Kezdd az első bejegyzéssel!

2019. október 26., szombat

Annyi mindent kéne még elmondanom...

Az igazat megvallva, nem igazán van kedvem ehhez az egészhez. Szerintem látszik is, tekintve, hogy már fél éve nem volt egy szem bejegyzés sem.
Nos, igen.
Sok minden változott.
Megszületett az unokahúgom. Megvolt a keresztelő és mint egyszemélyes keresztszülő, kijelenthetem, hogy tök jó, nem kell osztozkodnom. Király!
Egyik barátnőm Olaszországban tanul tovább, de azért megoldja, hogy időnként találkozzunk, ami szintén: király!
A másik megházasodott. Terhes. Én voltam a tanúja az esküvőn. A férje imádja, jó fej és gyakran lógunk együtt. Valamint itt is én leszek a keresztanya. Tehát: király!
A munka változó, de mostanában többnyire elviselhető és mi sem bizonyítja jobban az igazam, mint hogy most 24-én múlt egy éve, hogy ott dolgozok. Menci.
Itthon? Itthon sincs semmi különösebb. Vannak hullámvölgyek ugyan, mint például mikor Anyu hazahozta azt a Szemetet, vagy idegrohamot kap, de mostanában szerencsére ez is ritkább.
Valamint a munkahelyen az egyik kolléganőmmel kurva jól kijövünk, még műkörmöt is csinált nekem, elmentünk vásárolni, sokat beszélgetünk, hülyülünk, szóval elvagyunk.
Elég jó a helyzet.
Akkor mégis mi a fasz van?!
Tegnap este, munka után felhívtam tesómat, hogy bocsánatot kérjek, késő van, mégsem megyek, aztán egyszer csak kirobbant belőlem (aznap már másodszorra) az egész puttony szar és levegő után kapkodva, bőgve vallottam be neki, hogy nem bírom tovább. Csórikám persze azt se tudta, hogy mi a frász van, de azért próbált megnyugtatni, miközben a mellkasom majd szétrobbant az azt feszítő érzésektől, mint például.:
elégedetlenség, fáradtság, magány, bánat, gyász, reménytelenség, félelem, harag, elhanyagoltság, keserűség, de a végtelenségig is sorolhatnám.
És hogy mit nem bírok?
Jó kérdés. De általában változó. Most például a csendet nem bírom, ezért üvölt a fülembe a zene. Tegnap a magányt nem bírtam és a gyászt. tegnap előtt meg a hülyeséget, meg azt az alakoskodást, ami a munkahelyen van legtöbbször.
Valamint, csak hogy őszinte legyek, úgy-ahogy rászoktam a cigire. Szégyen? Nem hiszem. Használ? Nem mindig. De valamit csak jelent, tekintve, hogy könnyebbnek érzem magam egy-egy szál után. Van ez így, sajnos. Van, amire azt mondjuk, hogy sosem tennénk. Aztán kipróbáljuk, használjuk, végül együtt élünk vele. Kövezzetek meg!
Ez most az egyik mankóm, a másik pedig az olvasás. Nem azt mondom, hogy ne szeretnék olvasni, de az, hogy megint létszükség legyen, az azért durva. Az hogy nem tudok fél órát úgy eltölteni, hogy ne foglaljam le magam valamivel, őszintén mondhatom, hogy meglep. Annak idején órákon át tudtam semmit tenni, most pedig nem tudok eléggé szétszakadni, csak hogy ne legyen egy perc szünetem is akár, amikor nem kell valamit csinálnom. És még csodálkozok, hogy fáradt vagyok.
Tehát ez van mostanában. Tegnap óta szíre-szóra el tudnám magam bőgni. Talán a folyamatos elfojtás az oka, ami már több, mint egy éve tart? Most robban ki? Vagy csak elegem van az emberekből? Esetleg a vesztemet érzem?
Nem tudom. Őszintén.
Mindegy is. Zárjuk le. Elég legyen ennyi.
És, hogy mi üvölt épp nálam? Hát tessék:



Legközelebb ugyanitt!
Csanita

2019. március 2., szombat

Nem kell végszó

Egy- két hete furán érzem magam. Leginkább elhanyagoltnak. Ettől pedig zavart vagyok. Legalábbis szerintem ez a kifejezés áll a legközelebb az általam ismert szavak és érzelmek közül a jelenlegi állapotomhoz.
És ha már itt járunk, szabadjon megjegyeznem: érdekes egy dolog a társas érintkezés.
Elvagyok a munkahelyemen. Tényleg! A meló nem rossz, bár legtöbbször elég hajtós. Az idősek nagy része aranyos vagy legalábbis többnyire nem idegesítő a nagy részük. A főnök jó fej. Tényleg, nála jobb főnököm még nem volt. (Aput nem számítva!) A munkatársak már más tészta, de legtöbbjük vagy nagyon fasza gyerek vagy legalábbis tűrhető. Azt az egy- kettő szarkavaró rohadékot meg most inkább hagyjuk. 
Valójában a munkahelyem olyan, mint a Barátok közt! Viccesen hangzik? Nem az.
Az ember próbál túlélni egy olyan környezetben, ahol mindenki mindenkit elítél, kibeszél, lenéz. Kurva szar érzés úgy járni- kelni az emberek között és mosolyogva kívánni "Jó napot!" az időseknek, hogy igazából nem lehetsz benne biztos, hogy az iménti mosoly neked vagy rólad szólt.
Legszívesebben odaállnék eléjük és azt ordítanám:
 - Na, mi lesz?! Ne kíméljetek!
 De olyan törékeny bennem az egyensúly, amit pillanatnyilag fenn tudok tartani, hogy nem vagyok benne biztos, hogy egészben maradnék a szavak éles vágásai után is. Tehát én is hazudok. De leginkább magamnak.
Mert minden nap úgy megyek be dolgozni, hogy:
 - Jó, ezt a napot még megcsinálom, aztán holnap lehet már be sem jövök!
Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy eltelt egy hét. Kettő. Egy hónap. És én még mindig őrlődöm és egy helyben toporgok, mert haladni meg félek.
És ez még csak egy dolog lenne. Mert persze van más is. Ha csak ennyi lenne az egész, talán nem is érintene ennyire érzékenyen. De ott van az a másik. Igazából a kiváltó ok...
Egy olyan emberben (vagy pontosabban olyan emberekben) csalódtam, aki(k)ről sosem gondoltam volna, hogy fájdalmat okozn(ának)a. Mindig olyan fensőbbségesen hangoztattam:
 - Nem tud olyat csinálni, amiért megharagudnék rá!
És ez egészen addig így is volt, míg valóban meg nem történt.
Fáradt vagyok. Belefáradtam, hogy mindenért én küzdjek. Keressem mások társaságát. Kuncsorogjak egy csipetnyi figyelemért. Akkor rohadjak meg! Inkább leszek egyedül! Magányosan.
Persze egymagam is elvagyok, de mióta elkezdtem visszatérni az emberek közé, valahogy furcsán érint, ha sokáig vagyok egyedül. Keresem mások társaságát, akár a saját káromra is, csak ne kelljen hosszabb ideig magamban lennem.
Talán ez a legnagyobb baj. Hogy én is ott vagyok. Esetleg csak azért viselem el magam jobban társaságban, mert akkor nem minden rólam szól. Mert bár akárhová megyek, jön velem "Anita" is, de ott legalább háttérbe húzódik. Elbaszott egy dolog ez.
Minden egyes nap eldöntöm: ma nem fog érdekelni! Mindenki azt csinál, amit akar!
Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy már megint egy olyan társasági körben vagy annak szélén ácsorgok, ahol kényelmetlenül érzem magam. Talán csak paranoiássá váltam, de türelmetlen pillantásokat látok magam körül olyanoktól is, akikkel jóban vagyok. Olyan dolgokat mondanak, amikről nem tudom eldönteni, vajon csak viccnek szánták-e. Aztán ahogy egyszer- egyszer elmennek mellettem, végigsimítanak a hátamon vagy másfajta törődést mutatnak irányomba.
Nem tudom, talán csak meg vagyok zavarodva teljesen.
Vagy csak azért akarnak megölelgetni, hogy tudják, mekkora gödörre lesz szükségük...
Na, jó! Ez most tényleg beteg volt, De annyi baj legyen!
Nem vagyok jól. Fájok.


De ez természetesen egyéni szociális probléma és szar ügy. Csak ennyi!
Végezetül úgy gondoltam, méltó befejezéséül ennek a bejegyzésnek, megmutatom a verset, melyet fájdalmamban írtam.

Mocskos érzelmek

Miközben eljátszom, hogy minden rendben,
És hogy az életem zajlik a szokott mederben,
Tépi- szaggatja lelkem a látens fájdalom,
Melynek magamat időről- időre átadom.
Nehéz súly ez, ami húzza a vállamat,
Már látszatból sem tudom fennhordani az orromat.
A könnyek csak jönnek és mennek, olykor indokolatlanul,
Mert kísért a Múlt, a szívem pedig egyszerűen nem tanul.
Szégyellem magam, mert általában nem vagyok ilyen gyenge,
De azt hiszem eltört bennem valami, és attól félek, örökre.
Bizonytalanná váltam, mert mocskos érzelmek ezek,
Melyek erősen bennem élnek, és kényelmesen mélyre fészkeltek.
Gyűlölöm őket, mert feledésbe sosem merülnek,
Csupán folyton az erő álarca mögé menekülnek.
Össze kéne szednem magam, elvégre is ember vagyok!
De belefáradtam a harcba, az elvárások pedig olyan nagyok!
Inkább húzódnék be egy sötét, elhagyatott sarokba,
Csak ne kelljen többé visszatérnem a saját Poklomba.

2019. 02. 12. Kedd 4:35

Legközelebb ugyanitt!
Csanita

2019. január 6., vasárnap

Gyorsan elillantál, vissza se fordultál

Halihó!
Nos, lassan egy éve, hogy megkezdtem ezt a kis... izét vagy valamit. Esetleg összegző napló-féleséget. Sok minden történt. De nagy részük nem volt túl izgalmas, az érdekes dolgokat meg majd eldöntitek ti...
Túléltük a mindszenteket, a karácsonyt, a szilvesztert és az új évet (ami nem mellesleg jó volt egy ideig-óráig, míg minden el nem baszódott rendesen), és megkezdtük a 2019-es évet, ami, ha hiszünk a babonának, nagyon szar lesz, mert elég ramatyul végződött az előző és folytatódott ez a mostani év.
De mindegy is, lássuk hát, mi maradt ki az utóbbi pár hónapban:
Már persze így utólag nem sok kiemelkedő dolog történt az én mindennapi, semmilyen életemben, de ha valamit mégis ki kellene emelnem: van munkám!
Rohadt érdekes, mi?! Sejtettem...
Egy helyi idősek otthonában dolgozok, mint konyhalány. Most biztos lenézően, a szád sarkában elnéző mosollyal olvasod e sorokat. Hát akkor kapd be! Te nem tudod, hogy milyen húzós és megterhelő szinte szünet nélkül galoppozni az épület egyik feléből a másikba, közben csináld ezt, tedd meg azt, végezd el emezt, fejezd be amazt. És mindezt persze minimálbérért.
Ez most úgy hangzott, mintha panaszkodnék.  Közben pedig szó se róla, többnyire élvezem a munkát.
Az idősek aranyosak, a munka kiszámítható többnyire, mégis változatos és emellett a legtöbb munkatárs is rendben van.
Igen, a legtöbb.
Mert persze mindenhol kell lennie egynéhány szarkavaró szemétládának, aki néha napján bekaphatna egy szem Faszpirin tablettát. De neeeeeem...
Talán könnyebben előkúszik belőlem a szarkazmus és a rosszindulat, mikor fáradtabb vagyok. Gondolom. De ki tudja!?
Röviden ennyi ez a téma, de basszus, majdnem elfelejtettem egy fontos dolgot. Hiába, szita van az agyam helyén.
Kétszeresen is nagynéni leszek!
Basztikuli! Kicsit félek is a dologtól, de persze marhára várom is a dolgot, főleg, hogy lehet, én leszek a keresztanyja. Már előre sajnálom szegény gyereket... :)
Aztán majd meglátjuk, hogy lesz a dolog. Csak azt sajnálom, hogy apu már élte meg legalább a hírt.
Basszus, Fater! Egyszerre akarlak elküldeni ezért a francba és rángatnálak vissza ide. Francért kellett elmenned!
De hogy ne legyen ilyen csöpögős és siralmas ez a bejegyzés, partizzatok egyet erre a rohadt jó számra, amit mostanában sokat hallgatok (esküszöm, rohadt jó rá biciklizni, olyan ütemet ad a tekeréshez!):


És csak mert munkatársam azt mondta, hogy ez olyan, mint én valamint igaz is:


Legközelebb ugyanitt!
Csanita