Jó ideig nem voltam. Bár mondtam, hogy így lesz.
Tudod, ha már vannak gyengeségeid és negatív vonásaid, legalább legyél velük tisztában! Ezek is kiváló fegyverekké válhatnak számodra egy nap.
Bár néha kicsit óvodásnak érzem magam az egésztől és legtöbbször az jut eszembe, hogy olyan anyuval (egy hülyével) vitatkozni, mint galambbal sakkozni...
Biztos hallottad már:
1. Felborítja a bábukat.
2. Leszarja a táblát.
3. Úgy járkál, mintha győzött volna.
... azért némi elégtételt jelent számomra, mikor a másik lába alól ki tudom rántani a talajt azzal, hogy amit ő sértésként felhoz, én könnyedén le tudom ütni azt a bizonyos labdát. Például mikor megköszönöm, hogy lehülyéz. Esetleg ha azt mondja, hogy undok vagyok, akkor a válasz: volt kitől tanulni! Bár néha fájni is tudnak ezek a kis megjegyzések, legalább van, amikor úgy tudok elsétálni a tett helyszínéről, hogy azt gondolom: nekem van igazam.
Sajnos ez leginkább akkor van így, mikor én szívom meg legjobban. Néha különösebb ok nélkül. Lehet, hogy csak én vagyok így vele? Csak én érzem azt, hogy a másik téved, mikor látszólag ok nélkül sérteget?
Néhány könnyed példa (Vigyázat, nagy szavak következnek), mint:
1. Anyu kezd:
- Már észre sem veszed, hogy milyen csúnyán beszélsz!
Válasz:
- De! És direkt van.
2. Most én kezdek:
- Csak nem tudom, hogy miért kell hülyének nézni a másikat!
- Mert hülye is vagy!
Bárki bármit mondhat, de AZTAKURVABÜDÖS, nagyon szar érzés, mikor az embert lehülyézik. Még ennyi alkalom és idő után is!
Azt hiszem, hiába jártatom a szám, senki sem fogja fel, hogy amikor azt mondom:
- Annyira szeretnék visszamenni a Start-vonalhoz és elölről kezdeni!
azt komolyan is gondolom. Kezdek visszasüllyedni abba az énembe, ami néhány hónapja voltam. Amelyik két részből áll:
1. A vidámság, mikor Klárival találkozok és elterelődnek a gondolataim vagy kiszakadok a komfortzónámból.
2. Amikor nem tudok menekülni a földi Pokolból és a teljes kétségbeesés kerülget.
Most biztos azt gondolod, hogy túlzok.
Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha így volna. És ráadásul mióta már apu sincs... Basszus, majdnem két hónap eltelt azóta!
Szétesettnek és védtelennek érzem magam. Mert az addig oké, hogy már nem teljesen volt önmaga (egy ilyen rohadék betegség bárkit kifordítana magából!), de akkor is itt volt nekem. De most?
Úgy érzem, hogy nem tartozok sehová. Az egyik oldalról a farkas, a másik két oldalról az alvó oroszlánok vesznek körül (igen, az anyámról és a nővéreimről van szó!) és én vagyok az a kibaszott bárány, aki csak rettegve várja, hogy mikor csattannak össze azok a bizonyos fogsorok.
Nem vagyok rá képes! Nem akarok mindig én lenni a békéltető, az ütköző vagy az, akin bárki átléphet vagy akit bárki akár le is taposhat!
Tudod, azt mondják, hogy túl őszinte vagyok és kimondom, amit gondolok. Hah! Jó vicc volt! Ők csak azt a felszínt kapargatják, amit engedek, hogy meglássanak. De az igazi gondolataim? Tíz szóval meg tudnám siratni a legtöbb ismerősöm a valódi gondolataimmal. Néha elgondolkodok rajta, hogy valóban megteszem. Igen! Eléjük állok, néhány szóban egyenként lerendezem őket, majd vállamra kapom a hátizsákom és már itt sem vagyok!
Esküszöm, hogy legalább egy hétig még csak lelkiismeret furdalásom sem lenne! Tényleg!
Ma (azaz, most már tegnap) két verset is írtam, de az elsőt, talán majd legközelebb mutatom meg. Most a másodiknak van itt a helye és az ideje. Sokkal jobban idepasszol érzelmileg.
Nem tudom, hogy mit is mondhatnék, elfogytak a szavak,
Egyszeriben kiszöktek a hátsó ajtón, mint a veszett vadak,
A perceket az ujjaimon számolom: egy, kettő, majd három,
És nem akar eltűnni belőlem a fájdalom, akárhogy várom.
Zavartan bámulok bele a sötétbe, nem akar jönni a fény,
Emellett nem szeretnék neked hazudni: Élni szar! Ez tény,
Igazán nem tudom, mivel helyettesíthetném a bánatot,
Hogyan téphetném le magamról ezt a rongyos kabátot?
Aztán csak jöttek és mentek az évek és én még mindig félek,
Pedig annyiszor megfogadtam, hogy ezentúl szabadon élek,
Örökre elfelejtem majd a bút, a sebzettséget, a szánalmat,
De rájöttem, nem tudom itt hagyni ezt a valótlan hatalmat.
Állkapcsom feszíti a düh, lelkemben dagad a végtelen indulat,
Csoda, hogy a szívem még ennyi idő után is egy darabban maradt,
Sírni akarok vagy ordítani, talán egyszerre csinálnám mind a kettőt,
De csak visszafojtom és gyűlik, nem tudom elhagyni ezt a lejtőt.
Magányomban, a négy fal között talán magamnak bevallom: félek!
Közben nem tudom elhinni, hogy tényleg gyáván, bujdokolva élek,
Mert nem teszek mást, őrzöm a bizalmas rejtélyt, mit senki sem sejt,
Nem akarok belnyugodni, hogy nem vagyok semmi más, csak selejt!
Titkon pedig mélyen a lelkembe vésem, karcolom a csalódottságot,
Mondd, a magamnak okozott fájdalom miatt kin vehetek revansot?
De persze nincs egyenes válasz, nem létezik számomra útmutatás,
Most gondolj bele! Hát létezik a világon ennél nagyobb képmutatás?
Most senki ne érezze magát összezavarodva, ha azt mondom, tetszik és kibaszott jó lett! Az érzések nem mindig vannak egymással szinkronban. Esküszöm, ha ennél összetettebb személyiség lennék, már skizofrénnek gondolnám magam.
Nem tudom, ha már itt tartunk, amúgy is érdekesnek találom a gondolatot. Vajon milyen lehet úgy élni, hogy sosem vagy önmagam teljesen, de mégis több vagy, mint bárki más?
Nem értem, hogy én még miért nem ragyogok, mikor ennyi sötét ember vesz körül! Komolyan!
Legközelebb ugyanitt!
Csanita
