Én látlak, árnyak, tudom, megtalállak

Furcsa, de úgy tűnik, mostanában jobban rá vagyok hangolódva a megérzésekre.

Majdnem két hónapja azt álmodtam, hogy keresek valamit a szobámban, hogy mit is kerestem, azt nem tudom, de végül egy húsz ezrest találtam.

Egy- két hétre rá a nagyszülők vidékről eljöttek hozzánk és a kezembe nyomtak egy húszast.

Na az a nem mindegy!

Ezután néhány nap múlva azt álmodtam, hogy kiesett az egyik fogam. De legalább nem fájt. Mikor meséltem róla anyunak, azt mondta, hogy egy ismerősöm fog meghalni, de engem nem érint érzékenyen. Május 2-án (? ha jól emlékszem) anyu temetésre ment, mert meghalt egy régi ismerősünk.

Köszi- köszi! Nekem az első álom jobban bejött!

Aztán ismeritek-e azt, hogy ha viszket a jobb tenyeretek, pénzhez juttok?

A múlt hónapban elugrottam a házi orvoshoz, hogy kiírassam apunak a gyógyszereket, mikor is úgy el kezdett viszketni a jobb tenyerem, hogy kis híján lemartam a tenyeremről a bőrt. De nem foglalkoztam vele különösebben. Örültem neki, mikor végre elmúlt.

Erre föl másnap megjött apu nyugdíja (amit amúgy én szoktam átvenni!).

Ebben a hónapban 4-e hajnalban már meg sem lepődtem, hogy viszket a tenyerem. Tudtam, hogy:

"Indul a celebration, mert megjött a fizetésem!"

Belga - Fizetésnap

Hogy honnan jöttek ezek és hogy lesznek-e még? Nem tudom, de amúgy marha érdekesnek tartom az egészet. Régebben már említettem, hogy vonzódok az érzékelhetőn túli és különös, megmagyarázhatatlan dolgokhoz. Meséljek még valami furcsát? Kíváncsi vagy a többire is?

Már több, mint négy éve lakunk ebben a házban és több furcsa dolog is történt azóta, de most csak az utolsó kettőről teszek említést.

1. Már jó ideje, azaz kb. mióta ideköltöztünk, senki nem nyúlt ahhoz a festményhez, ami a szüleim ágya felett lóg kiakasztva. Nem egy hű, de hatalmas festményre tessék gondolni, ráadásul elég könnyű is (sanszos, hogy egy olcsó replika, de igazából sosem érdekelt), amit az oldalsó két kapocs, meg a hozzájuk rögzített madzag bőven elbír, amivel a függeszkedését biztosították. Aztán egyik délután apu feküdt az ágyban, anyu meg mellé. Én velük szemben ültem a sarokülőn és két perc nem telt el, mióta anyu is lefeküdt, amikor fogta magát a kép és öngyilkos hajlamainak engedve a mélybe vetette magát (na jó, olyan egy métert zuhant az ágyig), hogy megpróbálja anyut fejbe verni. Csak aztán könnyű is volt az anyaga, meg az irányzék is eltévedt, így aztán olyan 5 cm híján, de a balesetet elkerültük.

2.  Már hónapok óta használatlanul feküdt apu mellett az ágy melletti kis polcon egy régi kazettás rádió. Még akkor használta apu, mikor kórházban volt, hogy ne zakkanjon meg totál szerencsétlen. Azóta persze itthon is mellette kapott helyet, de a TV, mondjuk úgy, kiszorította maga mellől. Így aztán csak porosodott és porosodott, míg aztán az egyik nap úgy tűnik, megunta. Ugyanis fogta magát és megszólalt.

Persze nem nagy dolgok ezek és különben is, ezer meg egy oka lehet. Épp akkor szakadt ki 14 év után! először a kapocs a festmény keretéből, mikor anyu alá feküdt. Apu meglökhette a rádiót, amit többnyire el sem ér, annyira hátra van tolva a polcon. Bármi előfordulhat!

Furcsa, nem?

Anyu gyakran mondja, hogy minden van valamiért! De én még mindig nem tudom, hogy mégis mi a fenét keresek itt.

Na, jó! Ez nem beszaratás, de az imént mikor elbattyogtam az ablakig, hogy szóljak a kutyának, hagyja békén a kóbor macskákat, akik a háztetőn szoktak flangálni, elszállt a gépem. Totál. Mint, mikor áramszünet van. Először még úgy is voltam vele, hogy oké, akkor megnézem a biztosíték szekrényt, és két percen belül visszaáll a béke. Ja, csak ahogy kifelé indultam a szobából, anyuéknál ugyanúgy ment a TV.

Furcsa...

Pontosabban, mi a fasz?

Olyan nincs, hogy ok nélkül egyszerre kapcsol ki a gép, a monitor, meg még a hangrendszer is, főképp úgy, hogy a csatlakozó még csak a közelben sincs.

Gyerekek, mi a franc folyik itt?

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Még annyi mindent mondanék, de várnak rám a Semmiben

(Bocsánat, valamit legutóbb elszámoltam, ugyanis, több, mint 30 bejegyzés volt. De annyi baj legyen!)

"Ennyi volt. Elmentem, és ha nem hiszed el, csak számold a napokat, amikor már nem vagyok itt. Amikor nem csöng a telefon, mindig én leszek az, aki nem hív."

Fannie Flagg

Ezzel a nappal hivatalosan is lezárul az idei évi gyászhónap. Annyi mondanivalóm lenne még Héráról. Annyi emlék. Annyi el nem mondott pillanat. De nem tehetem meg - magammal szemben sem -, hogy mindent felelevenítek, mert úgy érzem, nem maradna semmim.

Négy éve ment el, és még mindig pokolian fáj. Van, hogy éjszaka öntudatlanul sírni kezdek. Csak forgolódok és minél inkább próbálom figyelmen kívül hagyni a múltat, az annál erőszakosabban tolakszik az életembe. Nem kérdezi, hogy alkalmas-e, hogy megfelelő-e az időpont. Csak kopogás nélkül rám töri az ajtót, és amikor kiélte rajtam a perverz vágyait és ismét jól kifacsart, továbbmegy. Egy köszönő szó, vagy bármi egyéb nélkül.

Fáj. Annyira fáj. És én semmit nem tudok tenni ellene.

Amikor Héra halálának féléves évfordulója volt, írtam két verset. Ide csak egyet fogok feltölteni, de szerintem mindent elmond helyettem.

Ezt a posztot fontosnak tartottam, mert míg élek, nem fogom elfelejteni ezt az időpontot és az akkor megtörtént dolgok sokban befolyásoltak az eltelt évek alatt. Még ha a családom nem is vette észre! Vagy legalábbis egy része.

Hiába várom, nem hallom gyanakvó morgását többet,

Én drága kis Rókám! - nem láttál még szebbet!

Rágondolok, megfojt az el nem múló szomorúság,

Azt hiszem elhagyott az a fene nagy bátorság,

Holnap mégis felállok, s csak emlékeket találok,

Innentől a szívemre már nem támaszkodhatok,

Átjár a fájdalom, a sötétség legmélyén ragadok,

Nyöszörgése belém hasít, a kíntól térdre borulok,

Zöldült a fű, az egykori hó elolvadt, már csak múlt, 

Olyan nehéz felfogni, mindez tényleg örökre elmúlt.

Leteszem esküm, ha kell a lelkemre, hiszek ebben a kettőnk közt lévő, sosem szakadó kötelékben!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Egy, két, há...

Tudom, hogy már beszéltem a kajákról, de úgy döntöttem, hogy ezt még megosztom veletek. Elmondom a Kryptonitom. A végső fegyvert, amivel kb. bármire rávehető vagyok...

De előtte még elmesélem ezt:

Már több, mint egy éve történt, és akkor is pont tél volt. Épp egy húzós, túlórával megbolondított napot húztam le a munkahelyemen és erősen eluralkodott rajtam a "Hozzám se szóljatok!" érzés. A hátizsákom lehajítottam a díványomra és épp jólesőn nyögtem egyet, ahogy belesüppedtem a kényelmes gurulós karosszékembe, mikor...

 - Anita!

 - Mi a fasz van?

Semmi. Amúgy ezt úgy utálom. Szólnak, és amikor visszakérdezek, basznak válaszolni. De azért tettem még egy kísérletet.

 - Ha?

Semmi.

 - Heee! Mi van?

Válasz híján felálltam a székből és elindultam, hogy megkeressem Anyut.

 - Mi van?

 - Hoznál be fát?

 - Jaj, hagyjál már! Most értem haza!

Nem mondott semmit, így aztán vállat vontam és elindultam a konyhába, hogy több, mint öt órája először táplálékot vegyek magamhoz. A tűzhelyen ekkor láttam meg az edényt. Az edényt, ami még meleg volt. Az edényt, ami a mennyei mannát rejtette. Közelebb lopakodtam.

Mint kiderült, Anyu pont ezt a napot választotta, hogy a kedvenc kajámat főzze. Elhátráltam hát a tűzhelytől és egy szó nélkül felkaptam a fás vödröt. Odakint jó meg pakoltam azt a rohadt büdögét és  elindultam befelé. Miután visszaértem a lakásba a fáskamrából, csak ennyit mondtam Anyunak:

 - Mondhattad volna korábban is, hogy ezt főzted!

 - Nem akartam.

 - Na bazdmeg!

Akkor hát elárulom, mi volt a fazékban: . . . Vadas!

Esküszöm, meg tudok érte bolondulni. Egyszerűen imádom. Bár biztosra veszem, hogy te személy szerint valami extravagánsabbra számítottál, de sajnos ki kellett, hogy ábrándítsalak. De nem tudok vele mit csinálni. Igazából fogalmam sincs, hogy honnan vagy mikor kezdődött ez az őrület, de  ma már nagyon mélyen gyökerezik bennem.

Egyszer, régebben átugrottam tesómhoz és vittem hozzávalókat. Úgyhogy, ahogy előre megegyeztünk, megcsinálta nekem. Nem arról van szó, hogy én nem tudom, csak Ő előnyben van. Tudjátok, a rutin meg az évek...

Ebben csak az a vicces, hogy aztán Anyunak annyit beszéltem a vadasról, hogy másnap Ő is azt főzött. Rohadt jó volt! Non-stop vadas-zaba!

Hogy ez most hogy jött ide? Fogalmam sincs.

Talán csak visszatértem egy pillanat erejéig abba a múltba, amikor még nem volt minden elcseszve 100%-osan.

Ja! Jut eszembe!

Hétfőn Klárinál voltam és pizzáztunk meg horrort néztünk. Tök jó volt! Még akkor is, ha igazából pakolnunk kellett volna...

Na, de nem ez a lényeg!

Épp nagyban fekszünk az ágyban és beszélgetünk meg videókat nézegetünk, amikor megszállt minket az ihlet. A szövegkörnyezetet és cselekményeket egyes esetekben senki ne kérdezze! Annak is örülök, hogy egyáltalán eszembe jutott, hogy mi a fenén röhögtünk olyan jókat. (Pedig nem is ittunk!)

Klári lakótársa épp hazaért és próbált minket hülyíteni a pasis faszságaival, amit enyhén szólva is magasról leszartunk. Aztán amikor végre elhagyta a fedélzetet, megszólalt Klári:

 - Baszki! Hallod, milyen büdös a lába?

Szemöldök ráncolva fordultam felé.

 - Hallani. Hogy büdös a lába!

 - Aha!

Aztán végül neki is leesett, hogy mekkora hülyeséget mondott, mert el kezdett nevetni velem szinkronban.

Aztán volt még egy helyzet, amire majdnem tisztán vissza tudok emlékezni.

Íme:

Még mindig az ágyon fetrengtünk és épp egy régi videoklip paródiáját néztük, ahol a kedves, magát rappernek képzelő srác erélyesen mutogatott az ágyéka felé, mire elgondolkodva megszólaltam.

 - Tudod, hogy mondhatod még másképp a nunust (ha valakinek nem esett volna le, akkor a női nemi szervről volt szó.)?

 - Na, hogy?

 - Muffantyú! 

Megvártam, míg nagyjából elhalt a röhögése.

 - És ismered a párját?

 - Nem! Mi az?

 - Muffrúd!

 - Ez most komoly?

Vállat vontam.

 - Most találtam ki.

Igen, be kell vallanom, mert le sem tudnám tagadni: minket se kell a hülyeségért a szomszédba szalajtani. Szaladunk mi magunktól is!

És ha már ennyire belemásztunk az intim témákba és a káromkodásba. ráadásul a kaja téma is előkerült, akkor volt munkatársamra emlékezve (nem, nem halt meg és nem, nem fog megnevezni), akinek mindig volt egy egyszerre jól hangzó és perverz rímpárja a zsebében, leírom a legbetegebb mondókát, ami emberemlékezet óta csak születni tudott:

Fityma, fityholnap, fityfiritty, fitymapörkölt!

És csak Klárinak külön, speciálba, mert ez a bejegyzés már úgyis el van rontva és csak úgy csöpög a szájmosást követelő szavaktól:

Gecis bugyi!

(Csak hogy teljes legyen a mai káosz!) 

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Hív egy emlék, vár a Múlt!

A zene mellett az olvasás a másik olyan szenvedélyem, ami a nap bármely percében képes magával ragadni. Szeretem a könyveket, szeretem venni őket, beszélni róluk, olvasni róluk, hallani róluk, nézni őket, érinteni őket, érezni az illatukat. Nincs kimondott kedvenc műfajom, de szeretem ha mindenből van a történetben egy csipet. Romantikából, erotikából, krimiből, horrorból, ha kicsit vicces, ha kicsit szomorú. Egy kis izgalom és egy adag furcsaság. Ha tanulok belőle valami újat, ha van mondanivalója. De időnként boldoggá tesznek a klisés húzások is.

Rengeteg névvel, történettel, körülménnyel és céllal ismerkedtem már meg. Rengeteg kultúrába és történelembe, országba és világba nyeretem már bepillantást. Vannak olyan írók, akiktől olyan sokat vagy egy bizonyos művet olyan sokszor olvastam el, hogy egy bekezdés elég egy könyvükből és én tudom, hogy ki vetette azokat a sorokat papírra.

Nagyon sok regénnyel találkoztam az elmúlt években. Ugyan volt egy "rövid" időszak - nagyjából két év - mikor szinte teljesen leálltam az olvasással, de hát most ismét itt vagyok. Nem tudtam elszakadni! Nem tudom, talán megcsömörlöttem? Lehet. De még ha könyveket nem is olvastam, áttértem a szinkronosról a feliratos animékre és ázsiai sorozatokra. Én nem tudom, valahogy ma már a hideg kúszik végig a hátamon, mikor meghallom a magyarok szinkronizálását a japán animációkban vagy ahogy a neveket kiejtik! Egyszerűen nem! Olyan szinten idegesít, hogy a falra tudnék mászni. És akkor a hivatalos manga fordításokról ne is beszéljünk...

Tudod, milyen idegesítő, hogy megszokod a romaji átírást, aztán azt még magyarosítják? Amúgy a romaji magyarosítva: romadzsi!

Jó isten! Hát milyen már így leírva? Mint valami cigány bűbáj egyik szava! Borzalmas! Vagy vegyünk még néhány példát!

Kuroshitsuji - Kuroszicudzsi, Natsu - Nácu, Koyasan - Kojaszan, Saitama - Szajtama. Tulajdonképpen pontosan nem lehet visszaadni magyarul a japán szavakat, mert a Saitama esetében is furcsa átmenet van az "A" és az "Á" betű között.

Na jó, inkább hagyjuk, mert már így is eléggé csípi a szemem a dolog és az egész úgy van elbaszva, ahogy van!

Hogy visszakanyarodjak eredeti napi témához ez után a varga betű után:

szeretném felsorolni néhány kedvenc íróm nevét és ismertetni a tőlük olvasott első műveket is.

Lássuk akkor!

 - Meg Cabot (Meggin Patricia Cabot), vagy Patricia Cabot, esetleg Jenny Carroll:

Első könyv, amit olvastam tőle: Tudom, hol vagy! Ketten a Harleyn (Hívószám: 1-800 sorozat, 1. könyv, 2001).

Érdekesség, hogy ez a történet az alapja egy régebbi sorozatnak, aminek a címe: Eltűntnek nyilvánítva. Egyszer belekezdtem, de a csaj nem volt sehol az általam elképzelt tökös csajhoz képest, ráadásul még csak Rob sem volt benne! Most komolyan! Miért? Miért csinálják ezt velem? *Hüpp, hüpp*

Még a kezdet kezdetén találkoztam a könyvtár ifjúsági regények részlegén az írónővel és a munkáival, de még a mai napig képes vagyok belemerülni a különböző világokba, melyeket megteremt. Ezt a sorozatot pl. olyan négyszer vagy ötször olvastam végig az évek során és még fogom is, újra és újra. Mert imádom. Mert nosztalgikus. Mert szavakba önthetetlen érzés fog el, mikor Meg Cabot regényeit olvasom. Ennyi.

 - Darren Shan (Darren O'Shaughnessy):

Első könyv, amit olvastam tőle: Rémségek cirkusza (Vámpír könyvek sorozat, 1. könyv, 2000).

Szintén megfilmesített mű, ami egy címen osztozik a regénnyel (de ha engem kérdeztek, nem egy nagy durranás. Valójában a sorozat elolvasása után újranéztem a filmet és újraértékeltem magamban. Másodjára még annyira sem tetszett...). Gáz!

Akkor még nem voltam nagyon belelendülve a horror (?) könyvek világába, de ha ez annak számít, akkor ez volt az első, amit olvastam. Egy ismerősöm ajánlotta és a saját DEDIKÁLT! példányát adta kölcsön! Legtöbb művét olvastam és amihez csak hozzájutottam, azt imádtam!

 - Nora Roberts (Eleanor Marie Roberts), vagy J. D. Robb:

Első könyv, amit olvastam tőle: Sullivan asszonya (önálló regény, 1984).

Nem is tudom pontosan, hogy most ismerősöm ajánlotta vagy én akadtam rá, de ez volt az első olyan regény, ami az abszolút romantikára volt kiélezve. Tehát nem kalandregény volt romantikával vagy fantasztikus némi románccal. Nem! Aki olvasott már az írónőtől  vagy hallott róla bármit is, az tudja, hogy rengeteg regényt írt és mind jó a maga módján, de mégis egy kaptafára készültek! Ami nem baj! Csak én egy idő után úgy éreztem, hogy inkább nem kezdek bele egy-egy hosszabb regényébe, mert még ha nyújt is új dolgokat időnként, túúúúúúl... Hogy mondjam? Idilli? Unalmas? Nem, ez nem igaz. Nem tudom. Az is lehet, hogy az a nagyjából hetven regény a ludas, ami annyira egyformának tűnt egy idő után...

Amúgy csak mellesleg megemlítve: ez a regénye nem, de számtalan másik szintén vetítővászonra került!

Plusz kiegészítés: a kedvenc regényem tőle (a klisék és a nyáltenger ellenére): Pamela rózsája.

 - Gail Carson Levine:

Első könyv, amit olvastam tőle: Elátkozott Ella (önálló regény, 1997).

A mai napig nagy kedvencem! Imádom Ellát és a folyamatosan jelenlévő makacsságát, a herceg meg úgy tökéletes, ahogy van!

Nagyon sajnálom, hogy az írónő többi műve nem került a magyar "Lefordítandó" listára, mert ha a többi története is olyan, mint ez, akkor valami eszméletlenül jóról, fantáziadúsról és (bár klisék is előfordulnak, vagy újra felhasználások - pl. itt: Hamupipőke -, de akkor is! ) egyediről maradunk le.

Nem tudom, hányszor olvastam, de nyugodt szívvel tudom ajánlani bárkinek. A belőle készült filmmel ellentétben...

 - Laurie Halse Anderson, Laurie Anderson:

Első könyv, amit olvastam tőle: Hadd mondjam el... (önálló regény, 1999).

Csak nézelődtem a könyvtárban és: Ennek megakadt rajta a szeme. Ennek megtetszett a leírása. Ez hazavitte. Ez elolvasta. Ez az icike-picike pedig megszerette. Történet vége.

Többször is elolvastam, de eddig nem vitt rá a lélek, hogy az írónő másik művéhez is hozzányúljak. Nem tudom, talán nem akarok csalódni, mert ez a regény olyan nagy hatással volt rám. A hangulatok változását úgy éreztem, mintha én is része lettem volna a történteknek, ami egy ilyen regény esetében ijesztő tud lenni. De ne is csodálkozzunk! Hisz a dialógusok nehezen vitték volna el a hátukon a történetet. De ez a történet pont erről szól! Hogy párbeszédek nélkül is működik egy történet, mert minden odabent zajlik le valójában! *Kocogtatja a halántékát.*

Amúgy ezt a történetet is megfilmesítették, de nem néztem meg sosem. Valójában - ha csak el nem felejtettem, hogy anno találkoztam vele valahol - most találtam rá, mikor képet kerestem a regényről.

 - Susan Elizabeth Philips, Justine Cole vagy Susan Philips:

Első könyv, amit olvastam tőle: Angyali csók (önálló regény, 1996).

Szintén a könyvtárban akadtam rá. A felnőtt könyvek részlegén "turkáltam" és valahogy megtetszett. Aztán megimádtam. Onnantól pedig ismét és újra és megint elolvastam. 

Ah! Gyerekek, ez szerelem, amit maga a Sors rendelt el! Más nem lehet, mert az nem létezik, hogy valaki úgy csűrje-csavarja meg a szavakat, amitől olyan érzésem támad: Ezt személyesen nekem írták! Már pedig ez történt.

Ezt félretéve: több regényt is olvastam az írónőtől, és tetszettek is, de mindvégig ez volt a kedvencem a művei közül. Ez van!

 - Julie Garwood, Emily Chase:

Első könyv, amit olvastam tőle: Árnyékzene (Felföldi urak sorozat 3. könyv (chö, elcsesztem, na! De így is teljesen élvezhető volt, amiért plusz pont jár.), 2007). 

Könyvtárban leltem rá. Hol máshol? Az a pillanat, amikor leemeltem ezt a könyvet a polcról, állíthatom, hogy egy hatalmas mérföldkő volt az olvasási mániám továbbfejlődésében! Ugyanis, ez a regény volt az, amit elkezdtem délután és hajnali háromig abba se hagytam! Szerencsére nyári szünet volt, de akkor is! És csak azért hagytam abba, mert elfogytak a betűk...

Addig eszembe se jutott volna, hogy egy kiltes hapsi akár vérlázító is lehet!

Ez a nő egy szadista! Esküszöm! Megteremt a 20. század végén és a 21. század elején ilyen álom pasikat, mint amilyen Colm, BRODICK (Áh! Nehogy azt képzeld, hogy azért emeltem ki, mert Ő az abszolút kedvenc! Meg se forduljon a fejedben!) vagy Iain (de vég nélkül sorolhatnám, mert a többi regényének főhőse is mind izgató és vad képzeteket indít el a fejben...), aztán meg sírunk-rívunk, mert egy: nem valóságosak, kettő: ha mégis csak léteztek volna, akkor is már évszázadok óta halottak lennének, három: ha mégis csak léteznének, nehezen tudnánk, vagy egyáltalán nem volnánk képesek választani! Ami már csak azért is beteg, mert anno nem létezett az angol WC, a társadalombiztosítás, vagy épp a penicillin! De ennek ellenére is:

Chö! Komolyan fáj a szívem. És I'm (áj em) szomorú!

Rengeteg regény és író van még a tarsolyomban, de úgy döntöttem, hogy a régi kedvencek, a kezdetek óta jelenlévő "Etalon"-ok közül válogatok. Anno, mikor abbahagytam az olvasást, közel 400 regénynél jártam. Ma azonban? Fogalmam sincs, de szerintem közelebb járok a 600-hoz (ha nem több), mint az 500-hoz. Egyszer majd felírom, amikkel elmaradtam az adminisztrációban és újraszámolom.

De addig is a jelenlegi olvasmányom (míg be nem fejezem és bele nem kezdek a következőbe):

 - Simone Elkeles - Leaving Paradise (úgy tűnik egy két részes könyvsorozat 1. könyve, 2007) (magyarul talán így hangzana, ha lefordították volna: A Paradicsom elhagyása, Kiűzetés a Paradicsomból vagy a magyar marketinget ismerve, valami teljesen más):

Első könyv, amit olvasok tőle? Igen.

Jó, jó! Én nem olvastam az olyan nagyra magasztalt Tökéletes kémia trilógiát, mert nem igazán jött be a leírása, de majd egyszer talán eljutok oda is, hogy belenézzek. Nem tehetek róla! Engem nem fogott meg!

Amúgy ha már itt tartunk, tök furcsa, mert általában azok a filmek, regények és zenék teszik ki a kedvenc műveim táborának jó részét, amik először valamiért nem tetszettek. Volt olyan is, hogy elkezdtem  egy könyvet vagy épp sorozatot, amit aztán abbahagytam. Aztán addig-addig járt a fejemben, hogy végül átlendültem az első rossz érzésemen és végül újra nekikezdtem!

Az, hogy végül megszerettem-e vagy sem, az már egy más kérdés...

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Boldog élet rád, csak barátok közt vár...

Tizenöt éves koromban egy barátom javaslatára jelentkeztem egy ingyenes, egyhetes táborba, amit lányok számára hirdettek meg. A város több iskolájából szedtek össze kilencedikes lányokat, míg összesen végül 22-en nem lettünk. Az én iskolámból is több lány túljutott a rostán, de mivel nem egy osztályba és társaságba jártunk, addig nem ismertük egymást. De ez igazából mindegy is, nem erre szeretnék most kitérni. Talán majd egy másik alkalommal!

Most csak annyit szeretnék elmondani arról a hétről, hogy élveztem és (többé-kevésbé) megmaradtak az életemben az akkor szerzett egyes ismerősök.

Amit szerettem volna elmesélni:

Klárival már néhány hónapja egy osztályba jártunk (egy-két hónappal később jött át egy másik suliból az enyémbe), de nem voltunk olyan nagyon jóban még. Egy másik közös barátunkkal viszont nagyon jóban voltam és mivel az évzáró ünnepség pont akkor lett volna, mikor az ország másik felén vagyok, megkértem, hogy vegye át a bizonyítványom és amikor visszajövök, majd adja oda.

Simán beleegyezett, így aztán Anyu megírta a felhatalmazást és minden sínen volt.

Én nyugodt szívvel elhagytam az iskolát az utolsó tanítási napomon, bepakoltam az utazótáskámba, aztán kalap-kabát, felkerekedtem a következő hét elején és egy hétig eszembe sem jutott az iskola.

Aztán hazajöttem. Aztán pofára estem. Nagyon!

Úgy volt, hogy akkoriban, ha jól emlékszem, már véget ért az MSN-őrület és a Facebookon értekeztünk az ismerősökkel, barátokkal. De mindegy is! A lényeg, hogy odapattantam a gép elé és ráírtam a havercsajra, hogy Mizu? - Mit csinálsz? - Mi volt? - Mikor tudunk összefutni? - Milyen lett a bizim?

Esküszöm! Esküszöm, hogy sosem hittem volna, hogy ez az utolsó kérdés bárkiből is kiválthatja a kibaszott játékosságot, hogy vicceskedős kedvébe kerüljön és olyan szinten szopasson meg, ahogy nem szégyelli! Ugyanis drága barátosném az utolsó kérdésemre így válaszolt:

 - Megbuktál fizikából!

Akkor és ott lefagytam. Sose voltam jó fizikából. Sose szerettem. Sose érdekelt. De megbukni belőle? Áh! Igazából ma sem tudom, hogy lehettem akkora marha, hogy benyeljem ezt a szöveget, miközben a fizika tanár nem utált, így bizonyára előre szólt volna, ha a nyáron tanulnom kell, hogy augusztusban átmehessek a vizsgán. Dehát mint mondottam, hülye vagyok. És mint a mellékelt ábra is kitűnően mutatja, hiszékeny is. Legalábbis először.

Aztán amikor felébredtem a bűvöletből, amit a döbbenet bocsátott rám, ráírtam Klárira, hogy biztosra tudjam: ez a rémálom valóban megtörténhet.

 - Szia! Igaz, hogy megbuktam fizikából?

Néhány másodperc múlva jött a válasz, hisz Klárinak mindig a kezében volt a telefon. Megszállott kis Facebook manó volt. Most már annyira nem, de akkoriban bármikor el lehetett érni.

 - Igen. Megbuktál!

Akkor értem haza az egyhetes táborból. Még nem ettem, a több órás út alatt pedig csak egy benzinkútnál álltunk meg, hogy mosdóba menjünk. Még nem fürödtem le. Még pezsgett bennem az elmúlt hét összes élményének utóhatása. És erre jöttem haza.

Hogy megbuktam. Elbuktam. Vesztettem.

Sose voltam minta diák. Szartam a tanulásra, az egész iskolás mizériát úgy vittem végig, hogy átnéztem az anyagot és ami megragadt, az megragadt, ami nem az így járt. De hogy megbukjak? Ez egy olyan pofon volt, amit nem tudtam feldolgozni.

Anyu azzal jött be a szobámba, hogy mégis mi a fasz bajom van, mikor még csak most értem haza. Ugyanis bőgtem, ahogy csak lehetséges volt a heves levegővételek között. Szó szerint sírógörcsöt kaptam. Képtelen voltam összeszedni magam és abbahagyni. Aztán jött egy újabb üzenet az én drága megbízott barátnőmtől, de akkor már szinte mindegy volt, hogy bevallotta: Vicc volt!

Még a kis hecc kiderülése és tisztázása után is jó húsz percig zokogtam.

Életemben először éreztem úgy, hogy elárultak. Mert bár kiderült a nagy turpisság és az is, hogy ez csak egy nem rosszindulatúnak szánt csíny volt, bennem eltört valamit. Hónapok kellettek, hogy feldolgozzam, milyen rohadt aljas emberekre tudom bízni a titkaim és az álmaim. Akik nap, mint nap a környezetemben vannak és a bizalmamat élvezik. De végül sikerült. Túl tettem magam rajta.

Mégis, az a legviccesebb az egészben, hogy Klári nem is tudott róla, hogy a közös barátunk meg akar engem viccelni, ő csak lereagált egy esetet. Nevetséges. Különösen azért, mert ha szemtől szemben találkozunk és akkor mondja nekem, hogy megbuktam, nem hiszem el. Ugyan már! Nem azért mert régóta ismerem és nem azért mert érzéketlen vagyok a gyengéd érzelmekre, de rajtam sose fogott a híres "kölyökkutya nézés", ahogy hazudni sem képes nekem, mert annyira szarul csinálja szegény a hazudozást, hogy néha kényszert érzek, kiképezzem a Lelkem. Igen. Én tudok hazudni, könnyen és lelkiismeret furdalás nélkül. De ritkán teszem és sosem bukok le. Ha én nem mondom meg valakinek az igazat, az illető sosem jön rá, hogy valótlant állítok. Egyszer még a fiatalabb nővéremmel is elhitettem, hogy az agár képes helyből 8 métert ugrani! Ugyan! Amúgy ki hinne el egy ekkora faszságot? Úgy tűnik az, akinek én ültetem a bogarat a fülébe!

Vicces. Nagyra értékelem az igazságot. Többnyire tartom is magam hozzá, főleg a fontos dolgokban és ugyanezt elvárom a másiktól is. Szánalmas? Talán. De én sosem hazudtam senkinek sem rosszindulattal a szemébe. Ha muszáj volt, megtettem. De nem azért, hogy egy jót szórakozzak a másikon.

Aztán túljutottam a dolgon. Elfelejtettem. Elástam. Igazából amikor Klárival vagyok, sosem jut eszembe ez az eset. Talán azért, mert tudat alatt tudom, hogy egy utolsó szemét dög tud lenni és bárkinek kész a torkának ugrani, de nem az enyémnek. Inkább az én érdekemben. Mert az biztos, hogy sosem bántana szándékosan. Biztos vagyok benne. Még akkor is, ha én kétszer akkora vagyok, mint Ő. Még akkor is, ha meg tudom magam védeni. Még akkor is, ha eleinte félt tőlem. Mert Ő a kevesek egyike, akire akár  az életem is rábíznám. Aki mindent tud rólam. Akinek mindent kétszázszor kell elmondani, mert vagy nem figyel vagy nem emlékszik. Akivel öregkorunkban ismét össze kell barátkoznunk, mert tuti, hogy szenilis lesz - ha nem az már most! Aki kinyitotta a szekrényét és azt mondta, hogy én választok neki ruhát és azt fel is fogja venni az utcára, legyen bármilyen szar  is az összeállítás (halkan meg kell jegyeznem, rohadt dögös lett a végeredmény, mert hiába szeretem és viselem a laza és kényelmes cuccokat, az ízlésem attól még jó!). Aki bízik bennem. Akiért tűzbe mennék. Akiért még azt a bizonyos klisés lapátot is beszerezném az éjszaka közepén, ha szüksége van rá. Mert bármi volt a múltban, bármi lesz a jövőben, bárhogy alakuljon ez az egész szar körülöttünk, ha a segítségemre lesz szüksége, ott leszek. Nem tehetek mást. Mert hiszem, hogy Ő a legnagyobb fogódzkodó, mely még a földön tart.

Nagyon sokat gondolkoztam ezen az egészen, főleg mióta Apuval ez az egész szar eltávolodás elkezdődött.

Klári csinálhat bármit. Bármit! Semmi nem tudna eltántorítani mellőle. Tehát:

Kedves Világ! Ha akarod, vedd kihívásnak! Sosem engedem, hogy ennek vége szakadjon! És semmi nem állíthat meg, ha róla van szó! Mert egészen addig, míg Ő nem kéri, hogy tűnjek a fenébe, én ott leszek mellette, ha akarja a sarokban, az árnyak között meghúzódva csendesen, hogy bármikor a segítségem tudja kérni és fogni fogom a kezét, ha arra lesz szüksége. Mert ugyanezt megteszi Ő is értem és nem kér cserébe semmit. Mert nem is kell. Nincs rá szükség. tudjuk mind a ketten. Szavakra sincs szükség, mert feleslegesek. És szerintem ez az igazi BARÁTSÁG!

 

És ez rád is vonatkozik Kati! Ebben egy percig se kételkedj! 

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Miért fáj?

Annyira furcsa, hogy a jókedvért keményen meg kell dolgozni, míg a rossz kedv egy pillanat alatt elérhető és igazából nem kerül semmibe, csak szóba kell állnod az embertársaiddal. Aaaaaaah! Nincs kedvem ehhez az egészhez. Fárasztó!

A mai nap nem indult rosszul! Ezt ki kellett, hogy jelentsem. Sőt! Kimondottan jó volt a napom. Egy ideig!

Az unokaöcsémmel legóztunk, játszottunk és hülyéskedtünk. Csokit ettünk. Játékosan civakodtunk. És nem akartam otthagyni, mikor sírva kért, hogy maradjak még játszani, de haza kellett mennem, sajnos. Pedig szívesen maradtam volna még. Elvégre Ő az egyik legfontosabb személy nekem, még ha néha gyűlölettel határos veszekedésekig is fajulnak az egymás ellen irányított bosszantásaink. Régen is fontos volt nekem. De régen valaki más állt hozzám ilyen közel.

De minden olyan hat hónapja baszódott el. Vagy ha korábban, akkor csak én nem vettem észre.

Egykor az életem tűrhető volt apám közelében. Nem is. Imádtam! Még azt is elnéztem neki, hogy tök feleslegesen ráncigál magával olyan helyekre, amik halálra untatnak vagy csak szimplán utálok.

Különös érzés volt, mikor először rádöbbentem, hogy a számomra legkedvesebb ember letesz rólam. Olyan hirtelen és gyorsan történt. Szinte egyik pillanatról a másikra. Mert ezzel kezdődött. Minden azzal kezdődött, hogy el kezdett szarni a fejemre és egy idő múlva erre válaszolva, elhatárolódtam tőle érzelmileg.

Vicces, mert évekkel ezelőtt meg mertem volna esküdni rá, hogy az életemet is adnám azért az emberért, aki a legnagyobb támaszom volt. Ma azonban? Nem bírok megmaradni a közelében. Egykor ő volt a ritka kivételek egyike, akinek el bírtam viselni az érintését. De most? Ha hozzáér a bőrömhöz, késztetést érzek, hogy meleg szappanos vízzel kezet mossak, mert rosszul érzem magam már csak attól is, hogy egy négyzetcentiméter nagyságú felületen érintkeztünk. Nem vicc! Kényszeresen kezet kell mosnom miután fizikai kontaktusba lépünk, mert úgy érzem, a bőrömet is képes lennék lenyúzni különben.

Régen is gyűlöltem, mikor rám telepedett, főként érzelmileg. Én azonban csak naivan bólogatva hallgattam a jó tanácsokat, amiket mások kérve-kéretlenül adtak. Rá kellett jönnöm azonban, hogy nem naiv voltam, csak szimplán hülye. Ennyi!

Most, mikor már pontos rálátásom van néhány dologra, már bánom, hogy önként vettem magamra a szemellenzőt és boldogan dalolva, vakon elfogadtam olyan helyzeteket, amik így utólag szemlélve, elég erős intő példák lehettek volna számomra. Hát, utólag okos az ember!

Mindent máshogy csinálnék, ha lenne rá esélyem. Mindent. Mert igazából kb. bármi jobb lenne annál, mint ami most van. Mert beleragadtam egy olyan helyzetbe, ahonnan nincs menekvés.

Tudom, tudom. Mindig van másik út. Persze. De most nincs, ha csak nem akarok hajléktalan csavargóvá válni, aztán az utcán lehelni ki a lelkem. De technikailag teljesen mindegy, hogy melyik utat választom, mert így meg nem halok éhen, de egy kibaszott rabszolga vagyok a saját otthonomban és csak a csodában reménykedhetek. És erről egy igazolt, törvényesített papírt is bármikor fel tudok mutatni. Mármint arról, hogy rab vagyok ott, ahol már vendégnek lennem sem volna szabad.

Csúnya, ugye? Nem érted és elborzaszt, amiért ilyen ocsmány dolgokkal vádolom a számomra egykor oly fontos személyt. De be kell vallanom valamit, mert szétszaggat, ha nem mondhatom el:

n e m   é r z e k   s e m m i t !

Abszolút semmit, ha csak azt nem, hogy lassan sorvad a lelkem az elnyomás alatt, amit egykor örömmel vállaltam, most pedig szinte kicsinál.

Ha most ránézek arra az emberre, akit egykor istenítettem, aki nemzett, az apámra, nem érzek semmit. Valamilyen szinten nem értem. Fogalmam sincs, hogy hogyan fajuhattak el így a dolgok. Keserédes az egész. Mert egy részem majd meghal, hogy visszatérhessen azokba az időkbe, mikor még mindent a látszólagos béke lengett körbe, míg a másik felem vadul rángatja a láncokat, amik egyre szorosabban és halálosabban fojtogatják.

Klári mindig azt mondja, hogy akkor "döntötte el" azt, hogy mindig, feltétel nélkül barátok leszünk, mikor kiálltam mellette. Mikor mindenki más hátat fordított neki. Vicces. Mert én nem érzem nagy dolognak azt, hogy a szerintem megfelelő oldalra álltam, mikor választanom kellett egyet az ösvények közül.

Ezt csak azért hoztam fel, mert könnyed magyarázattal szolgál arra, amit most mesélni szeretnék neked.

Nem emlékszem pontosan, hogy mikor tudtam meg, de már tisztában vagyok vele egy ideje:

nem kívánt gyerek voltam. Sőt! Enyhe kifejezés. Olyan szinten voltam nem kívánt, hogy amikor kiderült, hogy anyu terhes, injekciót vetetett fel, hátha megszabadul tőlem. Aranyos, nem?

Aztán olyan két, két és fél éve újabb csomó került a bizalmam fonalára (Az apróbb dolgokat átugrottam, mert azokból is van bőven!).

Úgy kezdődött, hogy apu rákapott a piára. Nem kell sokat beleképzelni, mert nem lett alkoholista, de egy idő múlva már zavart, hogy naponta, másnaponta boltba szalajtott a két literes olcsó fröccs alapanyagért, amit aztán egymaga tüntetett el. Egy idő múlva, mikor megelégeltem a dolgot, megmondtam neki, hogy ellenzem a dolgot. Idézem:

 - Nem akarom végignézni, ahogy négykézláb mászol be a házba!

Tudni illik odakint a műhely magányát használta ki arra, hogy kedvére ihasson, ahogy neki tetszik. Mert nekem például egyáltalán nem tetszett. De elfogadtam, ha neki így jó, hát legyen - gondoltam akkor.

Persze csúnyán összevesztünk, mert hiába volt a betegsége kialakulása előtt több, mint száz kiló és hiába volt anno vagány, eleven kölyök, egy hisztis nő lelke lakozik és lakozott mindig is benne, ameddig csak vissza tudok emlékezni. Szerintem innen ered, hogy a kemény srácok, a törhetetlen férfiak imponálnak jobban nekem, mert a másik alternatíva, amit apun keresztül tapasztaltam, a frászt hozza rám! Na, de visszatérve az akkor történtekre:

Aznap már nem beszéltünk. Mert mi nem az a fajta család vagyunk, akik megbeszélik a problémákat! Nem! Mi csupán kussba vágjuk magunkat és a jó öreg, "majd elmúlik" taktikához folyamodunk. Ami egy szinten undorító, de én ezt láttam egész életemben, ezt ismerem. Ezért esik olyan nehezemre kimondani a legfontosabb szavakat, mint Szeretlek, Köszönöm, Sajnálom!

Ez van!

Másnap azonban úgy tűnik, a Sors az én oldalamra osztott szerencse (vagy épp balszerencse, nézőpont kérdése) lapokat, mert apu olyan szinten beivott, hogy a lakásba ugyan bejutott, de a konyhában elvesztette az egyensúlyát és nem bírt felkelni egymaga (Nos ennek több oka is volt, de most csak az ivásos részre koncentráljunk, oké?). Anyu erre kirobogott a konyhába és éktelen ordítozásba kezdett. Végignézte, ahogy igyekszem legalább egy székre felrángatni apu félig öntudatlan testét, miközben meg sem próbált segíteni. És ez még csak egy dolog volt. Mert az akkori szavai leperegtek rólam, de most, hogy úgy érzem apu valóban elárult, már égetik a belsőm. És fáj a saját ostobaságom, mert elég erős intő jel volt a jövőre nézve, amely most, ebben a pillanatban is történik. Dehát mondtam már, hülye vagyok! Ez van!

 - Azt az embert véded, aki még csak be se jött a kórházba, mikor születtél! Ott volt mindkét testvéred születésénél. De a tiédnél? Inkább elment a kocsmába és csak másnap jött be! Ennyire szart le téged! De akkor védjed csak! Megérdemlitek egymást!

Akkor ezek a szavak nem sebeztek, mert nem tulajdonítottam jelentőséget nekik. De most? Mikor már túl vagyunk azon, hogy eltaszított magától? Azok után, amit az utóbbi időben velem csinált? Nem megy. Képtelen vagyok csak úgy vakon tovább folytatni mindent ugyanúgy, mint eddig. Nem lehetséges. Nem vagyok rá képes.

Az utóbbi hónapok megterhelőek voltak. Főképp érzelmileg. De nem ez a magyarázata annak, hogy képtelen vagyok tovább ezt csinálni. Nem igazán tudom megmagyarázni. Talán nem is lehet.

A szeretetem feltétel nélküli volt. De egy idő után a bolond is megtanul okosan gondolkozni, ha kényszerítik. Úgy hiszem velem is ez történt.

Apu azt hiszi, azért fordultam el tőle és hagyom magára, mikor rám akar támaszkodni, mert nem vagyok hajlandó segíteni neki, most, hogy legyengült és ágyhoz van kötve. De ez nem igaz! Anno a lábamat odaadtam volna azért, hogy fele olyan erős lehessen, mint egykor volt. És komolyan is gondoltam! Jézusom! Egy részem még most is hajlandó lenne feláldozni magát helyette.

De többé akkor sem tudok meglenni a közelében. Még akkor sem, ha a kórházban fekszik jelenleg, napi fél órát vagyunk egymás közelében és többszöri áttétes rákkal próbálják kezelni.

Mert többé nem vagyok hajlandó hazudni magamnak. Én már lemondtam róla és akkor sem akarnám újra azt a kapcsolatot, ami egykor összekötött minket, ha lehetőségem lenne ismét birtokolni.

Fáj. De azzal nyugtatom magam, hogy nem én akartam így.

Istenem! Annyira szeretnék újra a Start vonalhoz állni és egy másik játékba kezdeni. Egy olyanba, ahol legalább várnak, mint ahogy azt minden gyerek megérdemli. Ha terv szerinti a születése, ha véletlen.  

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Zene nélkül mit érek én?

Nem tudom észrevette-e már valaki, de elég eklektikus az ízlésem a legtöbb dologban, így a zenében is. Ezt már csak onnan is meg lehet állapítani, hogy az eddigi bejegyzések címei (tisztelet a kivételnek!) mind-mind dalszöveg részletek. És ezek leginkább különféle műfajokat képviselnek. Hehe!

Bár meg kell jegyeznem, hogy az egyszerűség kedvéért csak magyar dalok szövegeiből mazsolázgatok, hogy legalább egyértelmű legyen, miről is szól az adott napi bölcsesség. Vagyis, mi lenne az alap elképzelés, aztán persze mindig elkalandozok valamerre...

Nagy szenvedélyem a zene. Szeretek énekelni, szeretem hallgatni, ahogy más énekel, zenél vagy fütyül, esetleg dúdolgat. Olyan megnyugtató érzés, mert a zene közvetíteni képes ott is, ahol a nyelv gátat szab az emberek között. Tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy a zene hatalom.

Nem igazán tudnám megmondani, hogy mióta énekelek vagy szeretem a zenét. Arra emlékszem, hogy hatodikos koromban már megszállottan szerettem, de előtte? Képszakadás. Igazából csak nagyon kevés emlékem maradt meg a gyerekkoromból. Főként az óvodás és az iskolás emlékekből maradt meg kevés. Valószínűleg, mert gyűlöltem az egészet úgy, ahogy volt.

Ma már csak mosolygok rajta, de kilencedikes koromban egyszer egy kipakolós vásár került megrendezésre a volt általános iskolámban, én pedig elmentem a családdal, hogy körülnézzünk. Az azt követő reggel izzadtságban úszva ébredtem a fejben újra átélt borzalmak csoportja hatására, mely egy rémálom képében köszönt vissza. Enyhe megfogalmazás lenne, ha úgy fejezném ki magam, hogy gyűlöltem az általános isit. Nem arról van szó, hogy ne lettek volna barátaim, vagy legalábbis ki lettem volna közösítve, de nagyon sokat szekáltak, ez pedig igencsak betett ártatlan gyermeki lelkemnek! Ma, ha valaki meglát az utcán és ránéz rezzenéstelen, szinte unatkozó arcomra, biztos, hogy nem feltételezi, hogy voltam én is egykor síró-pityogó, aranyos gyerek. Ha ma kellene szembenéznem az akkori piszkálódásokkal és csúfolódásokkal, vágnék egy grimaszt, megrántanám a vállam, fejemre csapnám a fejhallgatóm és felkeresném Klárit és/vagy Katit. De persze, ők akkor még nem voltak az életem részei.

Egyszer elmondtam nekik, hogy nem bánom, hogy ennyit kellet várnom az igaz barátokra, mert megérte. Most is így gondolom. De ebből következően eszembe ötlött egy másik gondolat is. A könyvekben olyan szépen kifejtik azt, amit most leírni készülök. Huhh! Vágjunk bele!

Vannak azok a lányok, akik már korán engednek a vágyaiknak és hamar kiélik magukat, aztán pedig panaszkodva cserkészik be az újabb és újabb egyéjszakás vagy épp eleve bukásra ítélt kapcsolataikat és még ha nem is rossz indulatúan, de kinevetik a szűz, vagy csak kevesebb tapasztalattal rendelkező lányt. Aztán megtörténik a nagy találkozás, mely kihat a főszereplőre és felélednek a vágyai. Egyből érzi: ezt a srácot neki, egyedül neki teremtették. Eközben a sűrűn erkölcstelen, ritkábban pedig csak szerencsétlen lányok irigykedve nézik, ahogy a türelmes jó kislány leszakítja magának a "Férfi fáról" a tökéletest. A Nagy Őt! Aztán pedig boldogan élnek, míg meg nem halnak (a sok szarságot hagyjuk most ki, egy korábbi bejegyzésben már kifejtettem az általános romantikus regények levezetését).

A valóságban?

Ugyan! A jó kislányok, akik bezárkóztak a szobájukba és várják a szőke herceget, egymaguk fognak megsavanyodni. Ha szerencséjük van, lesz egy vagy két macskájuk is.

Őszintén megmondva, fogalmam sincs, mi van ma a fiúkkal! Olyan... Hogy mondjam? Nagy szavakat használnak és aztán olyan könnyen feladják! Nem tudom, ez a mi hibánk? Most, hogy már a lányok garanciális áruk és bármikor lehet cserélgetni a selejtes vagy sérült árut, mert túl könnyen adjuk be a derekunk, már értéktelenek is vagyunk? Vagy hogy van ez? Ezért nem törekednek a srácok? Nem érjük meg a fáradozást? Vagy ez is az elkorcsosulásra vezethető vissza? A feminizmusra? A szerepek felcserélődésére?

Mert most őszintén, hova lettek a régi vagány srácok? Talán én járok rossz úton, de bármerre nézek, csak férfiatlan, puuuuuuunci pasikat találok, akik lusták, fantáziátlanok és még le is nézik a másikat. Nem arról van szó, hogy egy tettre kész, jóképű kalandor kopogtasson az ajtómon most rögtön, akinek még az izzadás is olyan jól áll, mintha ő találta volna fel a cseppfolyást, de... Miért olyan nagy kérés egy olyan pasi, akinek nem derogál két szalmaszálat keresztbetenni? Ha?

Nem egyezik az ízlésünk, nem vagyunk ugyanolyanok, de szerintem a kérdés örök:

Hova lettek a férfiak és miért csak fiúk vannak helyettük?

Chö!

Mindegy is. Mint korábban mondottam, nekem a zene az egyik nagy szenvedélyem. De néha nagyon szívesen osztanám meg valakivel ezt az egészet, vagy másképpen megfogalmazva: terjeszteném ki másra is a szenvedélyem! Tényleg! Nagyon sokszor érzem úgy, hogy készen állok rá!

De hát...

Így?

És még csodálkoznak egyesek, hogy ragaszkodok az egyedülléthez...

Uraim! Az én szenvedélyes lejátszási listám készen van. Én is készen állok. A többi? A többi rajtatok áll!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Itt puszi-nyuszi szezon lesz...

Elbaszott egy dolog ez! Egyre inkább az az érzésem, hogy egy "Random tények Rólam!" blogot vezetek, de igazából mivel ez kivételesen rólam szól, és mert jól érzem magam tőle, nem zavar. Annyira. Na, de akkor csapjunk a közepébe!

Szeretek főzni! Na ne gondoljunk nagy dolgokra, nem kell, hogy elszaladjon velünk az a bizonyos ló! De azért, na!

Szívesen próbálok ki új recepteket, dobok össze egytálételt az itthoni hozzávalókból, vagy vásárolok be csak ennek az alkalomnak a kedvéért. A sütővel is jó a kapcsolatom, míg a rakottak, pácolt ételek, meg úgy egyáltalán a sós ételek szintjén maradok, de egyébként... Felejtős. Bár sütni is szeretek. Csak azt éppenséggel nem kifejezetten tudok...

Párszor már nekigyürkőztem és több kevesebb sikerrel meg is úsztam a dolgot, de mindenkinek jobb, ha elhiszi nekem, tartós tejet senki ne vegyen, ha megakarja kóstolni azt, amit én sütöttem!

Na jó, bevallom! Ízre nem rosszak a sütikéim, csak épp a linzer, amit én kevertem be, gyanús módon fogra támad és kis híja, hogy nem kiütéssel győz az ütközet végén. Megveszek az édességekért, de mindenki addig van biztonságban, míg nem próbálkozom a sütéssel. Hát ilyen az én szerencsém! Már hozzászoktam!

Bár egyszer szívesen próbálkoznék meg a csokoládé temperálással! A japán lányok tök cukik, mert Valentin-nap előtt bevásárolnak a nagy kiszerelésű tömbösített csokikból, aztán újrafőzik, különféle furcsa, idegen és finom dolgokkal vegyítik őket, aztán formába öntik. Olykor meghempergetik zúzott dióban, kakaóporban vagy valami másban. Végül becsomagolják és odaadják a kiszemelt fiúnak.

Tök fura! A férfiak csak egy hónappal később, március 14-én viszonozzák mindezt, az úgynevezett "Fehér nap"-on. Én el nem tudnám képzelni, hogy itt némelyik lány egy egész hónapot várjon, míg viszonzásra találnak a fáradozásai. Ha egyáltalán...

Nem tudom, talán mert nem élek kapcsolatban, de szerintem a Valentin-nap amúgy egy nagy hülyeség! De nem?

Egy nap alatt szeretnénk bebizonyítani a párunknak, hogy olyan kurvára odavagyunk érte, aztán egész évben ebből táplálkozunk. Marha cuki, csak ennek nem erről kellene szólnia. Szerintem.

Mint a karácsony! Összegyűlnek a rokonok, meglátogatják egymást, aztán a következő nagy egyházi hülyeségig nem is találkoznak. Érdekes! Előtte és utána nem is veszünk egymásról tudomást, de ha jön egy ünnep, egyből olyan hű, de fontos, hogy a másikkal minden rendben legyen.

Félreértés ne essék! Nem arról van szó, hogy utálnám az ünnepeket! Inkább csak megvetéssel vegyes csodálkozással nézem ilyenkor az embereket. Olyan nagyon fontos, hogy a másik - még ha nem is szívleljük különösebben - feltétlen rajongással viseltessen irántunk, amint elé lökjük a semmit mondó, de legalább jó drága ajándékunkat. Tisztelet a kivételnek! 

Halványan, de emlékszem arra, mikor még én is olyan izgatottan, csillogó szemekkel vártam az ünnepeket, mint most az unokaöcsém. Ma azonban? 

Puszi-nyuszi, hogy vagy? Jól? Remek!

Nekem ez nem megy! Még az is lehet, hogy kedvelem azt a bizonyos társaságot, akikkel egy légtérben vagyok, de nekem nem könnyű jó kedvet tettetni, ha nem érzem magam hű, de faszán.

A múltkor Klárival egy új és ingatag érzelmi szigetre hajóztunk. Most először fordult velünk először, hogy a hülyéskedést félredobva, komolyan és teljesen kicsontozott lélekkel beszéltünk a múltról és a jövőről. Volt egy néhány perces időintervallum, mikor csak a csend feszült közöttünk és csak lépkedtünk egymás mellett, mintegy némán megegyezve, hogy ami az imént elhangzott, lezártuk és bár még mindig a nyakunkba lihegnek a vésszel terhes problémák, de legalább túl vagyunk rajta. Legalábbis én így gondoltam. Aztán ez a hülye megszólal:

 - De fura, hogy csöndben vagy!

Felnézek rá és kérdőn a homlokom közepéig szalad a szemöldököm. Nem tudom, mire gondol.

 - Mert?

 - Hát mert amúgy egyhuzamban beszélsz!

 - Ja! Kösz!

Igen. Erről el szoktam felejtkezni a társaságában. Otthon ritkaságszámba megy, ha beszélek. Vagyis... Ez olyan összetett! Általában nehezemre esik a kapott családommal rendesen kommunikálni. Beszélek velük is, de mikor egy-egy témát érintünk, inkább elütöm egy viccel vagy másról kezdek beszélni, míg a választott családom bármit kérdezhet tőlem. Én pedig örömmel válaszolok, mert jól tudom, hogy nem használnák fel ellenem a saját szavaimat. Öööö...

*Zavartan köhög*

Kinek kellenek ellenségek, ha ilyen barátai vannak az embernek?

Viccelek!

Na, jó! Elég a siránkozásból! Hogy visszatérjek valós témámhoz, még megosztok egy dolgot veled, nyájas olvasóm, ami(t): 

 - random tény rólam (hüvelykujj kinyílik), 

 - kapcsolódik a kajákhoz (mutatóujj),

 - az ünnepekhez tartozik (a bűvös középső ujj),

 - nem az ajándékokról szól (többé-kevésbé, ezért ficereg a gyűrűs ujj),

 - van benne csoki (kinyílt teljesen az a bizonyos ujj),

 - ivászat kapcsolható hozzá, ha már elmúltál egy bizonyos életkorú! (kisujj),

+ Bónusz: a legjobb menüje van, az összes egyházi ünnep közül!

Azt hitted a Szilveszterről beszélek, mi? Benézted, mert a legnagyobb buli az évben a kicseszett Húsvét!

És akkor most  Gyerekek, az elmaradhatatlan kérdés:

Húsvétkor húst húsba tenni bűn-e?

Nyehehe!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita