Boldog élet rád, csak barátok közt vár...

Tizenöt éves koromban egy barátom javaslatára jelentkeztem egy ingyenes, egyhetes táborba, amit lányok számára hirdettek meg. A város több iskolájából szedtek össze kilencedikes lányokat, míg összesen végül 22-en nem lettünk. Az én iskolámból is több lány túljutott a rostán, de mivel nem egy osztályba és társaságba jártunk, addig nem ismertük egymást. De ez igazából mindegy is, nem erre szeretnék most kitérni. Talán majd egy másik alkalommal!

Most csak annyit szeretnék elmondani arról a hétről, hogy élveztem és (többé-kevésbé) megmaradtak az életemben az akkor szerzett egyes ismerősök.

Amit szerettem volna elmesélni:

Klárival már néhány hónapja egy osztályba jártunk (egy-két hónappal később jött át egy másik suliból az enyémbe), de nem voltunk olyan nagyon jóban még. Egy másik közös barátunkkal viszont nagyon jóban voltam és mivel az évzáró ünnepség pont akkor lett volna, mikor az ország másik felén vagyok, megkértem, hogy vegye át a bizonyítványom és amikor visszajövök, majd adja oda.

Simán beleegyezett, így aztán Anyu megírta a felhatalmazást és minden sínen volt.

Én nyugodt szívvel elhagytam az iskolát az utolsó tanítási napomon, bepakoltam az utazótáskámba, aztán kalap-kabát, felkerekedtem a következő hét elején és egy hétig eszembe sem jutott az iskola.

Aztán hazajöttem. Aztán pofára estem. Nagyon!

Úgy volt, hogy akkoriban, ha jól emlékszem, már véget ért az MSN-őrület és a Facebookon értekeztünk az ismerősökkel, barátokkal. De mindegy is! A lényeg, hogy odapattantam a gép elé és ráírtam a havercsajra, hogy Mizu? - Mit csinálsz? - Mi volt? - Mikor tudunk összefutni? - Milyen lett a bizim?

Esküszöm! Esküszöm, hogy sosem hittem volna, hogy ez az utolsó kérdés bárkiből is kiválthatja a kibaszott játékosságot, hogy vicceskedős kedvébe kerüljön és olyan szinten szopasson meg, ahogy nem szégyelli! Ugyanis drága barátosném az utolsó kérdésemre így válaszolt:

 - Megbuktál fizikából!

Akkor és ott lefagytam. Sose voltam jó fizikából. Sose szerettem. Sose érdekelt. De megbukni belőle? Áh! Igazából ma sem tudom, hogy lehettem akkora marha, hogy benyeljem ezt a szöveget, miközben a fizika tanár nem utált, így bizonyára előre szólt volna, ha a nyáron tanulnom kell, hogy augusztusban átmehessek a vizsgán. Dehát mint mondottam, hülye vagyok. És mint a mellékelt ábra is kitűnően mutatja, hiszékeny is. Legalábbis először.

Aztán amikor felébredtem a bűvöletből, amit a döbbenet bocsátott rám, ráírtam Klárira, hogy biztosra tudjam: ez a rémálom valóban megtörténhet.

 - Szia! Igaz, hogy megbuktam fizikából?

Néhány másodperc múlva jött a válasz, hisz Klárinak mindig a kezében volt a telefon. Megszállott kis Facebook manó volt. Most már annyira nem, de akkoriban bármikor el lehetett érni.

 - Igen. Megbuktál!

Akkor értem haza az egyhetes táborból. Még nem ettem, a több órás út alatt pedig csak egy benzinkútnál álltunk meg, hogy mosdóba menjünk. Még nem fürödtem le. Még pezsgett bennem az elmúlt hét összes élményének utóhatása. És erre jöttem haza.

Hogy megbuktam. Elbuktam. Vesztettem.

Sose voltam minta diák. Szartam a tanulásra, az egész iskolás mizériát úgy vittem végig, hogy átnéztem az anyagot és ami megragadt, az megragadt, ami nem az így járt. De hogy megbukjak? Ez egy olyan pofon volt, amit nem tudtam feldolgozni.

Anyu azzal jött be a szobámba, hogy mégis mi a fasz bajom van, mikor még csak most értem haza. Ugyanis bőgtem, ahogy csak lehetséges volt a heves levegővételek között. Szó szerint sírógörcsöt kaptam. Képtelen voltam összeszedni magam és abbahagyni. Aztán jött egy újabb üzenet az én drága megbízott barátnőmtől, de akkor már szinte mindegy volt, hogy bevallotta: Vicc volt!

Még a kis hecc kiderülése és tisztázása után is jó húsz percig zokogtam.

Életemben először éreztem úgy, hogy elárultak. Mert bár kiderült a nagy turpisság és az is, hogy ez csak egy nem rosszindulatúnak szánt csíny volt, bennem eltört valamit. Hónapok kellettek, hogy feldolgozzam, milyen rohadt aljas emberekre tudom bízni a titkaim és az álmaim. Akik nap, mint nap a környezetemben vannak és a bizalmamat élvezik. De végül sikerült. Túl tettem magam rajta.

Mégis, az a legviccesebb az egészben, hogy Klári nem is tudott róla, hogy a közös barátunk meg akar engem viccelni, ő csak lereagált egy esetet. Nevetséges. Különösen azért, mert ha szemtől szemben találkozunk és akkor mondja nekem, hogy megbuktam, nem hiszem el. Ugyan már! Nem azért mert régóta ismerem és nem azért mert érzéketlen vagyok a gyengéd érzelmekre, de rajtam sose fogott a híres "kölyökkutya nézés", ahogy hazudni sem képes nekem, mert annyira szarul csinálja szegény a hazudozást, hogy néha kényszert érzek, kiképezzem a Lelkem. Igen. Én tudok hazudni, könnyen és lelkiismeret furdalás nélkül. De ritkán teszem és sosem bukok le. Ha én nem mondom meg valakinek az igazat, az illető sosem jön rá, hogy valótlant állítok. Egyszer még a fiatalabb nővéremmel is elhitettem, hogy az agár képes helyből 8 métert ugrani! Ugyan! Amúgy ki hinne el egy ekkora faszságot? Úgy tűnik az, akinek én ültetem a bogarat a fülébe!

Vicces. Nagyra értékelem az igazságot. Többnyire tartom is magam hozzá, főleg a fontos dolgokban és ugyanezt elvárom a másiktól is. Szánalmas? Talán. De én sosem hazudtam senkinek sem rosszindulattal a szemébe. Ha muszáj volt, megtettem. De nem azért, hogy egy jót szórakozzak a másikon.

Aztán túljutottam a dolgon. Elfelejtettem. Elástam. Igazából amikor Klárival vagyok, sosem jut eszembe ez az eset. Talán azért, mert tudat alatt tudom, hogy egy utolsó szemét dög tud lenni és bárkinek kész a torkának ugrani, de nem az enyémnek. Inkább az én érdekemben. Mert az biztos, hogy sosem bántana szándékosan. Biztos vagyok benne. Még akkor is, ha én kétszer akkora vagyok, mint Ő. Még akkor is, ha meg tudom magam védeni. Még akkor is, ha eleinte félt tőlem. Mert Ő a kevesek egyike, akire akár  az életem is rábíznám. Aki mindent tud rólam. Akinek mindent kétszázszor kell elmondani, mert vagy nem figyel vagy nem emlékszik. Akivel öregkorunkban ismét össze kell barátkoznunk, mert tuti, hogy szenilis lesz - ha nem az már most! Aki kinyitotta a szekrényét és azt mondta, hogy én választok neki ruhát és azt fel is fogja venni az utcára, legyen bármilyen szar  is az összeállítás (halkan meg kell jegyeznem, rohadt dögös lett a végeredmény, mert hiába szeretem és viselem a laza és kényelmes cuccokat, az ízlésem attól még jó!). Aki bízik bennem. Akiért tűzbe mennék. Akiért még azt a bizonyos klisés lapátot is beszerezném az éjszaka közepén, ha szüksége van rá. Mert bármi volt a múltban, bármi lesz a jövőben, bárhogy alakuljon ez az egész szar körülöttünk, ha a segítségemre lesz szüksége, ott leszek. Nem tehetek mást. Mert hiszem, hogy Ő a legnagyobb fogódzkodó, mely még a földön tart.

Nagyon sokat gondolkoztam ezen az egészen, főleg mióta Apuval ez az egész szar eltávolodás elkezdődött.

Klári csinálhat bármit. Bármit! Semmi nem tudna eltántorítani mellőle. Tehát:

Kedves Világ! Ha akarod, vedd kihívásnak! Sosem engedem, hogy ennek vége szakadjon! És semmi nem állíthat meg, ha róla van szó! Mert egészen addig, míg Ő nem kéri, hogy tűnjek a fenébe, én ott leszek mellette, ha akarja a sarokban, az árnyak között meghúzódva csendesen, hogy bármikor a segítségem tudja kérni és fogni fogom a kezét, ha arra lesz szüksége. Mert ugyanezt megteszi Ő is értem és nem kér cserébe semmit. Mert nem is kell. Nincs rá szükség. tudjuk mind a ketten. Szavakra sincs szükség, mert feleslegesek. És szerintem ez az igazi BARÁTSÁG!

 

És ez rád is vonatkozik Kati! Ebben egy percig se kételkedj! 

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Zene nélkül mit érek én?

Nem tudom észrevette-e már valaki, de elég eklektikus az ízlésem a legtöbb dologban, így a zenében is. Ezt már csak onnan is meg lehet állapítani, hogy az eddigi bejegyzések címei (tisztelet a kivételnek!) mind-mind dalszöveg részletek. És ezek leginkább különféle műfajokat képviselnek. Hehe!

Bár meg kell jegyeznem, hogy az egyszerűség kedvéért csak magyar dalok szövegeiből mazsolázgatok, hogy legalább egyértelmű legyen, miről is szól az adott napi bölcsesség. Vagyis, mi lenne az alap elképzelés, aztán persze mindig elkalandozok valamerre...

Nagy szenvedélyem a zene. Szeretek énekelni, szeretem hallgatni, ahogy más énekel, zenél vagy fütyül, esetleg dúdolgat. Olyan megnyugtató érzés, mert a zene közvetíteni képes ott is, ahol a nyelv gátat szab az emberek között. Tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy a zene hatalom.

Nem igazán tudnám megmondani, hogy mióta énekelek vagy szeretem a zenét. Arra emlékszem, hogy hatodikos koromban már megszállottan szerettem, de előtte? Képszakadás. Igazából csak nagyon kevés emlékem maradt meg a gyerekkoromból. Főként az óvodás és az iskolás emlékekből maradt meg kevés. Valószínűleg, mert gyűlöltem az egészet úgy, ahogy volt.

Ma már csak mosolygok rajta, de kilencedikes koromban egyszer egy kipakolós vásár került megrendezésre a volt általános iskolámban, én pedig elmentem a családdal, hogy körülnézzünk. Az azt követő reggel izzadtságban úszva ébredtem a fejben újra átélt borzalmak csoportja hatására, mely egy rémálom képében köszönt vissza. Enyhe megfogalmazás lenne, ha úgy fejezném ki magam, hogy gyűlöltem az általános isit. Nem arról van szó, hogy ne lettek volna barátaim, vagy legalábbis ki lettem volna közösítve, de nagyon sokat szekáltak, ez pedig igencsak betett ártatlan gyermeki lelkemnek! Ma, ha valaki meglát az utcán és ránéz rezzenéstelen, szinte unatkozó arcomra, biztos, hogy nem feltételezi, hogy voltam én is egykor síró-pityogó, aranyos gyerek. Ha ma kellene szembenéznem az akkori piszkálódásokkal és csúfolódásokkal, vágnék egy grimaszt, megrántanám a vállam, fejemre csapnám a fejhallgatóm és felkeresném Klárit és/vagy Katit. De persze, ők akkor még nem voltak az életem részei.

Egyszer elmondtam nekik, hogy nem bánom, hogy ennyit kellet várnom az igaz barátokra, mert megérte. Most is így gondolom. De ebből következően eszembe ötlött egy másik gondolat is. A könyvekben olyan szépen kifejtik azt, amit most leírni készülök. Huhh! Vágjunk bele!

Vannak azok a lányok, akik már korán engednek a vágyaiknak és hamar kiélik magukat, aztán pedig panaszkodva cserkészik be az újabb és újabb egyéjszakás vagy épp eleve bukásra ítélt kapcsolataikat és még ha nem is rossz indulatúan, de kinevetik a szűz, vagy csak kevesebb tapasztalattal rendelkező lányt. Aztán megtörténik a nagy találkozás, mely kihat a főszereplőre és felélednek a vágyai. Egyből érzi: ezt a srácot neki, egyedül neki teremtették. Eközben a sűrűn erkölcstelen, ritkábban pedig csak szerencsétlen lányok irigykedve nézik, ahogy a türelmes jó kislány leszakítja magának a "Férfi fáról" a tökéletest. A Nagy Őt! Aztán pedig boldogan élnek, míg meg nem halnak (a sok szarságot hagyjuk most ki, egy korábbi bejegyzésben már kifejtettem az általános romantikus regények levezetését).

A valóságban?

Ugyan! A jó kislányok, akik bezárkóztak a szobájukba és várják a szőke herceget, egymaguk fognak megsavanyodni. Ha szerencséjük van, lesz egy vagy két macskájuk is.

Őszintén megmondva, fogalmam sincs, mi van ma a fiúkkal! Olyan... Hogy mondjam? Nagy szavakat használnak és aztán olyan könnyen feladják! Nem tudom, ez a mi hibánk? Most, hogy már a lányok garanciális áruk és bármikor lehet cserélgetni a selejtes vagy sérült árut, mert túl könnyen adjuk be a derekunk, már értéktelenek is vagyunk? Vagy hogy van ez? Ezért nem törekednek a srácok? Nem érjük meg a fáradozást? Vagy ez is az elkorcsosulásra vezethető vissza? A feminizmusra? A szerepek felcserélődésére?

Mert most őszintén, hova lettek a régi vagány srácok? Talán én járok rossz úton, de bármerre nézek, csak férfiatlan, puuuuuuunci pasikat találok, akik lusták, fantáziátlanok és még le is nézik a másikat. Nem arról van szó, hogy egy tettre kész, jóképű kalandor kopogtasson az ajtómon most rögtön, akinek még az izzadás is olyan jól áll, mintha ő találta volna fel a cseppfolyást, de... Miért olyan nagy kérés egy olyan pasi, akinek nem derogál két szalmaszálat keresztbetenni? Ha?

Nem egyezik az ízlésünk, nem vagyunk ugyanolyanok, de szerintem a kérdés örök:

Hova lettek a férfiak és miért csak fiúk vannak helyettük?

Chö!

Mindegy is. Mint korábban mondottam, nekem a zene az egyik nagy szenvedélyem. De néha nagyon szívesen osztanám meg valakivel ezt az egészet, vagy másképpen megfogalmazva: terjeszteném ki másra is a szenvedélyem! Tényleg! Nagyon sokszor érzem úgy, hogy készen állok rá!

De hát...

Így?

És még csodálkoznak egyesek, hogy ragaszkodok az egyedülléthez...

Uraim! Az én szenvedélyes lejátszási listám készen van. Én is készen állok. A többi? A többi rajtatok áll!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Párápápápá...

Nos, Klári kedvéért rendhagyó bejegyzés következik! Mindenki saját felelősségre kövesse nyomon a következő sorokat, mert ez beteg lesz!

Aki közel áll hozzám, tudja, hogy ritkán és legtöbbször feleslegesen próbálkozom megfékezni a számat. Mert igazság szerint, ha nem vagyok beszédes, az leginkább azért van, mert nem kedvelem a környezetemben lévőket, vagy a másik véglet, ha annyira szívemhez közel álló személyek társaságát élvezem, hogy leszarom a többiek véleményét.

Anyu ezt feltűnési viszketegségnek nevezi. Én meg a zavaró tényezők figyelmen kívül hagyásának. Kinek a pap, kinek a papné! Mindenki saját lelkiismeretével mérje, ahogy tetszik!

A most megosztani kívánt tartalom úgy fél órája (olyan 16:15 körül) történt és a városközpont egyik buszmegállójánál esett meg. Mindenki szerencséjére, a hidegre való tekintettel és vasárnap délután lévén kihalt volt a környék. Klárival megálltunk beszélgetni, ő a rotyogójával, én biciklivel, de legalább együtt.

Épp nagyban benne voltunk a trécselésben, amikor érdekes fordulat állt be a beszélgetésbe. Mint mesélte, egy csaj, akit nem ismer és aki őt sem ismeri, látatlanban lehülyézte. Mondhatjuk úgy is, kissé harapós vagyok, ha valaki - okkal vagy ok nélkül, lényegtelen - arc nélkül keménykedik azokkal, akik fontosak nekem. Mondjuk úgy, hogy volt, aki inkább lemenekült a buszról, ha találkoztunk egy húzósabb esetnél... Mindegy. Klári ismertette a részleteket velem. Mint pl. hol dolgozik a csaj, mi a neve, stb.

De az igazán érdekes párbeszéd leginkább Klári fuldokló röhögéséből és az én szitkozódásomból állt.

Idézem:

 -  A Mekiben találjuk. Ott el tudjuk kapni! - Mondta Klári, miközben egy pillanatra abbahagyta az örökös mocorgást, amit leginkább zavarában és idegességében szokott produkálni.

 - A Mekiben? Ott dolgozik vagy csak oda jár hizlalni a picsáját?

 - Dolgozik.

Nem is tudom. Ha valaki már annyira fönnhordja az orrát, hogy ismeretlenül fikázza a másikat, valahogy másra számítottam. De hát ilyen az ember. Mindig remél! Félreértés ne essék! Mindenki úgy boldogul, ahogy tud, de ez...

 - Ez most komoly?

 - Aha!

 - És ő ettől jobb? - Kérdeztem hitetlenkedve, majd gondolkodás nélkül robbantak ki belőlem a szavak: - Azért különb, mert könyékig van a sült krumpliban és olaj szagú a pinája? Ezért? Mert minimálbérért dolgozik, miközben csapágyzsírért szopik?

Megvolt az okom, és most is megvan, hogy csuklóból leribancozzam a csajt. De mindent azért nem kötök az orrotokra!

De visszatérve a történet fő vonalára:

Mit ne mondjak, Klári régóta ismer, mindenkinél jobban, de szerintem erre ő sem volt felkészülve, mert a következő öt percben próbálta nevetését több-kevesebb sikerrel visszafojtani, miközben a robogójára hanyatlott levegő után kapkodva.

Miután már rendesen kapott levegőt, megígértette velem, hogy mindezt jegyzőkönyvbe veszem, tehát itt tartunk.

Remélem elégedett vagy Klári! Én megcselekedtem, amit megkövetelt a Haza!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Egyszer arra járhatnál, egyszer rám találhatnál...

Igazából mindig is vágytam rá, de sosem hittem volna, hogy velem is megtörténhet. Hogy valaki olyan léphet az életembe, aki előtt abszolút nincsenek tabuk. Nem fél valamit elmesélni nekem és nekem sem gáz ezt viszonoznom. Még akkor sem, ha tényleg vérciki dolgokról van szó. Mostanában pedig gyakran kanyarodnak ide vissza a gondolataim.

Egyszer bevallottam a fiatalabbik nővéremnek, hogy sosem találtam volna olyan jó barátokra, mint Klári és Kati, ha nem abba az iskolába jutok be, ahova. Amit marhára bántam volna. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen hiányérzet biztos lett volna bennem, mint amikor az ember tudja, hogy valami hiányzik, csak azt nem tudja, hogy mi az. Erre nővérem közölte velem, hogy ha ők nem lettek volna, találtam volna mást...

Fáj belegondolni. Mert én nem így gondolom. Olyan nem létezik, hogy valaki véletlenszerűen ilyen szinten beléd lásson, főleg hogy kb. mindenben különböztök. Testalkat, hajszín, tapasztalat... Nem sorolom, tényleg mindenben különbözünk.

Vannak ilyen sorsszerű dolgok. Van, amit látnod kell, tapasztalnod, hallanod. És van, amit olvasnod! Nem tudod kikerülni!

Nemrégiben szembejött velem egy könyv, ami rögtön felkeltette az érdeklődésem. Röviden? Motorok, motorosbanda, mocsár, mocskos ügyek, elrabolt fiatal lány, dögös bandafőnök, ármány, árulás, egy életen át tartó szerelem... Kell ennél több?

Igazából nem is tudom, miért voltam így bezsongva tőle, már az olvasása előtt. A borító nem egy bazilika. A leírás érdekes, de rengeteg jó fülszöveget olvastam már. A motorok miatt? Ülni jobban szeretek rajta, mint olvasni róla. Akkor meg miért? Nem tudtam, s pont ezért kellett minél előbb megkaparintanom magamnak.

Sikerült!

Tegnap elolvastam. Voltak benne érdekes felvetések és ötletek, és ami külön tetszett, hogy olyan volt, mintha egy jó barát mesélte volna el a történetet, mert még a rengetek hihetetlen mocsárban született rémtörténet ellenére is olyan életszagú volt. Olyan tényszerűen vázoltak fel egy elképzelhetetlen szituációt, hogy úgy tűnt, valóban megtörténhetett volna bárkivel, mert a körülmények adottak voltak. Mert mindennemű valóságtól való elrugaszkodása ellenére igazi volt.

A végén pedig a csavarok? Anyám!

Tetszett, hogy nem a megszokott sablonos hülyeségekkel jött a történet, hanem volt bátorsága meglepni. Komolyan mondom, sosem tudtam előre, hogy mi lesz a következő oldalon és ez rendkívül izgalmassá tette a történetet!

Bevallom! Olvastam már jobb könyvet. Olvastam jobban megírt, jobban fogalmazott regényt. De valamit akkor is megérintett bennem! És tudom, hogy új dolgokat tanított nekem! Talán tudat alatt, talán én magam kerestem a tanulságokat, de valami már az elejétől vonzott ehhez a könyvhöz. Valami sorsszerű.

Igazából, ha nincs az utolsó fejezet és az epilógus, szerintem ez a könyv is bevonult volna az érdekes és megsiratott könyvek népes táborába. De nem! Ez a könyv az utolsó oldalak után elérte azt, amit már több, mint nyolc hónapja nem engedtem meg magamnak. De előtte még elárulom, hogy pontosan melyik könyvről is van szó:

Beth Flynn: Kilenc perc 

(És jön még egy második és egy harmadik rész is! Miau! - ha elolvasod a könyvet, megérted a macskás utalást)

Mikor befejezek egy könyvet, kényszeresen azonnal egy újabba kezdek! Mert ha nem így tennék, az a sok szar, ami a valós világhoz köt, beleszivárogna a fejembe. Belülről zabálna fel, miközben én magam tárom szélesre a kapukat.

És az kimondottan szar érzés, mikor a saját faszságaid temetnek maguk alá!

De eláruljam, ezúttal mi történt? Igen?

A könnyek még csorogtak végig az arcomon, miközben felálltam az asztaltól, ahol ültem. Összeszedtem az alvós cuccom, megtöröltem az arcom és magamra erőltettem a normalitás látszatát, míg kisunnyogtam a fürdőbe. Becsuktam a fürdő ajtaját, levetkőztem, beálltam a zuhany alá és a szokásosnál is forróbbra állítottam a csapot, mert valamivel el kellett terelnem a figyelmem a pillanatnyi szétzuhanásomról. 

Már percek óta csorgott rajtam végig a forró víz, de igazából nem segített. Csak bámultam magam előtt a csempét és éreztem, hogy újabb görcsös sírási roham támad rám. Engedtem neki.

Tudjátok, a zuhany valóban az egyik abszolúte befutó, mikor nem akarod, hogy bárki is rájöjjön, bőgtetek! Nem kérdezik, miért vörös és nedves az arcod, és senki nem hall semmit, mert a lezúduló víz hangja esélyt sem ad rá.

Tehát ott álltam és újra végiggondoltam a történetet. Eltöprengtem rajta, vajon miért szakított fel bennem ekkora sebet, hogy megint egy hisztis öt éves szintjére redukálódtam le.

Már mondtam, hogy a történetekben nagyon meg tud viselni egy-egy különleges szereplő halála, de itt nem csak erről volt szó! Igazából most sem tudom! Nem értem. De az összes híg fos ellenére, ami mostanában ért utol és ami állandóan a nyakamba folyik, egy idő után furcsa dolgot vettem észre magamon, mikor már jó ideje zuhogott rám a rózsából a víz.

Még mindig sírtam, de közben már mosolyogtam. Nem tudtam mit tenni ellene! Kényszeredetten húzódott a szám feszes, kétségbeesett, de távolról sem reménytelen mosolyra. És jól esett!

Valahogy ott a káosz közepén teljesen helyénvalónak éreztem! Mert elért a pillanatnyi béke érzése, amit máskor olyan megszállottan keresek. De ezúttal volt oly kedves és ő maga látogatott el hozzám! Most ő szólított magához.

És én élvezettel fogadtam el a meghívását. Bármilyen rövid időről legyen is szó!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Így, ha egyedül járok...

Azt már tisztáztuk, hogy elég beteg gondolataim vannak, de úgy általában is imádom az őrült dolgokat. Érdekel a neurológia, a pszichológia és a pszichiátria, az emberek viselkedése és őrültsége.

Vicces. Az embereket nem szeretem, csak a hülyeségeiket...

Érdekesnek tartom a belső őrületeket, melyek olykor teret kapnak az emberi elme határain túl is, itt az anyagi világban. Egyszer Katinak (aki még nem tudja, hogy ez a fedőneve, de hamarosan rájön!), aki pszichológiát tanul Pesten, azt mondtam, hogy szeretem Lady Gagát, mert nem fél megőrülni. Igen. Az a nő vagy eleve háborodott vagy csak kitűnő színésznő. És én imádom, bármi is a magyarázat.

De nem csak ennyi az egész!

Szinte fanatikusan rajongok az ember által érzékelhető és az emberi érzékelésen túli bolondériákért. Ezotéria, misztikum, legendák, legendás szörnyek, Mumus. Olvastátok már Stephen King, Mumus című novelláját? Az Éjszakai műszak nevezetű gyűjtőkötetben található és valami eszméletlenül eszelős. Már csak a rá való gondolás is apró boldogsághormonokat lövell szerte a testem keresztül.

*Kellemesen megborzong.*

Egyszer szívesen ellátogatnék New Orleans-ba, mert állítólag ott található a Voodoo hazája. Baromi érdekes lehet.

Meg a maják és inkák letűnt birodalma. De ott vannak az indián mondák és hitvilág is. Vagy még messzire sem kell menni, mert a közvetlen tőszomszédunk, Románia is büszkélkedhet némi vérfagyasztó történelemmel Vlad Tepes, vagy más néven Drakula jóvoltából. De magyar földön is találunk rémalakokat, kikkel ijesztgethetjük a gyerekeket. Báthori Erzsébet ismerős valakinek?

Igen? Baromi jó horror filmet készítettek belőle. Ha valakit érdekel a címe: Ezt éld túl! és a szokásos ramaty horror felhozatalhoz képest elég ütős lett.

Vagy ott vannak még a Nagy-Britannia területén elterülő hatalmas várak, kastélyok és elhagyatott helyek. Tudod, miről beszélek, ugye? Rengeteg titok lengi körbe ezeket a helyeket, mint valami feloszlani képtelen köd, mely minden egyes eltelt évvel sűrűbb és sűrűbb lesz, mert senki sem lebbentette fel a lepelt az ott lakozó rejtélyekről.

Hiszek a felsőbb hatalomban, a túlvilágban, a szellemekben, de még a húsvéti nyusziban is...

Na jó, ez az utolsó durva volt. Még tőlem is beteg lenne, ha tényleg elhinném a létezését!

De a többi igaz. Kell lennie valaminek, ami befolyásolja az életünk.

Ott vannak az átkok, a rontások, a védő bűbájok, a sárkányok legendája. Valami csak ihlette őket. És minket is. Nem hiszem, hogy csak a kémia és a fizika adhat magyarázatot mindenre. Ennyire nem lehet egyszerű a Világ! 

Valaminek történnie kellett, amiért a kedvenc lényeink visszahúzódtak a mesék és a rémsztorik könyveinek lapjaira. Amiért ma már nem látjuk őket, nincsenek körülöttünk.

Amikor ebbe így belegondolok, kissé csalódottnak érzem magam. Mert olyan... Nem is tudom. Kissé mámorító belegondolni, hogy létezhet valahol egy rejtett, eltitkolt világ, ahol létezik a kis hableány, a tűzokádó sárkány és egy tündérkeresztanya. Csak nem kerestük a legmélyebb óceánban, nem másztunk elég magas hegyre és nem mentünk túl az óperenciás tengeren.

De valahol ott kell lenniük! Érzem!

És én meg akarom találni őket!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Álmodtam egy világot magamnak...

Nem igazán szeretem az embereket. Nem szeretem a közelségüket, az érintésüket, igazából... Hát na! A kivétel persze erősíti a szabályt! Klárival évekbe telt, mire eljutottunk ide, ahol ma tartunk! Katinak szerintem Klári taposta ki az utat, mert vele már könnyebb volt a helyzet. Aztán vannak a tesóim, a segédszárnyaik (vőlegények), az unokaöcsém, a szülők (többnyire!), meg még néhány közeli ismerős, elsősorban persze a "pótanyáim".

Könnyen barátkozok, mert amúgy nyitott vagyok a dolgokra és többnyire fogékony az újdonságokra, de ezek az ismeretségek általában nem tartanak sokáig, mert macerásnak tartom a fenntartásukat. Na meg, mert egyszer elvoltunk egymás társaságában, attól még nem leszünk öribarik.

Bocs, emberek!

Ellenben az állatokat imádom! Sokan vagytok ezzel így, nem igaz?!

Azt már tisztáztuk, hogy a róka az abszolút befutó, de! Kutya, macska, ló, egér, patkány, béka, degu, tigris, disznó, szárnyas, marha... Mindegy, kár felsorolni, a lényeg érthető szerintem. Még a pókokat és a kígyókat is szeretem valamennyire.

Most egy hullámos papagájom, Piszke (a Nimfa nyáron kirepült az ablakon, mert megijedt...) és egy kutyánk van, Kyra (a kis suttyó egy Beagle és egy Angol cocker spániel keveréke. Nem a legjobb párosítás, nekem elhihetitek). De volt már hörcsögünk, egerünk (igen, úgy vettem), macskáink (elkóboroltak a kis rohadékok), teknősünk, kutyáink. Na meg Pista, a szuper pók. Na jó, az utolsó vicc volt! 

Már próbáltam, de nyáron tervezek tesómmal és Klárival eljárni lovagolni, hogy megtanuljuk megülni a csődöröket...

De vicces kedvemben vagyok! Na, mindegy!

Tehát, szeretnénk megtanulni lovagolni. Elsősorban persze az állatszeretet vezérel, de szeretném átélni a mélyebb lényegét is, mely az állat és az ember közös munkáját követően tölt el jó érzéssel az embert... A ló szemszögéből sajnos nem tudok nyilatkozni, bocsi! Valamilyen szinten olyan ez az egész számomra, mint a jégkorcsolya: próbáltam, élveztem, de nem tudok. Meg kell tanulni rendesen, hogy igazán tudd élvezni!

Elérkeztem egy olyan szintre, hogy szeretnék új dolgokat megélni, szeretnék valamit azért csinálni, mert élvezem és mert megtehetem.

Persze, imádok olvasni, de az nem ugyanaz. Aki szeret olvasni, az tudja, ideig óráig kielégítő csak olvasni valamiről, de aztán kíváncsivá tesz a fizikai oldala a dolgoknak, melyeknek az elmélete már megvan, csak így nem megyek vele sokra...

Olyan, mint amikor a kedvenc együttesed koncertet ad a városban, elmész rá és tudod az összes dal szövegét, de félsz velük együtt énekelni.

Én többé nem akarok félni! Akarom az új tapasztalatokat, az új élményeket és igenis meg akarom élni azokat a dolgokat, amikről olvasok!

Na jó! Azért mindent nem...

De az biztos, hogy nem a jó kislányok írták a történelmet!

MUHAHAHA!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Szavakat súgnék, de hagyom, hogy a csend takarja szívem...

Mióta az eszemet tudom, imádom Cserháti Zsuzsát. Ennek a nőnek olyan kisugárzása volt, amellyel bárkit levett a lábáról, a hangját lehetetlenség utánozni, ráadásul olyan szép mosolya volt, mely a legzordabb szívet is hevesebb dobogásra késztette.

 

Gyakran éneklem én is a dalait, mikor unatkozok vagy énekelhetnékem támad. És élvezem is a bennük rejlő kihívást és sokszínűséget. A magam módján jól adom vissza az egyes dalok érzelmeit, de én is tudom, sosem fogok a közelébe se érni az eredetinek. Egészen különleges, hogy milyen finoman és egyszersmind keményen, akár élcesen csúsztak ki torkán a hangok. Egyszer pehely könnyű simogatás, másszor vaskezű szigor. 

Nem tudok semmit erről a nőről. Semmit, mert nem néztem utána, nem tartoznak rám és igazából nem is érdekelnek azok a dolgok, amiket az újságok írtak róla. De ha a személyisége is olyan csillogó és sokoldalú volt, mint a hangja, egészen különleges ember lehetett magánszemélyként.

Mind tudjuk jól legismertebb dalai refrénjeit:

Boldogság, gyere haza...

Édes Kisfiam...

A Boldogság és én...

Akad, amit nem gyógyít meg az idő sem...

Én leszek...

Sorolhatnám. Sokan azonban nem is tudják, hogy ez a nő, kinek természetes bájával a mai napig nehéz lenne versenyezni, káromkodott egy dalban. 

Ez a dalszöveg egy részlete:

"Eltelt - Istenem!- annyiszor a rohadt idő.

Komolyan kéne venni a kurva időt."

A dal címe: Idő van. És igen, tényleg ez a dal szövege. Hallgasd meg, ha gondolod!

A napokban találkoztam vele először és nem is igazán tetszett eleinte, de annyira idegennek éreztem Cserhátitól a dolgot, hogy újra és újra meghallgattam. Mint kiderült, van egy film, mely az imént megemlített dallal egy címen osztozik, melyben Cserháti egy kissé eltér a megszokott önmagától. Én legalábbis így érzem.

A dallal nincs bajom, most már kimondottan tetszik is, de a filmet nem tervezem, hogy megnézem, nem is mondok róla véleményt.

Különös, mert minél több dalát ismerem meg, annál bonyolultabb és lenyűgözőbb embernek tűnik. Egyszerre kérlel és parancsol, játszadozó és komoly, békés és dühös.

A magyar énekesek közül ő az egyik kedvencem. Tulajdonképpen vicces, mert a kedvenc énekeseim már mind meghaltak. Szécsi Pál, (Klári röhögj nyugodtan) Zámbó Jimmy, Máté Péter, Elvis Presley.

Talán tényleg akkor tudjuk igazán értékelni a jó dolgokat az életünkben, mikor már nincsenek benne. 

Majd igyekszem ezen változtatni. Mert többé nem akarok bánkódni amiatt, hogy valamit nem tettem meg, amit meg kellett volna. Nem akarok bánkódni, mert gyáva voltam és megálltam közvetlen az ugrás előtt. 

Úgy akarok élni, hogy megugrom a magas kerítéseket és maximum azt bánom meg, nem születtem nagyobb tenyerekkel, hogy nagyobbat tudjak szakítani magamnak az élet jó oldalából.

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Paranoia a napi táplálék

A napokban kezdtem neki egy - mint kiderült! - könyvtrilógiának, melyet szinte lehetetlen volt letenni. Az elején azért kezdtem neki, mert érdekesnek gondoltam a leírása alapján és mert kissé megcsömörlöttem az erotikus-romantikus tucat történetektől. De ez! Ez más volt!

Tahereh Mafi: 

Ne érints - Ne keress - Ne félts

Nem azt mondom, hogy nincs benne erotika (bár elhanyagolható és inkább a szereplők fejlődésének következménye és bizonyítéka), de hogy ilyen természetességgel, szinte lágy átvezetést eszközöljön valaki az érintésektől való félelemtől a "nyílt" szexualitásig, valami elképesztő.

Eleinte nem tudtam, mire számítsak. Nem tudtam, mit várhatok egy könyvtől, melyben a főszereplő egyetlen érintésétől bárki elalél, majd meghal. Hogy hogyan épít fel valaki egy világot, melynek első kb. 50 oldalán keresztül nagyjából 5 mondat erejéig szólal meg a főhősnő. Nem voltak igazi dialógusok eleinte. Igazából társaság sem nagyon, akivel beszélhetett volna. De a belső monológok, a lefirkantott gondolatok és a feltett és megválaszolt kérdések mélysége olyan jól esett kissé összezuhant belsőmnek, mint az első tiszta lélegzet a víz alóli felbukkanás után a tüdőnek.

Nagyon sok érdekes elméletet és elgondolást kapcsolt össze a sorozat a szerény három része alatt. Kitért a globális problémákra, felvázolt egy lehetséges - mert nagyon is az! - jövőt, bemutatta a korrupció magasiskoláját. Felvázolta a kegyetlenség  egy hátborzongató formáját. Majd ahogy haladtunk előre a történetben, megfordult az egész sakktábla és rá kellett döbbennem, hogy mindennek több nézőpontja van. Kinyiffantanak valakit a jók közül? Ugyan! Megvolt rá az ok, és nagyon is jó ok volt!

Furcsa, mert a főhősnő gyenge és elesett volt, de nem zavart nyilvánvaló életképtelensége, mert valójában az erejéből fakadóan és a környezete hatására vált erőtlenné. Érdekes volt megfigyelni, ahogy lépésről-lépésre, vagy olykor egyik pillanatról a másikra, milyen hatalmas változás állhat be egy ember személyiségében! Szépen levezetett karakterfejlődést és hirtelen érzelmi kitöréseket is tapasztalhatunk, és szerintem szükségesek is voltak ezek. Az olykor ésszerűtlen cselekedetek, melyek felrázták a főhősnőt és rádöbbentették az élet egy egyszerre csúfabb és szebb oldalára, valamint a környezete folyamatos változása és saját elbizonytalanodása, mert előremozdították a történetet. Elképesztő volt, hogy egyik másik alkalommal mekkora pálfordulás történt a történet előrehaladtával, de az egészet olyan logikus, érthető módon vázolták fel, hogy az ember egy idő után leginkább a homlokára csapna értetlenségében: Erre vajon miért nem gondoltam hamarabb?

Nagyon tetszett, hogy valós és fantasy elemekkel zsonglőrködött az írónő. Különösen mert nagyon is elrugaszkodott ötleteket sorakoztatott fel, de valahogy elfogadhatóvá váltak, mert megmagyarázta a megmagyarázhatatlant is, nem más, mint maga a történet. Frissen debütáló írónőtől, regénytől, én ilyen mélységet nem vártam volna!

Ha valaki megkérdezné, hogy egyszer újra olvasom-e ezt a sorozatot, gondolkodás nélkül vágom rá a választ:

 - Naná! 

Minél előbbre jutottunk a regényben, annál inkább tágult és bővült a világ. Együtt tanultunk és tapasztaltunk a cellába zárt lánnyal, aki némi segítséggel, de elérte azt, amiről csak kevesen álmodozhatnak. Nő létére, de acél tököket növesztett magának, hogy soha többé ne bánthassa senki! És hogy emellett megtalálta a szerelmet, amiért mind irigykedhetünk, lettek barátai, akik az életüket adnák érte és a világ a lábai előtt hever egyetlen kézlegyintés után? Ugyan, az már csak hab a tortán!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Mert a vaksötét éjben is bujkál a fény...

A mai nap egész termékeny volt még a sok hülyeség ellenére is! Tegnap este eszembe jutott egy beteg ötlet és ma "papírra" vetettem. Szerintem jól sikerült, nekem tetszik!

Levadászott ragadozó

A Bank épületében szorgos hangyákként tevékenykedtek a dolgozók. Egy perc megállás nélkül hívták az újabb és újabb ügyfeleket az asztalukhoz, miközben néhány türelmetlen ember idegesen motyogott orra alatt a falmenti székekben ülve.

Megszokott és többnyire nyugodt nap volt. Majdhogynem unalmas is. A friss kávé illata szinte már fel sem tűnt a levegőben, olyan gyakran főzték le az újabb és újabb adagokat a személyzeti szobában. Bár csak egy kis fiókbank volt, a fogadótér elég nagy volt ahhoz, hogy egyszerre tizenöt munkaablakot helyezzenek el odabent. A falak vastag, festett betonból épültek, magas belmagassággal és a magasan elhelyezett ablakok felnyújtózkodtak egészen a plafonig. Az utcáról nem lehetett belátni, mert az igazgató annak idején túl veszélyesnek ítélte az üvegből vagy félig üvegből épített főfalakat. Az épület már több, mint harminc éve fogadta az embereket, szolgálta ki pénzügyi igényeiket, foglalkozott a pénzükkel.

Fennállása óta még sosem érte támadás. Sosem veszélyeztette csőd. Sosem okozott csalódást tulajdonosának. És erre nagyon is büszkék voltak a felső vezetők.

Egészen addig a napig.

Egy tizenkettő egy tucat forma férfi lépett az épületbe. Nem tűnt gyanúsnak, ahogy feltűnés nélkül, érdektelennek tetsző pillantással felmérte a terepet, csak mint aki azt szemléli, hogyan is kapcsolódjon be a szakadatlan áramlásba.

Vállán elhasznált, de még hordható fekete széldzseki lógott, alatta a gyakori mosástól kifakult kék póló, melyet világosra kopott farmernadrágba tűrt, lábain teve színű bakancs. Nem lógott ki a sorból, nem keltett feltűnést. Szinte mintha ott sem lenne. Szinte, mert a biztonsági őr meglátva tanácstalanságát, odalépett hozzá.

 - Jó napot! Miben tudunk segíteni?

A férfi megkönnyebbülten engedte ki a levegőt, amiért nem magától kellett rájönnie, mi is a dolga az ismeretlen terepen. Barátságosan elmosolyodott.

 - Jó napot! Kölcsönt szeretnék felvenni a vállalkozásomhoz, de nem tudom, mi ilyenkor a teendőm!

A biztonsági őr egy pillanatig méregette a férfit, eltűnődött, vajon milyen vállalkozást vezethet, ha ilyen rongyosan van felöltözve. Végül gondolatban megrándította a vállát. Nem rá tartozott! Eligazította a férfit, majd mikor biztosra vette, hogy a fickó minden szükséges információt tud, visszatért szokásos sétájához, mely alatt ellenőrizte az egyes ablakoknál ülő embereket.

Idősebb forma férfi volt, rövidre nyírt ősz hajjal. Pocakja felesége főztjétől és a kevés mozgástól dagadt sörhassá. Keze nem reszketett, szeme éles volt, mint a sasé. Ösztöne szinte csalhatatlan. Kitűnő nyomozó vált volna belőle, ha anno lett volna elég pénze az akadémiára, de így végül csak biztonsági őr lett egy kis, csendes bankban, ahol a kezdetek óta váltásban dolgozott a mára barátjává lett kollégájával.

De akkor és ott nem hallgatott ösztöneire, nem törődött rossz megérzésével, mert hamarosan nyugdíjba vonul és végre hódolhat igazi szenvedélyének, a pecázásnak. Már jó ideje tervezgette, hogyan ül ki a stégre és reggeltől estig csak a halakkal és a friss levegővel kell kitöltenie elméjét. És ez az apró, harminc éve először elnyomott balsejtelem lett a veszte.

A semmiből érkezett a lövés.

A biztonsági őr, kinek csupán egy hónapja lett volna hátra a nyugdíjba vonulásáig, aki sosem ártott senkinek, kinek példás, megbecsülendő élete volt, sosem verte feleségét és odaadó apa volt, holtan rogyott össze a szívébe fúródó golyótól.

Egy pillanatig a csend súlyos kabátja borult a helyiségre. Egy pillanatig nem volt igaz, ami megtörtént. Nem volt valóság a halál jelenléte.

Aztán elmúlt a pillanat és a káosz kacagva foglalta el az iménti békesség helyét. Sikolyok és rémült ordítozás összevisszasága, félelem pánikja töltötte be a helyiséget, szinte megfojtva ezzel az odabent lévőket.

Aztán még egy lövés dördült és minden hang elhalt. Semmit nem lehetett hallani, de ez most a rettegés csendje volt, melybe lágy hang hasított. Lágy, melyből tisztán ki lehetett hallani a hideg, megfontolt fenyegetést.

 - Aki úgy dönt, hogy értesíti a zsarukat, lelövöm! Aki engedély nélkül megszólal, lelövöm! Aki megmozdul, lelövöm! Aki úgy gondolja, hogy hősködni kezd,... - Odafordult egy reszkető nőhöz és rászegezte a pisztolyt. Megtévesztően kedves hanggal kérdezte tőle. - Mit teszek vele?

A nő egy pillanatig csak reszketett félemében, majd akadozva megszólalt.

 - L...Le...Lelövi!?

 - Úgy van! Látom, igazán intelligens csapatot kaptam túszok gyanánt! Eddig elégedett vagyok magukkal, legyenek erre büszkék!

Egy pillanatra körbenézett, mint aki keres valamit, majd mint aki megtalálta, amire szüksége van, határozott léptekkel az egyik fogadóablakhoz lépett. Az ott helyet foglaló idő férfit egy mozdulattal felrántotta a székből és a földre hajította. Az idős úr nyöszörögve tiltakozott a bánásmód miatt, de mikor meghallotta a pisztolykakas feszülésének semmivel össze nem téveszthető kattanását, egy hang nélkül, mozdulatlanul feküdt tovább a földön.

A férfi egy gyors mozdulattal visszabiztosította a maroklőfegyverét és az ablak mögött ülő ijedt, huszas évei végét taposó, jellegtelen nő felé intett pisztolyával.

 - Te velem jössz! A többiek pedig maradnak szépen a helyükön és kussolnak! Az ajtókat bezártam és biztosítottam, úgyhogy senki nem jut ki, senki nem jut be. Ha valaki mégis próbálkozna valamivel, azzal a személlyel példát statuálok és nem akarjátok tudni, milyen, amikor elszórakozok valakivel! Értve?!

Egy hang sem hallatszott. De a férfi elégedetten bólintott a csöndet hallva. Bement a pult mögé, ahol a nő reszketve várta következő parancsát. Fensőbbségesen nézett le a nála jóval alacsonyabb, védtelen nőre. Majd jól hallhatóan, tisztán megszólalt.

 - A páncélterembe! Most!

A nő csak bólintott és halkan szipogva elindult az egyik csukott ajtó felé. A férfi követte.

Miután beléptek az ajtón, egy folyosón mentek végig, melynek mindkét oldalán ajtók helyezkedtek el. Számtalan ajtó terült el a szürke, csupasz falakon, de balról a harmadik ajtónál a lány megtorpant és a kódzáras ajtónyitó panelba pötyögött egy számsort, mire az ajtó kinyílt.

Beléptek.

A túlsó falon lévő lifthez sétáltak és beszálltak. Egy hang sem hagzott el közöttük, csak a lift surrogása törte meg a csendet. Végül megérkeztek a legalsó szintre. A lifajtó kinyilt, ők pedig kiléptek a térbe, ahol rögtön szemben a letétbe helyezett ékszereket és egyéb értékeket helyezték biztonságba.

A férfi elégedetten bólogatott a pácélajtót látva és követte a lányt, ahogy az az újabb biztonsági zárhoz lépett. Néhány pillanat múlva a hatalmas acéltömb kinyílt, a férfi pedig körülnézett. Elvigyorodott, ahogy felmérte a helyet.

Halomban álltak az aranyrudak, páncélszekrényes fakkok és pénzkötegek, melyek mennyiségét nem is feltételezné senki a fenti hétköznapi unalmasság láttán.

A férfi elismerően elfüttyentette magát. Aztán arcán gonosz vigyorral a lányhoz fordult. A sarokban álló kamera felé intett.

 - Hangot is vesz fel vagy csak képet rögzít?

 - Csak képet!

 - Rendben! Úgy minden egyszerűbb lesz!

Levetette széldzsekijét, keresett egy széket, majd felállt rá és letakarta vékony kabátjával a kamera lencséjét. Lelépett a székről, fegyverét gondosan az ülőlapra helyezte, majd megfordult. Arcán rosszindulatú kifejezéssel közeledett a lány felé, közben keze övcsatján matatott.

 - De előtte egy kicsit még elszórakozunk!

Az esti hírekben eképpen foglalták össze az esetet:

 - Ma a délelőtti órákban támadás történt XY város Z Bank egyik fiókbankjában, mely a csöndes, D városrészben található. Egy férfi lelőtte a biztonsági őrt, majd a dolgozókkal együtt negyven embert sikerült túszul ejtenie. Másfél óra múlva emberölés, megkísérelt rablás és halálos fenyegetés vádjával tartóztatták le. Az egyes túszul ejtett szemtanúk ekképp nyilatkoztak az esetről!

Képváltás és egy idősebb hölgy jelent meg a kamera előtt. Arcán izgatottság, múló sokk és mélységes felháborodás keveréke ült.

 - Marika néni, meg tudná mondani, hogy mit élt át ma odabent? Hogyan tapasztalata meg az esetet?

 - Jaj, gyermekem! Ne tudja meg! Az a szegény ember holtan esett össze, tudja a Lajos! Szegénykémnek már csak néhány hete volt hátra a nyugdíjig! Nem mintha olyan nagyon meglehetne élni belőle, de azért mégis csak valami! Tudja nehéz időket élünk meg mostanság...

 - Marika néni, visszatérhetnénk a bankban történt támadásra?

 - Persze, Kedveském! Szóval a férfi, az a pernahajder vérbenforgó szemekkel, őrült tekintettel lepuffantotta a Lajost, aztán azt mondta "K**s!" és az egyik kedves banki kisasszonyt magával rángatta a páncélteremhez. Miután eltűntek az ajtó mögött, mi ott maradtunk a földön és a székeken és csak vártunk, mert nem tudhattuk, mikor fog visszajönni az az őrült. Nem sokkal később azonban a banki kisasszony visszatért. Egymaga jött, ziláltan és rendezetlen ruhában. Nem is tudom, remélem nem történt vele semmi... - Egy pillanatra zavarában köhécselve elfordult az idős hölgy, de végül ismét a kamera felé fordult. -   Megkért minket, hogy valamelyikünk hívja a rendőrséget, majd megnyugtatott minket, hogy nincs baj, minden a legnagyobb rendben!

Ezután kijött a rendőrség és lement a fickóért a bezárt páncélterembe. Én mondom magának, az a fickó teljesen meg volt zavarodva, ráadásul még a nadrágja is össze volt vizelve, mint aki nem bírta tovább visszatartani! Hát hallott már ilyet?! Remélem börtönben fog megrohadni azért, amit a Lajossal és velünk tett!

 - Köszönöm az interjút, Marika néni!

Az öregasszony csintalan mosollyal arcán válaszolt.

 - Bármikor, Kedveském!

Ismét a riporter szólt a mikrofonba.

 - Sajnos a titokzatos banki kisasszonyt nem tudtuk utolérni, de szerencsénkre egy másik szemtanú is nyilatkozott nekünk!

Újabb vágás és egy középkorú férfi arca jelent meg a képernyőn. Magas ember volt, szigorú arccal, fél percenként az órájára pillantott türelmetlenségében. Végül hasa előtt keresztbefont karokkal válaszolt a feltett kérdésekre.

 - Uram, elmondaná, mit tapasztalt meg ma ott bent a bankban?

 - Persze, nincs akadálya! - Mély levegőt vett. - Épp az ügyeimet intéztem, mikor egy férfi lelőtte a biztonsági embert. Ezután elszabadult a káosz, majd elengedett a férfi még egy golyót, ezúttal a plafon felé. Megfenyegette a benn tartózkodókat, majd az egyik dolgozót magával vitte. Nem sokkal később a túszul ejtett hölgy egymaga tért vissza és értesítettük a rendőrséget. A férfit félájult állapotban vitték ki, mint aki kissé többet ivott a kelleténél. Ezután a rendőrség felvette a vallomásunkat és most itt tartunk! - Újra az órájára pillantott. - Sajnálom, de most már mennem kell, sajnos lejárt a kimenőm!

 - Persze! Köszönöm az interjút!

 - Szóra sem érdemes!

Azután visszakapcsoltak a stúdióba.

Az elkövető végül nem került börtönbe. A zavarodott férfit a helyi elmegyógyintézetbe szállították, ahol súlyos elmezavart és emlékezet módosulást állapítottak meg nála, miután megtörtént a kihallgatása. Nem kizárt, hogy drogok befolyása alatt állt a tett elkövetésekor.

Most következzék egy részlet az elkövető vallomásából!

 - Láttam! Láttam, érti? Ott állt velem szemben és élvezettel nézte, ahogy vonaglok a fájdalomtól! Kértem, hogy öljön meg, de nem könyörült! Hatalmas volt és ijesztő! Én... - A férfi arcát kitakarták, de  nyöszörgését tisztán lehetett hallani. Majd csukladozva sírni kezdett. - Ott állt felettem és csak hallgatta a könyörgésem. De nem használt! Nem hallgatott rám! Nem! Éreztem, ahogy kizsigerel! Az a nő!

 - Remélem tudja, hogy egy fele akkora nő volt csak magával a páncélteremben!

 - Nem! Várjon... - Egy zavarodott pillanatig elmélkedve tornáztatta az ujjait, még sírása is abbamaradt egy percre. Utána halkan szólalt meg ismét. -  Az egy szörnyeteg volt! A nő eltűnt valahova és egyedül hagyott azzal a szörnnyel! És az cafatokra tépett, érti? - Kezdett ismét hisztérikus sírásba. - Újra és újra darabokra szaggatott! - Hirtelen elhallgatott. -  Hallja? - Feltartotta jobb keze mutatóujját és kissé elmozdult az arca oldalra, de a cenzúra homály követte a mozdulatot. A zavartalan csend megtört, mikor leengedte a kezét. - Most is hallom gonosz kacaját! Élvezkedve nevet a fájdalmamon. De többé nem kap el! Többé nem! Többé nem! Többé nem... - Tisztán látszott, ahogy előre hátra dülöngélt, miközben mantráját egyre csak ismételgette.

Ezután egy pszichiáter véleménye zárta az esetet, ahol kifejtette, hogy pillanatnyi elmezavar léphetett fel a férfinál.

 - Gyakori eset, hogy valamilyen erős érzelmi behatás következtében megváltozik egy adott  ember viselkedése. Mániás depresszió vagy más néven Bipoláris zavar lehet ezek hátterében, de behatóbban kell megvizsgálnunk a kérdéses személyt. Csak azután tudunk mélyrehatóbb szakvéleményt kibocsátani!

Aznap este sok embernek voltak rémálmai a délelőtti esetet követően, azok közül, akik aznap a bankban csapdába estek.

Luca azonban csak békésen, ajkán lágy mosollyal befészkelte magát férje ölelő karjai közé és visszagondolt a pillanatra, mikor a férfi gyanútlanul felé sétált. Még most is hallotta a sikolyait, melyeket az öt emelet mélyen fekvő páncélterem magába nyelt. A vizeletben ázó nadrág látványa, mely a rettegését hivatott kihirdetni. Ahogy vonaglik a fájdalomtól!

Luca nagyot szusszant elégedettségében.

Sosem felejti el a férfi arcát, mikor az rájött. Mikor rádöbbent, hogy a feltételezett préda is le tudja vadászni a  ragadozót!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita