Én látlak, árnyak, tudom, megtalállak

Furcsa, de úgy tűnik, mostanában jobban rá vagyok hangolódva a megérzésekre.

Majdnem két hónapja azt álmodtam, hogy keresek valamit a szobámban, hogy mit is kerestem, azt nem tudom, de végül egy húsz ezrest találtam.

Egy- két hétre rá a nagyszülők vidékről eljöttek hozzánk és a kezembe nyomtak egy húszast.

Na az a nem mindegy!

Ezután néhány nap múlva azt álmodtam, hogy kiesett az egyik fogam. De legalább nem fájt. Mikor meséltem róla anyunak, azt mondta, hogy egy ismerősöm fog meghalni, de engem nem érint érzékenyen. Május 2-án (? ha jól emlékszem) anyu temetésre ment, mert meghalt egy régi ismerősünk.

Köszi- köszi! Nekem az első álom jobban bejött!

Aztán ismeritek-e azt, hogy ha viszket a jobb tenyeretek, pénzhez juttok?

A múlt hónapban elugrottam a házi orvoshoz, hogy kiírassam apunak a gyógyszereket, mikor is úgy el kezdett viszketni a jobb tenyerem, hogy kis híján lemartam a tenyeremről a bőrt. De nem foglalkoztam vele különösebben. Örültem neki, mikor végre elmúlt.

Erre föl másnap megjött apu nyugdíja (amit amúgy én szoktam átvenni!).

Ebben a hónapban 4-e hajnalban már meg sem lepődtem, hogy viszket a tenyerem. Tudtam, hogy:

"Indul a celebration, mert megjött a fizetésem!"

Belga - Fizetésnap

Hogy honnan jöttek ezek és hogy lesznek-e még? Nem tudom, de amúgy marha érdekesnek tartom az egészet. Régebben már említettem, hogy vonzódok az érzékelhetőn túli és különös, megmagyarázhatatlan dolgokhoz. Meséljek még valami furcsát? Kíváncsi vagy a többire is?

Már több, mint négy éve lakunk ebben a házban és több furcsa dolog is történt azóta, de most csak az utolsó kettőről teszek említést.

1. Már jó ideje, azaz kb. mióta ideköltöztünk, senki nem nyúlt ahhoz a festményhez, ami a szüleim ágya felett lóg kiakasztva. Nem egy hű, de hatalmas festményre tessék gondolni, ráadásul elég könnyű is (sanszos, hogy egy olcsó replika, de igazából sosem érdekelt), amit az oldalsó két kapocs, meg a hozzájuk rögzített madzag bőven elbír, amivel a függeszkedését biztosították. Aztán egyik délután apu feküdt az ágyban, anyu meg mellé. Én velük szemben ültem a sarokülőn és két perc nem telt el, mióta anyu is lefeküdt, amikor fogta magát a kép és öngyilkos hajlamainak engedve a mélybe vetette magát (na jó, olyan egy métert zuhant az ágyig), hogy megpróbálja anyut fejbe verni. Csak aztán könnyű is volt az anyaga, meg az irányzék is eltévedt, így aztán olyan 5 cm híján, de a balesetet elkerültük.

2.  Már hónapok óta használatlanul feküdt apu mellett az ágy melletti kis polcon egy régi kazettás rádió. Még akkor használta apu, mikor kórházban volt, hogy ne zakkanjon meg totál szerencsétlen. Azóta persze itthon is mellette kapott helyet, de a TV, mondjuk úgy, kiszorította maga mellől. Így aztán csak porosodott és porosodott, míg aztán az egyik nap úgy tűnik, megunta. Ugyanis fogta magát és megszólalt.

Persze nem nagy dolgok ezek és különben is, ezer meg egy oka lehet. Épp akkor szakadt ki 14 év után! először a kapocs a festmény keretéből, mikor anyu alá feküdt. Apu meglökhette a rádiót, amit többnyire el sem ér, annyira hátra van tolva a polcon. Bármi előfordulhat!

Furcsa, nem?

Anyu gyakran mondja, hogy minden van valamiért! De én még mindig nem tudom, hogy mégis mi a fenét keresek itt.

Na, jó! Ez nem beszaratás, de az imént mikor elbattyogtam az ablakig, hogy szóljak a kutyának, hagyja békén a kóbor macskákat, akik a háztetőn szoktak flangálni, elszállt a gépem. Totál. Mint, mikor áramszünet van. Először még úgy is voltam vele, hogy oké, akkor megnézem a biztosíték szekrényt, és két percen belül visszaáll a béke. Ja, csak ahogy kifelé indultam a szobából, anyuéknál ugyanúgy ment a TV.

Furcsa...

Pontosabban, mi a fasz?

Olyan nincs, hogy ok nélkül egyszerre kapcsol ki a gép, a monitor, meg még a hangrendszer is, főképp úgy, hogy a csatlakozó még csak a közelben sincs.

Gyerekek, mi a franc folyik itt?

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Kölyköd voltam

A gyerekek vadállatok. Komolyan! Valamit sejtettem a dologból, de több órára összezárva lenni ezekkel a kis akaratos ember alapanyagokkal? Életre szóló élmény! Komolyan! Az évek során csak ritkán láttam elvétve egy-egy reality show részt, mert nem szoktam TV-zni, de ma élőben, testközelből tapasztalhattam meg a botrányok világát.

Volt veszekedés, verekedés (azért nem kell komoly dologra gondolni!), diszkrimináció, játék, őrültködés, hangzavar, kajacsata és még sok más. Nagyon furcsa, hogy pár óra néhány gyerek társaságában (2 fiú és 3 lány és a tisztánlátás érdekében megjegyezve: 5-6 évesek!) és ez mennyire képes megerősíti valakiben az elhatározást, hogy sosem vállal gyereket. De ezen túllépve még mindig azt mondhatom, hogy szeretem a gyerekeket (azért egy egészet nem tudnék megenni...), csak épp nekem ez nem menne! Ezek törpe méretű gyilkológépek!

Az egyik pillanatban még mind aranyos kis angyalok, akik lágy hangon kérnek, hogy segíts nekik valamiben és tündérien mosolyognak, míg a következőben meg már nem hallod a saját gondolataid a kis sátánfajzatoktól és a falba szeretnéd verni a fejed. Hálát adok az égnek, hogy nem akartam óvónő lenni, mert biztos, hogy idegbeteg és paranoiás lennék!

Hol vannak? Ne üsd! Mi történt? Az egyik eltűnt! Miért ordítanak már megint? Ne verekedj! Mit szeretnél? Nem szabad így beszélni! Almát vagy barackot? Gyere le onnan! Jól laktál? Viselkedj! Miért verekedtek? Nem szabad bántani a másikat...
Marha fárasztó.

Talán csak mert akkor még én is emberpalánta voltam, de határozottan úgy emlékszem, hogy az én korosztályom nem volt olyan vad, mint ez a mostani. Egyáltalán nem! Nálunk nem volt hiszti, mert magunknak kellett felhúznunk a cipőnket, mert a másik nem adta oda pont "AZT" a játékot és nem volt belőle probléma, ha két percre máshová néztek a felnőttek...

Na jó, az utolsót sztornózzuk!

Kiváltképp, mert én kivételesen élénk gyerek voltam és sosem ültem meg a seggemen. Bizony. Gyakran hallottam a "Sajtkukac" és egyéb hízelgőnek egyáltalán nem mondható megnevezéseket amiket rám aggattak. De ahogy én emlékszem, velem és a tesómmal el lehetett menni vásárolni anélkül, hogy "csak" a félbolt felvásárlása tett volna minket boldoggá. Persze! Kimondott gyerekszokás, hogy "ez is kell, meg az is kell, meg arra is okvetlenül szükségem van", de mi megegyeztünk egy limitben a szülőkkel, beletörődtünk, hogy nem kapjuk meg az 50+1 kiegészítős Barbie szettet és hogy csak egy zacskó chipsszel hagyjuk el a boltot a szükséges dolgokon felül.

Nem tudom, az is lehet, hogy gyerekfüggő és csak az én unokaöcsém van elkényeztetve, de ma a vásárlásokra szánt időbe be van számítva, hogy 20 percet vitatkozol a gyerekkel egy haszontalan hülyeségen -  amit amúgy tudod jól, hogy az első öt perc után te fogsz cipelni, mert utána úgyis magasból szarik rá -, melynek keretében sír, földhöz vágja magát, ordít és minimum háromszor adja a tudtodra: Hülye vagy!

Mi anno? Úgy be voltunk szarva attól, hogy megharagszanak ránk, hogy eszünkbe nem jutott volna lehülyézni az ősöket! Áh! Már attól be voltunk tojva, ha csak szigorúan ránk néztek, mikor hangoskodtunk! Nem kellett előre reklámoznunk, hogy milyen hülyeségeket csináltunk vagy épp tetézni a hangos véleménynyilvánítással a már meglévő bajt!

Valahol amúgy érdekes, mert ma ha elmegyek a családdal bevásárolni, megkérdeznek:

 - Erről mit gondolsz?

 - Vigyünk ilyet?

 - Vegyünk XY-t? (Szabadon behelyettesíthető!)

De valamiért olyan  mélyen megmaradt bennem a sok "NEM" és egyéb negatív társa, hogy ma már csak ez csúszik ki a számon, ha nem én fizetek:

 - Nem tudom!

 - Ahogy gondolod!

 - Rád bízom!

Vajon mi történhetett az elmúlt években? A marketing fogások változtak meg? Vagy a felnőttek öröme lenne ez, amiért ma már megvehetik, amire egykor vágytak?

Nem értem. Minél több mindenen merengek mostanában, egyre csak ez a válasz mindenre:

Nem tudom. Nem értem. Fogalmam sincs.

Gyerekként annyi minden volt, amit nem tudtunk és értettünk és mégis azt hittük, hogy miénk a világ és nem féltünk semmitől! Az ismeretlentől meg végképp nem.

Most?

Most jóval több dolgot tudok és értek és mégsem érzem azt, hogy többet tudnék, mint egykor! Az ismeretlen meg egyenesen megrémiszt olykor! Ahogy a régi bölcs emberek is megfogalmazták már a múltban:

"Azt mondják, minél többet tud az ember, annál inkább rájön, hogy mennyi mindent nem tud még."

Szomorú, de baromira igaz. Én személy szerint mindig ledöbbenek, mikor megtudok egy-egy új, de igazából akár józan paraszti ésszel is kilogikázható információt. De emellett van valami végtelenül aranyos abban, hogy mennyi mindent nem ismer az ember. Hogy életünk kezdetétől, egészen a végéig csak tanulunk és tanulunk, s mégsem jutunk soha a végére.

Születésünkkor ártatlanok és mindenre nyitottak, az óvodában már határtalanul bölcsek voltunk. Az iskolán végigugrálva azon a bizonyos szamárlétrán már voltak kétségeink. Mikor meg kell hoznunk az első önálló döntéseink, tanácstalanok és zavartak vagyunk, mert kezdünk rájönni, hogy nem csak, hogy nem tudunk mindent, de egyenesen szinte semmit! Aztán amikor kijutunk a iskolapadból és szembe találjuk magunkat az ÉLET nevezetű játékkal, rá kell jönnünk, hogy megváltoztak a szabályok! Hogy a Világ sokkal hatalmasabb, mint a mi személyes és szűk látókörünk. Ijesztő! És egyben varázslatos.

Közel 8000 napja vagyok itt. Még mindig nem tudom, mit keresünk. Hogy mire keresünk válaszokat. Ha egyáltalán keresünk bármit is! De még amikor agyon is nyom a bizonytalanság, azzal biztatom magam, hogy az ég végtelen, a Világ pedig hatalmas és valahol csak megvan az én helyem is benne. Hogy még ha részben kilógva is, de beleillek abba a bizonyos képletbe.

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Miért fáj?

Annyira furcsa, hogy a jókedvért keményen meg kell dolgozni, míg a rossz kedv egy pillanat alatt elérhető és igazából nem kerül semmibe, csak szóba kell állnod az embertársaiddal. Aaaaaaah! Nincs kedvem ehhez az egészhez. Fárasztó!

A mai nap nem indult rosszul! Ezt ki kellett, hogy jelentsem. Sőt! Kimondottan jó volt a napom. Egy ideig!

Az unokaöcsémmel legóztunk, játszottunk és hülyéskedtünk. Csokit ettünk. Játékosan civakodtunk. És nem akartam otthagyni, mikor sírva kért, hogy maradjak még játszani, de haza kellett mennem, sajnos. Pedig szívesen maradtam volna még. Elvégre Ő az egyik legfontosabb személy nekem, még ha néha gyűlölettel határos veszekedésekig is fajulnak az egymás ellen irányított bosszantásaink. Régen is fontos volt nekem. De régen valaki más állt hozzám ilyen közel.

De minden olyan hat hónapja baszódott el. Vagy ha korábban, akkor csak én nem vettem észre.

Egykor az életem tűrhető volt apám közelében. Nem is. Imádtam! Még azt is elnéztem neki, hogy tök feleslegesen ráncigál magával olyan helyekre, amik halálra untatnak vagy csak szimplán utálok.

Különös érzés volt, mikor először rádöbbentem, hogy a számomra legkedvesebb ember letesz rólam. Olyan hirtelen és gyorsan történt. Szinte egyik pillanatról a másikra. Mert ezzel kezdődött. Minden azzal kezdődött, hogy el kezdett szarni a fejemre és egy idő múlva erre válaszolva, elhatárolódtam tőle érzelmileg.

Vicces, mert évekkel ezelőtt meg mertem volna esküdni rá, hogy az életemet is adnám azért az emberért, aki a legnagyobb támaszom volt. Ma azonban? Nem bírok megmaradni a közelében. Egykor ő volt a ritka kivételek egyike, akinek el bírtam viselni az érintését. De most? Ha hozzáér a bőrömhöz, késztetést érzek, hogy meleg szappanos vízzel kezet mossak, mert rosszul érzem magam már csak attól is, hogy egy négyzetcentiméter nagyságú felületen érintkeztünk. Nem vicc! Kényszeresen kezet kell mosnom miután fizikai kontaktusba lépünk, mert úgy érzem, a bőrömet is képes lennék lenyúzni különben.

Régen is gyűlöltem, mikor rám telepedett, főként érzelmileg. Én azonban csak naivan bólogatva hallgattam a jó tanácsokat, amiket mások kérve-kéretlenül adtak. Rá kellett jönnöm azonban, hogy nem naiv voltam, csak szimplán hülye. Ennyi!

Most, mikor már pontos rálátásom van néhány dologra, már bánom, hogy önként vettem magamra a szemellenzőt és boldogan dalolva, vakon elfogadtam olyan helyzeteket, amik így utólag szemlélve, elég erős intő példák lehettek volna számomra. Hát, utólag okos az ember!

Mindent máshogy csinálnék, ha lenne rá esélyem. Mindent. Mert igazából kb. bármi jobb lenne annál, mint ami most van. Mert beleragadtam egy olyan helyzetbe, ahonnan nincs menekvés.

Tudom, tudom. Mindig van másik út. Persze. De most nincs, ha csak nem akarok hajléktalan csavargóvá válni, aztán az utcán lehelni ki a lelkem. De technikailag teljesen mindegy, hogy melyik utat választom, mert így meg nem halok éhen, de egy kibaszott rabszolga vagyok a saját otthonomban és csak a csodában reménykedhetek. És erről egy igazolt, törvényesített papírt is bármikor fel tudok mutatni. Mármint arról, hogy rab vagyok ott, ahol már vendégnek lennem sem volna szabad.

Csúnya, ugye? Nem érted és elborzaszt, amiért ilyen ocsmány dolgokkal vádolom a számomra egykor oly fontos személyt. De be kell vallanom valamit, mert szétszaggat, ha nem mondhatom el:

n e m   é r z e k   s e m m i t !

Abszolút semmit, ha csak azt nem, hogy lassan sorvad a lelkem az elnyomás alatt, amit egykor örömmel vállaltam, most pedig szinte kicsinál.

Ha most ránézek arra az emberre, akit egykor istenítettem, aki nemzett, az apámra, nem érzek semmit. Valamilyen szinten nem értem. Fogalmam sincs, hogy hogyan fajuhattak el így a dolgok. Keserédes az egész. Mert egy részem majd meghal, hogy visszatérhessen azokba az időkbe, mikor még mindent a látszólagos béke lengett körbe, míg a másik felem vadul rángatja a láncokat, amik egyre szorosabban és halálosabban fojtogatják.

Klári mindig azt mondja, hogy akkor "döntötte el" azt, hogy mindig, feltétel nélkül barátok leszünk, mikor kiálltam mellette. Mikor mindenki más hátat fordított neki. Vicces. Mert én nem érzem nagy dolognak azt, hogy a szerintem megfelelő oldalra álltam, mikor választanom kellett egyet az ösvények közül.

Ezt csak azért hoztam fel, mert könnyed magyarázattal szolgál arra, amit most mesélni szeretnék neked.

Nem emlékszem pontosan, hogy mikor tudtam meg, de már tisztában vagyok vele egy ideje:

nem kívánt gyerek voltam. Sőt! Enyhe kifejezés. Olyan szinten voltam nem kívánt, hogy amikor kiderült, hogy anyu terhes, injekciót vetetett fel, hátha megszabadul tőlem. Aranyos, nem?

Aztán olyan két, két és fél éve újabb csomó került a bizalmam fonalára (Az apróbb dolgokat átugrottam, mert azokból is van bőven!).

Úgy kezdődött, hogy apu rákapott a piára. Nem kell sokat beleképzelni, mert nem lett alkoholista, de egy idő múlva már zavart, hogy naponta, másnaponta boltba szalajtott a két literes olcsó fröccs alapanyagért, amit aztán egymaga tüntetett el. Egy idő múlva, mikor megelégeltem a dolgot, megmondtam neki, hogy ellenzem a dolgot. Idézem:

 - Nem akarom végignézni, ahogy négykézláb mászol be a házba!

Tudni illik odakint a műhely magányát használta ki arra, hogy kedvére ihasson, ahogy neki tetszik. Mert nekem például egyáltalán nem tetszett. De elfogadtam, ha neki így jó, hát legyen - gondoltam akkor.

Persze csúnyán összevesztünk, mert hiába volt a betegsége kialakulása előtt több, mint száz kiló és hiába volt anno vagány, eleven kölyök, egy hisztis nő lelke lakozik és lakozott mindig is benne, ameddig csak vissza tudok emlékezni. Szerintem innen ered, hogy a kemény srácok, a törhetetlen férfiak imponálnak jobban nekem, mert a másik alternatíva, amit apun keresztül tapasztaltam, a frászt hozza rám! Na, de visszatérve az akkor történtekre:

Aznap már nem beszéltünk. Mert mi nem az a fajta család vagyunk, akik megbeszélik a problémákat! Nem! Mi csupán kussba vágjuk magunkat és a jó öreg, "majd elmúlik" taktikához folyamodunk. Ami egy szinten undorító, de én ezt láttam egész életemben, ezt ismerem. Ezért esik olyan nehezemre kimondani a legfontosabb szavakat, mint Szeretlek, Köszönöm, Sajnálom!

Ez van!

Másnap azonban úgy tűnik, a Sors az én oldalamra osztott szerencse (vagy épp balszerencse, nézőpont kérdése) lapokat, mert apu olyan szinten beivott, hogy a lakásba ugyan bejutott, de a konyhában elvesztette az egyensúlyát és nem bírt felkelni egymaga (Nos ennek több oka is volt, de most csak az ivásos részre koncentráljunk, oké?). Anyu erre kirobogott a konyhába és éktelen ordítozásba kezdett. Végignézte, ahogy igyekszem legalább egy székre felrángatni apu félig öntudatlan testét, miközben meg sem próbált segíteni. És ez még csak egy dolog volt. Mert az akkori szavai leperegtek rólam, de most, hogy úgy érzem apu valóban elárult, már égetik a belsőm. És fáj a saját ostobaságom, mert elég erős intő jel volt a jövőre nézve, amely most, ebben a pillanatban is történik. Dehát mondtam már, hülye vagyok! Ez van!

 - Azt az embert véded, aki még csak be se jött a kórházba, mikor születtél! Ott volt mindkét testvéred születésénél. De a tiédnél? Inkább elment a kocsmába és csak másnap jött be! Ennyire szart le téged! De akkor védjed csak! Megérdemlitek egymást!

Akkor ezek a szavak nem sebeztek, mert nem tulajdonítottam jelentőséget nekik. De most? Mikor már túl vagyunk azon, hogy eltaszított magától? Azok után, amit az utóbbi időben velem csinált? Nem megy. Képtelen vagyok csak úgy vakon tovább folytatni mindent ugyanúgy, mint eddig. Nem lehetséges. Nem vagyok rá képes.

Az utóbbi hónapok megterhelőek voltak. Főképp érzelmileg. De nem ez a magyarázata annak, hogy képtelen vagyok tovább ezt csinálni. Nem igazán tudom megmagyarázni. Talán nem is lehet.

A szeretetem feltétel nélküli volt. De egy idő után a bolond is megtanul okosan gondolkozni, ha kényszerítik. Úgy hiszem velem is ez történt.

Apu azt hiszi, azért fordultam el tőle és hagyom magára, mikor rám akar támaszkodni, mert nem vagyok hajlandó segíteni neki, most, hogy legyengült és ágyhoz van kötve. De ez nem igaz! Anno a lábamat odaadtam volna azért, hogy fele olyan erős lehessen, mint egykor volt. És komolyan is gondoltam! Jézusom! Egy részem még most is hajlandó lenne feláldozni magát helyette.

De többé akkor sem tudok meglenni a közelében. Még akkor sem, ha a kórházban fekszik jelenleg, napi fél órát vagyunk egymás közelében és többszöri áttétes rákkal próbálják kezelni.

Mert többé nem vagyok hajlandó hazudni magamnak. Én már lemondtam róla és akkor sem akarnám újra azt a kapcsolatot, ami egykor összekötött minket, ha lehetőségem lenne ismét birtokolni.

Fáj. De azzal nyugtatom magam, hogy nem én akartam így.

Istenem! Annyira szeretnék újra a Start vonalhoz állni és egy másik játékba kezdeni. Egy olyanba, ahol legalább várnak, mint ahogy azt minden gyerek megérdemli. Ha terv szerinti a születése, ha véletlen.  

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Párápápápá...

Nos, Klári kedvéért rendhagyó bejegyzés következik! Mindenki saját felelősségre kövesse nyomon a következő sorokat, mert ez beteg lesz!

Aki közel áll hozzám, tudja, hogy ritkán és legtöbbször feleslegesen próbálkozom megfékezni a számat. Mert igazság szerint, ha nem vagyok beszédes, az leginkább azért van, mert nem kedvelem a környezetemben lévőket, vagy a másik véglet, ha annyira szívemhez közel álló személyek társaságát élvezem, hogy leszarom a többiek véleményét.

Anyu ezt feltűnési viszketegségnek nevezi. Én meg a zavaró tényezők figyelmen kívül hagyásának. Kinek a pap, kinek a papné! Mindenki saját lelkiismeretével mérje, ahogy tetszik!

A most megosztani kívánt tartalom úgy fél órája (olyan 16:15 körül) történt és a városközpont egyik buszmegállójánál esett meg. Mindenki szerencséjére, a hidegre való tekintettel és vasárnap délután lévén kihalt volt a környék. Klárival megálltunk beszélgetni, ő a rotyogójával, én biciklivel, de legalább együtt.

Épp nagyban benne voltunk a trécselésben, amikor érdekes fordulat állt be a beszélgetésbe. Mint mesélte, egy csaj, akit nem ismer és aki őt sem ismeri, látatlanban lehülyézte. Mondhatjuk úgy is, kissé harapós vagyok, ha valaki - okkal vagy ok nélkül, lényegtelen - arc nélkül keménykedik azokkal, akik fontosak nekem. Mondjuk úgy, hogy volt, aki inkább lemenekült a buszról, ha találkoztunk egy húzósabb esetnél... Mindegy. Klári ismertette a részleteket velem. Mint pl. hol dolgozik a csaj, mi a neve, stb.

De az igazán érdekes párbeszéd leginkább Klári fuldokló röhögéséből és az én szitkozódásomból állt.

Idézem:

 -  A Mekiben találjuk. Ott el tudjuk kapni! - Mondta Klári, miközben egy pillanatra abbahagyta az örökös mocorgást, amit leginkább zavarában és idegességében szokott produkálni.

 - A Mekiben? Ott dolgozik vagy csak oda jár hizlalni a picsáját?

 - Dolgozik.

Nem is tudom. Ha valaki már annyira fönnhordja az orrát, hogy ismeretlenül fikázza a másikat, valahogy másra számítottam. De hát ilyen az ember. Mindig remél! Félreértés ne essék! Mindenki úgy boldogul, ahogy tud, de ez...

 - Ez most komoly?

 - Aha!

 - És ő ettől jobb? - Kérdeztem hitetlenkedve, majd gondolkodás nélkül robbantak ki belőlem a szavak: - Azért különb, mert könyékig van a sült krumpliban és olaj szagú a pinája? Ezért? Mert minimálbérért dolgozik, miközben csapágyzsírért szopik?

Megvolt az okom, és most is megvan, hogy csuklóból leribancozzam a csajt. De mindent azért nem kötök az orrotokra!

De visszatérve a történet fő vonalára:

Mit ne mondjak, Klári régóta ismer, mindenkinél jobban, de szerintem erre ő sem volt felkészülve, mert a következő öt percben próbálta nevetését több-kevesebb sikerrel visszafojtani, miközben a robogójára hanyatlott levegő után kapkodva.

Miután már rendesen kapott levegőt, megígértette velem, hogy mindezt jegyzőkönyvbe veszem, tehát itt tartunk.

Remélem elégedett vagy Klári! Én megcselekedtem, amit megkövetelt a Haza!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Egyszer arra járhatnál, egyszer rám találhatnál...

Igazából mindig is vágytam rá, de sosem hittem volna, hogy velem is megtörténhet. Hogy valaki olyan léphet az életembe, aki előtt abszolút nincsenek tabuk. Nem fél valamit elmesélni nekem és nekem sem gáz ezt viszonoznom. Még akkor sem, ha tényleg vérciki dolgokról van szó. Mostanában pedig gyakran kanyarodnak ide vissza a gondolataim.

Egyszer bevallottam a fiatalabbik nővéremnek, hogy sosem találtam volna olyan jó barátokra, mint Klári és Kati, ha nem abba az iskolába jutok be, ahova. Amit marhára bántam volna. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen hiányérzet biztos lett volna bennem, mint amikor az ember tudja, hogy valami hiányzik, csak azt nem tudja, hogy mi az. Erre nővérem közölte velem, hogy ha ők nem lettek volna, találtam volna mást...

Fáj belegondolni. Mert én nem így gondolom. Olyan nem létezik, hogy valaki véletlenszerűen ilyen szinten beléd lásson, főleg hogy kb. mindenben különböztök. Testalkat, hajszín, tapasztalat... Nem sorolom, tényleg mindenben különbözünk.

Vannak ilyen sorsszerű dolgok. Van, amit látnod kell, tapasztalnod, hallanod. És van, amit olvasnod! Nem tudod kikerülni!

Nemrégiben szembejött velem egy könyv, ami rögtön felkeltette az érdeklődésem. Röviden? Motorok, motorosbanda, mocsár, mocskos ügyek, elrabolt fiatal lány, dögös bandafőnök, ármány, árulás, egy életen át tartó szerelem... Kell ennél több?

Igazából nem is tudom, miért voltam így bezsongva tőle, már az olvasása előtt. A borító nem egy bazilika. A leírás érdekes, de rengeteg jó fülszöveget olvastam már. A motorok miatt? Ülni jobban szeretek rajta, mint olvasni róla. Akkor meg miért? Nem tudtam, s pont ezért kellett minél előbb megkaparintanom magamnak.

Sikerült!

Tegnap elolvastam. Voltak benne érdekes felvetések és ötletek, és ami külön tetszett, hogy olyan volt, mintha egy jó barát mesélte volna el a történetet, mert még a rengetek hihetetlen mocsárban született rémtörténet ellenére is olyan életszagú volt. Olyan tényszerűen vázoltak fel egy elképzelhetetlen szituációt, hogy úgy tűnt, valóban megtörténhetett volna bárkivel, mert a körülmények adottak voltak. Mert mindennemű valóságtól való elrugaszkodása ellenére igazi volt.

A végén pedig a csavarok? Anyám!

Tetszett, hogy nem a megszokott sablonos hülyeségekkel jött a történet, hanem volt bátorsága meglepni. Komolyan mondom, sosem tudtam előre, hogy mi lesz a következő oldalon és ez rendkívül izgalmassá tette a történetet!

Bevallom! Olvastam már jobb könyvet. Olvastam jobban megírt, jobban fogalmazott regényt. De valamit akkor is megérintett bennem! És tudom, hogy új dolgokat tanított nekem! Talán tudat alatt, talán én magam kerestem a tanulságokat, de valami már az elejétől vonzott ehhez a könyvhöz. Valami sorsszerű.

Igazából, ha nincs az utolsó fejezet és az epilógus, szerintem ez a könyv is bevonult volna az érdekes és megsiratott könyvek népes táborába. De nem! Ez a könyv az utolsó oldalak után elérte azt, amit már több, mint nyolc hónapja nem engedtem meg magamnak. De előtte még elárulom, hogy pontosan melyik könyvről is van szó:

Beth Flynn: Kilenc perc 

(És jön még egy második és egy harmadik rész is! Miau! - ha elolvasod a könyvet, megérted a macskás utalást)

Mikor befejezek egy könyvet, kényszeresen azonnal egy újabba kezdek! Mert ha nem így tennék, az a sok szar, ami a valós világhoz köt, beleszivárogna a fejembe. Belülről zabálna fel, miközben én magam tárom szélesre a kapukat.

És az kimondottan szar érzés, mikor a saját faszságaid temetnek maguk alá!

De eláruljam, ezúttal mi történt? Igen?

A könnyek még csorogtak végig az arcomon, miközben felálltam az asztaltól, ahol ültem. Összeszedtem az alvós cuccom, megtöröltem az arcom és magamra erőltettem a normalitás látszatát, míg kisunnyogtam a fürdőbe. Becsuktam a fürdő ajtaját, levetkőztem, beálltam a zuhany alá és a szokásosnál is forróbbra állítottam a csapot, mert valamivel el kellett terelnem a figyelmem a pillanatnyi szétzuhanásomról. 

Már percek óta csorgott rajtam végig a forró víz, de igazából nem segített. Csak bámultam magam előtt a csempét és éreztem, hogy újabb görcsös sírási roham támad rám. Engedtem neki.

Tudjátok, a zuhany valóban az egyik abszolúte befutó, mikor nem akarod, hogy bárki is rájöjjön, bőgtetek! Nem kérdezik, miért vörös és nedves az arcod, és senki nem hall semmit, mert a lezúduló víz hangja esélyt sem ad rá.

Tehát ott álltam és újra végiggondoltam a történetet. Eltöprengtem rajta, vajon miért szakított fel bennem ekkora sebet, hogy megint egy hisztis öt éves szintjére redukálódtam le.

Már mondtam, hogy a történetekben nagyon meg tud viselni egy-egy különleges szereplő halála, de itt nem csak erről volt szó! Igazából most sem tudom! Nem értem. De az összes híg fos ellenére, ami mostanában ért utol és ami állandóan a nyakamba folyik, egy idő után furcsa dolgot vettem észre magamon, mikor már jó ideje zuhogott rám a rózsából a víz.

Még mindig sírtam, de közben már mosolyogtam. Nem tudtam mit tenni ellene! Kényszeredetten húzódott a szám feszes, kétségbeesett, de távolról sem reménytelen mosolyra. És jól esett!

Valahogy ott a káosz közepén teljesen helyénvalónak éreztem! Mert elért a pillanatnyi béke érzése, amit máskor olyan megszállottan keresek. De ezúttal volt oly kedves és ő maga látogatott el hozzám! Most ő szólított magához.

És én élvezettel fogadtam el a meghívását. Bármilyen rövid időről legyen is szó!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Így, ha egyedül járok...

Azt már tisztáztuk, hogy elég beteg gondolataim vannak, de úgy általában is imádom az őrült dolgokat. Érdekel a neurológia, a pszichológia és a pszichiátria, az emberek viselkedése és őrültsége.

Vicces. Az embereket nem szeretem, csak a hülyeségeiket...

Érdekesnek tartom a belső őrületeket, melyek olykor teret kapnak az emberi elme határain túl is, itt az anyagi világban. Egyszer Katinak (aki még nem tudja, hogy ez a fedőneve, de hamarosan rájön!), aki pszichológiát tanul Pesten, azt mondtam, hogy szeretem Lady Gagát, mert nem fél megőrülni. Igen. Az a nő vagy eleve háborodott vagy csak kitűnő színésznő. És én imádom, bármi is a magyarázat.

De nem csak ennyi az egész!

Szinte fanatikusan rajongok az ember által érzékelhető és az emberi érzékelésen túli bolondériákért. Ezotéria, misztikum, legendák, legendás szörnyek, Mumus. Olvastátok már Stephen King, Mumus című novelláját? Az Éjszakai műszak nevezetű gyűjtőkötetben található és valami eszméletlenül eszelős. Már csak a rá való gondolás is apró boldogsághormonokat lövell szerte a testem keresztül.

*Kellemesen megborzong.*

Egyszer szívesen ellátogatnék New Orleans-ba, mert állítólag ott található a Voodoo hazája. Baromi érdekes lehet.

Meg a maják és inkák letűnt birodalma. De ott vannak az indián mondák és hitvilág is. Vagy még messzire sem kell menni, mert a közvetlen tőszomszédunk, Románia is büszkélkedhet némi vérfagyasztó történelemmel Vlad Tepes, vagy más néven Drakula jóvoltából. De magyar földön is találunk rémalakokat, kikkel ijesztgethetjük a gyerekeket. Báthori Erzsébet ismerős valakinek?

Igen? Baromi jó horror filmet készítettek belőle. Ha valakit érdekel a címe: Ezt éld túl! és a szokásos ramaty horror felhozatalhoz képest elég ütős lett.

Vagy ott vannak még a Nagy-Britannia területén elterülő hatalmas várak, kastélyok és elhagyatott helyek. Tudod, miről beszélek, ugye? Rengeteg titok lengi körbe ezeket a helyeket, mint valami feloszlani képtelen köd, mely minden egyes eltelt évvel sűrűbb és sűrűbb lesz, mert senki sem lebbentette fel a lepelt az ott lakozó rejtélyekről.

Hiszek a felsőbb hatalomban, a túlvilágban, a szellemekben, de még a húsvéti nyusziban is...

Na jó, ez az utolsó durva volt. Még tőlem is beteg lenne, ha tényleg elhinném a létezését!

De a többi igaz. Kell lennie valaminek, ami befolyásolja az életünk.

Ott vannak az átkok, a rontások, a védő bűbájok, a sárkányok legendája. Valami csak ihlette őket. És minket is. Nem hiszem, hogy csak a kémia és a fizika adhat magyarázatot mindenre. Ennyire nem lehet egyszerű a Világ! 

Valaminek történnie kellett, amiért a kedvenc lényeink visszahúzódtak a mesék és a rémsztorik könyveinek lapjaira. Amiért ma már nem látjuk őket, nincsenek körülöttünk.

Amikor ebbe így belegondolok, kissé csalódottnak érzem magam. Mert olyan... Nem is tudom. Kissé mámorító belegondolni, hogy létezhet valahol egy rejtett, eltitkolt világ, ahol létezik a kis hableány, a tűzokádó sárkány és egy tündérkeresztanya. Csak nem kerestük a legmélyebb óceánban, nem másztunk elég magas hegyre és nem mentünk túl az óperenciás tengeren.

De valahol ott kell lenniük! Érzem!

És én meg akarom találni őket!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Mert a vaksötét éjben is bujkál a fény...

A mai nap egész termékeny volt még a sok hülyeség ellenére is! Tegnap este eszembe jutott egy beteg ötlet és ma "papírra" vetettem. Szerintem jól sikerült, nekem tetszik!

Levadászott ragadozó

A Bank épületében szorgos hangyákként tevékenykedtek a dolgozók. Egy perc megállás nélkül hívták az újabb és újabb ügyfeleket az asztalukhoz, miközben néhány türelmetlen ember idegesen motyogott orra alatt a falmenti székekben ülve.

Megszokott és többnyire nyugodt nap volt. Majdhogynem unalmas is. A friss kávé illata szinte már fel sem tűnt a levegőben, olyan gyakran főzték le az újabb és újabb adagokat a személyzeti szobában. Bár csak egy kis fiókbank volt, a fogadótér elég nagy volt ahhoz, hogy egyszerre tizenöt munkaablakot helyezzenek el odabent. A falak vastag, festett betonból épültek, magas belmagassággal és a magasan elhelyezett ablakok felnyújtózkodtak egészen a plafonig. Az utcáról nem lehetett belátni, mert az igazgató annak idején túl veszélyesnek ítélte az üvegből vagy félig üvegből épített főfalakat. Az épület már több, mint harminc éve fogadta az embereket, szolgálta ki pénzügyi igényeiket, foglalkozott a pénzükkel.

Fennállása óta még sosem érte támadás. Sosem veszélyeztette csőd. Sosem okozott csalódást tulajdonosának. És erre nagyon is büszkék voltak a felső vezetők.

Egészen addig a napig.

Egy tizenkettő egy tucat forma férfi lépett az épületbe. Nem tűnt gyanúsnak, ahogy feltűnés nélkül, érdektelennek tetsző pillantással felmérte a terepet, csak mint aki azt szemléli, hogyan is kapcsolódjon be a szakadatlan áramlásba.

Vállán elhasznált, de még hordható fekete széldzseki lógott, alatta a gyakori mosástól kifakult kék póló, melyet világosra kopott farmernadrágba tűrt, lábain teve színű bakancs. Nem lógott ki a sorból, nem keltett feltűnést. Szinte mintha ott sem lenne. Szinte, mert a biztonsági őr meglátva tanácstalanságát, odalépett hozzá.

 - Jó napot! Miben tudunk segíteni?

A férfi megkönnyebbülten engedte ki a levegőt, amiért nem magától kellett rájönnie, mi is a dolga az ismeretlen terepen. Barátságosan elmosolyodott.

 - Jó napot! Kölcsönt szeretnék felvenni a vállalkozásomhoz, de nem tudom, mi ilyenkor a teendőm!

A biztonsági őr egy pillanatig méregette a férfit, eltűnődött, vajon milyen vállalkozást vezethet, ha ilyen rongyosan van felöltözve. Végül gondolatban megrándította a vállát. Nem rá tartozott! Eligazította a férfit, majd mikor biztosra vette, hogy a fickó minden szükséges információt tud, visszatért szokásos sétájához, mely alatt ellenőrizte az egyes ablakoknál ülő embereket.

Idősebb forma férfi volt, rövidre nyírt ősz hajjal. Pocakja felesége főztjétől és a kevés mozgástól dagadt sörhassá. Keze nem reszketett, szeme éles volt, mint a sasé. Ösztöne szinte csalhatatlan. Kitűnő nyomozó vált volna belőle, ha anno lett volna elég pénze az akadémiára, de így végül csak biztonsági őr lett egy kis, csendes bankban, ahol a kezdetek óta váltásban dolgozott a mára barátjává lett kollégájával.

De akkor és ott nem hallgatott ösztöneire, nem törődött rossz megérzésével, mert hamarosan nyugdíjba vonul és végre hódolhat igazi szenvedélyének, a pecázásnak. Már jó ideje tervezgette, hogyan ül ki a stégre és reggeltől estig csak a halakkal és a friss levegővel kell kitöltenie elméjét. És ez az apró, harminc éve először elnyomott balsejtelem lett a veszte.

A semmiből érkezett a lövés.

A biztonsági őr, kinek csupán egy hónapja lett volna hátra a nyugdíjba vonulásáig, aki sosem ártott senkinek, kinek példás, megbecsülendő élete volt, sosem verte feleségét és odaadó apa volt, holtan rogyott össze a szívébe fúródó golyótól.

Egy pillanatig a csend súlyos kabátja borult a helyiségre. Egy pillanatig nem volt igaz, ami megtörtént. Nem volt valóság a halál jelenléte.

Aztán elmúlt a pillanat és a káosz kacagva foglalta el az iménti békesség helyét. Sikolyok és rémült ordítozás összevisszasága, félelem pánikja töltötte be a helyiséget, szinte megfojtva ezzel az odabent lévőket.

Aztán még egy lövés dördült és minden hang elhalt. Semmit nem lehetett hallani, de ez most a rettegés csendje volt, melybe lágy hang hasított. Lágy, melyből tisztán ki lehetett hallani a hideg, megfontolt fenyegetést.

 - Aki úgy dönt, hogy értesíti a zsarukat, lelövöm! Aki engedély nélkül megszólal, lelövöm! Aki megmozdul, lelövöm! Aki úgy gondolja, hogy hősködni kezd,... - Odafordult egy reszkető nőhöz és rászegezte a pisztolyt. Megtévesztően kedves hanggal kérdezte tőle. - Mit teszek vele?

A nő egy pillanatig csak reszketett félemében, majd akadozva megszólalt.

 - L...Le...Lelövi!?

 - Úgy van! Látom, igazán intelligens csapatot kaptam túszok gyanánt! Eddig elégedett vagyok magukkal, legyenek erre büszkék!

Egy pillanatra körbenézett, mint aki keres valamit, majd mint aki megtalálta, amire szüksége van, határozott léptekkel az egyik fogadóablakhoz lépett. Az ott helyet foglaló idő férfit egy mozdulattal felrántotta a székből és a földre hajította. Az idős úr nyöszörögve tiltakozott a bánásmód miatt, de mikor meghallotta a pisztolykakas feszülésének semmivel össze nem téveszthető kattanását, egy hang nélkül, mozdulatlanul feküdt tovább a földön.

A férfi egy gyors mozdulattal visszabiztosította a maroklőfegyverét és az ablak mögött ülő ijedt, huszas évei végét taposó, jellegtelen nő felé intett pisztolyával.

 - Te velem jössz! A többiek pedig maradnak szépen a helyükön és kussolnak! Az ajtókat bezártam és biztosítottam, úgyhogy senki nem jut ki, senki nem jut be. Ha valaki mégis próbálkozna valamivel, azzal a személlyel példát statuálok és nem akarjátok tudni, milyen, amikor elszórakozok valakivel! Értve?!

Egy hang sem hallatszott. De a férfi elégedetten bólintott a csöndet hallva. Bement a pult mögé, ahol a nő reszketve várta következő parancsát. Fensőbbségesen nézett le a nála jóval alacsonyabb, védtelen nőre. Majd jól hallhatóan, tisztán megszólalt.

 - A páncélterembe! Most!

A nő csak bólintott és halkan szipogva elindult az egyik csukott ajtó felé. A férfi követte.

Miután beléptek az ajtón, egy folyosón mentek végig, melynek mindkét oldalán ajtók helyezkedtek el. Számtalan ajtó terült el a szürke, csupasz falakon, de balról a harmadik ajtónál a lány megtorpant és a kódzáras ajtónyitó panelba pötyögött egy számsort, mire az ajtó kinyílt.

Beléptek.

A túlsó falon lévő lifthez sétáltak és beszálltak. Egy hang sem hagzott el közöttük, csak a lift surrogása törte meg a csendet. Végül megérkeztek a legalsó szintre. A lifajtó kinyilt, ők pedig kiléptek a térbe, ahol rögtön szemben a letétbe helyezett ékszereket és egyéb értékeket helyezték biztonságba.

A férfi elégedetten bólogatott a pácélajtót látva és követte a lányt, ahogy az az újabb biztonsági zárhoz lépett. Néhány pillanat múlva a hatalmas acéltömb kinyílt, a férfi pedig körülnézett. Elvigyorodott, ahogy felmérte a helyet.

Halomban álltak az aranyrudak, páncélszekrényes fakkok és pénzkötegek, melyek mennyiségét nem is feltételezné senki a fenti hétköznapi unalmasság láttán.

A férfi elismerően elfüttyentette magát. Aztán arcán gonosz vigyorral a lányhoz fordult. A sarokban álló kamera felé intett.

 - Hangot is vesz fel vagy csak képet rögzít?

 - Csak képet!

 - Rendben! Úgy minden egyszerűbb lesz!

Levetette széldzsekijét, keresett egy széket, majd felállt rá és letakarta vékony kabátjával a kamera lencséjét. Lelépett a székről, fegyverét gondosan az ülőlapra helyezte, majd megfordult. Arcán rosszindulatú kifejezéssel közeledett a lány felé, közben keze övcsatján matatott.

 - De előtte egy kicsit még elszórakozunk!

Az esti hírekben eképpen foglalták össze az esetet:

 - Ma a délelőtti órákban támadás történt XY város Z Bank egyik fiókbankjában, mely a csöndes, D városrészben található. Egy férfi lelőtte a biztonsági őrt, majd a dolgozókkal együtt negyven embert sikerült túszul ejtenie. Másfél óra múlva emberölés, megkísérelt rablás és halálos fenyegetés vádjával tartóztatták le. Az egyes túszul ejtett szemtanúk ekképp nyilatkoztak az esetről!

Képváltás és egy idősebb hölgy jelent meg a kamera előtt. Arcán izgatottság, múló sokk és mélységes felháborodás keveréke ült.

 - Marika néni, meg tudná mondani, hogy mit élt át ma odabent? Hogyan tapasztalata meg az esetet?

 - Jaj, gyermekem! Ne tudja meg! Az a szegény ember holtan esett össze, tudja a Lajos! Szegénykémnek már csak néhány hete volt hátra a nyugdíjig! Nem mintha olyan nagyon meglehetne élni belőle, de azért mégis csak valami! Tudja nehéz időket élünk meg mostanság...

 - Marika néni, visszatérhetnénk a bankban történt támadásra?

 - Persze, Kedveském! Szóval a férfi, az a pernahajder vérbenforgó szemekkel, őrült tekintettel lepuffantotta a Lajost, aztán azt mondta "K**s!" és az egyik kedves banki kisasszonyt magával rángatta a páncélteremhez. Miután eltűntek az ajtó mögött, mi ott maradtunk a földön és a székeken és csak vártunk, mert nem tudhattuk, mikor fog visszajönni az az őrült. Nem sokkal később azonban a banki kisasszony visszatért. Egymaga jött, ziláltan és rendezetlen ruhában. Nem is tudom, remélem nem történt vele semmi... - Egy pillanatra zavarában köhécselve elfordult az idős hölgy, de végül ismét a kamera felé fordult. -   Megkért minket, hogy valamelyikünk hívja a rendőrséget, majd megnyugtatott minket, hogy nincs baj, minden a legnagyobb rendben!

Ezután kijött a rendőrség és lement a fickóért a bezárt páncélterembe. Én mondom magának, az a fickó teljesen meg volt zavarodva, ráadásul még a nadrágja is össze volt vizelve, mint aki nem bírta tovább visszatartani! Hát hallott már ilyet?! Remélem börtönben fog megrohadni azért, amit a Lajossal és velünk tett!

 - Köszönöm az interjút, Marika néni!

Az öregasszony csintalan mosollyal arcán válaszolt.

 - Bármikor, Kedveském!

Ismét a riporter szólt a mikrofonba.

 - Sajnos a titokzatos banki kisasszonyt nem tudtuk utolérni, de szerencsénkre egy másik szemtanú is nyilatkozott nekünk!

Újabb vágás és egy középkorú férfi arca jelent meg a képernyőn. Magas ember volt, szigorú arccal, fél percenként az órájára pillantott türelmetlenségében. Végül hasa előtt keresztbefont karokkal válaszolt a feltett kérdésekre.

 - Uram, elmondaná, mit tapasztalt meg ma ott bent a bankban?

 - Persze, nincs akadálya! - Mély levegőt vett. - Épp az ügyeimet intéztem, mikor egy férfi lelőtte a biztonsági embert. Ezután elszabadult a káosz, majd elengedett a férfi még egy golyót, ezúttal a plafon felé. Megfenyegette a benn tartózkodókat, majd az egyik dolgozót magával vitte. Nem sokkal később a túszul ejtett hölgy egymaga tért vissza és értesítettük a rendőrséget. A férfit félájult állapotban vitték ki, mint aki kissé többet ivott a kelleténél. Ezután a rendőrség felvette a vallomásunkat és most itt tartunk! - Újra az órájára pillantott. - Sajnálom, de most már mennem kell, sajnos lejárt a kimenőm!

 - Persze! Köszönöm az interjút!

 - Szóra sem érdemes!

Azután visszakapcsoltak a stúdióba.

Az elkövető végül nem került börtönbe. A zavarodott férfit a helyi elmegyógyintézetbe szállították, ahol súlyos elmezavart és emlékezet módosulást állapítottak meg nála, miután megtörtént a kihallgatása. Nem kizárt, hogy drogok befolyása alatt állt a tett elkövetésekor.

Most következzék egy részlet az elkövető vallomásából!

 - Láttam! Láttam, érti? Ott állt velem szemben és élvezettel nézte, ahogy vonaglok a fájdalomtól! Kértem, hogy öljön meg, de nem könyörült! Hatalmas volt és ijesztő! Én... - A férfi arcát kitakarták, de  nyöszörgését tisztán lehetett hallani. Majd csukladozva sírni kezdett. - Ott állt felettem és csak hallgatta a könyörgésem. De nem használt! Nem hallgatott rám! Nem! Éreztem, ahogy kizsigerel! Az a nő!

 - Remélem tudja, hogy egy fele akkora nő volt csak magával a páncélteremben!

 - Nem! Várjon... - Egy zavarodott pillanatig elmélkedve tornáztatta az ujjait, még sírása is abbamaradt egy percre. Utána halkan szólalt meg ismét. -  Az egy szörnyeteg volt! A nő eltűnt valahova és egyedül hagyott azzal a szörnnyel! És az cafatokra tépett, érti? - Kezdett ismét hisztérikus sírásba. - Újra és újra darabokra szaggatott! - Hirtelen elhallgatott. -  Hallja? - Feltartotta jobb keze mutatóujját és kissé elmozdult az arca oldalra, de a cenzúra homály követte a mozdulatot. A zavartalan csend megtört, mikor leengedte a kezét. - Most is hallom gonosz kacaját! Élvezkedve nevet a fájdalmamon. De többé nem kap el! Többé nem! Többé nem! Többé nem... - Tisztán látszott, ahogy előre hátra dülöngélt, miközben mantráját egyre csak ismételgette.

Ezután egy pszichiáter véleménye zárta az esetet, ahol kifejtette, hogy pillanatnyi elmezavar léphetett fel a férfinál.

 - Gyakori eset, hogy valamilyen erős érzelmi behatás következtében megváltozik egy adott  ember viselkedése. Mániás depresszió vagy más néven Bipoláris zavar lehet ezek hátterében, de behatóbban kell megvizsgálnunk a kérdéses személyt. Csak azután tudunk mélyrehatóbb szakvéleményt kibocsátani!

Aznap este sok embernek voltak rémálmai a délelőtti esetet követően, azok közül, akik aznap a bankban csapdába estek.

Luca azonban csak békésen, ajkán lágy mosollyal befészkelte magát férje ölelő karjai közé és visszagondolt a pillanatra, mikor a férfi gyanútlanul felé sétált. Még most is hallotta a sikolyait, melyeket az öt emelet mélyen fekvő páncélterem magába nyelt. A vizeletben ázó nadrág látványa, mely a rettegését hivatott kihirdetni. Ahogy vonaglik a fájdalomtól!

Luca nagyot szusszant elégedettségében.

Sosem felejti el a férfi arcát, mikor az rájött. Mikor rádöbbent, hogy a feltételezett préda is le tudja vadászni a  ragadozót!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

A sötétben senki se láthat

Vonzódok a sötét dolgokhoz.

Amik kétségbeesést, döbbenetet és rettegést hoznak. Amitől legszívesebben az ágy alá bújnál. Ami olyan rettentő szorosan markolja a mellkasod és szapora verdesésre készteti a szíved.

Szeretem a sötétet. Ahogy a félelmet és a hozzá tartozó idegességet is. Én is megijedek olykor. De olyan mély vonzást érzek a nem normális, megfeneklett dolgokhoz, hogy szinte nincsenek rá szavak. 

Van, hogy a filmekben a gonosznak szurkolok, mert... Nem tudom! Szimpatikusabb, vagy mi fene! Nem azt mondom, hogy szeretem, hogy embereket ölnek a gyilkosok, vagy gyerekeket visznek el a zsákos és cukros bácsik, de ha nem lenne miért tartani a sötéttől, az éjszakától, saját magunktól, akkor az ember úgy érezné túl egyszerű a világ.

Furcsa. 

Mikor mással/másokkal vagyok egy elhagyatott, sötét helyen, ideges vagyok. Úgy érzem, bármikor ránk ronthatnak és védekeznünk kell, menekülni. Meg kell védenem a mellettem állót!

Mikor egyedül vagyok?

Nem zavar semmi. Sem az, hogy valaki mögöttem halad a kihalt utcán, sem az, hogy megáll mellettem egy autó. Egykedvűen bámulok az illetőre/járműre és megyek tovább utamra. Talán mert sosem féltettek komolyabban vagy mert belőlem hiányzik a késztetés, de szinte várom, hogy az adrenalin száguldozzon a véremben.

Néha elképzelem, hogy valaki odajön hozzám és megpróbál keresztbe tenni nekem. Hogy rám támad vagy ellenségesen lép fel ellenem. Mert akkor lenne okom rá, hogy eltörjem az orrát, kezét, bármijét. Láthatom, ahogy vonaglik a kíntól és hallhatom mámorítóan édes ordítását.

Bevallom. Rengeteg elfojtott agresszió dolgozik bennem. De pont erre jók ezek az agyamban levetített szimulációk. 

Ártatlant vagy gyengébbet sosem bántanék. Helyesbítek. Gyengébbet is bántanék, ha meg lenne rá az okom. Bár ahhoz nyomós ok kellene. Sosem szerettem a felesleges erőszakot. Hm...

Sosem szerettem azt az erőszakot, amikor védtelent bántanak. Gyűlölöm, mikor az szenved, aki nem tud visszaütni. És gyűlölöm a gerinctelen férgeket is, akik ezt kihasználják.

Egyenlő esélyek mellett? Nem tud zavarni. Mindenki úgy teszi tönkre/öleti meg magát, ahogy jól esik. Nincs hozzá közöm. Nem érdekel.

De most is buzog bennem, rángatózik az indulat, mikor egy-egy emlék elmémbe lép mocskos cipőtalpával. És gyűlölöm, hogy nem tudok segíteni, mert nem engedik. Hogy nem tehetek semmit! Lány vagyok! Így csak meghallgathatom az elbeszélést, foghatom a másik kezét és megkísérelhetem megnyugtatni. Ilyenkor aggodalmammal és megértésemmel, törődésemmel próbálom elnyomni az engem belülről rágó dühöt.

Lecsukódik a szemem. Nagy levegőt veszek. Elrendezem magamban éledező ösztöneimet. Visszafojtom a késztetést, hogy kitekerjem a rohadék nyakát. Kiegyenesítem a tettre kész, ingerektől meggörbült ujjaimat. Megrázom túl merev testem. Torz álarcba húzódó arcom, mely nem áll messze a nyálcsorgató vicsorítástól, ellazítom. Kifújom a levegőt. Felnyitom a szemem.

Ezek után el tudom hitetni az emberiséggel, hogy rendben vagyok. Hogy nincs ok aggodalomra.

Pedig van!

Mert minden egyes alkalommal, mikor felelevenítem ezeket az emlékeket, odabent tovább szaggatom a normalitás álarcát. Mélyre fúrom meghosszabbodott, kés élességű karmaimat és várok. Mert eljön az én időm. Egyszer a kezeim nem rángatóznak majd tovább idegességemben, mert kielégíthetik a vágyaikat. El fogom kapni azt a mocskot. Csak legyen meg a tökéletes alkalom. Nem fogom elengedni, mielőtt végleg össze nem törném. Mosolyogva nézem majd fájdalmát, kacagva élvezkedem majd sikolyain és megbecsülöm majd minden egyes nyüszítését. 

Nem vagyok kegyetlen! Sosem éreztem a késztetést, hogy valakit azért bántsak, hogy nekem jól essen. De mindig is élveztem a Végzet Asszonya szerepet.

Nem Istent akarok játszani. Nem lenne nekem való munka. Az Ördög tevékenysége mindig is jobban foglalkoztatott. Mert mikor eljön az én időm is, lepacsizok a patás öreggel és önként ugrok az üstbe. 

Néhány dologgal rászolgáltam, hogy a fortyogó katlan új lakója legyek, nem kerülhetem el. És nem is akarom. De addig is, mikor ki kell majd állnom az enyémekért?

Minden pillanatát élvezni fogom!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita