Nem kell végszó

Egy- két hete furán érzem magam. Leginkább elhanyagoltnak. Ettől pedig zavart vagyok. Legalábbis szerintem ez a kifejezés áll a legközelebb az általam ismert szavak és érzelmek közül a jelenlegi állapotomhoz.

És ha már itt járunk, szabadjon megjegyeznem: érdekes egy dolog a társas érintkezés.

Elvagyok a munkahelyemen. Tényleg! A meló nem rossz, bár legtöbbször elég hajtós. Az idősek nagy része aranyos vagy legalábbis többnyire nem idegesítő a nagy részük. A főnök jó fej. Tényleg, nála jobb főnököm még nem volt. (Aput nem számítva!) A munkatársak már más tészta, de legtöbbjük vagy nagyon fasza gyerek vagy legalábbis tűrhető. Azt az egy- kettő szarkavaró rohadékot meg most inkább hagyjuk. 

Valójában a munkahelyem olyan, mint a Barátok közt! Viccesen hangzik? Nem az.

Az ember próbál túlélni egy olyan környezetben, ahol mindenki mindenkit elítél, kibeszél, lenéz. Kurva szar érzés úgy járni- kelni az emberek között és mosolyogva kívánni "Jó napot!" az időseknek, hogy igazából nem lehetsz benne biztos, hogy az iménti mosoly neked vagy rólad szólt.

Legszívesebben odaállnék eléjük és azt ordítanám:

 - Na, mi lesz?! Ne kíméljetek!

 De olyan törékeny bennem az egyensúly, amit pillanatnyilag fenn tudok tartani, hogy nem vagyok benne biztos, hogy egészben maradnék a szavak éles vágásai után is. Tehát én is hazudok. De leginkább magamnak.

Mert minden nap úgy megyek be dolgozni, hogy:

 - Jó, ezt a napot még megcsinálom, aztán holnap lehet már be sem jövök!

Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy eltelt egy hét. Kettő. Egy hónap. És én még mindig őrlődöm és egy helyben toporgok, mert haladni meg félek.

És ez még csak egy dolog lenne. Mert persze van más is. Ha csak ennyi lenne az egész, talán nem is érintene ennyire érzékenyen. De ott van az a másik. Igazából a kiváltó ok...

Egy olyan emberben (vagy pontosabban olyan emberekben) csalódtam, aki(k)ről sosem gondoltam volna, hogy fájdalmat okozn(ának)a. Mindig olyan fensőbbségesen hangoztattam:

 - Nem tud olyat csinálni, amiért megharagudnék rá!

És ez egészen addig így is volt, míg valóban meg nem történt.

Fáradt vagyok. Belefáradtam, hogy mindenért én küzdjek. Keressem mások társaságát. Kuncsorogjak egy csipetnyi figyelemért. Akkor rohadjak meg! Inkább leszek egyedül! Magányosan.

Persze egymagam is elvagyok, de mióta elkezdtem visszatérni az emberek közé, valahogy furcsán érint, ha sokáig vagyok egyedül. Keresem mások társaságát, akár a saját káromra is, csak ne kelljen hosszabb ideig magamban lennem.

Talán ez a legnagyobb baj. Hogy én is ott vagyok. Esetleg csak azért viselem el magam jobban társaságban, mert akkor nem minden rólam szól. Mert bár akárhová megyek, jön velem "Anita" is, de ott legalább háttérbe húzódik. Elbaszott egy dolog ez.

Minden egyes nap eldöntöm: ma nem fog érdekelni! Mindenki azt csinál, amit akar!

Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy már megint egy olyan társasági körben vagy annak szélén ácsorgok, ahol kényelmetlenül érzem magam. Talán csak paranoiássá váltam, de türelmetlen pillantásokat látok magam körül olyanoktól is, akikkel jóban vagyok. Olyan dolgokat mondanak, amikről nem tudom eldönteni, vajon csak viccnek szánták-e. Aztán ahogy egyszer- egyszer elmennek mellettem, végigsimítanak a hátamon vagy másfajta törődést mutatnak irányomba.

Nem tudom, talán csak meg vagyok zavarodva teljesen.

Vagy csak azért akarnak megölelgetni, hogy tudják, mekkora gödörre lesz szükségük...

Na, jó! Ez most tényleg beteg volt, De annyi baj legyen!

Nem vagyok jól. Fájok.

De ez természetesen egyéni szociális probléma és szar ügy. Csak ennyi!

Végezetül úgy gondoltam, méltó befejezéséül ennek a bejegyzésnek, megmutatom a verset, melyet fájdalmamban írtam.

Mocskos érzelmek

Miközben eljátszom, hogy minden rendben,

És hogy az életem zajlik a szokott mederben,

Tépi- szaggatja lelkem a látens fájdalom,

Melynek magamat időről- időre átadom.

Nehéz súly ez, ami húzza a vállamat,

Már látszatból sem tudom fennhordani az orromat.

A könnyek csak jönnek és mennek, olykor indokolatlanul,

Mert kísért a Múlt, a szívem pedig egyszerűen nem tanul.

Szégyellem magam, mert általában nem vagyok ilyen gyenge,

De azt hiszem eltört bennem valami, és attól félek, örökre.

Bizonytalanná váltam, mert mocskos érzelmek ezek,

Melyek erősen bennem élnek, és kényelmesen mélyre fészkeltek.

Gyűlölöm őket, mert feledésbe sosem merülnek,

Csupán folyton az erő álarca mögé menekülnek.

Össze kéne szednem magam, elvégre is ember vagyok!

De belefáradtam a harcba, az elvárások pedig olyan nagyok!

Inkább húzódnék be egy sötét, elhagyatott sarokba,

Csak ne kelljen többé visszatérnem a saját Poklomba.

2019. 02. 12. Kedd 4:35

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Szobámnak ajtajához most ért a magány

Jó ideig nem voltam. Bár mondtam, hogy így lesz.

Tudod, ha már vannak gyengeségeid és negatív vonásaid, legalább legyél velük tisztában! Ezek is kiváló fegyverekké válhatnak számodra egy nap.

Bár néha kicsit óvodásnak érzem magam az egésztől és legtöbbször az jut eszembe, hogy olyan anyuval (egy hülyével) vitatkozni, mint galambbal sakkozni...

Biztos hallottad már:

1. Felborítja a bábukat.

2. Leszarja a táblát.

3. Úgy járkál, mintha győzött volna.

... azért némi elégtételt jelent számomra, mikor a másik lába alól ki tudom rántani a talajt azzal, hogy amit ő sértésként felhoz, én könnyedén le tudom ütni azt a bizonyos labdát. Például mikor megköszönöm, hogy lehülyéz. Esetleg ha azt mondja, hogy undok vagyok, akkor a válasz: volt kitől tanulni! Bár néha fájni is tudnak ezek a kis megjegyzések, legalább van, amikor úgy tudok elsétálni a tett helyszínéről, hogy azt gondolom: nekem van igazam.

Sajnos ez leginkább akkor van így, mikor én szívom meg legjobban. Néha különösebb ok nélkül. Lehet, hogy csak én vagyok így vele? Csak én érzem azt, hogy a másik téved, mikor látszólag ok nélkül sérteget?

Néhány könnyed példa (Vigyázat, nagy szavak következnek), mint:

1. Anyu kezd:

- Már észre sem veszed, hogy milyen csúnyán beszélsz!

Válasz:

- De! És direkt van.

2. Most én kezdek:

- Csak nem tudom, hogy miért kell hülyének nézni a másikat!

- Mert hülye is vagy!

Bárki bármit mondhat, de AZTAKURVABÜDÖS, nagyon szar érzés, mikor az embert lehülyézik. Még ennyi alkalom és idő után is!

Azt hiszem, hiába jártatom a szám, senki sem fogja fel, hogy amikor azt mondom:

- Annyira szeretnék visszamenni a Start-vonalhoz és elölről kezdeni!

azt komolyan is gondolom. Kezdek visszasüllyedni abba az énembe, ami néhány hónapja voltam. Amelyik két részből áll:

1. A vidámság, mikor Klárival találkozok és elterelődnek a gondolataim vagy kiszakadok a komfortzónámból.

2. Amikor nem tudok menekülni a földi Pokolból és a teljes kétségbeesés kerülget.

Most biztos azt gondolod, hogy túlzok.

Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha így volna. És ráadásul mióta már apu sincs... Basszus, majdnem két hónap eltelt azóta!

Szétesettnek és védtelennek érzem magam. Mert az addig oké, hogy már nem teljesen volt önmaga (egy ilyen rohadék betegség bárkit kifordítana magából!), de akkor is itt volt nekem. De most?

Úgy érzem, hogy nem tartozok sehová. Az egyik oldalról a farkas, a másik két oldalról az alvó oroszlánok vesznek körül (igen, az anyámról és a nővéreimről van szó!) és én vagyok az a kibaszott bárány, aki csak rettegve várja, hogy mikor csattannak össze azok a bizonyos fogsorok.

Nem vagyok rá képes! Nem akarok mindig én lenni a békéltető, az ütköző vagy az, akin bárki átléphet vagy akit bárki akár le is taposhat!

Tudod, azt mondják, hogy túl őszinte vagyok és kimondom, amit gondolok. Hah! Jó vicc volt! Ők csak azt a felszínt kapargatják, amit engedek, hogy meglássanak. De az igazi gondolataim? Tíz szóval meg tudnám siratni a legtöbb ismerősöm a valódi gondolataimmal. Néha elgondolkodok rajta, hogy valóban megteszem. Igen! Eléjük állok, néhány szóban egyenként lerendezem őket, majd vállamra kapom a hátizsákom és már itt sem vagyok!

Esküszöm, hogy legalább egy hétig még csak lelkiismeret furdalásom sem lenne! Tényleg!

Ma (azaz, most már tegnap) két verset is írtam, de az elsőt, talán majd legközelebb mutatom meg. Most a másodiknak van itt a helye és az ideje. Sokkal jobban idepasszol érzelmileg.

Nem tudom, hogy mit is mondhatnék, elfogytak a szavak,

Egyszeriben kiszöktek a hátsó ajtón, mint a veszett vadak,

A perceket az ujjaimon számolom: egy, kettő, majd három,

És nem akar eltűnni belőlem a fájdalom, akárhogy várom.

Zavartan bámulok bele a sötétbe, nem akar jönni a fény,

Emellett nem szeretnék neked hazudni: Élni szar! Ez tény,

Igazán nem tudom, mivel helyettesíthetném a bánatot,

Hogyan téphetném le magamról ezt a rongyos kabátot?

Aztán csak jöttek és mentek az évek és én még mindig félek,

Pedig annyiszor megfogadtam, hogy ezentúl szabadon élek,

Örökre elfelejtem majd a bút, a sebzettséget, a szánalmat,

De rájöttem, nem tudom itt hagyni ezt a valótlan hatalmat.

Állkapcsom feszíti a düh, lelkemben dagad a végtelen indulat,

Csoda, hogy a szívem még ennyi idő után is egy darabban maradt,

Sírni akarok vagy ordítani, talán egyszerre csinálnám mind a kettőt,

De csak visszafojtom és gyűlik, nem tudom elhagyni ezt a lejtőt.

Magányomban, a négy fal között talán magamnak bevallom: félek!

Közben nem tudom elhinni, hogy tényleg gyáván, bujdokolva élek,

Mert nem teszek mást, őrzöm a bizalmas rejtélyt, mit senki sem sejt,

Nem akarok belnyugodni, hogy nem vagyok semmi más, csak selejt!

Titkon pedig mélyen a lelkembe vésem, karcolom a csalódottságot,

Mondd, a magamnak okozott fájdalom miatt kin vehetek revansot?

De persze nincs egyenes válasz, nem létezik számomra útmutatás,

Most gondolj bele! Hát létezik a világon ennél nagyobb képmutatás?

Most senki ne érezze magát összezavarodva, ha azt mondom, tetszik és kibaszott jó lett! Az érzések nem mindig vannak egymással szinkronban. Esküszöm, ha ennél összetettebb személyiség lennék, már skizofrénnek gondolnám magam.

Nem tudom, ha már itt tartunk, amúgy is érdekesnek találom a gondolatot. Vajon milyen lehet úgy élni, hogy sosem vagy önmagam teljesen, de mégis több vagy, mint bárki más?

Nem értem, hogy én még miért nem ragyogok, mikor ennyi sötét ember vesz körül! Komolyan!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Egyirányú út, ahová megyek

Napok óta, mit napok, hetek óta baromi nagy bennem a kísértés, hogy újra itt üljek és bepötyögjem a klaviatúrán a betűket, melyek azokká a szavakká állnak össze, amik talán éppen hogy csak, de mégis majdhogynem körülírják azt, ami bennem... rohad?

Fáradt vagyok. Az, hogy napról napra visszatartom azt a nagy rakás szart, ami bennem gennyedzik és egyre csak terjed, míg el nem sorvaszt, annyira csak nem tesz jót a lelkiállapotomnak, mint amennyire először gondoltam. És még sincs mit tenni, itthon kushadok, mert nincs választásom. Egész nap be vagyok zárva. Nincs menekvés. Nincs hová. Nincs miért. És nincs kihez.

Azt mondod, hogy mindig van választás? Baromság! Ne gyere nekem az idealista szövegeddel! Amikor még volt választásom, én bujkáltam önszántamból. Mikor még volt választásom, csak azt hittem, hogy szétesett a világ és nincs mihez kezdhetnék. De most?!

Ismered azt a szófordulatot, hogy: összeszorul a torka valakinek? Hülyeség! Legalábbis nálam tuti, hogy nem ez történik. Úgy érzem vaspántok feszítik a torkom és az állkapcsom, míg már csak felületesen tudom kapkodni a levegőt és még sem jutok hozzá rendesen. Kurva szar érzés és én mégsem tudok ellene semmit sem tenni. Időnként csak úgy rám tör és egyszer csak azt veszem észre, meredten bámulok fölfelé, míg az arcomon könnyek, torkomban a levegő illúziója, míg mellkasom ég a visszafojtott/ ki nem ejtett szavak, el nem engedett fájdalom terhétől.

Siralmas? Szánalmas? Talán.

Dehát az ember előbb- utóbb csak besokall a sok tettetett jókedv és elrejtett sérelem kusza virágától, ami ideig- óráig marha szép és rohadt illatos, míg aztán az egész egy bazi nagy fojtogató és tüskés indává nem változik, mely a kétségbeesés fortyogó és bűzlő mételyébe ne ránt.

Csak a napokban jöttem rá valamire. Most, mikor néha azt érzem, hogy kezdem unni az olvasást. És tényleg csak ritkán jut eszembe a gondolat, hogy unatkozok, de lehet csak nem a megfelelő könyvekhez jutok hozzá mostanában...

Fasz se tudja.

Anno, mikor az olvasást elkezdtem, nagyon fájt. Szar, értéktelen és egy kétbalkezes rohadéknak éreztem magam, aki semmiben sem jó. Nem voltak különleges kapcsolataim (a szülőkkel kurvára nem voltam jóban, max. néha apuval volt egy-egy jobb napunk, a két nővérem szart a fejemre, élték mind a saját életüket. A barátaim, háááát... Fasz se tudja. A legjobb barátnőmnek hitt csaj elköltözött és nem igen tartottuk - most se tartjuk - a kapcsolatot, a többiek pedig... Zavaros. Voltak barátaim, akikkel voltak közös témáink, de az egész csak arra volt jó, hogy az ember ne forduljon totál magába és csavarodjon be.), nem volt senki, akire rábízhattam magam és akiért én is megtehettem ugyanezt. Aztán egy nap elkezdtem olvasni. Csak hogy mindezt a nagy rakás szart kizárhassam. És kurva jó érzés volt. Őszintén. Aztán mikor véget ért a könyv, kétségbeestem és nem tudtam magammal mit kezdeni. Hát belekezdtem egy másikba. Majd még egybe. Aztán egy újabba. Mániákusan faltam a betűket, melyek megnyugvást, élvezeteket, kalandokat, egyszersmind érzelmeket hoztak az életembe. És ez kurva jól működött éveken keresztül. Aztán valami az érettségire való felkészülés közben megváltozott. Én változtam meg.

Betört az életembe Klári (igazából négy éve osztálytársak voltunk már ekkorra, de hát sosem voltam egy túl nyílt ember, még ha mások annak is gondolnak. Nekem jó idő kell, mire bárkiben is annyira meg tudok bízni, mint benne. Még a tesóim se tudnak rólam annyi mindent, mint Klári. Mert mint már említettem, ha valakit nem érdekel a nyomorom, nem fogom vele zavarni!), és a könyvek lapjai kicsúsztak a kezeim közül. Nem bírtam magamat rávenni, hogy leüljek és olvassak. Semmit. Még a kedvenc könyveimet sem. Persze továbbra is megnéztem őket a kirakatokban, továbbra is beszélgettem a könyvekről, de valahogy eltávolodtam ettől a világtól.

Ez az időszak több, mint két év volt, melynek nagy része leginkább egy álomnak, vagy illúziónak tűnt. Szerettem suliba járni. Dolgozni. Eljárni csavarogni. Trécselni, inni, kapcsolatot tartani a többiekkel, egyszóval élveztem. Szerettem az életet.

Aztán véget ért ez az egész.

Levizsgáztam, egy héten belül bekerültem a szerződéses munkahelyemre, ahol az azt megelőző nyáron gyakorlatosodtam. Aztán kezdődött az egész elölről. Ok nélkül (amúgy megvolt az oka, csak mindenki hisztisnek titulált volna miatta a környezetemben) leesett a vércukrom, spontán érzelmi hullámvölgyeim lettek, a kapcsolataim szálai elvékonyodtak, egy részük el is szakadt, otthon is minden tönkrement.

2016. ősz: elkapott a vágy, hogy újra olvassak. Újra menekülni akartam. És meg is tettem.

A decemberi fizetésből vettem egy új tabletet és ami csak a kezem ügyébe akadt (többnyire a régi kedvenceim, amik több, mint két évig a gépen pihentek), azt elolvastam és újra ott találtam magam, hogy elmegyek a melóba (immár suli nélkül), aztán, miután hazaérek kiégve és majd mindennap több óra túlórától terhelten (amit nem mellesleg ki se fizettek. Éljen az órabér és a méltányos juttatások kora!), azonnal olvasni kezdek, ami nagyjából hajnali 2-ig tart, hogy aztán 6-kor kikeljek ismét az ágyból, hogy egy újabb nagy adag szaros palacsintával kecsegtető nap elé nézzek.

Amikor tavaly tavasszal kirúgtak (közös megegyezés? Ugyan! Amint lejárt pályakezdői, meg szakmai, meg a fasz tudja még milyen támogatásom, már meg is szabadultak tőlem. Szép kifejezés a közös megegyezés, csak ha a főnök felhív az irodába, hogy aláírd a papírt, amit Ő már kegyeskedett ELŐRE aláírni (ami nem mellesleg akkora bunkóság, hogy a mai napig leszakad az én pofám, helyette is!), az nem közös megegyezés, hanem egyszerű elbocsátás. Hiába hallottam a cégen belül pletykákat és hiába tudtam magam lelkiekben felkészíteni előre, azért csak szar érzés volt. És bár elkapta a főnök a könnyben úszó szemeim látványát (a rohadéknak még volt pofája meglepődni!), mégsem sírtam. Összeszedtem magam és egyenes derékkal, felemelt fejjel hagytam el a helyet aznap.

És ekkor kezdődött az újabb bujkálás. Úgy éreztem, elbuktam. Mert valójában ez is történt, hiszen én szerettem ezt az egészet! Bassza meg, talán még most is szeretem. Csak hát olyan szarul érzem magam a mai napig, ha valaki megkér, hogy ezt mag azt csináljak meg neki, mert úgy érzem, én ehhez kevés vagyok. Gyenge. Selejt. Egy nagy rakás katasztrófa.

" - Lehet. Nem tehetek róla, de mégis úgy érzem, mintha valahogy... elbuktam volna.

  A bűntudat folyton ott motoszkált bennem, akár egy rossz álom, amitől képtelen szabadulni az ember."

Erica

Én is így éreztem. Most is így érzem. Az, hogy időnként minderről elfeledkezem, az olyan, mint egy képlékeny tükörkép, mely mikor széthasad és köddé válik, csak még nagyobbat dob rajtam, hogy minél magasabbról zuhanjak alá. Közel másfél hónap telt el az elbocsátásom óta, mire bárki is egy olyan dolgot mondott, ami bár nem segített talpra, de legalább nem hagyott többé tétlenül a padlón heverni.

Klárival és Katival névnapi/szülinapi összeröffenést tartottunk, mielőtt Kati kimegy Amerikába tapasztalatszerzés miatt. Aznap először bőgtem úgy istenigazából előttük. Elvégre Anita, a fasza csaj, a kemény gyerek, a nagyszájú, a védelmező, az rohadék, a ... az érzéketlenség álcája mögé bújt Anita nem sír. Mások előtt meg végképp nem. Aztán a következő szavak estek ki a számon:

 - Csak most, hogy már nem vagyok hasznos, úgy érzem, nincs jogom semmibe se belepofázni. Hogy kényelmetlen másoknak a jelenlétem. Hogy én...

Szégyen, nem szégyen, nem tudtam folytatni. Kati fejezte be helyettem.

 - Nem vagy a terhünkre!

Ember ilyen szépet még nem mondott nekem addig a napig. Míg élek, nem fogom elfelejteni! És valami hasonlót érezhetett Erica is, mikor Blake a következő szavakat mondta neki:

"Blake lepillantott rám. - Nem elbuktál, hanem tanultál."

(Meredith Wild - Rád kattanva sorozat, 5. könyv, részlet).

Csak hát eltelt egy év és én hiába próbálkoztam, nem sikerült visszakerülni a mókus kerékbe. Egyre csak halogattam és halogattam. Ezután az én egészségem is leromlott, meg apué is. Aztán apu még tovább romlott és én itthon maradtam vele. 24 órás szolgálatban őrködök és még csak elmenekülni sem tudok. És annyira ég a pofám, mert egyszerre érzem magam önzőnek és teljesen kisajtoltnak. Egyszerre akarok torkom szakadtából üvölteni és a sarokban meghúzódva észrevétlennek maradni. Gyűlölöm ezt az érzést. Mikor lesz már vége?

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Miért fáj?

Annyira furcsa, hogy a jókedvért keményen meg kell dolgozni, míg a rossz kedv egy pillanat alatt elérhető és igazából nem kerül semmibe, csak szóba kell állnod az embertársaiddal. Aaaaaaah! Nincs kedvem ehhez az egészhez. Fárasztó!

A mai nap nem indult rosszul! Ezt ki kellett, hogy jelentsem. Sőt! Kimondottan jó volt a napom. Egy ideig!

Az unokaöcsémmel legóztunk, játszottunk és hülyéskedtünk. Csokit ettünk. Játékosan civakodtunk. És nem akartam otthagyni, mikor sírva kért, hogy maradjak még játszani, de haza kellett mennem, sajnos. Pedig szívesen maradtam volna még. Elvégre Ő az egyik legfontosabb személy nekem, még ha néha gyűlölettel határos veszekedésekig is fajulnak az egymás ellen irányított bosszantásaink. Régen is fontos volt nekem. De régen valaki más állt hozzám ilyen közel.

De minden olyan hat hónapja baszódott el. Vagy ha korábban, akkor csak én nem vettem észre.

Egykor az életem tűrhető volt apám közelében. Nem is. Imádtam! Még azt is elnéztem neki, hogy tök feleslegesen ráncigál magával olyan helyekre, amik halálra untatnak vagy csak szimplán utálok.

Különös érzés volt, mikor először rádöbbentem, hogy a számomra legkedvesebb ember letesz rólam. Olyan hirtelen és gyorsan történt. Szinte egyik pillanatról a másikra. Mert ezzel kezdődött. Minden azzal kezdődött, hogy el kezdett szarni a fejemre és egy idő múlva erre válaszolva, elhatárolódtam tőle érzelmileg.

Vicces, mert évekkel ezelőtt meg mertem volna esküdni rá, hogy az életemet is adnám azért az emberért, aki a legnagyobb támaszom volt. Ma azonban? Nem bírok megmaradni a közelében. Egykor ő volt a ritka kivételek egyike, akinek el bírtam viselni az érintését. De most? Ha hozzáér a bőrömhöz, késztetést érzek, hogy meleg szappanos vízzel kezet mossak, mert rosszul érzem magam már csak attól is, hogy egy négyzetcentiméter nagyságú felületen érintkeztünk. Nem vicc! Kényszeresen kezet kell mosnom miután fizikai kontaktusba lépünk, mert úgy érzem, a bőrömet is képes lennék lenyúzni különben.

Régen is gyűlöltem, mikor rám telepedett, főként érzelmileg. Én azonban csak naivan bólogatva hallgattam a jó tanácsokat, amiket mások kérve-kéretlenül adtak. Rá kellett jönnöm azonban, hogy nem naiv voltam, csak szimplán hülye. Ennyi!

Most, mikor már pontos rálátásom van néhány dologra, már bánom, hogy önként vettem magamra a szemellenzőt és boldogan dalolva, vakon elfogadtam olyan helyzeteket, amik így utólag szemlélve, elég erős intő példák lehettek volna számomra. Hát, utólag okos az ember!

Mindent máshogy csinálnék, ha lenne rá esélyem. Mindent. Mert igazából kb. bármi jobb lenne annál, mint ami most van. Mert beleragadtam egy olyan helyzetbe, ahonnan nincs menekvés.

Tudom, tudom. Mindig van másik út. Persze. De most nincs, ha csak nem akarok hajléktalan csavargóvá válni, aztán az utcán lehelni ki a lelkem. De technikailag teljesen mindegy, hogy melyik utat választom, mert így meg nem halok éhen, de egy kibaszott rabszolga vagyok a saját otthonomban és csak a csodában reménykedhetek. És erről egy igazolt, törvényesített papírt is bármikor fel tudok mutatni. Mármint arról, hogy rab vagyok ott, ahol már vendégnek lennem sem volna szabad.

Csúnya, ugye? Nem érted és elborzaszt, amiért ilyen ocsmány dolgokkal vádolom a számomra egykor oly fontos személyt. De be kell vallanom valamit, mert szétszaggat, ha nem mondhatom el:

n e m   é r z e k   s e m m i t !

Abszolút semmit, ha csak azt nem, hogy lassan sorvad a lelkem az elnyomás alatt, amit egykor örömmel vállaltam, most pedig szinte kicsinál.

Ha most ránézek arra az emberre, akit egykor istenítettem, aki nemzett, az apámra, nem érzek semmit. Valamilyen szinten nem értem. Fogalmam sincs, hogy hogyan fajuhattak el így a dolgok. Keserédes az egész. Mert egy részem majd meghal, hogy visszatérhessen azokba az időkbe, mikor még mindent a látszólagos béke lengett körbe, míg a másik felem vadul rángatja a láncokat, amik egyre szorosabban és halálosabban fojtogatják.

Klári mindig azt mondja, hogy akkor "döntötte el" azt, hogy mindig, feltétel nélkül barátok leszünk, mikor kiálltam mellette. Mikor mindenki más hátat fordított neki. Vicces. Mert én nem érzem nagy dolognak azt, hogy a szerintem megfelelő oldalra álltam, mikor választanom kellett egyet az ösvények közül.

Ezt csak azért hoztam fel, mert könnyed magyarázattal szolgál arra, amit most mesélni szeretnék neked.

Nem emlékszem pontosan, hogy mikor tudtam meg, de már tisztában vagyok vele egy ideje:

nem kívánt gyerek voltam. Sőt! Enyhe kifejezés. Olyan szinten voltam nem kívánt, hogy amikor kiderült, hogy anyu terhes, injekciót vetetett fel, hátha megszabadul tőlem. Aranyos, nem?

Aztán olyan két, két és fél éve újabb csomó került a bizalmam fonalára (Az apróbb dolgokat átugrottam, mert azokból is van bőven!).

Úgy kezdődött, hogy apu rákapott a piára. Nem kell sokat beleképzelni, mert nem lett alkoholista, de egy idő múlva már zavart, hogy naponta, másnaponta boltba szalajtott a két literes olcsó fröccs alapanyagért, amit aztán egymaga tüntetett el. Egy idő múlva, mikor megelégeltem a dolgot, megmondtam neki, hogy ellenzem a dolgot. Idézem:

 - Nem akarom végignézni, ahogy négykézláb mászol be a házba!

Tudni illik odakint a műhely magányát használta ki arra, hogy kedvére ihasson, ahogy neki tetszik. Mert nekem például egyáltalán nem tetszett. De elfogadtam, ha neki így jó, hát legyen - gondoltam akkor.

Persze csúnyán összevesztünk, mert hiába volt a betegsége kialakulása előtt több, mint száz kiló és hiába volt anno vagány, eleven kölyök, egy hisztis nő lelke lakozik és lakozott mindig is benne, ameddig csak vissza tudok emlékezni. Szerintem innen ered, hogy a kemény srácok, a törhetetlen férfiak imponálnak jobban nekem, mert a másik alternatíva, amit apun keresztül tapasztaltam, a frászt hozza rám! Na, de visszatérve az akkor történtekre:

Aznap már nem beszéltünk. Mert mi nem az a fajta család vagyunk, akik megbeszélik a problémákat! Nem! Mi csupán kussba vágjuk magunkat és a jó öreg, "majd elmúlik" taktikához folyamodunk. Ami egy szinten undorító, de én ezt láttam egész életemben, ezt ismerem. Ezért esik olyan nehezemre kimondani a legfontosabb szavakat, mint Szeretlek, Köszönöm, Sajnálom!

Ez van!

Másnap azonban úgy tűnik, a Sors az én oldalamra osztott szerencse (vagy épp balszerencse, nézőpont kérdése) lapokat, mert apu olyan szinten beivott, hogy a lakásba ugyan bejutott, de a konyhában elvesztette az egyensúlyát és nem bírt felkelni egymaga (Nos ennek több oka is volt, de most csak az ivásos részre koncentráljunk, oké?). Anyu erre kirobogott a konyhába és éktelen ordítozásba kezdett. Végignézte, ahogy igyekszem legalább egy székre felrángatni apu félig öntudatlan testét, miközben meg sem próbált segíteni. És ez még csak egy dolog volt. Mert az akkori szavai leperegtek rólam, de most, hogy úgy érzem apu valóban elárult, már égetik a belsőm. És fáj a saját ostobaságom, mert elég erős intő jel volt a jövőre nézve, amely most, ebben a pillanatban is történik. Dehát mondtam már, hülye vagyok! Ez van!

 - Azt az embert véded, aki még csak be se jött a kórházba, mikor születtél! Ott volt mindkét testvéred születésénél. De a tiédnél? Inkább elment a kocsmába és csak másnap jött be! Ennyire szart le téged! De akkor védjed csak! Megérdemlitek egymást!

Akkor ezek a szavak nem sebeztek, mert nem tulajdonítottam jelentőséget nekik. De most? Mikor már túl vagyunk azon, hogy eltaszított magától? Azok után, amit az utóbbi időben velem csinált? Nem megy. Képtelen vagyok csak úgy vakon tovább folytatni mindent ugyanúgy, mint eddig. Nem lehetséges. Nem vagyok rá képes.

Az utóbbi hónapok megterhelőek voltak. Főképp érzelmileg. De nem ez a magyarázata annak, hogy képtelen vagyok tovább ezt csinálni. Nem igazán tudom megmagyarázni. Talán nem is lehet.

A szeretetem feltétel nélküli volt. De egy idő után a bolond is megtanul okosan gondolkozni, ha kényszerítik. Úgy hiszem velem is ez történt.

Apu azt hiszi, azért fordultam el tőle és hagyom magára, mikor rám akar támaszkodni, mert nem vagyok hajlandó segíteni neki, most, hogy legyengült és ágyhoz van kötve. De ez nem igaz! Anno a lábamat odaadtam volna azért, hogy fele olyan erős lehessen, mint egykor volt. És komolyan is gondoltam! Jézusom! Egy részem még most is hajlandó lenne feláldozni magát helyette.

De többé akkor sem tudok meglenni a közelében. Még akkor sem, ha a kórházban fekszik jelenleg, napi fél órát vagyunk egymás közelében és többszöri áttétes rákkal próbálják kezelni.

Mert többé nem vagyok hajlandó hazudni magamnak. Én már lemondtam róla és akkor sem akarnám újra azt a kapcsolatot, ami egykor összekötött minket, ha lehetőségem lenne ismét birtokolni.

Fáj. De azzal nyugtatom magam, hogy nem én akartam így.

Istenem! Annyira szeretnék újra a Start vonalhoz állni és egy másik játékba kezdeni. Egy olyanba, ahol legalább várnak, mint ahogy azt minden gyerek megérdemli. Ha terv szerinti a születése, ha véletlen.  

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

A sötétben senki se láthat

Vonzódok a sötét dolgokhoz.

Amik kétségbeesést, döbbenetet és rettegést hoznak. Amitől legszívesebben az ágy alá bújnál. Ami olyan rettentő szorosan markolja a mellkasod és szapora verdesésre készteti a szíved.

Szeretem a sötétet. Ahogy a félelmet és a hozzá tartozó idegességet is. Én is megijedek olykor. De olyan mély vonzást érzek a nem normális, megfeneklett dolgokhoz, hogy szinte nincsenek rá szavak. 

Van, hogy a filmekben a gonosznak szurkolok, mert... Nem tudom! Szimpatikusabb, vagy mi fene! Nem azt mondom, hogy szeretem, hogy embereket ölnek a gyilkosok, vagy gyerekeket visznek el a zsákos és cukros bácsik, de ha nem lenne miért tartani a sötéttől, az éjszakától, saját magunktól, akkor az ember úgy érezné túl egyszerű a világ.

Furcsa. 

Mikor mással/másokkal vagyok egy elhagyatott, sötét helyen, ideges vagyok. Úgy érzem, bármikor ránk ronthatnak és védekeznünk kell, menekülni. Meg kell védenem a mellettem állót!

Mikor egyedül vagyok?

Nem zavar semmi. Sem az, hogy valaki mögöttem halad a kihalt utcán, sem az, hogy megáll mellettem egy autó. Egykedvűen bámulok az illetőre/járműre és megyek tovább utamra. Talán mert sosem féltettek komolyabban vagy mert belőlem hiányzik a késztetés, de szinte várom, hogy az adrenalin száguldozzon a véremben.

Néha elképzelem, hogy valaki odajön hozzám és megpróbál keresztbe tenni nekem. Hogy rám támad vagy ellenségesen lép fel ellenem. Mert akkor lenne okom rá, hogy eltörjem az orrát, kezét, bármijét. Láthatom, ahogy vonaglik a kíntól és hallhatom mámorítóan édes ordítását.

Bevallom. Rengeteg elfojtott agresszió dolgozik bennem. De pont erre jók ezek az agyamban levetített szimulációk. 

Ártatlant vagy gyengébbet sosem bántanék. Helyesbítek. Gyengébbet is bántanék, ha meg lenne rá az okom. Bár ahhoz nyomós ok kellene. Sosem szerettem a felesleges erőszakot. Hm...

Sosem szerettem azt az erőszakot, amikor védtelent bántanak. Gyűlölöm, mikor az szenved, aki nem tud visszaütni. És gyűlölöm a gerinctelen férgeket is, akik ezt kihasználják.

Egyenlő esélyek mellett? Nem tud zavarni. Mindenki úgy teszi tönkre/öleti meg magát, ahogy jól esik. Nincs hozzá közöm. Nem érdekel.

De most is buzog bennem, rángatózik az indulat, mikor egy-egy emlék elmémbe lép mocskos cipőtalpával. És gyűlölöm, hogy nem tudok segíteni, mert nem engedik. Hogy nem tehetek semmit! Lány vagyok! Így csak meghallgathatom az elbeszélést, foghatom a másik kezét és megkísérelhetem megnyugtatni. Ilyenkor aggodalmammal és megértésemmel, törődésemmel próbálom elnyomni az engem belülről rágó dühöt.

Lecsukódik a szemem. Nagy levegőt veszek. Elrendezem magamban éledező ösztöneimet. Visszafojtom a késztetést, hogy kitekerjem a rohadék nyakát. Kiegyenesítem a tettre kész, ingerektől meggörbült ujjaimat. Megrázom túl merev testem. Torz álarcba húzódó arcom, mely nem áll messze a nyálcsorgató vicsorítástól, ellazítom. Kifújom a levegőt. Felnyitom a szemem.

Ezek után el tudom hitetni az emberiséggel, hogy rendben vagyok. Hogy nincs ok aggodalomra.

Pedig van!

Mert minden egyes alkalommal, mikor felelevenítem ezeket az emlékeket, odabent tovább szaggatom a normalitás álarcát. Mélyre fúrom meghosszabbodott, kés élességű karmaimat és várok. Mert eljön az én időm. Egyszer a kezeim nem rángatóznak majd tovább idegességemben, mert kielégíthetik a vágyaikat. El fogom kapni azt a mocskot. Csak legyen meg a tökéletes alkalom. Nem fogom elengedni, mielőtt végleg össze nem törném. Mosolyogva nézem majd fájdalmát, kacagva élvezkedem majd sikolyain és megbecsülöm majd minden egyes nyüszítését. 

Nem vagyok kegyetlen! Sosem éreztem a késztetést, hogy valakit azért bántsak, hogy nekem jól essen. De mindig is élveztem a Végzet Asszonya szerepet.

Nem Istent akarok játszani. Nem lenne nekem való munka. Az Ördög tevékenysége mindig is jobban foglalkoztatott. Mert mikor eljön az én időm is, lepacsizok a patás öreggel és önként ugrok az üstbe. 

Néhány dologgal rászolgáltam, hogy a fortyogó katlan új lakója legyek, nem kerülhetem el. És nem is akarom. De addig is, mikor ki kell majd állnom az enyémekért?

Minden pillanatát élvezni fogom!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

A Boldogság és én nem jöttünk össze sohasem

Szeretem a piros színt.

Megnyugtató számomra, ha ezzel a színnel veszem magam körül. Magamra öltöm, belemártózom, magamba fogadom. 

Egyszerre jelentheti a vágyat, a gyűlöletet, a szeretetet és a veszélyt. Izgalmas, dinamikus szín, mely szélsőséges érzelmeket és különös gondolatokat ébreszthet.

Nem tudom, pontosan mikor kezdtem el szeretni. Néhány éve.

Gyerekkoromban a kék volt a kedvenc színem. Lázadó időszakomban a fekete és az ezüst nyújtott számomra megnyugvást. Továbbra is szeretem ezeket a színeket. De ma már a piros ural mindent a világomban.

Mikor dühös vagyok, mikor jól érzem magam a bőrömben, mikor szomorú vagyok, mikor csalódok, bosszankodok, elmélkedek, viccelődök, szorongok, mikor mindent érzek, minden túl intenzív, mikor csak a semmi ölel magához. 

Zárkózott ember vagyok többnyire. Nem mondom ki a szükséges szavakat, itt maradnak bennem. Le vannak láncolva. Szinte már nem is mocorognak. Furcsa, érthetetlen dolgokként kavarognak és minél inkább szeretném őket elérni, annál mélyebbre süllyednek.

Valahogy olyan végtelenek és kiszámíthatatlanok, mint a vörös szín.

Szeszélyesen tekeregnek a vörösként villódzó szavak bennem és úgy csúsznak, mint a nedves angolna. Mert egyszerre nyomasztanak és tesznek élővé.

Néha nem tudok kitörni ebből a cellából. Már megint csak én vagyok itt egyedül. Az egyik sarokban ülök és nézem a padlón terjengő, mély vörös, lassan bordóba váltó tócsát, melyet az elkésett szavak halála okozott. Csörgetem a láncokat, a bádog bögre törött füllel hever a fenséges semmi közepén. Túl erősen húztam végig a rácsok mentén. De mégis túl kevéssé, ahhoz, hogy bárki is meghallja.

Kiálthatnék, de a hangom eltűnt összeszűkült, kiszáradt torkom felé haladva félúton. Elvetélt gyermek csupán, melyet jó akarattal és törődéssel indítottak útra, csak valami félúton elromlott. Megakadt kötéllel, kiszakadt zsákkal a hátán vánszorog csupán egyre magasabbra és magasabbra, de a céltól néhány lépésnyire ijedt gyermekként húzódik vissza és elfelejti, hogy vannak dolgok, amiket meg kellene tennie.

Végül visszafordul, szaporán szedi a lábát a gyávaság ösvénye felé. Ez az ösvény is vörös. A kétség és a fájdalom festette ragyogó pirosra. Ez lakozik most bennem is. A fényes, csábító piros, mely egyszerre vonzz és ijeszt halálra.
Én magam vagyok a piros.

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Himnusz a Nyárhoz

Az az ember, aki kitalálta, hogy a tél, meg a hideg olyan hű, de jó, az vagy nem fával tüzelt, vagy csak simán nem volt százas.

De most őszintén, hó, jég, csúszkálás, esések, késések, vastag és meleg ruhák, átázott cipők, lehetetlen közlekedés, fagyhalál. Ebben mi olyan jó?

Persze amikor a meleg, kényelmes kanapén vastag takaró alatt fekszel és nézed a kinti szűz hót, kezedben illatozó forró csoki, a szobában pedig narancs és fahéj illata terjeng, szép az élet.

Csak aztán egyszer elfogy a forró csoki, meg kéne egy kis kenyér, esetleg munkába is el kell jutni. Na akkor jön a szívás! 

Az utak jegesek, a tegnapi fehér hó helyén fagyott és mocskos latyak van csupán. Ha autóval közlekedsz, aránylag jó helyzetben vagy. Csak fél órát késel, az agyvized elforr a 20 km/órás sebességtől, minden pillanatban megfeszült izmokkal kell figyelned, vajon mikor csúsznak meg a kerekek. A hideg miatt magadra kapkodott meleg holmi pokoli tűzzé változtatja a benti hőmérsékletet, de ha lejjebb állítod a fűtést a kocsiban, akkor az arcod és a kezed fagy le.

Ha gyalog vagy, csak arra kell figyelned, hogy ne ess el a jégpáncéllá változó járdán és idejében kelj át az úttesten, mert a kocsiban ülő, aki általában nem akar átengedni a zebrán, most meg állni sem nagyon mer a csúszós úton.

És ha biciklivel vagy?

Tegnap reggel úgy indultam útnak, hogy még nem esett le a hó. Hideg volt, de semmi extra. Ez után gyalog el kellett jutnom A-pontból B-be, ami szintén nem okozott gondot. 

Aztán leesett a hó!

Majdnem egy éve nem buszoztam, de most hálát adtam még a tolakodós öregasszonyokért is, mert azt jelentette, hogy ameddig őket kell eltűrnöm, legalább addig sem fagy le a lábam, ahogy a havon átküzdöm magam.

Ezután újra sétáltam, este pedig biciklivel mentem haza. Amíg csak toltam a hóban, a kerekek nagyjából a homokban való biciklizés nehézségi szintjét prezentálták. Ja! Aztán felszálltam és nekiindultam! Vagy legalábbis próbálkoztam a haladás látszatát kelteni...

Az általában jámbor jószágként kezelhető kerékpár szinte egy megbokrosodott ló hevességével csúszkált. Egyszer még ki is csúsztak alólam a kerekek, de legalább nem estem el. Na, nem mintha olyan sok választott volna el tőle!

Jó, jó!

Bevallom, ha úgy alakul, szeretek én is jégkorcsolyázni, vagy baromkodni a hóban, de ez a késztetés olyan ritka, ami jó, ha három évente egyszer támad meg. Tehát:

Most komolyan, mi olyan jó ebben? Biztosra veszem, hogy gyerekként megvolt a maga varázsa és biztos klassz volt szarrá fagyni hógolyózás és hóember építés közben, de ma?

Ma már csak nyűg, amit túl kell élni, hogy az ember még jobban tudja értékelni a tavaszt és a nyarat.

Hiszen nincs is jobb érzés, mikor az első tavaszi szellő bekúszik az ember orrába és magával hozza a megújulás és az első tavaszi virágok illatát.

Legközelebb ugyanitt!

Csanita