Séta a múltba. Az egyik kedvenc filmem még a mai napig is, bár ma már csak ritkán nézem meg. Nincs különösebb oka, igazából csak ritkán jut eszembe. De annak idején ez a film indított el a dramatikus, könnyek áztatta romantikus regények útján.
Még mindig emlékszem, hogyan történt. Pont előtte nem sokkal kezdtem bele a nagy olvasási mániámba, ami nagyjából 2008 nyara körül kezdődhetett. Napsütéses délután volt, a nővéreim és én összegyűltünk a házimozi előtt és kiválasztottunk egy filmet. Elindult a történet. Néztem, csak néztem a filmet és elhangzott a varázslatos mondat:
"Készült Nicholas Sparks regénye alapján."
Akkor még nem gondoltam, hogy meghatározó lesz számomra. Élveztem a filmet, szomorú volt ugyan, de meg tudta ragadni az ember figyelmét. Ez pedig meghatározó egy jó film tekintetében. Valójában miután vége lett a filmnek, csak akkor jegyeztem le a szerző nevét. Ezután kutakodni kezdtem az interneten.
Rákerestem a filmre, megtaláltam a könyvet és néhány napon belül máris a kezemben volt a könyvtári példány (néhány másik remek regény kíséretében. Akkoriban ugyanis rendkívül sokat jártam könyvtárba. Volt, hogy napi kétszer is. De ez egy másik történet!).
Még aznap neki kezdtem a regénynek, melynek a címe:
A leghosszabb út
Nem ez volt az első regény, amit kétszer olvastam el. De az első és egyben egyetlen, amit rögtön egymás után kétszer olvastam el. Enyhén szólva nagy hatással volt rám, na!
De még két dologban az első volt számomra. Ez volt az első regényem, amit férfi írt. Valamint ez volt az első regény, amin bőgtem, mint a taknyos gyerek.
Hogy mégis hogyan jön ide?
Elárulom.
2018. 01. 13-a van.
Négy éve ezen a napon estem reménytelenül szerelembe.
Nem érted az összefüggést ez és egy korábbi bejegyzésem között? Megértem. Hadd magyarázzam el!
2013 decemberében költöztünk panelból kertes házba. Álmaim netovábbja volt, hiszen végre lehetett kutyám. Mármint nekem, háznál, nem pedig a nagyapámnál, amit hetente egyszer láthatok. Kicsit zavaros, de ne különösebben zavarjon. Ha úgy alakul, a későbbiekben még beszélünk róla.
Tehát volt egy megállapodásunk Anyuékkal. Ha van kert, lehet kutya. És lett is.
Menhelyről hoztuk. Hétfői nap volt, rögtön suli után mentünk. Apu, fiatalabbik nővérem és én.
Enyém volt a döntés, mert úgyis én foglalkozom vele majd a legtöbbet és az ENYÉM lesz. Akkor még nem is sejtettem, mennyire minden tekintetben az enyém lesz.
Nehéz volt a döntés. Megnéztük a kenneleket, az összes ölebet és vadállatot átnéztük és én enyhén mondva döntésképtelen voltam.
Nem arról volt szó, hogy mindegy volt, milyen fajtát és neműt hozunk el, inkább csak mindet elhoztam volna legszívesebben.
Végül aztán az aznap frissen kennelbe került jószág mellett döntöttünk, aki Koi névre hallgatott.
Hát sosem szerettem a halakat, a koi pedig határozottan egy halfajta volt, de úgy voltam vele, majd lecseréljük csórónak a nevét.
Ha akkoriban már legalább feleennyire érdeklődtem volna a japán nyelv iránt, tudtam volna, hogy a Koi szerelmet jelent. Ez pedig határozottan iránymutató szimbolika lett volna. De én nem tudtam!
Csak annyit tudtam, hogy rátették az általam addig görcsösen szorongatott nyakörvet a reszkető fekete jószágra és rácsatlakoztatták a pórázt. Addig egy kis visszahúzódó, beszari lény volt, de amint kijutott, felém iramodott, lefejelt és levett a lábamról. Szó szerint és átvitt értelemben is.
Még azelőtt megkapta az új nevét, hogy hazaértünk volna. Héra. (Ez nem fedőnév, tényleg ezt a nevet kapta tőlem.)
Az első naptól kezdve imádtam a kis rohadékot.
Közvetlen az ablakom alatt van egy kis emelvény, oda tettük a kutyaházát, hogy minél közelebb legyen hozzám. Ő befelé nézett, én kifelé.
Méregettük egymást. Ő bizalmatlan volt, én kissé bizonytalan. Kicsit olyan sunyi feje volt, enyhén rókás beütéssel.
Végül megtettem az első lépést. Elvittem sétálni.
Sinka juhász keverék volt. Keveset mondanék, ha úgy jellemezném a juhászkutyákat, okosak. De én ilyen kutyát még nem láttam.
Másfél méter hosszú volt a póráza, de ha egy kicsit is engedett a feszülés az anyagon, hátranézett. Annyira kétségbeesetten nézett rám, vajon ott vagyok-e, hogy a szívem percről perce egyre jobban tört össze.
Mindennap háromszor mentünk el sétálni.
Reggel ötkor. Délután háromkor, miután hazaértem a suliból. Majd este nyolckor.
A harmadik nap után barátnőm, Klári unszolására, elengedtem a pórázról. És nem ment el. Egy részem sejtette, de az azelőtti bizalmatlanságomat mintha eltörölték volna.
Onnantól kezdve póráz nélkül mentünk sétálni. Ő elől ment, én mögötte. Ő időnként hátranézett, én időnként helyes irányba tereltem őt. Az egyik sétánk alkalmával egy kisfiú az anyjához fordulva, hangosan suttogott:
- Anya, egy róka!
Tényleg olyan volt, de ez fajta jellemző kinézet, mint ahogy a kunkori, lompos farok is. Azóta vagyok megrögzött róka imádó.
De az embereket imádta. Mint Klári is felhívta rá a figyelmem, Ő olyan volt, mint én. Héra a kutyákat nem szerette, én az embereket. Miután kifejezte domináns mivoltát, többé nem törődött különösebben Klári kutyájával sem, de attól még nem kedvelte.
Mikor leesett a hó, fogtam egy labdát és a közeli, elhanyagolt vasút lerakat felé indultunk.
Láttál már hóban vadászó rókát?
Pontosan olyan volt Héra is. Nagyot ugrott, orral a hóba. És valahogy sosem akarta odaadni azt a vacak labdát! A kis dög!
Ez volt a beceneve, Dögöcske.
Minden szép kutyának kell egy kevésbé szép név is, melyet enyhe gügyögéssel, szeretetteljesen lehet kiejteni. Nos, neki ez lett.
Valójában az első két hétben minden fantasztikus volt. Együtt sétáltunk, együtt játszottunk, együtt ettünk. Sokat időztünk együtt, mikor otthon voltam. Eddigre már bent aludt nálam az ágyamon, mert mint kiderült, szobatiszta is volt. Mármint úgy került hozzánk, hogy már ivarérett volt, de azt nem tudtam, hogy ennyire jól fegyelmezett is.
Aztán minden olyan gyorsan történt.
Az egyik séta alkalmával hányt. Majd másnap és harmadnap is. Majd nem akart sétálni többet. Alig bírt felkelni. Tűrte a simogatást, de kedvtelen volt.
Nem tudtam, mi lehet a baj.
Elvittük az állatklinikára. Ott közölték velünk, hogy a valószínűtlenül enyhe idő kedvez a kullancsoknak. Tehát kapott kullancs elleni injekciót. Amitől nem lett jobban, de rosszabbul se, tehát pár nap múlva megkapta az ismétlő adagot.
Azután még rosszabb lett a helyzet.
Az utolsó néhány nap olyan zavaros számomra.
Ha nagyon erőltetem az agyam, bevillannak bizonyos képek. Mint amikor szétfeszítettem a száját az etetéshez, itatáshoz a vége felé. Amikor sírva az ölemben ringattam egyre fogyó testét. Amikor éjszakánként nyugtalanul nyöszörgött. Emellett valami furcsa pattogó hangot adott ki, miközben a szeme ijesztő módon megugrott időnként. Majd egyre gyakrabban.
Csak arra emlékszem tisztán, hogy egy nap híján egy hónapja volt nálunk Héra, mikor végül elvittük egy másik orvoshoz. Ekkor 2014. 02. 12-e volt. Szerdai nap és szépen sütött a nap. Életem legrosszabb napja volt. Semmi sem tudja felülmúlni, míg élek. Ebben a mai napig biztos vagyok.
Apu és a nővérem már befektették Hérát a hátsó ülésre és elém jöttek autóval a buszmegállóba, ahol az iskolából hazafelé szálltam le.
Beültem Héra mellé. Ekkorra már borzalmas állapotban volt. Rángatózott és fulladozva nyögött.
Az állatorvosnál a karjaimban vittem be, ahol közölték velünk, hogy ez biza szopornyica és szegénynek 1% esélye van már csak a túlélésre.
Mit tehettem volna? Nem hagyhattam tovább szenvedni, elfogadtuk az eutanázia javaslatát.
Érdekes ez a kifejezés. Eutanázia. Görög szó, két részből áll. Kellemes és Halál.
Gyerekek, a halál nem kellemes. Nekem elhihetitek.
A karjaimban vittem és semmivel sem törődve sírtam hazafelé.
Aznap késő délután esett az eső, mikor eltemettem. Drámai igaz? Akkor és ott, ahogy a felhők felszakadtak, úgy az én szívem is megszakadt.
(Add a mancsod, öreg barátom és én tartani fogom a végéig!)
Azóta minden megváltozott.
Ha egy történetben meghal egy szereplő, akit kedveltem?
Sírok.
Ha egy filmben meghal valaki, aki szimpatikus volt?
Sírok.
Az Így neveld a sárkányodat 2-t moziban láttam Klárival.
Én pedig szégyen, nem szégyen, sírtam!
Valahogy úgy tudnám kifejezni, hogy allergiás vagyok a Halálra. Könnybe lábad a szemem. Folyik az orrom. Légszomjam lesz. Kivörösödik a szemem. Emellett még a szívem is újabb és újabb darabokra törik.
Furcsának, betegesnek, viccesnek tarthatod, hogy ilyen véleménnyel vagyok egy "egyszerű" kutyáról. Rendben! Nevess! Nekem azonban még a mai napig fájdalmat és összeomlást okoz, mikor akár csak rágondolok.
Remélem neked nincs ilyen problémád! Neked nem kell ezen nap, mint nap túltenned magad!
Mert én még most sem értem, hogyan voltam képes túlélni az első pár napot.
Nem! Még ma sem könnyebb. De megtanultam együtt élni ezzel a fájdalommal, amit senkinek nem mondhatok el, mert kinevetnének.
És hogy miért lett az oldalon a róka vörös és Noah? Mert a kedvenc színem a piros, a fekete Héra színe volt. Valamint a Héra nevet tőlem többé nem kapja meg senki. A Noah pedig szép név, lehet egyaránt férfi és női név is.
Órák óta írom ezt a bejegyzést. Közben sírtam is. Szerintem mára elég volt ennyi. Nehezebb volt megírni ezt az összefoglalást, mint gondoltam. De végre megtettem!
Legközelebb ugyanitt!
Csanita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése