Egy, két, há...

Tudom, hogy már beszéltem a kajákról, de úgy döntöttem, hogy ezt még megosztom veletek. Elmondom a Kryptonitom. A végső fegyvert, amivel kb. bármire rávehető vagyok...

De előtte még elmesélem ezt:

Már több, mint egy éve történt, és akkor is pont tél volt. Épp egy húzós, túlórával megbolondított napot húztam le a munkahelyemen és erősen eluralkodott rajtam a "Hozzám se szóljatok!" érzés. A hátizsákom lehajítottam a díványomra és épp jólesőn nyögtem egyet, ahogy belesüppedtem a kényelmes gurulós karosszékembe, mikor...

 - Anita!

 - Mi a fasz van?

Semmi. Amúgy ezt úgy utálom. Szólnak, és amikor visszakérdezek, basznak válaszolni. De azért tettem még egy kísérletet.

 - Ha?

Semmi.

 - Heee! Mi van?

Válasz híján felálltam a székből és elindultam, hogy megkeressem Anyut.

 - Mi van?

 - Hoznál be fát?

 - Jaj, hagyjál már! Most értem haza!

Nem mondott semmit, így aztán vállat vontam és elindultam a konyhába, hogy több, mint öt órája először táplálékot vegyek magamhoz. A tűzhelyen ekkor láttam meg az edényt. Az edényt, ami még meleg volt. Az edényt, ami a mennyei mannát rejtette. Közelebb lopakodtam.

Mint kiderült, Anyu pont ezt a napot választotta, hogy a kedvenc kajámat főzze. Elhátráltam hát a tűzhelytől és egy szó nélkül felkaptam a fás vödröt. Odakint jó meg pakoltam azt a rohadt büdögét és  elindultam befelé. Miután visszaértem a lakásba a fáskamrából, csak ennyit mondtam Anyunak:

 - Mondhattad volna korábban is, hogy ezt főzted!

 - Nem akartam.

 - Na bazdmeg!

Akkor hát elárulom, mi volt a fazékban: . . . Vadas!

Esküszöm, meg tudok érte bolondulni. Egyszerűen imádom. Bár biztosra veszem, hogy te személy szerint valami extravagánsabbra számítottál, de sajnos ki kellett, hogy ábrándítsalak. De nem tudok vele mit csinálni. Igazából fogalmam sincs, hogy honnan vagy mikor kezdődött ez az őrület, de  ma már nagyon mélyen gyökerezik bennem.

Egyszer, régebben átugrottam tesómhoz és vittem hozzávalókat. Úgyhogy, ahogy előre megegyeztünk, megcsinálta nekem. Nem arról van szó, hogy én nem tudom, csak Ő előnyben van. Tudjátok, a rutin meg az évek...

Ebben csak az a vicces, hogy aztán Anyunak annyit beszéltem a vadasról, hogy másnap Ő is azt főzött. Rohadt jó volt! Non-stop vadas-zaba!

Hogy ez most hogy jött ide? Fogalmam sincs.

Talán csak visszatértem egy pillanat erejéig abba a múltba, amikor még nem volt minden elcseszve 100%-osan.

Ja! Jut eszembe!

Hétfőn Klárinál voltam és pizzáztunk meg horrort néztünk. Tök jó volt! Még akkor is, ha igazából pakolnunk kellett volna...

Na, de nem ez a lényeg!

Épp nagyban fekszünk az ágyban és beszélgetünk meg videókat nézegetünk, amikor megszállt minket az ihlet. A szövegkörnyezetet és cselekményeket egyes esetekben senki ne kérdezze! Annak is örülök, hogy egyáltalán eszembe jutott, hogy mi a fenén röhögtünk olyan jókat. (Pedig nem is ittunk!)

Klári lakótársa épp hazaért és próbált minket hülyíteni a pasis faszságaival, amit enyhén szólva is magasról leszartunk. Aztán amikor végre elhagyta a fedélzetet, megszólalt Klári:

 - Baszki! Hallod, milyen büdös a lába?

Szemöldök ráncolva fordultam felé.

 - Hallani. Hogy büdös a lába!

 - Aha!

Aztán végül neki is leesett, hogy mekkora hülyeséget mondott, mert el kezdett nevetni velem szinkronban.

Aztán volt még egy helyzet, amire majdnem tisztán vissza tudok emlékezni.

Íme:

Még mindig az ágyon fetrengtünk és épp egy régi videoklip paródiáját néztük, ahol a kedves, magát rappernek képzelő srác erélyesen mutogatott az ágyéka felé, mire elgondolkodva megszólaltam.

 - Tudod, hogy mondhatod még másképp a nunust (ha valakinek nem esett volna le, akkor a női nemi szervről volt szó.)?

 - Na, hogy?

 - Muffantyú! 

Megvártam, míg nagyjából elhalt a röhögése.

 - És ismered a párját?

 - Nem! Mi az?

 - Muffrúd!

 - Ez most komoly?

Vállat vontam.

 - Most találtam ki.

Igen, be kell vallanom, mert le sem tudnám tagadni: minket se kell a hülyeségért a szomszédba szalajtani. Szaladunk mi magunktól is!

És ha már ennyire belemásztunk az intim témákba és a káromkodásba. ráadásul a kaja téma is előkerült, akkor volt munkatársamra emlékezve (nem, nem halt meg és nem, nem fog megnevezni), akinek mindig volt egy egyszerre jól hangzó és perverz rímpárja a zsebében, leírom a legbetegebb mondókát, ami emberemlékezet óta csak születni tudott:

Fityma, fityholnap, fityfiritty, fitymapörkölt!

És csak Klárinak külön, speciálba, mert ez a bejegyzés már úgyis el van rontva és csak úgy csöpög a szájmosást követelő szavaktól:

Gecis bugyi!

(Csak hogy teljes legyen a mai káosz!) 

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Hív egy emlék, vár a Múlt!

A zene mellett az olvasás a másik olyan szenvedélyem, ami a nap bármely percében képes magával ragadni. Szeretem a könyveket, szeretem venni őket, beszélni róluk, olvasni róluk, hallani róluk, nézni őket, érinteni őket, érezni az illatukat. Nincs kimondott kedvenc műfajom, de szeretem ha mindenből van a történetben egy csipet. Romantikából, erotikából, krimiből, horrorból, ha kicsit vicces, ha kicsit szomorú. Egy kis izgalom és egy adag furcsaság. Ha tanulok belőle valami újat, ha van mondanivalója. De időnként boldoggá tesznek a klisés húzások is.

Rengeteg névvel, történettel, körülménnyel és céllal ismerkedtem már meg. Rengeteg kultúrába és történelembe, országba és világba nyeretem már bepillantást. Vannak olyan írók, akiktől olyan sokat vagy egy bizonyos művet olyan sokszor olvastam el, hogy egy bekezdés elég egy könyvükből és én tudom, hogy ki vetette azokat a sorokat papírra.

Nagyon sok regénnyel találkoztam az elmúlt években. Ugyan volt egy "rövid" időszak - nagyjából két év - mikor szinte teljesen leálltam az olvasással, de hát most ismét itt vagyok. Nem tudtam elszakadni! Nem tudom, talán megcsömörlöttem? Lehet. De még ha könyveket nem is olvastam, áttértem a szinkronosról a feliratos animékre és ázsiai sorozatokra. Én nem tudom, valahogy ma már a hideg kúszik végig a hátamon, mikor meghallom a magyarok szinkronizálását a japán animációkban vagy ahogy a neveket kiejtik! Egyszerűen nem! Olyan szinten idegesít, hogy a falra tudnék mászni. És akkor a hivatalos manga fordításokról ne is beszéljünk...

Tudod, milyen idegesítő, hogy megszokod a romaji átírást, aztán azt még magyarosítják? Amúgy a romaji magyarosítva: romadzsi!

Jó isten! Hát milyen már így leírva? Mint valami cigány bűbáj egyik szava! Borzalmas! Vagy vegyünk még néhány példát!

Kuroshitsuji - Kuroszicudzsi, Natsu - Nácu, Koyasan - Kojaszan, Saitama - Szajtama. Tulajdonképpen pontosan nem lehet visszaadni magyarul a japán szavakat, mert a Saitama esetében is furcsa átmenet van az "A" és az "Á" betű között.

Na jó, inkább hagyjuk, mert már így is eléggé csípi a szemem a dolog és az egész úgy van elbaszva, ahogy van!

Hogy visszakanyarodjak eredeti napi témához ez után a varga betű után:

szeretném felsorolni néhány kedvenc íróm nevét és ismertetni a tőlük olvasott első műveket is.

Lássuk akkor!

 - Meg Cabot (Meggin Patricia Cabot), vagy Patricia Cabot, esetleg Jenny Carroll:

Első könyv, amit olvastam tőle: Tudom, hol vagy! Ketten a Harleyn (Hívószám: 1-800 sorozat, 1. könyv, 2001).

Érdekesség, hogy ez a történet az alapja egy régebbi sorozatnak, aminek a címe: Eltűntnek nyilvánítva. Egyszer belekezdtem, de a csaj nem volt sehol az általam elképzelt tökös csajhoz képest, ráadásul még csak Rob sem volt benne! Most komolyan! Miért? Miért csinálják ezt velem? *Hüpp, hüpp*

Még a kezdet kezdetén találkoztam a könyvtár ifjúsági regények részlegén az írónővel és a munkáival, de még a mai napig képes vagyok belemerülni a különböző világokba, melyeket megteremt. Ezt a sorozatot pl. olyan négyszer vagy ötször olvastam végig az évek során és még fogom is, újra és újra. Mert imádom. Mert nosztalgikus. Mert szavakba önthetetlen érzés fog el, mikor Meg Cabot regényeit olvasom. Ennyi.

 - Darren Shan (Darren O'Shaughnessy):

Első könyv, amit olvastam tőle: Rémségek cirkusza (Vámpír könyvek sorozat, 1. könyv, 2000).

Szintén megfilmesített mű, ami egy címen osztozik a regénnyel (de ha engem kérdeztek, nem egy nagy durranás. Valójában a sorozat elolvasása után újranéztem a filmet és újraértékeltem magamban. Másodjára még annyira sem tetszett...). Gáz!

Akkor még nem voltam nagyon belelendülve a horror (?) könyvek világába, de ha ez annak számít, akkor ez volt az első, amit olvastam. Egy ismerősöm ajánlotta és a saját DEDIKÁLT! példányát adta kölcsön! Legtöbb művét olvastam és amihez csak hozzájutottam, azt imádtam!

 - Nora Roberts (Eleanor Marie Roberts), vagy J. D. Robb:

Első könyv, amit olvastam tőle: Sullivan asszonya (önálló regény, 1984).

Nem is tudom pontosan, hogy most ismerősöm ajánlotta vagy én akadtam rá, de ez volt az első olyan regény, ami az abszolút romantikára volt kiélezve. Tehát nem kalandregény volt romantikával vagy fantasztikus némi románccal. Nem! Aki olvasott már az írónőtől  vagy hallott róla bármit is, az tudja, hogy rengeteg regényt írt és mind jó a maga módján, de mégis egy kaptafára készültek! Ami nem baj! Csak én egy idő után úgy éreztem, hogy inkább nem kezdek bele egy-egy hosszabb regényébe, mert még ha nyújt is új dolgokat időnként, túúúúúúl... Hogy mondjam? Idilli? Unalmas? Nem, ez nem igaz. Nem tudom. Az is lehet, hogy az a nagyjából hetven regény a ludas, ami annyira egyformának tűnt egy idő után...

Amúgy csak mellesleg megemlítve: ez a regénye nem, de számtalan másik szintén vetítővászonra került!

Plusz kiegészítés: a kedvenc regényem tőle (a klisék és a nyáltenger ellenére): Pamela rózsája.

 - Gail Carson Levine:

Első könyv, amit olvastam tőle: Elátkozott Ella (önálló regény, 1997).

A mai napig nagy kedvencem! Imádom Ellát és a folyamatosan jelenlévő makacsságát, a herceg meg úgy tökéletes, ahogy van!

Nagyon sajnálom, hogy az írónő többi műve nem került a magyar "Lefordítandó" listára, mert ha a többi története is olyan, mint ez, akkor valami eszméletlenül jóról, fantáziadúsról és (bár klisék is előfordulnak, vagy újra felhasználások - pl. itt: Hamupipőke -, de akkor is! ) egyediről maradunk le.

Nem tudom, hányszor olvastam, de nyugodt szívvel tudom ajánlani bárkinek. A belőle készült filmmel ellentétben...

 - Laurie Halse Anderson, Laurie Anderson:

Első könyv, amit olvastam tőle: Hadd mondjam el... (önálló regény, 1999).

Csak nézelődtem a könyvtárban és: Ennek megakadt rajta a szeme. Ennek megtetszett a leírása. Ez hazavitte. Ez elolvasta. Ez az icike-picike pedig megszerette. Történet vége.

Többször is elolvastam, de eddig nem vitt rá a lélek, hogy az írónő másik művéhez is hozzányúljak. Nem tudom, talán nem akarok csalódni, mert ez a regény olyan nagy hatással volt rám. A hangulatok változását úgy éreztem, mintha én is része lettem volna a történteknek, ami egy ilyen regény esetében ijesztő tud lenni. De ne is csodálkozzunk! Hisz a dialógusok nehezen vitték volna el a hátukon a történetet. De ez a történet pont erről szól! Hogy párbeszédek nélkül is működik egy történet, mert minden odabent zajlik le valójában! *Kocogtatja a halántékát.*

Amúgy ezt a történetet is megfilmesítették, de nem néztem meg sosem. Valójában - ha csak el nem felejtettem, hogy anno találkoztam vele valahol - most találtam rá, mikor képet kerestem a regényről.

 - Susan Elizabeth Philips, Justine Cole vagy Susan Philips:

Első könyv, amit olvastam tőle: Angyali csók (önálló regény, 1996).

Szintén a könyvtárban akadtam rá. A felnőtt könyvek részlegén "turkáltam" és valahogy megtetszett. Aztán megimádtam. Onnantól pedig ismét és újra és megint elolvastam. 

Ah! Gyerekek, ez szerelem, amit maga a Sors rendelt el! Más nem lehet, mert az nem létezik, hogy valaki úgy csűrje-csavarja meg a szavakat, amitől olyan érzésem támad: Ezt személyesen nekem írták! Már pedig ez történt.

Ezt félretéve: több regényt is olvastam az írónőtől, és tetszettek is, de mindvégig ez volt a kedvencem a művei közül. Ez van!

 - Julie Garwood, Emily Chase:

Első könyv, amit olvastam tőle: Árnyékzene (Felföldi urak sorozat 3. könyv (chö, elcsesztem, na! De így is teljesen élvezhető volt, amiért plusz pont jár.), 2007). 

Könyvtárban leltem rá. Hol máshol? Az a pillanat, amikor leemeltem ezt a könyvet a polcról, állíthatom, hogy egy hatalmas mérföldkő volt az olvasási mániám továbbfejlődésében! Ugyanis, ez a regény volt az, amit elkezdtem délután és hajnali háromig abba se hagytam! Szerencsére nyári szünet volt, de akkor is! És csak azért hagytam abba, mert elfogytak a betűk...

Addig eszembe se jutott volna, hogy egy kiltes hapsi akár vérlázító is lehet!

Ez a nő egy szadista! Esküszöm! Megteremt a 20. század végén és a 21. század elején ilyen álom pasikat, mint amilyen Colm, BRODICK (Áh! Nehogy azt képzeld, hogy azért emeltem ki, mert Ő az abszolút kedvenc! Meg se forduljon a fejedben!) vagy Iain (de vég nélkül sorolhatnám, mert a többi regényének főhőse is mind izgató és vad képzeteket indít el a fejben...), aztán meg sírunk-rívunk, mert egy: nem valóságosak, kettő: ha mégis csak léteztek volna, akkor is már évszázadok óta halottak lennének, három: ha mégis csak léteznének, nehezen tudnánk, vagy egyáltalán nem volnánk képesek választani! Ami már csak azért is beteg, mert anno nem létezett az angol WC, a társadalombiztosítás, vagy épp a penicillin! De ennek ellenére is:

Chö! Komolyan fáj a szívem. És I'm (áj em) szomorú!

Rengeteg regény és író van még a tarsolyomban, de úgy döntöttem, hogy a régi kedvencek, a kezdetek óta jelenlévő "Etalon"-ok közül válogatok. Anno, mikor abbahagytam az olvasást, közel 400 regénynél jártam. Ma azonban? Fogalmam sincs, de szerintem közelebb járok a 600-hoz (ha nem több), mint az 500-hoz. Egyszer majd felírom, amikkel elmaradtam az adminisztrációban és újraszámolom.

De addig is a jelenlegi olvasmányom (míg be nem fejezem és bele nem kezdek a következőbe):

 - Simone Elkeles - Leaving Paradise (úgy tűnik egy két részes könyvsorozat 1. könyve, 2007) (magyarul talán így hangzana, ha lefordították volna: A Paradicsom elhagyása, Kiűzetés a Paradicsomból vagy a magyar marketinget ismerve, valami teljesen más):

Első könyv, amit olvasok tőle? Igen.

Jó, jó! Én nem olvastam az olyan nagyra magasztalt Tökéletes kémia trilógiát, mert nem igazán jött be a leírása, de majd egyszer talán eljutok oda is, hogy belenézzek. Nem tehetek róla! Engem nem fogott meg!

Amúgy ha már itt tartunk, tök furcsa, mert általában azok a filmek, regények és zenék teszik ki a kedvenc műveim táborának jó részét, amik először valamiért nem tetszettek. Volt olyan is, hogy elkezdtem  egy könyvet vagy épp sorozatot, amit aztán abbahagytam. Aztán addig-addig járt a fejemben, hogy végül átlendültem az első rossz érzésemen és végül újra nekikezdtem!

Az, hogy végül megszerettem-e vagy sem, az már egy más kérdés...

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Itt puszi-nyuszi szezon lesz...

Elbaszott egy dolog ez! Egyre inkább az az érzésem, hogy egy "Random tények Rólam!" blogot vezetek, de igazából mivel ez kivételesen rólam szól, és mert jól érzem magam tőle, nem zavar. Annyira. Na, de akkor csapjunk a közepébe!

Szeretek főzni! Na ne gondoljunk nagy dolgokra, nem kell, hogy elszaladjon velünk az a bizonyos ló! De azért, na!

Szívesen próbálok ki új recepteket, dobok össze egytálételt az itthoni hozzávalókból, vagy vásárolok be csak ennek az alkalomnak a kedvéért. A sütővel is jó a kapcsolatom, míg a rakottak, pácolt ételek, meg úgy egyáltalán a sós ételek szintjén maradok, de egyébként... Felejtős. Bár sütni is szeretek. Csak azt éppenséggel nem kifejezetten tudok...

Párszor már nekigyürkőztem és több kevesebb sikerrel meg is úsztam a dolgot, de mindenkinek jobb, ha elhiszi nekem, tartós tejet senki ne vegyen, ha megakarja kóstolni azt, amit én sütöttem!

Na jó, bevallom! Ízre nem rosszak a sütikéim, csak épp a linzer, amit én kevertem be, gyanús módon fogra támad és kis híja, hogy nem kiütéssel győz az ütközet végén. Megveszek az édességekért, de mindenki addig van biztonságban, míg nem próbálkozom a sütéssel. Hát ilyen az én szerencsém! Már hozzászoktam!

Bár egyszer szívesen próbálkoznék meg a csokoládé temperálással! A japán lányok tök cukik, mert Valentin-nap előtt bevásárolnak a nagy kiszerelésű tömbösített csokikból, aztán újrafőzik, különféle furcsa, idegen és finom dolgokkal vegyítik őket, aztán formába öntik. Olykor meghempergetik zúzott dióban, kakaóporban vagy valami másban. Végül becsomagolják és odaadják a kiszemelt fiúnak.

Tök fura! A férfiak csak egy hónappal később, március 14-én viszonozzák mindezt, az úgynevezett "Fehér nap"-on. Én el nem tudnám képzelni, hogy itt némelyik lány egy egész hónapot várjon, míg viszonzásra találnak a fáradozásai. Ha egyáltalán...

Nem tudom, talán mert nem élek kapcsolatban, de szerintem a Valentin-nap amúgy egy nagy hülyeség! De nem?

Egy nap alatt szeretnénk bebizonyítani a párunknak, hogy olyan kurvára odavagyunk érte, aztán egész évben ebből táplálkozunk. Marha cuki, csak ennek nem erről kellene szólnia. Szerintem.

Mint a karácsony! Összegyűlnek a rokonok, meglátogatják egymást, aztán a következő nagy egyházi hülyeségig nem is találkoznak. Érdekes! Előtte és utána nem is veszünk egymásról tudomást, de ha jön egy ünnep, egyből olyan hű, de fontos, hogy a másikkal minden rendben legyen.

Félreértés ne essék! Nem arról van szó, hogy utálnám az ünnepeket! Inkább csak megvetéssel vegyes csodálkozással nézem ilyenkor az embereket. Olyan nagyon fontos, hogy a másik - még ha nem is szívleljük különösebben - feltétlen rajongással viseltessen irántunk, amint elé lökjük a semmit mondó, de legalább jó drága ajándékunkat. Tisztelet a kivételnek! 

Halványan, de emlékszem arra, mikor még én is olyan izgatottan, csillogó szemekkel vártam az ünnepeket, mint most az unokaöcsém. Ma azonban? 

Puszi-nyuszi, hogy vagy? Jól? Remek!

Nekem ez nem megy! Még az is lehet, hogy kedvelem azt a bizonyos társaságot, akikkel egy légtérben vagyok, de nekem nem könnyű jó kedvet tettetni, ha nem érzem magam hű, de faszán.

A múltkor Klárival egy új és ingatag érzelmi szigetre hajóztunk. Most először fordult velünk először, hogy a hülyéskedést félredobva, komolyan és teljesen kicsontozott lélekkel beszéltünk a múltról és a jövőről. Volt egy néhány perces időintervallum, mikor csak a csend feszült közöttünk és csak lépkedtünk egymás mellett, mintegy némán megegyezve, hogy ami az imént elhangzott, lezártuk és bár még mindig a nyakunkba lihegnek a vésszel terhes problémák, de legalább túl vagyunk rajta. Legalábbis én így gondoltam. Aztán ez a hülye megszólal:

 - De fura, hogy csöndben vagy!

Felnézek rá és kérdőn a homlokom közepéig szalad a szemöldököm. Nem tudom, mire gondol.

 - Mert?

 - Hát mert amúgy egyhuzamban beszélsz!

 - Ja! Kösz!

Igen. Erről el szoktam felejtkezni a társaságában. Otthon ritkaságszámba megy, ha beszélek. Vagyis... Ez olyan összetett! Általában nehezemre esik a kapott családommal rendesen kommunikálni. Beszélek velük is, de mikor egy-egy témát érintünk, inkább elütöm egy viccel vagy másról kezdek beszélni, míg a választott családom bármit kérdezhet tőlem. Én pedig örömmel válaszolok, mert jól tudom, hogy nem használnák fel ellenem a saját szavaimat. Öööö...

*Zavartan köhög*

Kinek kellenek ellenségek, ha ilyen barátai vannak az embernek?

Viccelek!

Na, jó! Elég a siránkozásból! Hogy visszatérjek valós témámhoz, még megosztok egy dolgot veled, nyájas olvasóm, ami(t): 

 - random tény rólam (hüvelykujj kinyílik), 

 - kapcsolódik a kajákhoz (mutatóujj),

 - az ünnepekhez tartozik (a bűvös középső ujj),

 - nem az ajándékokról szól (többé-kevésbé, ezért ficereg a gyűrűs ujj),

 - van benne csoki (kinyílt teljesen az a bizonyos ujj),

 - ivászat kapcsolható hozzá, ha már elmúltál egy bizonyos életkorú! (kisujj),

+ Bónusz: a legjobb menüje van, az összes egyházi ünnep közül!

Azt hitted a Szilveszterről beszélek, mi? Benézted, mert a legnagyobb buli az évben a kicseszett Húsvét!

És akkor most  Gyerekek, az elmaradhatatlan kérdés:

Húsvétkor húst húsba tenni bűn-e?

Nyehehe!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Így, ha egyedül járok...

Azt már tisztáztuk, hogy elég beteg gondolataim vannak, de úgy általában is imádom az őrült dolgokat. Érdekel a neurológia, a pszichológia és a pszichiátria, az emberek viselkedése és őrültsége.

Vicces. Az embereket nem szeretem, csak a hülyeségeiket...

Érdekesnek tartom a belső őrületeket, melyek olykor teret kapnak az emberi elme határain túl is, itt az anyagi világban. Egyszer Katinak (aki még nem tudja, hogy ez a fedőneve, de hamarosan rájön!), aki pszichológiát tanul Pesten, azt mondtam, hogy szeretem Lady Gagát, mert nem fél megőrülni. Igen. Az a nő vagy eleve háborodott vagy csak kitűnő színésznő. És én imádom, bármi is a magyarázat.

De nem csak ennyi az egész!

Szinte fanatikusan rajongok az ember által érzékelhető és az emberi érzékelésen túli bolondériákért. Ezotéria, misztikum, legendák, legendás szörnyek, Mumus. Olvastátok már Stephen King, Mumus című novelláját? Az Éjszakai műszak nevezetű gyűjtőkötetben található és valami eszméletlenül eszelős. Már csak a rá való gondolás is apró boldogsághormonokat lövell szerte a testem keresztül.

*Kellemesen megborzong.*

Egyszer szívesen ellátogatnék New Orleans-ba, mert állítólag ott található a Voodoo hazája. Baromi érdekes lehet.

Meg a maják és inkák letűnt birodalma. De ott vannak az indián mondák és hitvilág is. Vagy még messzire sem kell menni, mert a közvetlen tőszomszédunk, Románia is büszkélkedhet némi vérfagyasztó történelemmel Vlad Tepes, vagy más néven Drakula jóvoltából. De magyar földön is találunk rémalakokat, kikkel ijesztgethetjük a gyerekeket. Báthori Erzsébet ismerős valakinek?

Igen? Baromi jó horror filmet készítettek belőle. Ha valakit érdekel a címe: Ezt éld túl! és a szokásos ramaty horror felhozatalhoz képest elég ütős lett.

Vagy ott vannak még a Nagy-Britannia területén elterülő hatalmas várak, kastélyok és elhagyatott helyek. Tudod, miről beszélek, ugye? Rengeteg titok lengi körbe ezeket a helyeket, mint valami feloszlani képtelen köd, mely minden egyes eltelt évvel sűrűbb és sűrűbb lesz, mert senki sem lebbentette fel a lepelt az ott lakozó rejtélyekről.

Hiszek a felsőbb hatalomban, a túlvilágban, a szellemekben, de még a húsvéti nyusziban is...

Na jó, ez az utolsó durva volt. Még tőlem is beteg lenne, ha tényleg elhinném a létezését!

De a többi igaz. Kell lennie valaminek, ami befolyásolja az életünk.

Ott vannak az átkok, a rontások, a védő bűbájok, a sárkányok legendája. Valami csak ihlette őket. És minket is. Nem hiszem, hogy csak a kémia és a fizika adhat magyarázatot mindenre. Ennyire nem lehet egyszerű a Világ! 

Valaminek történnie kellett, amiért a kedvenc lényeink visszahúzódtak a mesék és a rémsztorik könyveinek lapjaira. Amiért ma már nem látjuk őket, nincsenek körülöttünk.

Amikor ebbe így belegondolok, kissé csalódottnak érzem magam. Mert olyan... Nem is tudom. Kissé mámorító belegondolni, hogy létezhet valahol egy rejtett, eltitkolt világ, ahol létezik a kis hableány, a tűzokádó sárkány és egy tündérkeresztanya. Csak nem kerestük a legmélyebb óceánban, nem másztunk elég magas hegyre és nem mentünk túl az óperenciás tengeren.

De valahol ott kell lenniük! Érzem!

És én meg akarom találni őket!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Álmodtam egy világot magamnak...

Nem igazán szeretem az embereket. Nem szeretem a közelségüket, az érintésüket, igazából... Hát na! A kivétel persze erősíti a szabályt! Klárival évekbe telt, mire eljutottunk ide, ahol ma tartunk! Katinak szerintem Klári taposta ki az utat, mert vele már könnyebb volt a helyzet. Aztán vannak a tesóim, a segédszárnyaik (vőlegények), az unokaöcsém, a szülők (többnyire!), meg még néhány közeli ismerős, elsősorban persze a "pótanyáim".

Könnyen barátkozok, mert amúgy nyitott vagyok a dolgokra és többnyire fogékony az újdonságokra, de ezek az ismeretségek általában nem tartanak sokáig, mert macerásnak tartom a fenntartásukat. Na meg, mert egyszer elvoltunk egymás társaságában, attól még nem leszünk öribarik.

Bocs, emberek!

Ellenben az állatokat imádom! Sokan vagytok ezzel így, nem igaz?!

Azt már tisztáztuk, hogy a róka az abszolút befutó, de! Kutya, macska, ló, egér, patkány, béka, degu, tigris, disznó, szárnyas, marha... Mindegy, kár felsorolni, a lényeg érthető szerintem. Még a pókokat és a kígyókat is szeretem valamennyire.

Most egy hullámos papagájom, Piszke (a Nimfa nyáron kirepült az ablakon, mert megijedt...) és egy kutyánk van, Kyra (a kis suttyó egy Beagle és egy Angol cocker spániel keveréke. Nem a legjobb párosítás, nekem elhihetitek). De volt már hörcsögünk, egerünk (igen, úgy vettem), macskáink (elkóboroltak a kis rohadékok), teknősünk, kutyáink. Na meg Pista, a szuper pók. Na jó, az utolsó vicc volt! 

Már próbáltam, de nyáron tervezek tesómmal és Klárival eljárni lovagolni, hogy megtanuljuk megülni a csődöröket...

De vicces kedvemben vagyok! Na, mindegy!

Tehát, szeretnénk megtanulni lovagolni. Elsősorban persze az állatszeretet vezérel, de szeretném átélni a mélyebb lényegét is, mely az állat és az ember közös munkáját követően tölt el jó érzéssel az embert... A ló szemszögéből sajnos nem tudok nyilatkozni, bocsi! Valamilyen szinten olyan ez az egész számomra, mint a jégkorcsolya: próbáltam, élveztem, de nem tudok. Meg kell tanulni rendesen, hogy igazán tudd élvezni!

Elérkeztem egy olyan szintre, hogy szeretnék új dolgokat megélni, szeretnék valamit azért csinálni, mert élvezem és mert megtehetem.

Persze, imádok olvasni, de az nem ugyanaz. Aki szeret olvasni, az tudja, ideig óráig kielégítő csak olvasni valamiről, de aztán kíváncsivá tesz a fizikai oldala a dolgoknak, melyeknek az elmélete már megvan, csak így nem megyek vele sokra...

Olyan, mint amikor a kedvenc együttesed koncertet ad a városban, elmész rá és tudod az összes dal szövegét, de félsz velük együtt énekelni.

Én többé nem akarok félni! Akarom az új tapasztalatokat, az új élményeket és igenis meg akarom élni azokat a dolgokat, amikről olvasok!

Na jó! Azért mindent nem...

De az biztos, hogy nem a jó kislányok írták a történelmet!

MUHAHAHA!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Szavakat súgnék, de hagyom, hogy a csend takarja szívem...

Mióta az eszemet tudom, imádom Cserháti Zsuzsát. Ennek a nőnek olyan kisugárzása volt, amellyel bárkit levett a lábáról, a hangját lehetetlenség utánozni, ráadásul olyan szép mosolya volt, mely a legzordabb szívet is hevesebb dobogásra késztette.

 

Gyakran éneklem én is a dalait, mikor unatkozok vagy énekelhetnékem támad. És élvezem is a bennük rejlő kihívást és sokszínűséget. A magam módján jól adom vissza az egyes dalok érzelmeit, de én is tudom, sosem fogok a közelébe se érni az eredetinek. Egészen különleges, hogy milyen finoman és egyszersmind keményen, akár élcesen csúsztak ki torkán a hangok. Egyszer pehely könnyű simogatás, másszor vaskezű szigor. 

Nem tudok semmit erről a nőről. Semmit, mert nem néztem utána, nem tartoznak rám és igazából nem is érdekelnek azok a dolgok, amiket az újságok írtak róla. De ha a személyisége is olyan csillogó és sokoldalú volt, mint a hangja, egészen különleges ember lehetett magánszemélyként.

Mind tudjuk jól legismertebb dalai refrénjeit:

Boldogság, gyere haza...

Édes Kisfiam...

A Boldogság és én...

Akad, amit nem gyógyít meg az idő sem...

Én leszek...

Sorolhatnám. Sokan azonban nem is tudják, hogy ez a nő, kinek természetes bájával a mai napig nehéz lenne versenyezni, káromkodott egy dalban. 

Ez a dalszöveg egy részlete:

"Eltelt - Istenem!- annyiszor a rohadt idő.

Komolyan kéne venni a kurva időt."

A dal címe: Idő van. És igen, tényleg ez a dal szövege. Hallgasd meg, ha gondolod!

A napokban találkoztam vele először és nem is igazán tetszett eleinte, de annyira idegennek éreztem Cserhátitól a dolgot, hogy újra és újra meghallgattam. Mint kiderült, van egy film, mely az imént megemlített dallal egy címen osztozik, melyben Cserháti egy kissé eltér a megszokott önmagától. Én legalábbis így érzem.

A dallal nincs bajom, most már kimondottan tetszik is, de a filmet nem tervezem, hogy megnézem, nem is mondok róla véleményt.

Különös, mert minél több dalát ismerem meg, annál bonyolultabb és lenyűgözőbb embernek tűnik. Egyszerre kérlel és parancsol, játszadozó és komoly, békés és dühös.

A magyar énekesek közül ő az egyik kedvencem. Tulajdonképpen vicces, mert a kedvenc énekeseim már mind meghaltak. Szécsi Pál, (Klári röhögj nyugodtan) Zámbó Jimmy, Máté Péter, Elvis Presley.

Talán tényleg akkor tudjuk igazán értékelni a jó dolgokat az életünkben, mikor már nincsenek benne. 

Majd igyekszem ezen változtatni. Mert többé nem akarok bánkódni amiatt, hogy valamit nem tettem meg, amit meg kellett volna. Nem akarok bánkódni, mert gyáva voltam és megálltam közvetlen az ugrás előtt. 

Úgy akarok élni, hogy megugrom a magas kerítéseket és maximum azt bánom meg, nem születtem nagyobb tenyerekkel, hogy nagyobbat tudjak szakítani magamnak az élet jó oldalából.

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Paranoia a napi táplálék

A napokban kezdtem neki egy - mint kiderült! - könyvtrilógiának, melyet szinte lehetetlen volt letenni. Az elején azért kezdtem neki, mert érdekesnek gondoltam a leírása alapján és mert kissé megcsömörlöttem az erotikus-romantikus tucat történetektől. De ez! Ez más volt!

Tahereh Mafi: 

Ne érints - Ne keress - Ne félts

Nem azt mondom, hogy nincs benne erotika (bár elhanyagolható és inkább a szereplők fejlődésének következménye és bizonyítéka), de hogy ilyen természetességgel, szinte lágy átvezetést eszközöljön valaki az érintésektől való félelemtől a "nyílt" szexualitásig, valami elképesztő.

Eleinte nem tudtam, mire számítsak. Nem tudtam, mit várhatok egy könyvtől, melyben a főszereplő egyetlen érintésétől bárki elalél, majd meghal. Hogy hogyan épít fel valaki egy világot, melynek első kb. 50 oldalán keresztül nagyjából 5 mondat erejéig szólal meg a főhősnő. Nem voltak igazi dialógusok eleinte. Igazából társaság sem nagyon, akivel beszélhetett volna. De a belső monológok, a lefirkantott gondolatok és a feltett és megválaszolt kérdések mélysége olyan jól esett kissé összezuhant belsőmnek, mint az első tiszta lélegzet a víz alóli felbukkanás után a tüdőnek.

Nagyon sok érdekes elméletet és elgondolást kapcsolt össze a sorozat a szerény három része alatt. Kitért a globális problémákra, felvázolt egy lehetséges - mert nagyon is az! - jövőt, bemutatta a korrupció magasiskoláját. Felvázolta a kegyetlenség  egy hátborzongató formáját. Majd ahogy haladtunk előre a történetben, megfordult az egész sakktábla és rá kellett döbbennem, hogy mindennek több nézőpontja van. Kinyiffantanak valakit a jók közül? Ugyan! Megvolt rá az ok, és nagyon is jó ok volt!

Furcsa, mert a főhősnő gyenge és elesett volt, de nem zavart nyilvánvaló életképtelensége, mert valójában az erejéből fakadóan és a környezete hatására vált erőtlenné. Érdekes volt megfigyelni, ahogy lépésről-lépésre, vagy olykor egyik pillanatról a másikra, milyen hatalmas változás állhat be egy ember személyiségében! Szépen levezetett karakterfejlődést és hirtelen érzelmi kitöréseket is tapasztalhatunk, és szerintem szükségesek is voltak ezek. Az olykor ésszerűtlen cselekedetek, melyek felrázták a főhősnőt és rádöbbentették az élet egy egyszerre csúfabb és szebb oldalára, valamint a környezete folyamatos változása és saját elbizonytalanodása, mert előremozdították a történetet. Elképesztő volt, hogy egyik másik alkalommal mekkora pálfordulás történt a történet előrehaladtával, de az egészet olyan logikus, érthető módon vázolták fel, hogy az ember egy idő után leginkább a homlokára csapna értetlenségében: Erre vajon miért nem gondoltam hamarabb?

Nagyon tetszett, hogy valós és fantasy elemekkel zsonglőrködött az írónő. Különösen mert nagyon is elrugaszkodott ötleteket sorakoztatott fel, de valahogy elfogadhatóvá váltak, mert megmagyarázta a megmagyarázhatatlant is, nem más, mint maga a történet. Frissen debütáló írónőtől, regénytől, én ilyen mélységet nem vártam volna!

Ha valaki megkérdezné, hogy egyszer újra olvasom-e ezt a sorozatot, gondolkodás nélkül vágom rá a választ:

 - Naná! 

Minél előbbre jutottunk a regényben, annál inkább tágult és bővült a világ. Együtt tanultunk és tapasztaltunk a cellába zárt lánnyal, aki némi segítséggel, de elérte azt, amiről csak kevesen álmodozhatnak. Nő létére, de acél tököket növesztett magának, hogy soha többé ne bánthassa senki! És hogy emellett megtalálta a szerelmet, amiért mind irigykedhetünk, lettek barátai, akik az életüket adnák érte és a világ a lábai előtt hever egyetlen kézlegyintés után? Ugyan, az már csak hab a tortán!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita