Nem kell végszó

Egy- két hete furán érzem magam. Leginkább elhanyagoltnak. Ettől pedig zavart vagyok. Legalábbis szerintem ez a kifejezés áll a legközelebb az általam ismert szavak és érzelmek közül a jelenlegi állapotomhoz.

És ha már itt járunk, szabadjon megjegyeznem: érdekes egy dolog a társas érintkezés.

Elvagyok a munkahelyemen. Tényleg! A meló nem rossz, bár legtöbbször elég hajtós. Az idősek nagy része aranyos vagy legalábbis többnyire nem idegesítő a nagy részük. A főnök jó fej. Tényleg, nála jobb főnököm még nem volt. (Aput nem számítva!) A munkatársak már más tészta, de legtöbbjük vagy nagyon fasza gyerek vagy legalábbis tűrhető. Azt az egy- kettő szarkavaró rohadékot meg most inkább hagyjuk. 

Valójában a munkahelyem olyan, mint a Barátok közt! Viccesen hangzik? Nem az.

Az ember próbál túlélni egy olyan környezetben, ahol mindenki mindenkit elítél, kibeszél, lenéz. Kurva szar érzés úgy járni- kelni az emberek között és mosolyogva kívánni "Jó napot!" az időseknek, hogy igazából nem lehetsz benne biztos, hogy az iménti mosoly neked vagy rólad szólt.

Legszívesebben odaállnék eléjük és azt ordítanám:

 - Na, mi lesz?! Ne kíméljetek!

 De olyan törékeny bennem az egyensúly, amit pillanatnyilag fenn tudok tartani, hogy nem vagyok benne biztos, hogy egészben maradnék a szavak éles vágásai után is. Tehát én is hazudok. De leginkább magamnak.

Mert minden nap úgy megyek be dolgozni, hogy:

 - Jó, ezt a napot még megcsinálom, aztán holnap lehet már be sem jövök!

Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy eltelt egy hét. Kettő. Egy hónap. És én még mindig őrlődöm és egy helyben toporgok, mert haladni meg félek.

És ez még csak egy dolog lenne. Mert persze van más is. Ha csak ennyi lenne az egész, talán nem is érintene ennyire érzékenyen. De ott van az a másik. Igazából a kiváltó ok...

Egy olyan emberben (vagy pontosabban olyan emberekben) csalódtam, aki(k)ről sosem gondoltam volna, hogy fájdalmat okozn(ának)a. Mindig olyan fensőbbségesen hangoztattam:

 - Nem tud olyat csinálni, amiért megharagudnék rá!

És ez egészen addig így is volt, míg valóban meg nem történt.

Fáradt vagyok. Belefáradtam, hogy mindenért én küzdjek. Keressem mások társaságát. Kuncsorogjak egy csipetnyi figyelemért. Akkor rohadjak meg! Inkább leszek egyedül! Magányosan.

Persze egymagam is elvagyok, de mióta elkezdtem visszatérni az emberek közé, valahogy furcsán érint, ha sokáig vagyok egyedül. Keresem mások társaságát, akár a saját káromra is, csak ne kelljen hosszabb ideig magamban lennem.

Talán ez a legnagyobb baj. Hogy én is ott vagyok. Esetleg csak azért viselem el magam jobban társaságban, mert akkor nem minden rólam szól. Mert bár akárhová megyek, jön velem "Anita" is, de ott legalább háttérbe húzódik. Elbaszott egy dolog ez.

Minden egyes nap eldöntöm: ma nem fog érdekelni! Mindenki azt csinál, amit akar!

Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy már megint egy olyan társasági körben vagy annak szélén ácsorgok, ahol kényelmetlenül érzem magam. Talán csak paranoiássá váltam, de türelmetlen pillantásokat látok magam körül olyanoktól is, akikkel jóban vagyok. Olyan dolgokat mondanak, amikről nem tudom eldönteni, vajon csak viccnek szánták-e. Aztán ahogy egyszer- egyszer elmennek mellettem, végigsimítanak a hátamon vagy másfajta törődést mutatnak irányomba.

Nem tudom, talán csak meg vagyok zavarodva teljesen.

Vagy csak azért akarnak megölelgetni, hogy tudják, mekkora gödörre lesz szükségük...

Na, jó! Ez most tényleg beteg volt, De annyi baj legyen!

Nem vagyok jól. Fájok.

De ez természetesen egyéni szociális probléma és szar ügy. Csak ennyi!

Végezetül úgy gondoltam, méltó befejezéséül ennek a bejegyzésnek, megmutatom a verset, melyet fájdalmamban írtam.

Mocskos érzelmek

Miközben eljátszom, hogy minden rendben,

És hogy az életem zajlik a szokott mederben,

Tépi- szaggatja lelkem a látens fájdalom,

Melynek magamat időről- időre átadom.

Nehéz súly ez, ami húzza a vállamat,

Már látszatból sem tudom fennhordani az orromat.

A könnyek csak jönnek és mennek, olykor indokolatlanul,

Mert kísért a Múlt, a szívem pedig egyszerűen nem tanul.

Szégyellem magam, mert általában nem vagyok ilyen gyenge,

De azt hiszem eltört bennem valami, és attól félek, örökre.

Bizonytalanná váltam, mert mocskos érzelmek ezek,

Melyek erősen bennem élnek, és kényelmesen mélyre fészkeltek.

Gyűlölöm őket, mert feledésbe sosem merülnek,

Csupán folyton az erő álarca mögé menekülnek.

Össze kéne szednem magam, elvégre is ember vagyok!

De belefáradtam a harcba, az elvárások pedig olyan nagyok!

Inkább húzódnék be egy sötét, elhagyatott sarokba,

Csak ne kelljen többé visszatérnem a saját Poklomba.

2019. 02. 12. Kedd 4:35

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Egyirányú út, ahová megyek

Napok óta, mit napok, hetek óta baromi nagy bennem a kísértés, hogy újra itt üljek és bepötyögjem a klaviatúrán a betűket, melyek azokká a szavakká állnak össze, amik talán éppen hogy csak, de mégis majdhogynem körülírják azt, ami bennem... rohad?

Fáradt vagyok. Az, hogy napról napra visszatartom azt a nagy rakás szart, ami bennem gennyedzik és egyre csak terjed, míg el nem sorvaszt, annyira csak nem tesz jót a lelkiállapotomnak, mint amennyire először gondoltam. És még sincs mit tenni, itthon kushadok, mert nincs választásom. Egész nap be vagyok zárva. Nincs menekvés. Nincs hová. Nincs miért. És nincs kihez.

Azt mondod, hogy mindig van választás? Baromság! Ne gyere nekem az idealista szövegeddel! Amikor még volt választásom, én bujkáltam önszántamból. Mikor még volt választásom, csak azt hittem, hogy szétesett a világ és nincs mihez kezdhetnék. De most?!

Ismered azt a szófordulatot, hogy: összeszorul a torka valakinek? Hülyeség! Legalábbis nálam tuti, hogy nem ez történik. Úgy érzem vaspántok feszítik a torkom és az állkapcsom, míg már csak felületesen tudom kapkodni a levegőt és még sem jutok hozzá rendesen. Kurva szar érzés és én mégsem tudok ellene semmit sem tenni. Időnként csak úgy rám tör és egyszer csak azt veszem észre, meredten bámulok fölfelé, míg az arcomon könnyek, torkomban a levegő illúziója, míg mellkasom ég a visszafojtott/ ki nem ejtett szavak, el nem engedett fájdalom terhétől.

Siralmas? Szánalmas? Talán.

Dehát az ember előbb- utóbb csak besokall a sok tettetett jókedv és elrejtett sérelem kusza virágától, ami ideig- óráig marha szép és rohadt illatos, míg aztán az egész egy bazi nagy fojtogató és tüskés indává nem változik, mely a kétségbeesés fortyogó és bűzlő mételyébe ne ránt.

Csak a napokban jöttem rá valamire. Most, mikor néha azt érzem, hogy kezdem unni az olvasást. És tényleg csak ritkán jut eszembe a gondolat, hogy unatkozok, de lehet csak nem a megfelelő könyvekhez jutok hozzá mostanában...

Fasz se tudja.

Anno, mikor az olvasást elkezdtem, nagyon fájt. Szar, értéktelen és egy kétbalkezes rohadéknak éreztem magam, aki semmiben sem jó. Nem voltak különleges kapcsolataim (a szülőkkel kurvára nem voltam jóban, max. néha apuval volt egy-egy jobb napunk, a két nővérem szart a fejemre, élték mind a saját életüket. A barátaim, háááát... Fasz se tudja. A legjobb barátnőmnek hitt csaj elköltözött és nem igen tartottuk - most se tartjuk - a kapcsolatot, a többiek pedig... Zavaros. Voltak barátaim, akikkel voltak közös témáink, de az egész csak arra volt jó, hogy az ember ne forduljon totál magába és csavarodjon be.), nem volt senki, akire rábízhattam magam és akiért én is megtehettem ugyanezt. Aztán egy nap elkezdtem olvasni. Csak hogy mindezt a nagy rakás szart kizárhassam. És kurva jó érzés volt. Őszintén. Aztán mikor véget ért a könyv, kétségbeestem és nem tudtam magammal mit kezdeni. Hát belekezdtem egy másikba. Majd még egybe. Aztán egy újabba. Mániákusan faltam a betűket, melyek megnyugvást, élvezeteket, kalandokat, egyszersmind érzelmeket hoztak az életembe. És ez kurva jól működött éveken keresztül. Aztán valami az érettségire való felkészülés közben megváltozott. Én változtam meg.

Betört az életembe Klári (igazából négy éve osztálytársak voltunk már ekkorra, de hát sosem voltam egy túl nyílt ember, még ha mások annak is gondolnak. Nekem jó idő kell, mire bárkiben is annyira meg tudok bízni, mint benne. Még a tesóim se tudnak rólam annyi mindent, mint Klári. Mert mint már említettem, ha valakit nem érdekel a nyomorom, nem fogom vele zavarni!), és a könyvek lapjai kicsúsztak a kezeim közül. Nem bírtam magamat rávenni, hogy leüljek és olvassak. Semmit. Még a kedvenc könyveimet sem. Persze továbbra is megnéztem őket a kirakatokban, továbbra is beszélgettem a könyvekről, de valahogy eltávolodtam ettől a világtól.

Ez az időszak több, mint két év volt, melynek nagy része leginkább egy álomnak, vagy illúziónak tűnt. Szerettem suliba járni. Dolgozni. Eljárni csavarogni. Trécselni, inni, kapcsolatot tartani a többiekkel, egyszóval élveztem. Szerettem az életet.

Aztán véget ért ez az egész.

Levizsgáztam, egy héten belül bekerültem a szerződéses munkahelyemre, ahol az azt megelőző nyáron gyakorlatosodtam. Aztán kezdődött az egész elölről. Ok nélkül (amúgy megvolt az oka, csak mindenki hisztisnek titulált volna miatta a környezetemben) leesett a vércukrom, spontán érzelmi hullámvölgyeim lettek, a kapcsolataim szálai elvékonyodtak, egy részük el is szakadt, otthon is minden tönkrement.

2016. ősz: elkapott a vágy, hogy újra olvassak. Újra menekülni akartam. És meg is tettem.

A decemberi fizetésből vettem egy új tabletet és ami csak a kezem ügyébe akadt (többnyire a régi kedvenceim, amik több, mint két évig a gépen pihentek), azt elolvastam és újra ott találtam magam, hogy elmegyek a melóba (immár suli nélkül), aztán, miután hazaérek kiégve és majd mindennap több óra túlórától terhelten (amit nem mellesleg ki se fizettek. Éljen az órabér és a méltányos juttatások kora!), azonnal olvasni kezdek, ami nagyjából hajnali 2-ig tart, hogy aztán 6-kor kikeljek ismét az ágyból, hogy egy újabb nagy adag szaros palacsintával kecsegtető nap elé nézzek.

Amikor tavaly tavasszal kirúgtak (közös megegyezés? Ugyan! Amint lejárt pályakezdői, meg szakmai, meg a fasz tudja még milyen támogatásom, már meg is szabadultak tőlem. Szép kifejezés a közös megegyezés, csak ha a főnök felhív az irodába, hogy aláírd a papírt, amit Ő már kegyeskedett ELŐRE aláírni (ami nem mellesleg akkora bunkóság, hogy a mai napig leszakad az én pofám, helyette is!), az nem közös megegyezés, hanem egyszerű elbocsátás. Hiába hallottam a cégen belül pletykákat és hiába tudtam magam lelkiekben felkészíteni előre, azért csak szar érzés volt. És bár elkapta a főnök a könnyben úszó szemeim látványát (a rohadéknak még volt pofája meglepődni!), mégsem sírtam. Összeszedtem magam és egyenes derékkal, felemelt fejjel hagytam el a helyet aznap.

És ekkor kezdődött az újabb bujkálás. Úgy éreztem, elbuktam. Mert valójában ez is történt, hiszen én szerettem ezt az egészet! Bassza meg, talán még most is szeretem. Csak hát olyan szarul érzem magam a mai napig, ha valaki megkér, hogy ezt mag azt csináljak meg neki, mert úgy érzem, én ehhez kevés vagyok. Gyenge. Selejt. Egy nagy rakás katasztrófa.

" - Lehet. Nem tehetek róla, de mégis úgy érzem, mintha valahogy... elbuktam volna.

  A bűntudat folyton ott motoszkált bennem, akár egy rossz álom, amitől képtelen szabadulni az ember."

Erica

Én is így éreztem. Most is így érzem. Az, hogy időnként minderről elfeledkezem, az olyan, mint egy képlékeny tükörkép, mely mikor széthasad és köddé válik, csak még nagyobbat dob rajtam, hogy minél magasabbról zuhanjak alá. Közel másfél hónap telt el az elbocsátásom óta, mire bárki is egy olyan dolgot mondott, ami bár nem segített talpra, de legalább nem hagyott többé tétlenül a padlón heverni.

Klárival és Katival névnapi/szülinapi összeröffenést tartottunk, mielőtt Kati kimegy Amerikába tapasztalatszerzés miatt. Aznap először bőgtem úgy istenigazából előttük. Elvégre Anita, a fasza csaj, a kemény gyerek, a nagyszájú, a védelmező, az rohadék, a ... az érzéketlenség álcája mögé bújt Anita nem sír. Mások előtt meg végképp nem. Aztán a következő szavak estek ki a számon:

 - Csak most, hogy már nem vagyok hasznos, úgy érzem, nincs jogom semmibe se belepofázni. Hogy kényelmetlen másoknak a jelenlétem. Hogy én...

Szégyen, nem szégyen, nem tudtam folytatni. Kati fejezte be helyettem.

 - Nem vagy a terhünkre!

Ember ilyen szépet még nem mondott nekem addig a napig. Míg élek, nem fogom elfelejteni! És valami hasonlót érezhetett Erica is, mikor Blake a következő szavakat mondta neki:

"Blake lepillantott rám. - Nem elbuktál, hanem tanultál."

(Meredith Wild - Rád kattanva sorozat, 5. könyv, részlet).

Csak hát eltelt egy év és én hiába próbálkoztam, nem sikerült visszakerülni a mókus kerékbe. Egyre csak halogattam és halogattam. Ezután az én egészségem is leromlott, meg apué is. Aztán apu még tovább romlott és én itthon maradtam vele. 24 órás szolgálatban őrködök és még csak elmenekülni sem tudok. És annyira ég a pofám, mert egyszerre érzem magam önzőnek és teljesen kisajtoltnak. Egyszerre akarok torkom szakadtából üvölteni és a sarokban meghúzódva észrevétlennek maradni. Gyűlölöm ezt az érzést. Mikor lesz már vége?

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

A vidék rideg, az élet kemény...

... de nem adjuk fel míg van remény!

Nem jelentkeztem jó ideje. Talán csak nem volt miért vagy nem éreztem szükségét. Némely dolgok rendbe jöttek, némelyekről csak azt hittem és van olyan is, ami sosem fog.

Mindjárt felrobban a fejem és olyan leszek, mint Feuerstein lovag, (vagy más néven a kormányzó) a Szaffiban és elszáll a gőz az agyamból.

Tudjátok annyira próbálkozom!

Nem láb alatt lenni. Ha kérnek valamit, segíteni. Csendben meghúzódni a saját kis házsarkamban. De...

Biztos valami nagy faszságot csináltam előző életemben! Vagy ha nem az, akkor fogalmam sincs, mi a fasz folyik itt. Nem értem! Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy mi a fene történik körülöttem!

Azt mondják, hogy a gondolatoknak erejük van! Hogy a pozitív energia magához vonzza a többi jót! Hogy amit leírsz, annak hatalma van!

De tudjátok, mit?

Lófasz! Az van, semmi egyéb!

Valahogy elsodródtam! Nem értem, hogy mások mit akarnak vagy várnak tőlem! 

Én erre képtelen vagyok!

Pedig miután letelt a gyászhónap, olyan jól voltam. Tényleg. Nem sírtam, nem ingatott meg semmi. Nem voltam labilis.

Csak Én. Én voltam és a napi rutin, no meg a képzeletem, meg az írás. Annyira felemelő volt... Most meg?

Csakhogy ilyenkor nem tudom, ki vagyok! Egyszerűen nem ismerek magamra, mikor valaki belefurakszik a lelki szentélyembe! Amikor mindent elkövetnek, hogy úgy felbasszanak, még másnap is füstöljön a fejem!

Most is csak egy gondolat vigasztal:

 Napok óta csak írok és írok és írok. És az eredmény? Nem kell sok, talán egy nap és befejezem a "könyvem"! Pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is sikerülhet! Olyan elképzelhetetlen volt számomra, de most?

Lehet, hogy nem vagyok írónő és sosem leszek az, de én már most büszke vagyok a "gyermekemre"! És tudom, érzem, hogy még ha a jó kedvem el is vehetik tőlem, ezt már sosem fogják!

Abba már tényleg beleroppannék!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Légy hát útmutatóm!

Na jó! Bevallom! Egy rohadt nagy lusta állat vagyok! Ez van!

Na de úgyse jár erre a madár se tehát - *Vállat von.* -, mindegy is.

Hát akkor, lássuk, ma mi bújik elő a témazsákból?

Legyen: a VALLÁS.

Először is, nem vagyok vallásos. De akkor mégis miért ez? Tudja a fene! Éljen a spontaneitás!

Meg vagyok keresztelve, szülők még nagyjából vallásos szellemben cseperedtek, de engem és a két nővéremet már békén hagytak ezzel. Az egyik nővérem kiskorában (asszem elsős volt) egy alkalommal volt hittanon és annyi, többet vissza se nézett...

Én nem ítélem el, ha valaki templomba jár vagy ha egy hithű közösség tagja, de amikor már erőszakosan próbálja rátukmálni az emberre a saját hülyeségeit, azt legszívesebben én is (akármilyen tündi bündi vagyok is) elküldeném oda, ahol még az Ördög is feszeng a kellemetlenségtől!

Nem tudom, mit nem értenek azon, hogy az ember jól elvan a saját faszságaival és nem kíváncsi az ezerszer ismételt és kiszínezett történetekre, amit ők olyan nagyon körberajonganak. Érthetetlen! Én se mászok az utcán idegen emberek arcába egy könyvvel és mondom nekik, hogy:

 - Olvasd el! Nem bánod meg! Tetszeni fog! Csak olvasd el!

És mindezt Gollam hangján...

Egyébként furcsa az egész, mert vannak részek, amik kimondottan érdekelnek a Bibliából és szívesebben körbejárnám őket alaposabban is, de tuti fix, hogy nem fogom elolvasni. Inkább rákeresek más forrásokból, ahol már össze vannak szedve a főbb pontok.

Például tudtátok, hogy Ádámnak nem Éva volt az első felesége? Lilith volt az igazi feleség neve, csak épp lázadó volt és leszarta, mit akart Ádám. Aztán meg elhagyta, Paradicsomostul, Istenestül és démonná, bizonyos források szerint szukubbusszá vált (hát... ez azért annyira nem menő, de Ő legalább kikelt az ágyból és követte az álmait!).

Lilithet nem érdekli, hogy mit mondasz és nem csicskul be, mint Éva. Lilith vagány csaj. Legyél olyan, mint Lilith!

Aztán ott van Satanael! Isten egyes számú kedvence. Ez a csávó azt mondta, hogy nem fogja szolgálni az embereket, mert egy angyal nehogy már lealacsonyodjon arra a szintre! Kirobbantott egy háborút, elvesztette a becses (a)EL végződést, aztán bukott lett és a Pokol Urává vált. Azért ez a karrier se olyan rossz! Figyelsz Sátán? Rólad van szó!

Akkor ott vannak a próféták! Ha hiszitek, ha nem, már évezredekkel korábban le volt írva, hogy az emberek évekig háborúzni fognak egyszer, kétszer és lesz harmadik alakalom is!

Einstein egyszer azt mondta:

"Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztos, hogy botokkal és kövekkel."

Ezek szerint ez a ma is sokak által csodált elme biztos volt abban a bizonyos negyedikben is. Az biztos, hogy én azt már nem akarom megélni!

Valójában kissé furcsa, hogy a vallás, vagy inkább a természetfeletti mennyire nem képes megférni a tudománnyal bizonyos esetekben, persze tisztelet a kivételnek. Ismét egy Einstein idézettel támasztanám alá ezt a helyzetet, de annyi azért érdekes, hogy Albert nem veti el Isten létezését, csupán egy alternatív verziót említ, ami kevésbé misztikus, mint a sokak által ismert és gyűlölt, vagy épp imádott kivetítés.

 "Spinoza Istenében hiszek, aki a világ törvényszerű harmóniájában nyilvánul meg, és nem egy olyan Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével foglalkozik."

De hogy visszatérjünk az eredeti kiindulási ponthoz, a vallásnak sok fajtája, formája és oldala van. Tulajdonképpen a legtöbb vallás egy tőről fakad, csak épp más nevek és megfogalmazás lévén valahogy az összes fanatikus elbeszél egymás mellett.

Valójában a vallás legtöbbször egy bizonyos csoport kényelmét szolgálta és teszi ezt a mai napig. Ha az iszlám vallást nézzük, akkor a férfiaknak elég alaposan ki van nyalva az oly nemesnek és felsőbbrendűnek gondolt segge.

A keresztény? Pfü! Most komolyan, anno aki nem vette fel ezt a vallást, szolgáltatta be javai egy tizedét és járt serényen adakozni, azt kiátkozták!, megölték!, megszégyenítették!. Kérlek! Szentnek csúfolt háborúkat indítottak olyan földekért, ahol béke és nyugalom honolt, csak hogy megtömjék a saját zsebeiket. Láttátok ti már a Vatikánt? Annyi aranyat még a Gazsi bácsi se látott egy helyen élőben!

A Jehovák? Ugyanaz. Csak a név más. Ennyi!

Tök mindegy, hogy Allah, Isten, Jehova vagy Kis Pista. Nevetséges!

Én is hiszek! Hiszek abban, hogy mindenkinek kell lennie valaminek, amiben hihet és bízhat. Amibe kapaszkodhat, ha elveszítette a reményét és csak bolyong a vaksötétben, de ne legyen már muszáj benyakalnom ezt a sok marhaságot!

A József, az álmok királya és az Egyiptom hercege gyönyörű feldolgozású biblikus animáció és én imádom őket, mert tényleg nagyon jól sikerültek, a zenéjük pedig a mai napig a fülemben cseng, de most komolyan? Sok mindent elhiszek, de! Szétvált a Vörös tenger? A fáraó megálmodott valamit és jött egy senki kis legény, aki elmondta, hogy a tehenek meg a kalászok ínséget jeleznek? Komolyan?

Félreértés ne essék! Úgy gondolom, az álmoknak jelentősége is tud lenni, nem csak belső vágyainkat és félelmeinket jelzik vissza. De az, amit a Józsi csinált, több volt egy egyszerű hasra ütésnél.

Érdekeeeees!

De hát mégis ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a nagyok szavait és hitelességét?!

Itt le is akartam zárni a mai témát, de még valami zavar:

Megszállt az ihlet és eszembe jutott még valami! Esküszöm, hogy érdekes és gyors lesz!

Tudjátok, van az a szójárás és indulatos kijelentés vagy épp megbotránkozó szólás:

 - Te jó Isten!

Most ebből induljunk ki! Mi az hogy JÓ Isten? Van rossz is? Vagy mifene? Isten talán skizofrén? Vagy a Szentháromságban valami deviáns bújik meg? Vajon melyik lehet a hunyó? Az Apa? A Fiú? A Szentlélek? Nekem mindenesetre elég gyanús a Szentlélek, hogy csak úgy elment meglátogatni a Marit, az meg HOPP!, terhes lett...

Elgondolkodtató, az biztos! Bár ki tudja, hogy mi van a "mi" Istenünkkel, elvégre Zeusz is nagy kujon volt...

Na jó, abbahagytam!

Szép álmokat mindenkinek ma estére! Ne hagyjátok ki az imátokból a...

Sajnos meg kellett szakítanunk eme kompromittálónak minősített bejegyzést! Elnézésüket kérjük a kellemetlenségért és kérjük, élvezzék tovább az estét!

Köszönettel,

Menny

(Merényleteket Elhárító Nagy NYomosítás,

Különleges bevetési osztály)

Hehe! Persze!

Na, szóval mindenki legyen rossz, hogy büszke lehessek rátok és jót ne halljak! Ami pedig az imát illeti:

Mindenki szője bele az imájába a lottó számok utáni vágyát és menjen el egy hosszú és pihentető kikapcsolódásra! Ha már nekem nem jön össze, legalább nektek legyen szerencsétek! Bár a remény hal meg utoljára. De csak mert Ő a gyilkos!

Ezt pedig ne felejtsétek:

„Isten halott. (…) És mi öltük meg”

Friedrich Nietzsche

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Majd ha kifordítva sem lesz jó

Nem igazán vagyok oda a valóságban a klisés húzásokért. Szeretem, ha valaki fantáziadús és kreatív, ha törekszik és meg is tud lepni. De most nem tök jó, mikor valaki eredeti? Megpróbálom levezetni, hogy mire is gondolok.

Vegyük csak például a rózsát!

A rózsa egy szép virág, de annyira elmajmolták már az évek alatt, hogy én inkább messzire elkerülöm. Meg amúgy is, nekem annyira semmit mondó. Ha már mindenképpen virágot kellene választanom, akkor a kála és a liliom mellett tenném le a voksom. Láttatok már pókliliomot? Eszméletlenül gyönyörű!

Bár a virágok jelentése színenként változik, azért mégiscsak pillantsunk bele néhány gondolat erejéig. Kezdjük a rózsával, ahol két fajtát emelnék ki.

Vörös: szerelem.

Sárga: barátság.

Aztán:

Kála: szépség.

Majd:

Liliom: tisztaság, kedvesség.

Valójában nem szeretem, ha a valóságban valaki a "szerelem" szóval dobálózik. Nem tudom, mondhatjátok, hogy kiábrándult, tapasztalatlan vagy épp megkeseredett vagyok, de szerintem a szerelem csak a képzeletben, a könyvekben és a filmekben létezik. Talán ezért is ódzkodok ennyire a romantikus kapcsolatok kialakításától? Mert nem is hiszek benne igazán? Talán! Annyira misztikusnak hat számomra ez a valami, hogy ha választanom kellene, hogy a kis hableányban vagy a szerelemben hiszek, gondolkodás nélkül a kis hableányt választom.

De haladjunk is tovább a klisék világában!

A gyémánt!

Gyerekek! A gyémánt egy drágakő, amit szerintem csúnyán túlbecsülnek. Oké-oké! Szép meg minden, még értékes is, de most komolyan! Ez - az én meglátásom szerint - csak besértődött szén, ami a földben rohad több kilométer mélyen és bazi nagy nyomás alatt.  Én ha ránézek erre az ásványra (most csak a víztisztát nézzük) - hiába szikrázik ezer színben -, nekem olyan érzésem támad, mintha a fehér színt látnám. Ami még csak nem is szín! Valahogy annyira... Hogy mondjam? Egyszerű? Unalmas? Túlértékelt?

Meg ha már itt tartunk! Azt mondják, hogy a gyémánt egy örök élet és a legkeményebb anyag a Földön (amúgy van kivétel, tessék utánanézni!). Hát nem tudom. Ha nem vagy kém, esetleg titkos ügynök, akkor mi szükséged neked erre...?

Múltkor utánanéztem és kiderült, hogy a rubin (csecse piros!) akár tízszer olyan drága is lehet, mint a klisés és - számomra - kissé unalmasnak vélt gyémánt. És ha már itt tartunk, az aranyról már inkább ne is beszéljünk!

Na, haladjunk! Lássuk a következőt!

Mi is szokott még lenni? Hm... Áh! Megvan!

Úgy tűnik a könyvekben (amerikai és egyéb angol ajkú földrészek előnyben) annyira odavannak a Mercedesért és a Ferrariért, hogy autós szakértő biztos nem leszek. Emberek! Biztos vagyok benne hogy lehetne mást is írni ezeken kívül, hiszen a még ma is gyártott autómárkák száma meghaladja a 100-at is. Tehát nekem ne akarja senki bemesélni, hogy mást nem tud írni!

Hiszen ott a Jeep, a Maserati, a Bugatti, a Jaguar, az Aston Martin... De felőlem akár még Trabant is lehet (bár 1991 óta nem gyártják...)! És még jó ideig lehetne sorolni, mert igencsak hosszú a lista! És akkor még csak a könyvekről beszéltem! Ha a valóság talajára helyezzük vissza a főhadiszállásunk, mit látunk/hallunk? BMW így, Suzuki úgy, egy Opel itt, egy Ford ott. Hát a Mercit már említettem, de azon és a BMW-n kívül legalább már lejjebb adtunk a sznobsági szintből. 

De ugorjunk!

Egyszerűen csak néha elgondolkodom rajta, hogy miért és hogyan épülhettek fel ezek a "fától az erdőt" tornyok, amik eltakarják, elrejtik az ember szeme elől a többi értéket. Egy kicsit olyan, mint amikor egy-egy híresebb étterem a neve miatt nagyobb felhajtást kap. Például lehet, hogy finom a kaja a KFC-ben, de lehet, hogy Rozi néni falodája jobban bejönne, ha ismernéd. Vagy például ha az országok ismertetőjegyeit vesszük:

Kína: Nagy fal, leves, húzott szem.

Oroszország: medve, vodka, Lada.

Olaszország: pizza, bőrcipő, Pisai ferde torony.

Amerika: McDonald’s, Hollywood, Nagy alma.

Magyarország pedig? Hát... Paprika, termálfürdők meg egy tenger, ami igazából csak tó!

(Látjátok? Sári néni egy darabig még fűzheti a paprikát. És biztos, hogy a Pokolba kívánja már az egészet, magyar ismertetőjegy ide vagy oda!)

Ennyi! Ezzel körbe vannak írva az évszázadokkal és jelentős történelemmel bíró országok és ha az ember nem néz ezek mögé a (bár méltán) kiemelt és felmagasztalt tulajdonságok mögé, sosem fogja megismerni az igazi értéküket.

Valami ilyesmi lehet az emberekkel is.

Emlékeztek a Shrek első részére? Azt boncolgatja (bocs, szóvicc!) benne Shrek és Szamár, hogy a nő olyan, mint egy hagyma, amit rétegenként kell lebontani (mármint nem a testét! Az elég morbid mese lenne amúgy...).

Ez hogyan kapcsolódik ide? Egy idő után csak felszínesen szemlélünk meg dolgokat és elfelejtkezünk róla, hogy senki és semmi nem az, aminek az első pillanatban látszik. Például, ha velem találkoznál az utcán, nagy rá az esély, hogy egy talpig feketébe öltözött, unottnak tűnő emberrel találkoznál. Aztán meg kiderülne számodra, ahogy kinyitom a szám és énekelni kezdek, hogy a mélynek hangzó beszédhangomhoz furcsa, szoprános énekhang társul. Vagy mezzo. Vagy alt. Mikor melyik...

Ezzel csak arra akartam kilyukadni, hogy az embernél nagyobb hülyét még nem teremtettek!

Túl csalókák vagyunk, túl kétszínűek, túl optimisták, túl pesszimisták, túl álmodozók, túl földhözragadtak, túl idegesek, túl idegesítőek, túl felszínesek, túl ostobák, túl szerelem ittasak, túl érzéketlenek, túl önzők, túl bátrak, túl félénkek, túl őrültek, túl csendesek, túl hangosak, túl klisések, túl ügyetlenek, túl unalmasak, túl élénkek...

Látjátok? Semmi sem elég jó vagy elég rossz egy idő után. Mert van, hogy már kifordítva sem jó...

Legközelebb ugyanitt!

Csanita