Egyirányú út, ahová megyek

Napok óta, mit napok, hetek óta baromi nagy bennem a kísértés, hogy újra itt üljek és bepötyögjem a klaviatúrán a betűket, melyek azokká a szavakká állnak össze, amik talán éppen hogy csak, de mégis majdhogynem körülírják azt, ami bennem... rohad?

Fáradt vagyok. Az, hogy napról napra visszatartom azt a nagy rakás szart, ami bennem gennyedzik és egyre csak terjed, míg el nem sorvaszt, annyira csak nem tesz jót a lelkiállapotomnak, mint amennyire először gondoltam. És még sincs mit tenni, itthon kushadok, mert nincs választásom. Egész nap be vagyok zárva. Nincs menekvés. Nincs hová. Nincs miért. És nincs kihez.

Azt mondod, hogy mindig van választás? Baromság! Ne gyere nekem az idealista szövegeddel! Amikor még volt választásom, én bujkáltam önszántamból. Mikor még volt választásom, csak azt hittem, hogy szétesett a világ és nincs mihez kezdhetnék. De most?!

Ismered azt a szófordulatot, hogy: összeszorul a torka valakinek? Hülyeség! Legalábbis nálam tuti, hogy nem ez történik. Úgy érzem vaspántok feszítik a torkom és az állkapcsom, míg már csak felületesen tudom kapkodni a levegőt és még sem jutok hozzá rendesen. Kurva szar érzés és én mégsem tudok ellene semmit sem tenni. Időnként csak úgy rám tör és egyszer csak azt veszem észre, meredten bámulok fölfelé, míg az arcomon könnyek, torkomban a levegő illúziója, míg mellkasom ég a visszafojtott/ ki nem ejtett szavak, el nem engedett fájdalom terhétől.

Siralmas? Szánalmas? Talán.

Dehát az ember előbb- utóbb csak besokall a sok tettetett jókedv és elrejtett sérelem kusza virágától, ami ideig- óráig marha szép és rohadt illatos, míg aztán az egész egy bazi nagy fojtogató és tüskés indává nem változik, mely a kétségbeesés fortyogó és bűzlő mételyébe ne ránt.

Csak a napokban jöttem rá valamire. Most, mikor néha azt érzem, hogy kezdem unni az olvasást. És tényleg csak ritkán jut eszembe a gondolat, hogy unatkozok, de lehet csak nem a megfelelő könyvekhez jutok hozzá mostanában...

Fasz se tudja.

Anno, mikor az olvasást elkezdtem, nagyon fájt. Szar, értéktelen és egy kétbalkezes rohadéknak éreztem magam, aki semmiben sem jó. Nem voltak különleges kapcsolataim (a szülőkkel kurvára nem voltam jóban, max. néha apuval volt egy-egy jobb napunk, a két nővérem szart a fejemre, élték mind a saját életüket. A barátaim, háááát... Fasz se tudja. A legjobb barátnőmnek hitt csaj elköltözött és nem igen tartottuk - most se tartjuk - a kapcsolatot, a többiek pedig... Zavaros. Voltak barátaim, akikkel voltak közös témáink, de az egész csak arra volt jó, hogy az ember ne forduljon totál magába és csavarodjon be.), nem volt senki, akire rábízhattam magam és akiért én is megtehettem ugyanezt. Aztán egy nap elkezdtem olvasni. Csak hogy mindezt a nagy rakás szart kizárhassam. És kurva jó érzés volt. Őszintén. Aztán mikor véget ért a könyv, kétségbeestem és nem tudtam magammal mit kezdeni. Hát belekezdtem egy másikba. Majd még egybe. Aztán egy újabba. Mániákusan faltam a betűket, melyek megnyugvást, élvezeteket, kalandokat, egyszersmind érzelmeket hoztak az életembe. És ez kurva jól működött éveken keresztül. Aztán valami az érettségire való felkészülés közben megváltozott. Én változtam meg.

Betört az életembe Klári (igazából négy éve osztálytársak voltunk már ekkorra, de hát sosem voltam egy túl nyílt ember, még ha mások annak is gondolnak. Nekem jó idő kell, mire bárkiben is annyira meg tudok bízni, mint benne. Még a tesóim se tudnak rólam annyi mindent, mint Klári. Mert mint már említettem, ha valakit nem érdekel a nyomorom, nem fogom vele zavarni!), és a könyvek lapjai kicsúsztak a kezeim közül. Nem bírtam magamat rávenni, hogy leüljek és olvassak. Semmit. Még a kedvenc könyveimet sem. Persze továbbra is megnéztem őket a kirakatokban, továbbra is beszélgettem a könyvekről, de valahogy eltávolodtam ettől a világtól.

Ez az időszak több, mint két év volt, melynek nagy része leginkább egy álomnak, vagy illúziónak tűnt. Szerettem suliba járni. Dolgozni. Eljárni csavarogni. Trécselni, inni, kapcsolatot tartani a többiekkel, egyszóval élveztem. Szerettem az életet.

Aztán véget ért ez az egész.

Levizsgáztam, egy héten belül bekerültem a szerződéses munkahelyemre, ahol az azt megelőző nyáron gyakorlatosodtam. Aztán kezdődött az egész elölről. Ok nélkül (amúgy megvolt az oka, csak mindenki hisztisnek titulált volna miatta a környezetemben) leesett a vércukrom, spontán érzelmi hullámvölgyeim lettek, a kapcsolataim szálai elvékonyodtak, egy részük el is szakadt, otthon is minden tönkrement.

2016. ősz: elkapott a vágy, hogy újra olvassak. Újra menekülni akartam. És meg is tettem.

A decemberi fizetésből vettem egy új tabletet és ami csak a kezem ügyébe akadt (többnyire a régi kedvenceim, amik több, mint két évig a gépen pihentek), azt elolvastam és újra ott találtam magam, hogy elmegyek a melóba (immár suli nélkül), aztán, miután hazaérek kiégve és majd mindennap több óra túlórától terhelten (amit nem mellesleg ki se fizettek. Éljen az órabér és a méltányos juttatások kora!), azonnal olvasni kezdek, ami nagyjából hajnali 2-ig tart, hogy aztán 6-kor kikeljek ismét az ágyból, hogy egy újabb nagy adag szaros palacsintával kecsegtető nap elé nézzek.

Amikor tavaly tavasszal kirúgtak (közös megegyezés? Ugyan! Amint lejárt pályakezdői, meg szakmai, meg a fasz tudja még milyen támogatásom, már meg is szabadultak tőlem. Szép kifejezés a közös megegyezés, csak ha a főnök felhív az irodába, hogy aláírd a papírt, amit Ő már kegyeskedett ELŐRE aláírni (ami nem mellesleg akkora bunkóság, hogy a mai napig leszakad az én pofám, helyette is!), az nem közös megegyezés, hanem egyszerű elbocsátás. Hiába hallottam a cégen belül pletykákat és hiába tudtam magam lelkiekben felkészíteni előre, azért csak szar érzés volt. És bár elkapta a főnök a könnyben úszó szemeim látványát (a rohadéknak még volt pofája meglepődni!), mégsem sírtam. Összeszedtem magam és egyenes derékkal, felemelt fejjel hagytam el a helyet aznap.

És ekkor kezdődött az újabb bujkálás. Úgy éreztem, elbuktam. Mert valójában ez is történt, hiszen én szerettem ezt az egészet! Bassza meg, talán még most is szeretem. Csak hát olyan szarul érzem magam a mai napig, ha valaki megkér, hogy ezt mag azt csináljak meg neki, mert úgy érzem, én ehhez kevés vagyok. Gyenge. Selejt. Egy nagy rakás katasztrófa.

" - Lehet. Nem tehetek róla, de mégis úgy érzem, mintha valahogy... elbuktam volna.

  A bűntudat folyton ott motoszkált bennem, akár egy rossz álom, amitől képtelen szabadulni az ember."

Erica

Én is így éreztem. Most is így érzem. Az, hogy időnként minderről elfeledkezem, az olyan, mint egy képlékeny tükörkép, mely mikor széthasad és köddé válik, csak még nagyobbat dob rajtam, hogy minél magasabbról zuhanjak alá. Közel másfél hónap telt el az elbocsátásom óta, mire bárki is egy olyan dolgot mondott, ami bár nem segített talpra, de legalább nem hagyott többé tétlenül a padlón heverni.

Klárival és Katival névnapi/szülinapi összeröffenést tartottunk, mielőtt Kati kimegy Amerikába tapasztalatszerzés miatt. Aznap először bőgtem úgy istenigazából előttük. Elvégre Anita, a fasza csaj, a kemény gyerek, a nagyszájú, a védelmező, az rohadék, a ... az érzéketlenség álcája mögé bújt Anita nem sír. Mások előtt meg végképp nem. Aztán a következő szavak estek ki a számon:

 - Csak most, hogy már nem vagyok hasznos, úgy érzem, nincs jogom semmibe se belepofázni. Hogy kényelmetlen másoknak a jelenlétem. Hogy én...

Szégyen, nem szégyen, nem tudtam folytatni. Kati fejezte be helyettem.

 - Nem vagy a terhünkre!

Ember ilyen szépet még nem mondott nekem addig a napig. Míg élek, nem fogom elfelejteni! És valami hasonlót érezhetett Erica is, mikor Blake a következő szavakat mondta neki:

"Blake lepillantott rám. - Nem elbuktál, hanem tanultál."

(Meredith Wild - Rád kattanva sorozat, 5. könyv, részlet).

Csak hát eltelt egy év és én hiába próbálkoztam, nem sikerült visszakerülni a mókus kerékbe. Egyre csak halogattam és halogattam. Ezután az én egészségem is leromlott, meg apué is. Aztán apu még tovább romlott és én itthon maradtam vele. 24 órás szolgálatban őrködök és még csak elmenekülni sem tudok. És annyira ég a pofám, mert egyszerre érzem magam önzőnek és teljesen kisajtoltnak. Egyszerre akarok torkom szakadtából üvölteni és a sarokban meghúzódva észrevétlennek maradni. Gyűlölöm ezt az érzést. Mikor lesz már vége?

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Még annyi mindent mondanék, de várnak rám a Semmiben

(Bocsánat, valamit legutóbb elszámoltam, ugyanis, több, mint 30 bejegyzés volt. De annyi baj legyen!)

"Ennyi volt. Elmentem, és ha nem hiszed el, csak számold a napokat, amikor már nem vagyok itt. Amikor nem csöng a telefon, mindig én leszek az, aki nem hív."

Fannie Flagg

Ezzel a nappal hivatalosan is lezárul az idei évi gyászhónap. Annyi mondanivalóm lenne még Héráról. Annyi emlék. Annyi el nem mondott pillanat. De nem tehetem meg - magammal szemben sem -, hogy mindent felelevenítek, mert úgy érzem, nem maradna semmim.

Négy éve ment el, és még mindig pokolian fáj. Van, hogy éjszaka öntudatlanul sírni kezdek. Csak forgolódok és minél inkább próbálom figyelmen kívül hagyni a múltat, az annál erőszakosabban tolakszik az életembe. Nem kérdezi, hogy alkalmas-e, hogy megfelelő-e az időpont. Csak kopogás nélkül rám töri az ajtót, és amikor kiélte rajtam a perverz vágyait és ismét jól kifacsart, továbbmegy. Egy köszönő szó, vagy bármi egyéb nélkül.

Fáj. Annyira fáj. És én semmit nem tudok tenni ellene.

Amikor Héra halálának féléves évfordulója volt, írtam két verset. Ide csak egyet fogok feltölteni, de szerintem mindent elmond helyettem.

Ezt a posztot fontosnak tartottam, mert míg élek, nem fogom elfelejteni ezt az időpontot és az akkor megtörtént dolgok sokban befolyásoltak az eltelt évek alatt. Még ha a családom nem is vette észre! Vagy legalábbis egy része.

Hiába várom, nem hallom gyanakvó morgását többet,

Én drága kis Rókám! - nem láttál még szebbet!

Rágondolok, megfojt az el nem múló szomorúság,

Azt hiszem elhagyott az a fene nagy bátorság,

Holnap mégis felállok, s csak emlékeket találok,

Innentől a szívemre már nem támaszkodhatok,

Átjár a fájdalom, a sötétség legmélyén ragadok,

Nyöszörgése belém hasít, a kíntól térdre borulok,

Zöldült a fű, az egykori hó elolvadt, már csak múlt, 

Olyan nehéz felfogni, mindez tényleg örökre elmúlt.

Leteszem esküm, ha kell a lelkemre, hiszek ebben a kettőnk közt lévő, sosem szakadó kötelékben!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Miért fáj?

Annyira furcsa, hogy a jókedvért keményen meg kell dolgozni, míg a rossz kedv egy pillanat alatt elérhető és igazából nem kerül semmibe, csak szóba kell állnod az embertársaiddal. Aaaaaaah! Nincs kedvem ehhez az egészhez. Fárasztó!

A mai nap nem indult rosszul! Ezt ki kellett, hogy jelentsem. Sőt! Kimondottan jó volt a napom. Egy ideig!

Az unokaöcsémmel legóztunk, játszottunk és hülyéskedtünk. Csokit ettünk. Játékosan civakodtunk. És nem akartam otthagyni, mikor sírva kért, hogy maradjak még játszani, de haza kellett mennem, sajnos. Pedig szívesen maradtam volna még. Elvégre Ő az egyik legfontosabb személy nekem, még ha néha gyűlölettel határos veszekedésekig is fajulnak az egymás ellen irányított bosszantásaink. Régen is fontos volt nekem. De régen valaki más állt hozzám ilyen közel.

De minden olyan hat hónapja baszódott el. Vagy ha korábban, akkor csak én nem vettem észre.

Egykor az életem tűrhető volt apám közelében. Nem is. Imádtam! Még azt is elnéztem neki, hogy tök feleslegesen ráncigál magával olyan helyekre, amik halálra untatnak vagy csak szimplán utálok.

Különös érzés volt, mikor először rádöbbentem, hogy a számomra legkedvesebb ember letesz rólam. Olyan hirtelen és gyorsan történt. Szinte egyik pillanatról a másikra. Mert ezzel kezdődött. Minden azzal kezdődött, hogy el kezdett szarni a fejemre és egy idő múlva erre válaszolva, elhatárolódtam tőle érzelmileg.

Vicces, mert évekkel ezelőtt meg mertem volna esküdni rá, hogy az életemet is adnám azért az emberért, aki a legnagyobb támaszom volt. Ma azonban? Nem bírok megmaradni a közelében. Egykor ő volt a ritka kivételek egyike, akinek el bírtam viselni az érintését. De most? Ha hozzáér a bőrömhöz, késztetést érzek, hogy meleg szappanos vízzel kezet mossak, mert rosszul érzem magam már csak attól is, hogy egy négyzetcentiméter nagyságú felületen érintkeztünk. Nem vicc! Kényszeresen kezet kell mosnom miután fizikai kontaktusba lépünk, mert úgy érzem, a bőrömet is képes lennék lenyúzni különben.

Régen is gyűlöltem, mikor rám telepedett, főként érzelmileg. Én azonban csak naivan bólogatva hallgattam a jó tanácsokat, amiket mások kérve-kéretlenül adtak. Rá kellett jönnöm azonban, hogy nem naiv voltam, csak szimplán hülye. Ennyi!

Most, mikor már pontos rálátásom van néhány dologra, már bánom, hogy önként vettem magamra a szemellenzőt és boldogan dalolva, vakon elfogadtam olyan helyzeteket, amik így utólag szemlélve, elég erős intő példák lehettek volna számomra. Hát, utólag okos az ember!

Mindent máshogy csinálnék, ha lenne rá esélyem. Mindent. Mert igazából kb. bármi jobb lenne annál, mint ami most van. Mert beleragadtam egy olyan helyzetbe, ahonnan nincs menekvés.

Tudom, tudom. Mindig van másik út. Persze. De most nincs, ha csak nem akarok hajléktalan csavargóvá válni, aztán az utcán lehelni ki a lelkem. De technikailag teljesen mindegy, hogy melyik utat választom, mert így meg nem halok éhen, de egy kibaszott rabszolga vagyok a saját otthonomban és csak a csodában reménykedhetek. És erről egy igazolt, törvényesített papírt is bármikor fel tudok mutatni. Mármint arról, hogy rab vagyok ott, ahol már vendégnek lennem sem volna szabad.

Csúnya, ugye? Nem érted és elborzaszt, amiért ilyen ocsmány dolgokkal vádolom a számomra egykor oly fontos személyt. De be kell vallanom valamit, mert szétszaggat, ha nem mondhatom el:

n e m   é r z e k   s e m m i t !

Abszolút semmit, ha csak azt nem, hogy lassan sorvad a lelkem az elnyomás alatt, amit egykor örömmel vállaltam, most pedig szinte kicsinál.

Ha most ránézek arra az emberre, akit egykor istenítettem, aki nemzett, az apámra, nem érzek semmit. Valamilyen szinten nem értem. Fogalmam sincs, hogy hogyan fajuhattak el így a dolgok. Keserédes az egész. Mert egy részem majd meghal, hogy visszatérhessen azokba az időkbe, mikor még mindent a látszólagos béke lengett körbe, míg a másik felem vadul rángatja a láncokat, amik egyre szorosabban és halálosabban fojtogatják.

Klári mindig azt mondja, hogy akkor "döntötte el" azt, hogy mindig, feltétel nélkül barátok leszünk, mikor kiálltam mellette. Mikor mindenki más hátat fordított neki. Vicces. Mert én nem érzem nagy dolognak azt, hogy a szerintem megfelelő oldalra álltam, mikor választanom kellett egyet az ösvények közül.

Ezt csak azért hoztam fel, mert könnyed magyarázattal szolgál arra, amit most mesélni szeretnék neked.

Nem emlékszem pontosan, hogy mikor tudtam meg, de már tisztában vagyok vele egy ideje:

nem kívánt gyerek voltam. Sőt! Enyhe kifejezés. Olyan szinten voltam nem kívánt, hogy amikor kiderült, hogy anyu terhes, injekciót vetetett fel, hátha megszabadul tőlem. Aranyos, nem?

Aztán olyan két, két és fél éve újabb csomó került a bizalmam fonalára (Az apróbb dolgokat átugrottam, mert azokból is van bőven!).

Úgy kezdődött, hogy apu rákapott a piára. Nem kell sokat beleképzelni, mert nem lett alkoholista, de egy idő múlva már zavart, hogy naponta, másnaponta boltba szalajtott a két literes olcsó fröccs alapanyagért, amit aztán egymaga tüntetett el. Egy idő múlva, mikor megelégeltem a dolgot, megmondtam neki, hogy ellenzem a dolgot. Idézem:

 - Nem akarom végignézni, ahogy négykézláb mászol be a házba!

Tudni illik odakint a műhely magányát használta ki arra, hogy kedvére ihasson, ahogy neki tetszik. Mert nekem például egyáltalán nem tetszett. De elfogadtam, ha neki így jó, hát legyen - gondoltam akkor.

Persze csúnyán összevesztünk, mert hiába volt a betegsége kialakulása előtt több, mint száz kiló és hiába volt anno vagány, eleven kölyök, egy hisztis nő lelke lakozik és lakozott mindig is benne, ameddig csak vissza tudok emlékezni. Szerintem innen ered, hogy a kemény srácok, a törhetetlen férfiak imponálnak jobban nekem, mert a másik alternatíva, amit apun keresztül tapasztaltam, a frászt hozza rám! Na, de visszatérve az akkor történtekre:

Aznap már nem beszéltünk. Mert mi nem az a fajta család vagyunk, akik megbeszélik a problémákat! Nem! Mi csupán kussba vágjuk magunkat és a jó öreg, "majd elmúlik" taktikához folyamodunk. Ami egy szinten undorító, de én ezt láttam egész életemben, ezt ismerem. Ezért esik olyan nehezemre kimondani a legfontosabb szavakat, mint Szeretlek, Köszönöm, Sajnálom!

Ez van!

Másnap azonban úgy tűnik, a Sors az én oldalamra osztott szerencse (vagy épp balszerencse, nézőpont kérdése) lapokat, mert apu olyan szinten beivott, hogy a lakásba ugyan bejutott, de a konyhában elvesztette az egyensúlyát és nem bírt felkelni egymaga (Nos ennek több oka is volt, de most csak az ivásos részre koncentráljunk, oké?). Anyu erre kirobogott a konyhába és éktelen ordítozásba kezdett. Végignézte, ahogy igyekszem legalább egy székre felrángatni apu félig öntudatlan testét, miközben meg sem próbált segíteni. És ez még csak egy dolog volt. Mert az akkori szavai leperegtek rólam, de most, hogy úgy érzem apu valóban elárult, már égetik a belsőm. És fáj a saját ostobaságom, mert elég erős intő jel volt a jövőre nézve, amely most, ebben a pillanatban is történik. Dehát mondtam már, hülye vagyok! Ez van!

 - Azt az embert véded, aki még csak be se jött a kórházba, mikor születtél! Ott volt mindkét testvéred születésénél. De a tiédnél? Inkább elment a kocsmába és csak másnap jött be! Ennyire szart le téged! De akkor védjed csak! Megérdemlitek egymást!

Akkor ezek a szavak nem sebeztek, mert nem tulajdonítottam jelentőséget nekik. De most? Mikor már túl vagyunk azon, hogy eltaszított magától? Azok után, amit az utóbbi időben velem csinált? Nem megy. Képtelen vagyok csak úgy vakon tovább folytatni mindent ugyanúgy, mint eddig. Nem lehetséges. Nem vagyok rá képes.

Az utóbbi hónapok megterhelőek voltak. Főképp érzelmileg. De nem ez a magyarázata annak, hogy képtelen vagyok tovább ezt csinálni. Nem igazán tudom megmagyarázni. Talán nem is lehet.

A szeretetem feltétel nélküli volt. De egy idő után a bolond is megtanul okosan gondolkozni, ha kényszerítik. Úgy hiszem velem is ez történt.

Apu azt hiszi, azért fordultam el tőle és hagyom magára, mikor rám akar támaszkodni, mert nem vagyok hajlandó segíteni neki, most, hogy legyengült és ágyhoz van kötve. De ez nem igaz! Anno a lábamat odaadtam volna azért, hogy fele olyan erős lehessen, mint egykor volt. És komolyan is gondoltam! Jézusom! Egy részem még most is hajlandó lenne feláldozni magát helyette.

De többé akkor sem tudok meglenni a közelében. Még akkor sem, ha a kórházban fekszik jelenleg, napi fél órát vagyunk egymás közelében és többszöri áttétes rákkal próbálják kezelni.

Mert többé nem vagyok hajlandó hazudni magamnak. Én már lemondtam róla és akkor sem akarnám újra azt a kapcsolatot, ami egykor összekötött minket, ha lehetőségem lenne ismét birtokolni.

Fáj. De azzal nyugtatom magam, hogy nem én akartam így.

Istenem! Annyira szeretnék újra a Start vonalhoz állni és egy másik játékba kezdeni. Egy olyanba, ahol legalább várnak, mint ahogy azt minden gyerek megérdemli. Ha terv szerinti a születése, ha véletlen.  

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

A Boldogság és én nem jöttünk össze sohasem

Szeretem a piros színt.

Megnyugtató számomra, ha ezzel a színnel veszem magam körül. Magamra öltöm, belemártózom, magamba fogadom. 

Egyszerre jelentheti a vágyat, a gyűlöletet, a szeretetet és a veszélyt. Izgalmas, dinamikus szín, mely szélsőséges érzelmeket és különös gondolatokat ébreszthet.

Nem tudom, pontosan mikor kezdtem el szeretni. Néhány éve.

Gyerekkoromban a kék volt a kedvenc színem. Lázadó időszakomban a fekete és az ezüst nyújtott számomra megnyugvást. Továbbra is szeretem ezeket a színeket. De ma már a piros ural mindent a világomban.

Mikor dühös vagyok, mikor jól érzem magam a bőrömben, mikor szomorú vagyok, mikor csalódok, bosszankodok, elmélkedek, viccelődök, szorongok, mikor mindent érzek, minden túl intenzív, mikor csak a semmi ölel magához. 

Zárkózott ember vagyok többnyire. Nem mondom ki a szükséges szavakat, itt maradnak bennem. Le vannak láncolva. Szinte már nem is mocorognak. Furcsa, érthetetlen dolgokként kavarognak és minél inkább szeretném őket elérni, annál mélyebbre süllyednek.

Valahogy olyan végtelenek és kiszámíthatatlanok, mint a vörös szín.

Szeszélyesen tekeregnek a vörösként villódzó szavak bennem és úgy csúsznak, mint a nedves angolna. Mert egyszerre nyomasztanak és tesznek élővé.

Néha nem tudok kitörni ebből a cellából. Már megint csak én vagyok itt egyedül. Az egyik sarokban ülök és nézem a padlón terjengő, mély vörös, lassan bordóba váltó tócsát, melyet az elkésett szavak halála okozott. Csörgetem a láncokat, a bádog bögre törött füllel hever a fenséges semmi közepén. Túl erősen húztam végig a rácsok mentén. De mégis túl kevéssé, ahhoz, hogy bárki is meghallja.

Kiálthatnék, de a hangom eltűnt összeszűkült, kiszáradt torkom felé haladva félúton. Elvetélt gyermek csupán, melyet jó akarattal és törődéssel indítottak útra, csak valami félúton elromlott. Megakadt kötéllel, kiszakadt zsákkal a hátán vánszorog csupán egyre magasabbra és magasabbra, de a céltól néhány lépésnyire ijedt gyermekként húzódik vissza és elfelejti, hogy vannak dolgok, amiket meg kellene tennie.

Végül visszafordul, szaporán szedi a lábát a gyávaság ösvénye felé. Ez az ösvény is vörös. A kétség és a fájdalom festette ragyogó pirosra. Ez lakozik most bennem is. A fényes, csábító piros, mely egyszerre vonzz és ijeszt halálra.
Én magam vagyok a piros.

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Himnusz a Nyárhoz

Az az ember, aki kitalálta, hogy a tél, meg a hideg olyan hű, de jó, az vagy nem fával tüzelt, vagy csak simán nem volt százas.

De most őszintén, hó, jég, csúszkálás, esések, késések, vastag és meleg ruhák, átázott cipők, lehetetlen közlekedés, fagyhalál. Ebben mi olyan jó?

Persze amikor a meleg, kényelmes kanapén vastag takaró alatt fekszel és nézed a kinti szűz hót, kezedben illatozó forró csoki, a szobában pedig narancs és fahéj illata terjeng, szép az élet.

Csak aztán egyszer elfogy a forró csoki, meg kéne egy kis kenyér, esetleg munkába is el kell jutni. Na akkor jön a szívás! 

Az utak jegesek, a tegnapi fehér hó helyén fagyott és mocskos latyak van csupán. Ha autóval közlekedsz, aránylag jó helyzetben vagy. Csak fél órát késel, az agyvized elforr a 20 km/órás sebességtől, minden pillanatban megfeszült izmokkal kell figyelned, vajon mikor csúsznak meg a kerekek. A hideg miatt magadra kapkodott meleg holmi pokoli tűzzé változtatja a benti hőmérsékletet, de ha lejjebb állítod a fűtést a kocsiban, akkor az arcod és a kezed fagy le.

Ha gyalog vagy, csak arra kell figyelned, hogy ne ess el a jégpáncéllá változó járdán és idejében kelj át az úttesten, mert a kocsiban ülő, aki általában nem akar átengedni a zebrán, most meg állni sem nagyon mer a csúszós úton.

És ha biciklivel vagy?

Tegnap reggel úgy indultam útnak, hogy még nem esett le a hó. Hideg volt, de semmi extra. Ez után gyalog el kellett jutnom A-pontból B-be, ami szintén nem okozott gondot. 

Aztán leesett a hó!

Majdnem egy éve nem buszoztam, de most hálát adtam még a tolakodós öregasszonyokért is, mert azt jelentette, hogy ameddig őket kell eltűrnöm, legalább addig sem fagy le a lábam, ahogy a havon átküzdöm magam.

Ezután újra sétáltam, este pedig biciklivel mentem haza. Amíg csak toltam a hóban, a kerekek nagyjából a homokban való biciklizés nehézségi szintjét prezentálták. Ja! Aztán felszálltam és nekiindultam! Vagy legalábbis próbálkoztam a haladás látszatát kelteni...

Az általában jámbor jószágként kezelhető kerékpár szinte egy megbokrosodott ló hevességével csúszkált. Egyszer még ki is csúsztak alólam a kerekek, de legalább nem estem el. Na, nem mintha olyan sok választott volna el tőle!

Jó, jó!

Bevallom, ha úgy alakul, szeretek én is jégkorcsolyázni, vagy baromkodni a hóban, de ez a késztetés olyan ritka, ami jó, ha három évente egyszer támad meg. Tehát:

Most komolyan, mi olyan jó ebben? Biztosra veszem, hogy gyerekként megvolt a maga varázsa és biztos klassz volt szarrá fagyni hógolyózás és hóember építés közben, de ma?

Ma már csak nyűg, amit túl kell élni, hogy az ember még jobban tudja értékelni a tavaszt és a nyarat.

Hiszen nincs is jobb érzés, mikor az első tavaszi szellő bekúszik az ember orrába és magával hozza a megújulás és az első tavaszi virágok illatát.

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Séta a múltba, avagy beléptünk a gyászhónapba

Séta a múltba. Az egyik kedvenc filmem még a mai napig is, bár ma már csak ritkán nézem meg. Nincs különösebb oka, igazából csak ritkán jut eszembe. De annak idején ez a film indított el a dramatikus, könnyek áztatta romantikus regények útján.

Még mindig emlékszem, hogyan történt. Pont előtte nem sokkal kezdtem bele a nagy olvasási mániámba, ami nagyjából 2008 nyara körül kezdődhetett. Napsütéses délután volt, a nővéreim és én összegyűltünk a házimozi előtt és kiválasztottunk egy filmet. Elindult a történet. Néztem, csak néztem a filmet és elhangzott a varázslatos mondat:

"Készült Nicholas Sparks regénye alapján."

Akkor még nem gondoltam, hogy meghatározó lesz számomra. Élveztem a filmet, szomorú volt ugyan, de meg tudta ragadni az ember figyelmét. Ez pedig meghatározó egy jó film tekintetében.  Valójában miután vége lett a filmnek, csak akkor jegyeztem le a szerző nevét. Ezután kutakodni kezdtem az interneten.

Rákerestem a filmre, megtaláltam a könyvet és néhány napon belül máris a kezemben volt a könyvtári példány (néhány másik remek regény kíséretében. Akkoriban ugyanis rendkívül sokat jártam könyvtárba. Volt, hogy napi kétszer is. De ez egy másik történet!).

Még aznap neki kezdtem a regénynek, melynek a címe:

A leghosszabb út

Nem ez volt az első regény, amit kétszer olvastam el. De az első és egyben egyetlen, amit rögtön egymás után kétszer olvastam el. Enyhén szólva nagy hatással volt rám, na!

De még két dologban az első volt számomra. Ez volt az első regényem, amit férfi írt. Valamint ez volt az első regény, amin bőgtem, mint a taknyos gyerek.

Hogy mégis hogyan jön ide?

Elárulom.

2018. 01. 13-a van. 

Négy éve ezen a napon estem reménytelenül szerelembe.

Nem érted az összefüggést ez és egy korábbi bejegyzésem között? Megértem. Hadd magyarázzam el!

2013 decemberében költöztünk panelból kertes házba. Álmaim netovábbja volt, hiszen végre lehetett kutyám. Mármint nekem, háznál, nem pedig a nagyapámnál, amit hetente egyszer láthatok. Kicsit zavaros, de ne különösebben zavarjon. Ha úgy alakul, a későbbiekben még beszélünk róla.

Tehát volt egy megállapodásunk Anyuékkal. Ha van kert, lehet kutya. És lett is. 

Menhelyről hoztuk. Hétfői nap volt, rögtön suli után mentünk. Apu, fiatalabbik nővérem és én.

Enyém volt a döntés, mert úgyis én foglalkozom vele majd a legtöbbet és az ENYÉM lesz. Akkor még nem is sejtettem, mennyire minden tekintetben az enyém lesz.

Nehéz volt a döntés. Megnéztük a kenneleket, az összes ölebet és vadállatot átnéztük és én enyhén mondva döntésképtelen voltam.

Nem arról volt szó, hogy mindegy volt, milyen fajtát és neműt hozunk el, inkább csak mindet elhoztam volna legszívesebben.

Végül aztán az aznap frissen kennelbe került jószág mellett döntöttünk, aki Koi névre hallgatott.

Hát sosem szerettem a halakat, a koi pedig határozottan egy halfajta volt, de úgy voltam vele, majd lecseréljük csórónak a nevét.

Ha akkoriban már legalább feleennyire érdeklődtem volna a japán nyelv iránt, tudtam volna, hogy a Koi szerelmet jelent. Ez pedig határozottan iránymutató szimbolika lett volna. De én nem tudtam!

Csak annyit tudtam, hogy rátették az általam addig görcsösen szorongatott nyakörvet a reszkető fekete jószágra és rácsatlakoztatták a pórázt. Addig egy kis visszahúzódó, beszari lény volt, de amint kijutott, felém iramodott, lefejelt és levett a lábamról. Szó szerint és átvitt értelemben is.

Még azelőtt megkapta az új nevét, hogy hazaértünk volna. Héra. (Ez nem fedőnév, tényleg ezt a nevet kapta tőlem.)

Az első naptól kezdve imádtam a kis rohadékot.

Közvetlen az ablakom alatt van egy kis emelvény, oda tettük a kutyaházát, hogy minél közelebb legyen hozzám. Ő befelé nézett, én kifelé.

Méregettük egymást. Ő bizalmatlan volt, én kissé bizonytalan. Kicsit olyan sunyi feje volt, enyhén rókás beütéssel.

Végül megtettem az első lépést. Elvittem sétálni.

Sinka juhász keverék volt. Keveset mondanék, ha úgy jellemezném a juhászkutyákat, okosak. De én ilyen kutyát még nem láttam.

Másfél méter hosszú volt a póráza, de ha egy kicsit is engedett a feszülés az anyagon, hátranézett. Annyira kétségbeesetten nézett rám, vajon ott vagyok-e, hogy a szívem percről perce egyre jobban tört össze.

Mindennap háromszor mentünk el sétálni.

Reggel ötkor. Délután háromkor, miután hazaértem a suliból. Majd este nyolckor.

A harmadik nap után barátnőm, Klári unszolására, elengedtem a pórázról. És nem ment el. Egy részem sejtette, de az azelőtti bizalmatlanságomat mintha eltörölték volna. 

Onnantól kezdve póráz nélkül mentünk sétálni. Ő elől ment, én mögötte. Ő időnként hátranézett, én időnként helyes irányba tereltem őt. Az egyik sétánk alkalmával egy kisfiú az anyjához fordulva, hangosan suttogott:

 - Anya, egy róka!

Tényleg olyan volt, de ez fajta jellemző kinézet, mint ahogy a kunkori, lompos farok is. Azóta vagyok megrögzött róka imádó.

De az embereket imádta. Mint Klári is felhívta rá a figyelmem, Ő olyan volt, mint én. Héra a kutyákat nem szerette, én az embereket. Miután kifejezte domináns mivoltát, többé nem törődött különösebben Klári kutyájával sem, de attól még nem kedvelte.

Mikor leesett a hó, fogtam egy labdát és a közeli, elhanyagolt vasút lerakat felé indultunk.

Láttál már hóban vadászó rókát?

Pontosan olyan volt Héra is. Nagyot ugrott, orral a hóba. És valahogy sosem akarta odaadni azt a vacak labdát! A kis dög!

Ez volt a beceneve, Dögöcske.

Minden szép kutyának kell egy kevésbé szép név is, melyet enyhe gügyögéssel, szeretetteljesen lehet kiejteni. Nos, neki ez lett.

Valójában az első két hétben minden fantasztikus volt. Együtt sétáltunk, együtt játszottunk, együtt ettünk. Sokat időztünk együtt, mikor otthon voltam. Eddigre már bent aludt nálam az ágyamon, mert mint kiderült, szobatiszta is volt. Mármint úgy került hozzánk, hogy már ivarérett volt, de azt nem tudtam, hogy ennyire jól fegyelmezett is.

Aztán minden olyan gyorsan történt.

Az egyik séta alkalmával hányt. Majd másnap és harmadnap is. Majd nem akart sétálni többet. Alig bírt felkelni. Tűrte a simogatást, de kedvtelen volt.

Nem tudtam, mi lehet a baj.

Elvittük az állatklinikára. Ott közölték velünk, hogy a valószínűtlenül enyhe idő kedvez a kullancsoknak. Tehát kapott kullancs elleni injekciót. Amitől nem lett jobban, de rosszabbul se, tehát pár nap múlva megkapta az ismétlő adagot.

Azután még rosszabb lett a helyzet.

Az utolsó néhány nap olyan zavaros számomra.

Ha nagyon erőltetem az agyam, bevillannak bizonyos képek. Mint amikor szétfeszítettem a száját az etetéshez, itatáshoz a vége felé. Amikor sírva az ölemben ringattam egyre fogyó testét. Amikor éjszakánként nyugtalanul nyöszörgött. Emellett valami furcsa pattogó hangot adott ki, miközben a szeme ijesztő módon megugrott időnként. Majd egyre gyakrabban.

Csak arra emlékszem tisztán, hogy egy nap híján egy hónapja volt nálunk Héra, mikor végül elvittük egy másik orvoshoz. Ekkor 2014. 02. 12-e volt. Szerdai nap és szépen sütött a nap. Életem legrosszabb napja volt. Semmi sem tudja felülmúlni, míg élek. Ebben a mai napig biztos vagyok.

Apu és a nővérem már befektették Hérát a hátsó ülésre és elém jöttek autóval a buszmegállóba, ahol az iskolából hazafelé szálltam le.

Beültem Héra mellé. Ekkorra már borzalmas állapotban volt. Rángatózott és fulladozva nyögött.

Az állatorvosnál a karjaimban vittem be, ahol közölték velünk, hogy ez biza szopornyica és szegénynek 1% esélye van már csak a túlélésre.

Mit tehettem volna? Nem hagyhattam tovább szenvedni, elfogadtuk az eutanázia javaslatát.

Érdekes ez a kifejezés. Eutanázia. Görög szó, két részből áll. Kellemes és Halál. 

Gyerekek, a halál nem kellemes. Nekem elhihetitek.

A karjaimban vittem és semmivel sem törődve sírtam hazafelé. 

Aznap késő délután esett az eső, mikor eltemettem. Drámai igaz? Akkor és ott, ahogy a felhők felszakadtak, úgy az én szívem is megszakadt.

(Add a mancsod, öreg barátom és én tartani fogom a végéig!)

Azóta minden megváltozott.

Ha egy történetben meghal egy szereplő, akit kedveltem?

Sírok.

Ha egy filmben meghal valaki, aki szimpatikus volt?

Sírok.

Az Így neveld a sárkányodat 2-t moziban láttam Klárival. 

Én pedig szégyen, nem szégyen, sírtam!

Valahogy úgy tudnám kifejezni, hogy allergiás vagyok a Halálra. Könnybe lábad a szemem. Folyik az orrom. Légszomjam lesz. Kivörösödik a szemem. Emellett még a szívem is újabb és újabb darabokra törik.

Furcsának, betegesnek, viccesnek tarthatod, hogy ilyen véleménnyel vagyok egy "egyszerű" kutyáról. Rendben! Nevess! Nekem azonban még a mai napig fájdalmat és összeomlást okoz, mikor akár csak rágondolok.

Remélem neked nincs ilyen problémád! Neked nem kell ezen nap, mint nap túltenned magad!

Mert én még most sem értem, hogyan voltam képes túlélni az első pár napot.

Nem! Még ma sem könnyebb. De megtanultam együtt élni ezzel a fájdalommal, amit senkinek nem mondhatok el, mert kinevetnének.

És hogy miért lett az oldalon a róka vörös és Noah? Mert a kedvenc színem a piros, a fekete Héra színe volt. Valamint a Héra nevet tőlem többé nem kapja meg senki. A Noah pedig szép név, lehet egyaránt férfi és női név is.

Órák óta írom ezt a bejegyzést. Közben sírtam is. Szerintem mára elég volt ennyi. Nehezebb volt megírni ezt az összefoglalást, mint gondoltam. De végre megtettem!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Ember, mindig remélj!

Mit szólnál egy kevésbé siralmas, de legalább olyan őszinte levezetéshez, mint az előzőek? 

Na jó, bevallom, eléggé vicces lesz!

Hm? Oké?

Mint ígértem, beszélünk majd könyvekről is. És igen, (És-sel nem kezdünk mondatot, gyerekek!) ennek is eljött az ideje!

Aki szeret olvasni, most nyugodtan tegye fel a kezét!

Na, azért ne ennyire lelkesen!

Tehát, amiről ma szeretnék neked mesélni, az az a történet, amit olyan 10-11. osztályos koromban olvastam (Vagyis 16-17 évesen? Nem emlékszem pontosan az időre.).

Még ma is, közel a bűvös második dupla számomhoz (Segítek: márciusban töltöm a 22-t!), tisztán látom magam előtt a könyv borítóját és elmémbe szüntelenül furakodnak be ennek a könyvnek a sorai, mikor egy-egy új dolgot próbálok ki.

A szerző:

Claire Loup

A könyv címe:

Amikor életemben először

A történet egy tini lányról szól, aki részletes és meghökkentő módon meséli el azokat a meghatározó dolgokat, melyek fiatalságát befolyásolták. 

Jó történet. Én és a barátnőim legalábbis értékeltük akkoriban.

Most, mikor már annyi idő eltelt az utolsó sorok elolvasása óta, talán furának hatnának az akkori észrevételek a tapasztaltabb, de talán kicsit sem bölcsebb mostani énemnek.

 - De miért beszélünk mi most erről?

Kérdezhetnéd, én pedig teljesen igazat adnék neked. De ne aggódj! Elmagyarázom!

Amit most mesélek el, arról még a családom se tud! Úgyhogy "Shhh!" és maradjon ez köztünk!

Az egyetlen személy, aki tud róla és még életben van (Hehehe!), az a legjobb barátnőm és bizalmasom. Van fedőneve, de ha elárulom, akkor az esetleges ismerősök máris megtudják a kilétét. Azt pedig nem engedhetem! Azonban mégis csak kelleni fog egy név, mert még sok esettel kapcsolatban elő fog fordulni szegényke és a barátnő megnevezés azért mégis csak bosszantó lenne hosszú távon. Legyen  hát a neve Klári!

Tehát kedves Klári és én úgy döntöttünk, hogy együtt töltjük a szilvesztert.

Elmentem hozzá az albérletbe és megkapta az engedélyem, hogy kifessen. Mármint nem bohócnak! Tudod, nem az a kimondott lányos lány vagyok, így a smink meg a miegyéb lányos dolgokat az arra alkalmasakra hagyom, én pedig élvezem a gondtalan szemdörgölés áldott lehetőségét.

Ám! 

Már másnap kis híján megbántam, mert az új fantasztikus profilképem miatt (köszi még egyszer Klári, ha bármikor is erre járnál, rohadt jól néztem ki azon a képen!) rám írt egy srác.

És itt kezdődtek a problémák.

Tudod, az élet hatalmas adag pofátlansággal, szemtelenséggel és emellett elenyésző mennyiségű valós önbizalommal áldott meg.

De a srácot nem tudtam lekoptatni. Valamint még reális mértékkel nézve is jóképűnek volt mondható. Emellett pedig én is kíváncsi voltam, hogyan is működne ez az egész az én esetemben.

Én pedig kíváncsi lettem, hogy vajon mi a fenét szól ehhez Klári?

Hát Klári szerint nem veszítek semmit, menjek el egy találkozóra. Ismerkedjünk, vacsorázzunk, beszélgessünk. Aztán lesz, ami lesz!

Néhány nap múlva meg is egyeztünk: másnap találkozunk.

Ja!

Ahogy azt Móricka elképzelte!

Klári segített kiválasztani a ruhámat. Aztán elmentünk hozzá, megfőztük a vacsorát, kisminkelt, majd a találkozó helyszínének közelébe is elkísért, ahogy az egy igazán testvéries baráttól várható. 

Még nem említettem, de imádom a csajt!

Na de, ott tartottunk, hogy elköszöntünk egymástól. Az este kimondottan enyhe volt, így nem öltöztem valami vastagon, de így se fáztam. Ami kedves új ismerősömről - legyen csak László a neve -, nem mondható el.

Az általa választott köztéren találkoztunk, majd egy padon kezdtünk el beszélgetni. Romantikus ugye? Várd ki a végét!

Szerencsére nem voltam ideges, pedig az ember első alkalommal csak az lenne, mikor lehetséges jövendőbelijét megy felmérni, nem?

Na jó, ez beteg vicc volt! Bocs!

Amúgy nem volt gáz a helyzet, mert észre sem vettem az idő múlását, nem volt feszélyezett a dolog. Érted? 

Így visszagondolva annál inkább.

Egy rövid vázlatban megpróbálom összefoglalni (de úgysem fog sikerülni):

 - Mit dolgozol?

 - Mi a hobbid?

 - Mikor ért véget az előző kapcsolatod?

 - Blablabla...

Emberek a következő kérdés miatt még mindig ég a pofám, pedig nem is én tettem fel!

 - Van mobilneted?

 - Nincs. Miért? Mit szeretnél?

 - Csak mert lemaradtam a meccs feléről, hogy ideérjek. Azt akartam megnézni.

Érzitek ti is a másodperc tört részéig tartó tétova hallgatást részemről, miután válaszol? Egy pillanatig nem tudtam, szórakozik-e. De mint kiderült, nem volt olyan szerencsém. Komolyan gondolta.

Elővettem szokásos laza énem és lesöpörtem magamról a kétely palástját. Válaszoltam.

 - Ha legközelebb ilyen van, csak szólj! Később is tudtunk volna találkozni!

 - Áh, mindegy!

És még itt sem jöttem rá, hogy hatalmas a probléma.

Majd visszaálltunk a normális, de egy ABSZOLÚT KEZDŐ RANDIS számára már kevésbé megszokott témákra.

 - Megcsókolhatlak?

Gyerekek, én mindent megpróbáltam, de nekem ez nem jött be. Oda vagyok a férfiak szerint csak (és egyet kell értenem velük) Soft pornóként emlegetett erotikus regényekért, de az ember jobb híján használja arra a szájüregét, amire való. Evésre.

Óh! Azt hitted csak ennyi volt?!

Tévedsz kedves barátom.

Miután megvolt a nagy első csók és kis híján a torkának ugrottam, mert lehordta a fülem hallatára Klárit, a következő kérdés jött:

 - És meddig kellene várnom?

 - Mármint? A szexre?

 - Aha!

 - Nem tudom!

 - Na, azért mégis!

 - Fogalmam sincs, te mennyit várnál?

 - Egy-két hetet?

Drága olvasóm, ha hasonló cipőben járnál, mint nemrég én, akkor ne tedd! Ismétlem: NE TEDD!

Ha egy pasi nem hajlandó kivárni, míg te is úgy nem érzed, hogy készen állsz rá, akkor búcsúzz el és felejtsd el az ürgét, mert ez egy Lyuk - gyilkos!

Nekem speciel semmi problémám azzal, ha valaki a testi örömöknek áldozza magát, de én köszönöm szépen, nem vagyok hajlandó egy-két hét után széttenni a lábam valakinek akit egy, nem ismerek. Kettő, érezhetően nem vonzódok hozzá. Három, egész végig azt szajkózza, hogy hideg van, de sétálni meg lusta.

A FRANCBA IS, HOVÁ TŰNTEK AZ IGAZI FÉRFIAK?! HM?!

Na jó, lenyugodtam!

Majd kis idő múltán két puszival elköszöntünk, mint azok, akik öt perccel korábban még nem egymás torkán dugták le a saját nyelvüket és hazafelé indultunk. 

Ami neki olyan tíz perc sétát jelentett, nekem meg legjobb esetben is 30-40 percet.

Tud választani találkahelyet, mi?

Klári kérésére értesítettem telefonon, mikor elindultam, hogy ismét találkozzunk, a megbeszéltek szerint.

Ő döbbenten, én a kudarcba belenyugodva vettem tudomásul a "randi" hosszát.

Emberek, kb. 20-22 perc volt összesen.

Nem kell röhögnöd, én már megtettem!

Nem tudom, mi a te reakciód, de az enyém határozottan kijelenthetem, hogy két pontban összefoglalható:

1. Nagyon boldog macskás vénasszony lehet még belőlem!

2. Francba! Nekem ez nagyon nem való!

Az egyetlen pozitívum azon az éjszakán, hogy Klárival visszamentünk hozzá az albérletbe és kettesben megvacsoráztunk. 

Na, az legalább finom volt!

Remélem élvezted! Azonban figyelmeztetnélek, hogy még sok gáz sztori van a tarsolyomban. Keserű kínok közt fogod fogni a hasad röhögés közben!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita