... de nem adjuk fel míg van remény!
Nem jelentkeztem jó ideje. Talán csak nem volt miért vagy nem éreztem szükségét. Némely dolgok rendbe jöttek, némelyekről csak azt hittem és van olyan is, ami sosem fog.
Mindjárt felrobban a fejem és olyan leszek, mint Feuerstein lovag, (vagy más néven a kormányzó) a Szaffiban és elszáll a gőz az agyamból.
Tudjátok annyira próbálkozom!
Nem láb alatt lenni. Ha kérnek valamit, segíteni. Csendben meghúzódni a saját kis házsarkamban. De...
Biztos valami nagy faszságot csináltam előző életemben! Vagy ha nem az, akkor fogalmam sincs, mi a fasz folyik itt. Nem értem! Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy mi a fene történik körülöttem!
Azt mondják, hogy a gondolatoknak erejük van! Hogy a pozitív energia magához vonzza a többi jót! Hogy amit leírsz, annak hatalma van!
De tudjátok, mit?
Lófasz! Az van, semmi egyéb!
Valahogy elsodródtam! Nem értem, hogy mások mit akarnak vagy várnak tőlem!
Én erre képtelen vagyok!
Pedig miután letelt a gyászhónap, olyan jól voltam. Tényleg. Nem sírtam, nem ingatott meg semmi. Nem voltam labilis.
Csak Én. Én voltam és a napi rutin, no meg a képzeletem, meg az írás. Annyira felemelő volt... Most meg?
Csakhogy ilyenkor nem tudom, ki vagyok! Egyszerűen nem ismerek magamra, mikor valaki belefurakszik a lelki szentélyembe! Amikor mindent elkövetnek, hogy úgy felbasszanak, még másnap is füstöljön a fejem!
Most is csak egy gondolat vigasztal:
Napok óta csak írok és írok és írok. És az eredmény? Nem kell sok, talán egy nap és befejezem a "könyvem"! Pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is sikerülhet! Olyan elképzelhetetlen volt számomra, de most?
Lehet, hogy nem vagyok írónő és sosem leszek az, de én már most büszke vagyok a "gyermekemre"! És tudom, érzem, hogy még ha a jó kedvem el is vehetik tőlem, ezt már sosem fogják!
Abba már tényleg beleroppannék!
Legközelebb ugyanitt!
Csanita
