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése