Nem kell végszó

Egy- két hete furán érzem magam. Leginkább elhanyagoltnak. Ettől pedig zavart vagyok. Legalábbis szerintem ez a kifejezés áll a legközelebb az általam ismert szavak és érzelmek közül a jelenlegi állapotomhoz.

És ha már itt járunk, szabadjon megjegyeznem: érdekes egy dolog a társas érintkezés.

Elvagyok a munkahelyemen. Tényleg! A meló nem rossz, bár legtöbbször elég hajtós. Az idősek nagy része aranyos vagy legalábbis többnyire nem idegesítő a nagy részük. A főnök jó fej. Tényleg, nála jobb főnököm még nem volt. (Aput nem számítva!) A munkatársak már más tészta, de legtöbbjük vagy nagyon fasza gyerek vagy legalábbis tűrhető. Azt az egy- kettő szarkavaró rohadékot meg most inkább hagyjuk. 

Valójában a munkahelyem olyan, mint a Barátok közt! Viccesen hangzik? Nem az.

Az ember próbál túlélni egy olyan környezetben, ahol mindenki mindenkit elítél, kibeszél, lenéz. Kurva szar érzés úgy járni- kelni az emberek között és mosolyogva kívánni "Jó napot!" az időseknek, hogy igazából nem lehetsz benne biztos, hogy az iménti mosoly neked vagy rólad szólt.

Legszívesebben odaállnék eléjük és azt ordítanám:

 - Na, mi lesz?! Ne kíméljetek!

 De olyan törékeny bennem az egyensúly, amit pillanatnyilag fenn tudok tartani, hogy nem vagyok benne biztos, hogy egészben maradnék a szavak éles vágásai után is. Tehát én is hazudok. De leginkább magamnak.

Mert minden nap úgy megyek be dolgozni, hogy:

 - Jó, ezt a napot még megcsinálom, aztán holnap lehet már be sem jövök!

Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy eltelt egy hét. Kettő. Egy hónap. És én még mindig őrlődöm és egy helyben toporgok, mert haladni meg félek.

És ez még csak egy dolog lenne. Mert persze van más is. Ha csak ennyi lenne az egész, talán nem is érintene ennyire érzékenyen. De ott van az a másik. Igazából a kiváltó ok...

Egy olyan emberben (vagy pontosabban olyan emberekben) csalódtam, aki(k)ről sosem gondoltam volna, hogy fájdalmat okozn(ának)a. Mindig olyan fensőbbségesen hangoztattam:

 - Nem tud olyat csinálni, amiért megharagudnék rá!

És ez egészen addig így is volt, míg valóban meg nem történt.

Fáradt vagyok. Belefáradtam, hogy mindenért én küzdjek. Keressem mások társaságát. Kuncsorogjak egy csipetnyi figyelemért. Akkor rohadjak meg! Inkább leszek egyedül! Magányosan.

Persze egymagam is elvagyok, de mióta elkezdtem visszatérni az emberek közé, valahogy furcsán érint, ha sokáig vagyok egyedül. Keresem mások társaságát, akár a saját káromra is, csak ne kelljen hosszabb ideig magamban lennem.

Talán ez a legnagyobb baj. Hogy én is ott vagyok. Esetleg csak azért viselem el magam jobban társaságban, mert akkor nem minden rólam szól. Mert bár akárhová megyek, jön velem "Anita" is, de ott legalább háttérbe húzódik. Elbaszott egy dolog ez.

Minden egyes nap eldöntöm: ma nem fog érdekelni! Mindenki azt csinál, amit akar!

Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy már megint egy olyan társasági körben vagy annak szélén ácsorgok, ahol kényelmetlenül érzem magam. Talán csak paranoiássá váltam, de türelmetlen pillantásokat látok magam körül olyanoktól is, akikkel jóban vagyok. Olyan dolgokat mondanak, amikről nem tudom eldönteni, vajon csak viccnek szánták-e. Aztán ahogy egyszer- egyszer elmennek mellettem, végigsimítanak a hátamon vagy másfajta törődést mutatnak irányomba.

Nem tudom, talán csak meg vagyok zavarodva teljesen.

Vagy csak azért akarnak megölelgetni, hogy tudják, mekkora gödörre lesz szükségük...

Na, jó! Ez most tényleg beteg volt, De annyi baj legyen!

Nem vagyok jól. Fájok.

De ez természetesen egyéni szociális probléma és szar ügy. Csak ennyi!

Végezetül úgy gondoltam, méltó befejezéséül ennek a bejegyzésnek, megmutatom a verset, melyet fájdalmamban írtam.

Mocskos érzelmek

Miközben eljátszom, hogy minden rendben,

És hogy az életem zajlik a szokott mederben,

Tépi- szaggatja lelkem a látens fájdalom,

Melynek magamat időről- időre átadom.

Nehéz súly ez, ami húzza a vállamat,

Már látszatból sem tudom fennhordani az orromat.

A könnyek csak jönnek és mennek, olykor indokolatlanul,

Mert kísért a Múlt, a szívem pedig egyszerűen nem tanul.

Szégyellem magam, mert általában nem vagyok ilyen gyenge,

De azt hiszem eltört bennem valami, és attól félek, örökre.

Bizonytalanná váltam, mert mocskos érzelmek ezek,

Melyek erősen bennem élnek, és kényelmesen mélyre fészkeltek.

Gyűlölöm őket, mert feledésbe sosem merülnek,

Csupán folyton az erő álarca mögé menekülnek.

Össze kéne szednem magam, elvégre is ember vagyok!

De belefáradtam a harcba, az elvárások pedig olyan nagyok!

Inkább húzódnék be egy sötét, elhagyatott sarokba,

Csak ne kelljen többé visszatérnem a saját Poklomba.

2019. 02. 12. Kedd 4:35

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Még annyi mindent mondanék, de várnak rám a Semmiben

(Bocsánat, valamit legutóbb elszámoltam, ugyanis, több, mint 30 bejegyzés volt. De annyi baj legyen!)

"Ennyi volt. Elmentem, és ha nem hiszed el, csak számold a napokat, amikor már nem vagyok itt. Amikor nem csöng a telefon, mindig én leszek az, aki nem hív."

Fannie Flagg

Ezzel a nappal hivatalosan is lezárul az idei évi gyászhónap. Annyi mondanivalóm lenne még Héráról. Annyi emlék. Annyi el nem mondott pillanat. De nem tehetem meg - magammal szemben sem -, hogy mindent felelevenítek, mert úgy érzem, nem maradna semmim.

Négy éve ment el, és még mindig pokolian fáj. Van, hogy éjszaka öntudatlanul sírni kezdek. Csak forgolódok és minél inkább próbálom figyelmen kívül hagyni a múltat, az annál erőszakosabban tolakszik az életembe. Nem kérdezi, hogy alkalmas-e, hogy megfelelő-e az időpont. Csak kopogás nélkül rám töri az ajtót, és amikor kiélte rajtam a perverz vágyait és ismét jól kifacsart, továbbmegy. Egy köszönő szó, vagy bármi egyéb nélkül.

Fáj. Annyira fáj. És én semmit nem tudok tenni ellene.

Amikor Héra halálának féléves évfordulója volt, írtam két verset. Ide csak egyet fogok feltölteni, de szerintem mindent elmond helyettem.

Ezt a posztot fontosnak tartottam, mert míg élek, nem fogom elfelejteni ezt az időpontot és az akkor megtörtént dolgok sokban befolyásoltak az eltelt évek alatt. Még ha a családom nem is vette észre! Vagy legalábbis egy része.

Hiába várom, nem hallom gyanakvó morgását többet,

Én drága kis Rókám! - nem láttál még szebbet!

Rágondolok, megfojt az el nem múló szomorúság,

Azt hiszem elhagyott az a fene nagy bátorság,

Holnap mégis felállok, s csak emlékeket találok,

Innentől a szívemre már nem támaszkodhatok,

Átjár a fájdalom, a sötétség legmélyén ragadok,

Nyöszörgése belém hasít, a kíntól térdre borulok,

Zöldült a fű, az egykori hó elolvadt, már csak múlt, 

Olyan nehéz felfogni, mindez tényleg örökre elmúlt.

Leteszem esküm, ha kell a lelkemre, hiszek ebben a kettőnk közt lévő, sosem szakadó kötelékben!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Miért fáj?

Annyira furcsa, hogy a jókedvért keményen meg kell dolgozni, míg a rossz kedv egy pillanat alatt elérhető és igazából nem kerül semmibe, csak szóba kell állnod az embertársaiddal. Aaaaaaah! Nincs kedvem ehhez az egészhez. Fárasztó!

A mai nap nem indult rosszul! Ezt ki kellett, hogy jelentsem. Sőt! Kimondottan jó volt a napom. Egy ideig!

Az unokaöcsémmel legóztunk, játszottunk és hülyéskedtünk. Csokit ettünk. Játékosan civakodtunk. És nem akartam otthagyni, mikor sírva kért, hogy maradjak még játszani, de haza kellett mennem, sajnos. Pedig szívesen maradtam volna még. Elvégre Ő az egyik legfontosabb személy nekem, még ha néha gyűlölettel határos veszekedésekig is fajulnak az egymás ellen irányított bosszantásaink. Régen is fontos volt nekem. De régen valaki más állt hozzám ilyen közel.

De minden olyan hat hónapja baszódott el. Vagy ha korábban, akkor csak én nem vettem észre.

Egykor az életem tűrhető volt apám közelében. Nem is. Imádtam! Még azt is elnéztem neki, hogy tök feleslegesen ráncigál magával olyan helyekre, amik halálra untatnak vagy csak szimplán utálok.

Különös érzés volt, mikor először rádöbbentem, hogy a számomra legkedvesebb ember letesz rólam. Olyan hirtelen és gyorsan történt. Szinte egyik pillanatról a másikra. Mert ezzel kezdődött. Minden azzal kezdődött, hogy el kezdett szarni a fejemre és egy idő múlva erre válaszolva, elhatárolódtam tőle érzelmileg.

Vicces, mert évekkel ezelőtt meg mertem volna esküdni rá, hogy az életemet is adnám azért az emberért, aki a legnagyobb támaszom volt. Ma azonban? Nem bírok megmaradni a közelében. Egykor ő volt a ritka kivételek egyike, akinek el bírtam viselni az érintését. De most? Ha hozzáér a bőrömhöz, késztetést érzek, hogy meleg szappanos vízzel kezet mossak, mert rosszul érzem magam már csak attól is, hogy egy négyzetcentiméter nagyságú felületen érintkeztünk. Nem vicc! Kényszeresen kezet kell mosnom miután fizikai kontaktusba lépünk, mert úgy érzem, a bőrömet is képes lennék lenyúzni különben.

Régen is gyűlöltem, mikor rám telepedett, főként érzelmileg. Én azonban csak naivan bólogatva hallgattam a jó tanácsokat, amiket mások kérve-kéretlenül adtak. Rá kellett jönnöm azonban, hogy nem naiv voltam, csak szimplán hülye. Ennyi!

Most, mikor már pontos rálátásom van néhány dologra, már bánom, hogy önként vettem magamra a szemellenzőt és boldogan dalolva, vakon elfogadtam olyan helyzeteket, amik így utólag szemlélve, elég erős intő példák lehettek volna számomra. Hát, utólag okos az ember!

Mindent máshogy csinálnék, ha lenne rá esélyem. Mindent. Mert igazából kb. bármi jobb lenne annál, mint ami most van. Mert beleragadtam egy olyan helyzetbe, ahonnan nincs menekvés.

Tudom, tudom. Mindig van másik út. Persze. De most nincs, ha csak nem akarok hajléktalan csavargóvá válni, aztán az utcán lehelni ki a lelkem. De technikailag teljesen mindegy, hogy melyik utat választom, mert így meg nem halok éhen, de egy kibaszott rabszolga vagyok a saját otthonomban és csak a csodában reménykedhetek. És erről egy igazolt, törvényesített papírt is bármikor fel tudok mutatni. Mármint arról, hogy rab vagyok ott, ahol már vendégnek lennem sem volna szabad.

Csúnya, ugye? Nem érted és elborzaszt, amiért ilyen ocsmány dolgokkal vádolom a számomra egykor oly fontos személyt. De be kell vallanom valamit, mert szétszaggat, ha nem mondhatom el:

n e m   é r z e k   s e m m i t !

Abszolút semmit, ha csak azt nem, hogy lassan sorvad a lelkem az elnyomás alatt, amit egykor örömmel vállaltam, most pedig szinte kicsinál.

Ha most ránézek arra az emberre, akit egykor istenítettem, aki nemzett, az apámra, nem érzek semmit. Valamilyen szinten nem értem. Fogalmam sincs, hogy hogyan fajuhattak el így a dolgok. Keserédes az egész. Mert egy részem majd meghal, hogy visszatérhessen azokba az időkbe, mikor még mindent a látszólagos béke lengett körbe, míg a másik felem vadul rángatja a láncokat, amik egyre szorosabban és halálosabban fojtogatják.

Klári mindig azt mondja, hogy akkor "döntötte el" azt, hogy mindig, feltétel nélkül barátok leszünk, mikor kiálltam mellette. Mikor mindenki más hátat fordított neki. Vicces. Mert én nem érzem nagy dolognak azt, hogy a szerintem megfelelő oldalra álltam, mikor választanom kellett egyet az ösvények közül.

Ezt csak azért hoztam fel, mert könnyed magyarázattal szolgál arra, amit most mesélni szeretnék neked.

Nem emlékszem pontosan, hogy mikor tudtam meg, de már tisztában vagyok vele egy ideje:

nem kívánt gyerek voltam. Sőt! Enyhe kifejezés. Olyan szinten voltam nem kívánt, hogy amikor kiderült, hogy anyu terhes, injekciót vetetett fel, hátha megszabadul tőlem. Aranyos, nem?

Aztán olyan két, két és fél éve újabb csomó került a bizalmam fonalára (Az apróbb dolgokat átugrottam, mert azokból is van bőven!).

Úgy kezdődött, hogy apu rákapott a piára. Nem kell sokat beleképzelni, mert nem lett alkoholista, de egy idő múlva már zavart, hogy naponta, másnaponta boltba szalajtott a két literes olcsó fröccs alapanyagért, amit aztán egymaga tüntetett el. Egy idő múlva, mikor megelégeltem a dolgot, megmondtam neki, hogy ellenzem a dolgot. Idézem:

 - Nem akarom végignézni, ahogy négykézláb mászol be a házba!

Tudni illik odakint a műhely magányát használta ki arra, hogy kedvére ihasson, ahogy neki tetszik. Mert nekem például egyáltalán nem tetszett. De elfogadtam, ha neki így jó, hát legyen - gondoltam akkor.

Persze csúnyán összevesztünk, mert hiába volt a betegsége kialakulása előtt több, mint száz kiló és hiába volt anno vagány, eleven kölyök, egy hisztis nő lelke lakozik és lakozott mindig is benne, ameddig csak vissza tudok emlékezni. Szerintem innen ered, hogy a kemény srácok, a törhetetlen férfiak imponálnak jobban nekem, mert a másik alternatíva, amit apun keresztül tapasztaltam, a frászt hozza rám! Na, de visszatérve az akkor történtekre:

Aznap már nem beszéltünk. Mert mi nem az a fajta család vagyunk, akik megbeszélik a problémákat! Nem! Mi csupán kussba vágjuk magunkat és a jó öreg, "majd elmúlik" taktikához folyamodunk. Ami egy szinten undorító, de én ezt láttam egész életemben, ezt ismerem. Ezért esik olyan nehezemre kimondani a legfontosabb szavakat, mint Szeretlek, Köszönöm, Sajnálom!

Ez van!

Másnap azonban úgy tűnik, a Sors az én oldalamra osztott szerencse (vagy épp balszerencse, nézőpont kérdése) lapokat, mert apu olyan szinten beivott, hogy a lakásba ugyan bejutott, de a konyhában elvesztette az egyensúlyát és nem bírt felkelni egymaga (Nos ennek több oka is volt, de most csak az ivásos részre koncentráljunk, oké?). Anyu erre kirobogott a konyhába és éktelen ordítozásba kezdett. Végignézte, ahogy igyekszem legalább egy székre felrángatni apu félig öntudatlan testét, miközben meg sem próbált segíteni. És ez még csak egy dolog volt. Mert az akkori szavai leperegtek rólam, de most, hogy úgy érzem apu valóban elárult, már égetik a belsőm. És fáj a saját ostobaságom, mert elég erős intő jel volt a jövőre nézve, amely most, ebben a pillanatban is történik. Dehát mondtam már, hülye vagyok! Ez van!

 - Azt az embert véded, aki még csak be se jött a kórházba, mikor születtél! Ott volt mindkét testvéred születésénél. De a tiédnél? Inkább elment a kocsmába és csak másnap jött be! Ennyire szart le téged! De akkor védjed csak! Megérdemlitek egymást!

Akkor ezek a szavak nem sebeztek, mert nem tulajdonítottam jelentőséget nekik. De most? Mikor már túl vagyunk azon, hogy eltaszított magától? Azok után, amit az utóbbi időben velem csinált? Nem megy. Képtelen vagyok csak úgy vakon tovább folytatni mindent ugyanúgy, mint eddig. Nem lehetséges. Nem vagyok rá képes.

Az utóbbi hónapok megterhelőek voltak. Főképp érzelmileg. De nem ez a magyarázata annak, hogy képtelen vagyok tovább ezt csinálni. Nem igazán tudom megmagyarázni. Talán nem is lehet.

A szeretetem feltétel nélküli volt. De egy idő után a bolond is megtanul okosan gondolkozni, ha kényszerítik. Úgy hiszem velem is ez történt.

Apu azt hiszi, azért fordultam el tőle és hagyom magára, mikor rám akar támaszkodni, mert nem vagyok hajlandó segíteni neki, most, hogy legyengült és ágyhoz van kötve. De ez nem igaz! Anno a lábamat odaadtam volna azért, hogy fele olyan erős lehessen, mint egykor volt. És komolyan is gondoltam! Jézusom! Egy részem még most is hajlandó lenne feláldozni magát helyette.

De többé akkor sem tudok meglenni a közelében. Még akkor sem, ha a kórházban fekszik jelenleg, napi fél órát vagyunk egymás közelében és többszöri áttétes rákkal próbálják kezelni.

Mert többé nem vagyok hajlandó hazudni magamnak. Én már lemondtam róla és akkor sem akarnám újra azt a kapcsolatot, ami egykor összekötött minket, ha lehetőségem lenne ismét birtokolni.

Fáj. De azzal nyugtatom magam, hogy nem én akartam így.

Istenem! Annyira szeretnék újra a Start vonalhoz állni és egy másik játékba kezdeni. Egy olyanba, ahol legalább várnak, mint ahogy azt minden gyerek megérdemli. Ha terv szerinti a születése, ha véletlen.  

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Egyszer arra járhatnál, egyszer rám találhatnál...

Igazából mindig is vágytam rá, de sosem hittem volna, hogy velem is megtörténhet. Hogy valaki olyan léphet az életembe, aki előtt abszolút nincsenek tabuk. Nem fél valamit elmesélni nekem és nekem sem gáz ezt viszonoznom. Még akkor sem, ha tényleg vérciki dolgokról van szó. Mostanában pedig gyakran kanyarodnak ide vissza a gondolataim.

Egyszer bevallottam a fiatalabbik nővéremnek, hogy sosem találtam volna olyan jó barátokra, mint Klári és Kati, ha nem abba az iskolába jutok be, ahova. Amit marhára bántam volna. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen hiányérzet biztos lett volna bennem, mint amikor az ember tudja, hogy valami hiányzik, csak azt nem tudja, hogy mi az. Erre nővérem közölte velem, hogy ha ők nem lettek volna, találtam volna mást...

Fáj belegondolni. Mert én nem így gondolom. Olyan nem létezik, hogy valaki véletlenszerűen ilyen szinten beléd lásson, főleg hogy kb. mindenben különböztök. Testalkat, hajszín, tapasztalat... Nem sorolom, tényleg mindenben különbözünk.

Vannak ilyen sorsszerű dolgok. Van, amit látnod kell, tapasztalnod, hallanod. És van, amit olvasnod! Nem tudod kikerülni!

Nemrégiben szembejött velem egy könyv, ami rögtön felkeltette az érdeklődésem. Röviden? Motorok, motorosbanda, mocsár, mocskos ügyek, elrabolt fiatal lány, dögös bandafőnök, ármány, árulás, egy életen át tartó szerelem... Kell ennél több?

Igazából nem is tudom, miért voltam így bezsongva tőle, már az olvasása előtt. A borító nem egy bazilika. A leírás érdekes, de rengeteg jó fülszöveget olvastam már. A motorok miatt? Ülni jobban szeretek rajta, mint olvasni róla. Akkor meg miért? Nem tudtam, s pont ezért kellett minél előbb megkaparintanom magamnak.

Sikerült!

Tegnap elolvastam. Voltak benne érdekes felvetések és ötletek, és ami külön tetszett, hogy olyan volt, mintha egy jó barát mesélte volna el a történetet, mert még a rengetek hihetetlen mocsárban született rémtörténet ellenére is olyan életszagú volt. Olyan tényszerűen vázoltak fel egy elképzelhetetlen szituációt, hogy úgy tűnt, valóban megtörténhetett volna bárkivel, mert a körülmények adottak voltak. Mert mindennemű valóságtól való elrugaszkodása ellenére igazi volt.

A végén pedig a csavarok? Anyám!

Tetszett, hogy nem a megszokott sablonos hülyeségekkel jött a történet, hanem volt bátorsága meglepni. Komolyan mondom, sosem tudtam előre, hogy mi lesz a következő oldalon és ez rendkívül izgalmassá tette a történetet!

Bevallom! Olvastam már jobb könyvet. Olvastam jobban megírt, jobban fogalmazott regényt. De valamit akkor is megérintett bennem! És tudom, hogy új dolgokat tanított nekem! Talán tudat alatt, talán én magam kerestem a tanulságokat, de valami már az elejétől vonzott ehhez a könyvhöz. Valami sorsszerű.

Igazából, ha nincs az utolsó fejezet és az epilógus, szerintem ez a könyv is bevonult volna az érdekes és megsiratott könyvek népes táborába. De nem! Ez a könyv az utolsó oldalak után elérte azt, amit már több, mint nyolc hónapja nem engedtem meg magamnak. De előtte még elárulom, hogy pontosan melyik könyvről is van szó:

Beth Flynn: Kilenc perc 

(És jön még egy második és egy harmadik rész is! Miau! - ha elolvasod a könyvet, megérted a macskás utalást)

Mikor befejezek egy könyvet, kényszeresen azonnal egy újabba kezdek! Mert ha nem így tennék, az a sok szar, ami a valós világhoz köt, beleszivárogna a fejembe. Belülről zabálna fel, miközben én magam tárom szélesre a kapukat.

És az kimondottan szar érzés, mikor a saját faszságaid temetnek maguk alá!

De eláruljam, ezúttal mi történt? Igen?

A könnyek még csorogtak végig az arcomon, miközben felálltam az asztaltól, ahol ültem. Összeszedtem az alvós cuccom, megtöröltem az arcom és magamra erőltettem a normalitás látszatát, míg kisunnyogtam a fürdőbe. Becsuktam a fürdő ajtaját, levetkőztem, beálltam a zuhany alá és a szokásosnál is forróbbra állítottam a csapot, mert valamivel el kellett terelnem a figyelmem a pillanatnyi szétzuhanásomról. 

Már percek óta csorgott rajtam végig a forró víz, de igazából nem segített. Csak bámultam magam előtt a csempét és éreztem, hogy újabb görcsös sírási roham támad rám. Engedtem neki.

Tudjátok, a zuhany valóban az egyik abszolúte befutó, mikor nem akarod, hogy bárki is rájöjjön, bőgtetek! Nem kérdezik, miért vörös és nedves az arcod, és senki nem hall semmit, mert a lezúduló víz hangja esélyt sem ad rá.

Tehát ott álltam és újra végiggondoltam a történetet. Eltöprengtem rajta, vajon miért szakított fel bennem ekkora sebet, hogy megint egy hisztis öt éves szintjére redukálódtam le.

Már mondtam, hogy a történetekben nagyon meg tud viselni egy-egy különleges szereplő halála, de itt nem csak erről volt szó! Igazából most sem tudom! Nem értem. De az összes híg fos ellenére, ami mostanában ért utol és ami állandóan a nyakamba folyik, egy idő után furcsa dolgot vettem észre magamon, mikor már jó ideje zuhogott rám a rózsából a víz.

Még mindig sírtam, de közben már mosolyogtam. Nem tudtam mit tenni ellene! Kényszeredetten húzódott a szám feszes, kétségbeesett, de távolról sem reménytelen mosolyra. És jól esett!

Valahogy ott a káosz közepén teljesen helyénvalónak éreztem! Mert elért a pillanatnyi béke érzése, amit máskor olyan megszállottan keresek. De ezúttal volt oly kedves és ő maga látogatott el hozzám! Most ő szólított magához.

És én élvezettel fogadtam el a meghívását. Bármilyen rövid időről legyen is szó!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

A Boldogság és én nem jöttünk össze sohasem

Szeretem a piros színt.

Megnyugtató számomra, ha ezzel a színnel veszem magam körül. Magamra öltöm, belemártózom, magamba fogadom. 

Egyszerre jelentheti a vágyat, a gyűlöletet, a szeretetet és a veszélyt. Izgalmas, dinamikus szín, mely szélsőséges érzelmeket és különös gondolatokat ébreszthet.

Nem tudom, pontosan mikor kezdtem el szeretni. Néhány éve.

Gyerekkoromban a kék volt a kedvenc színem. Lázadó időszakomban a fekete és az ezüst nyújtott számomra megnyugvást. Továbbra is szeretem ezeket a színeket. De ma már a piros ural mindent a világomban.

Mikor dühös vagyok, mikor jól érzem magam a bőrömben, mikor szomorú vagyok, mikor csalódok, bosszankodok, elmélkedek, viccelődök, szorongok, mikor mindent érzek, minden túl intenzív, mikor csak a semmi ölel magához. 

Zárkózott ember vagyok többnyire. Nem mondom ki a szükséges szavakat, itt maradnak bennem. Le vannak láncolva. Szinte már nem is mocorognak. Furcsa, érthetetlen dolgokként kavarognak és minél inkább szeretném őket elérni, annál mélyebbre süllyednek.

Valahogy olyan végtelenek és kiszámíthatatlanok, mint a vörös szín.

Szeszélyesen tekeregnek a vörösként villódzó szavak bennem és úgy csúsznak, mint a nedves angolna. Mert egyszerre nyomasztanak és tesznek élővé.

Néha nem tudok kitörni ebből a cellából. Már megint csak én vagyok itt egyedül. Az egyik sarokban ülök és nézem a padlón terjengő, mély vörös, lassan bordóba váltó tócsát, melyet az elkésett szavak halála okozott. Csörgetem a láncokat, a bádog bögre törött füllel hever a fenséges semmi közepén. Túl erősen húztam végig a rácsok mentén. De mégis túl kevéssé, ahhoz, hogy bárki is meghallja.

Kiálthatnék, de a hangom eltűnt összeszűkült, kiszáradt torkom felé haladva félúton. Elvetélt gyermek csupán, melyet jó akarattal és törődéssel indítottak útra, csak valami félúton elromlott. Megakadt kötéllel, kiszakadt zsákkal a hátán vánszorog csupán egyre magasabbra és magasabbra, de a céltól néhány lépésnyire ijedt gyermekként húzódik vissza és elfelejti, hogy vannak dolgok, amiket meg kellene tennie.

Végül visszafordul, szaporán szedi a lábát a gyávaság ösvénye felé. Ez az ösvény is vörös. A kétség és a fájdalom festette ragyogó pirosra. Ez lakozik most bennem is. A fényes, csábító piros, mely egyszerre vonzz és ijeszt halálra.
Én magam vagyok a piros.

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Séta a múltba, avagy beléptünk a gyászhónapba

Séta a múltba. Az egyik kedvenc filmem még a mai napig is, bár ma már csak ritkán nézem meg. Nincs különösebb oka, igazából csak ritkán jut eszembe. De annak idején ez a film indított el a dramatikus, könnyek áztatta romantikus regények útján.

Még mindig emlékszem, hogyan történt. Pont előtte nem sokkal kezdtem bele a nagy olvasási mániámba, ami nagyjából 2008 nyara körül kezdődhetett. Napsütéses délután volt, a nővéreim és én összegyűltünk a házimozi előtt és kiválasztottunk egy filmet. Elindult a történet. Néztem, csak néztem a filmet és elhangzott a varázslatos mondat:

"Készült Nicholas Sparks regénye alapján."

Akkor még nem gondoltam, hogy meghatározó lesz számomra. Élveztem a filmet, szomorú volt ugyan, de meg tudta ragadni az ember figyelmét. Ez pedig meghatározó egy jó film tekintetében.  Valójában miután vége lett a filmnek, csak akkor jegyeztem le a szerző nevét. Ezután kutakodni kezdtem az interneten.

Rákerestem a filmre, megtaláltam a könyvet és néhány napon belül máris a kezemben volt a könyvtári példány (néhány másik remek regény kíséretében. Akkoriban ugyanis rendkívül sokat jártam könyvtárba. Volt, hogy napi kétszer is. De ez egy másik történet!).

Még aznap neki kezdtem a regénynek, melynek a címe:

A leghosszabb út

Nem ez volt az első regény, amit kétszer olvastam el. De az első és egyben egyetlen, amit rögtön egymás után kétszer olvastam el. Enyhén szólva nagy hatással volt rám, na!

De még két dologban az első volt számomra. Ez volt az első regényem, amit férfi írt. Valamint ez volt az első regény, amin bőgtem, mint a taknyos gyerek.

Hogy mégis hogyan jön ide?

Elárulom.

2018. 01. 13-a van. 

Négy éve ezen a napon estem reménytelenül szerelembe.

Nem érted az összefüggést ez és egy korábbi bejegyzésem között? Megértem. Hadd magyarázzam el!

2013 decemberében költöztünk panelból kertes házba. Álmaim netovábbja volt, hiszen végre lehetett kutyám. Mármint nekem, háznál, nem pedig a nagyapámnál, amit hetente egyszer láthatok. Kicsit zavaros, de ne különösebben zavarjon. Ha úgy alakul, a későbbiekben még beszélünk róla.

Tehát volt egy megállapodásunk Anyuékkal. Ha van kert, lehet kutya. És lett is. 

Menhelyről hoztuk. Hétfői nap volt, rögtön suli után mentünk. Apu, fiatalabbik nővérem és én.

Enyém volt a döntés, mert úgyis én foglalkozom vele majd a legtöbbet és az ENYÉM lesz. Akkor még nem is sejtettem, mennyire minden tekintetben az enyém lesz.

Nehéz volt a döntés. Megnéztük a kenneleket, az összes ölebet és vadállatot átnéztük és én enyhén mondva döntésképtelen voltam.

Nem arról volt szó, hogy mindegy volt, milyen fajtát és neműt hozunk el, inkább csak mindet elhoztam volna legszívesebben.

Végül aztán az aznap frissen kennelbe került jószág mellett döntöttünk, aki Koi névre hallgatott.

Hát sosem szerettem a halakat, a koi pedig határozottan egy halfajta volt, de úgy voltam vele, majd lecseréljük csórónak a nevét.

Ha akkoriban már legalább feleennyire érdeklődtem volna a japán nyelv iránt, tudtam volna, hogy a Koi szerelmet jelent. Ez pedig határozottan iránymutató szimbolika lett volna. De én nem tudtam!

Csak annyit tudtam, hogy rátették az általam addig görcsösen szorongatott nyakörvet a reszkető fekete jószágra és rácsatlakoztatták a pórázt. Addig egy kis visszahúzódó, beszari lény volt, de amint kijutott, felém iramodott, lefejelt és levett a lábamról. Szó szerint és átvitt értelemben is.

Még azelőtt megkapta az új nevét, hogy hazaértünk volna. Héra. (Ez nem fedőnév, tényleg ezt a nevet kapta tőlem.)

Az első naptól kezdve imádtam a kis rohadékot.

Közvetlen az ablakom alatt van egy kis emelvény, oda tettük a kutyaházát, hogy minél közelebb legyen hozzám. Ő befelé nézett, én kifelé.

Méregettük egymást. Ő bizalmatlan volt, én kissé bizonytalan. Kicsit olyan sunyi feje volt, enyhén rókás beütéssel.

Végül megtettem az első lépést. Elvittem sétálni.

Sinka juhász keverék volt. Keveset mondanék, ha úgy jellemezném a juhászkutyákat, okosak. De én ilyen kutyát még nem láttam.

Másfél méter hosszú volt a póráza, de ha egy kicsit is engedett a feszülés az anyagon, hátranézett. Annyira kétségbeesetten nézett rám, vajon ott vagyok-e, hogy a szívem percről perce egyre jobban tört össze.

Mindennap háromszor mentünk el sétálni.

Reggel ötkor. Délután háromkor, miután hazaértem a suliból. Majd este nyolckor.

A harmadik nap után barátnőm, Klári unszolására, elengedtem a pórázról. És nem ment el. Egy részem sejtette, de az azelőtti bizalmatlanságomat mintha eltörölték volna. 

Onnantól kezdve póráz nélkül mentünk sétálni. Ő elől ment, én mögötte. Ő időnként hátranézett, én időnként helyes irányba tereltem őt. Az egyik sétánk alkalmával egy kisfiú az anyjához fordulva, hangosan suttogott:

 - Anya, egy róka!

Tényleg olyan volt, de ez fajta jellemző kinézet, mint ahogy a kunkori, lompos farok is. Azóta vagyok megrögzött róka imádó.

De az embereket imádta. Mint Klári is felhívta rá a figyelmem, Ő olyan volt, mint én. Héra a kutyákat nem szerette, én az embereket. Miután kifejezte domináns mivoltát, többé nem törődött különösebben Klári kutyájával sem, de attól még nem kedvelte.

Mikor leesett a hó, fogtam egy labdát és a közeli, elhanyagolt vasút lerakat felé indultunk.

Láttál már hóban vadászó rókát?

Pontosan olyan volt Héra is. Nagyot ugrott, orral a hóba. És valahogy sosem akarta odaadni azt a vacak labdát! A kis dög!

Ez volt a beceneve, Dögöcske.

Minden szép kutyának kell egy kevésbé szép név is, melyet enyhe gügyögéssel, szeretetteljesen lehet kiejteni. Nos, neki ez lett.

Valójában az első két hétben minden fantasztikus volt. Együtt sétáltunk, együtt játszottunk, együtt ettünk. Sokat időztünk együtt, mikor otthon voltam. Eddigre már bent aludt nálam az ágyamon, mert mint kiderült, szobatiszta is volt. Mármint úgy került hozzánk, hogy már ivarérett volt, de azt nem tudtam, hogy ennyire jól fegyelmezett is.

Aztán minden olyan gyorsan történt.

Az egyik séta alkalmával hányt. Majd másnap és harmadnap is. Majd nem akart sétálni többet. Alig bírt felkelni. Tűrte a simogatást, de kedvtelen volt.

Nem tudtam, mi lehet a baj.

Elvittük az állatklinikára. Ott közölték velünk, hogy a valószínűtlenül enyhe idő kedvez a kullancsoknak. Tehát kapott kullancs elleni injekciót. Amitől nem lett jobban, de rosszabbul se, tehát pár nap múlva megkapta az ismétlő adagot.

Azután még rosszabb lett a helyzet.

Az utolsó néhány nap olyan zavaros számomra.

Ha nagyon erőltetem az agyam, bevillannak bizonyos képek. Mint amikor szétfeszítettem a száját az etetéshez, itatáshoz a vége felé. Amikor sírva az ölemben ringattam egyre fogyó testét. Amikor éjszakánként nyugtalanul nyöszörgött. Emellett valami furcsa pattogó hangot adott ki, miközben a szeme ijesztő módon megugrott időnként. Majd egyre gyakrabban.

Csak arra emlékszem tisztán, hogy egy nap híján egy hónapja volt nálunk Héra, mikor végül elvittük egy másik orvoshoz. Ekkor 2014. 02. 12-e volt. Szerdai nap és szépen sütött a nap. Életem legrosszabb napja volt. Semmi sem tudja felülmúlni, míg élek. Ebben a mai napig biztos vagyok.

Apu és a nővérem már befektették Hérát a hátsó ülésre és elém jöttek autóval a buszmegállóba, ahol az iskolából hazafelé szálltam le.

Beültem Héra mellé. Ekkorra már borzalmas állapotban volt. Rángatózott és fulladozva nyögött.

Az állatorvosnál a karjaimban vittem be, ahol közölték velünk, hogy ez biza szopornyica és szegénynek 1% esélye van már csak a túlélésre.

Mit tehettem volna? Nem hagyhattam tovább szenvedni, elfogadtuk az eutanázia javaslatát.

Érdekes ez a kifejezés. Eutanázia. Görög szó, két részből áll. Kellemes és Halál. 

Gyerekek, a halál nem kellemes. Nekem elhihetitek.

A karjaimban vittem és semmivel sem törődve sírtam hazafelé. 

Aznap késő délután esett az eső, mikor eltemettem. Drámai igaz? Akkor és ott, ahogy a felhők felszakadtak, úgy az én szívem is megszakadt.

(Add a mancsod, öreg barátom és én tartani fogom a végéig!)

Azóta minden megváltozott.

Ha egy történetben meghal egy szereplő, akit kedveltem?

Sírok.

Ha egy filmben meghal valaki, aki szimpatikus volt?

Sírok.

Az Így neveld a sárkányodat 2-t moziban láttam Klárival. 

Én pedig szégyen, nem szégyen, sírtam!

Valahogy úgy tudnám kifejezni, hogy allergiás vagyok a Halálra. Könnybe lábad a szemem. Folyik az orrom. Légszomjam lesz. Kivörösödik a szemem. Emellett még a szívem is újabb és újabb darabokra törik.

Furcsának, betegesnek, viccesnek tarthatod, hogy ilyen véleménnyel vagyok egy "egyszerű" kutyáról. Rendben! Nevess! Nekem azonban még a mai napig fájdalmat és összeomlást okoz, mikor akár csak rágondolok.

Remélem neked nincs ilyen problémád! Neked nem kell ezen nap, mint nap túltenned magad!

Mert én még most sem értem, hogyan voltam képes túlélni az első pár napot.

Nem! Még ma sem könnyebb. De megtanultam együtt élni ezzel a fájdalommal, amit senkinek nem mondhatok el, mert kinevetnének.

És hogy miért lett az oldalon a róka vörös és Noah? Mert a kedvenc színem a piros, a fekete Héra színe volt. Valamint a Héra nevet tőlem többé nem kapja meg senki. A Noah pedig szép név, lehet egyaránt férfi és női név is.

Órák óta írom ezt a bejegyzést. Közben sírtam is. Szerintem mára elég volt ennyi. Nehezebb volt megírni ezt az összefoglalást, mint gondoltam. De végre megtettem!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita