Kezdd az első bejegyzéssel!

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vicces. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vicces. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. február 23., péntek

Légy hát útmutatóm!

Na jó! Bevallom! Egy rohadt nagy lusta állat vagyok! Ez van!
Na de úgyse jár erre a madár se tehát - *Vállat von.* -, mindegy is.
Hát akkor, lássuk, ma mi bújik elő a témazsákból?
Legyen: a VALLÁS.
Először is, nem vagyok vallásos. De akkor mégis miért ez? Tudja a fene! Éljen a spontaneitás!
Meg vagyok keresztelve, szülők még nagyjából vallásos szellemben cseperedtek, de engem és a két nővéremet már békén hagytak ezzel. Az egyik nővérem kiskorában (asszem elsős volt) egy alkalommal volt hittanon és annyi, többet vissza se nézett...
Én nem ítélem el, ha valaki templomba jár vagy ha egy hithű közösség tagja, de amikor már erőszakosan próbálja rátukmálni az emberre a saját hülyeségeit, azt legszívesebben én is (akármilyen tündi bündi vagyok is) elküldeném oda, ahol még az Ördög is feszeng a kellemetlenségtől!
Nem tudom, mit nem értenek azon, hogy az ember jól elvan a saját faszságaival és nem kíváncsi az ezerszer ismételt és kiszínezett történetekre, amit ők olyan nagyon körberajonganak. Érthetetlen! Én se mászok az utcán idegen emberek arcába egy könyvvel és mondom nekik, hogy:
 - Olvasd el! Nem bánod meg! Tetszeni fog! Csak olvasd el!
És mindezt Gollam hangján...
Egyébként furcsa az egész, mert vannak részek, amik kimondottan érdekelnek a Bibliából és szívesebben körbejárnám őket alaposabban is, de tuti fix, hogy nem fogom elolvasni. Inkább rákeresek más forrásokból, ahol már össze vannak szedve a főbb pontok.
Például tudtátok, hogy Ádámnak nem Éva volt az első felesége? Lilith volt az igazi feleség neve, csak épp lázadó volt és leszarta, mit akart Ádám. Aztán meg elhagyta, Paradicsomostul, Istenestül és démonná, bizonyos források szerint szukubbusszá vált (hát... ez azért annyira nem menő, de Ő legalább kikelt az ágyból és követte az álmait!).


Lilithet nem érdekli, hogy mit mondasz és nem csicskul be, mint Éva. Lilith vagány csaj. Legyél olyan, mint Lilith!
Aztán ott van Satanael! Isten egyes számú kedvence. Ez a csávó azt mondta, hogy nem fogja szolgálni az embereket, mert egy angyal nehogy már lealacsonyodjon arra a szintre! Kirobbantott egy háborút, elvesztette a becses (a)EL végződést, aztán bukott lett és a Pokol Urává vált. Azért ez a karrier se olyan rossz! Figyelsz Sátán? Rólad van szó!



Akkor ott vannak a próféták! Ha hiszitek, ha nem, már évezredekkel korábban le volt írva, hogy az emberek évekig háborúzni fognak egyszer, kétszer és lesz harmadik alakalom is!
Einstein egyszer azt mondta:

"Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztos, hogy botokkal és kövekkel."

Ezek szerint ez a ma is sokak által csodált elme biztos volt abban a bizonyos negyedikben is. Az biztos, hogy én azt már nem akarom megélni!
Valójában kissé furcsa, hogy a vallás, vagy inkább a természetfeletti mennyire nem képes megférni a tudománnyal bizonyos esetekben, persze tisztelet a kivételnek. Ismét egy Einstein idézettel támasztanám alá ezt a helyzetet, de annyi azért érdekes, hogy Albert nem veti el Isten létezését, csupán egy alternatív verziót említ, ami kevésbé misztikus, mint a sokak által ismert és gyűlölt, vagy épp imádott kivetítés.

 "Spinoza Istenében hiszek, aki a világ törvényszerű harmóniájában nyilvánul meg, és nem egy olyan Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével foglalkozik."



De hogy visszatérjünk az eredeti kiindulási ponthoz, a vallásnak sok fajtája, formája és oldala van. Tulajdonképpen a legtöbb vallás egy tőről fakad, csak épp más nevek és megfogalmazás lévén valahogy az összes fanatikus elbeszél egymás mellett.
Valójában a vallás legtöbbször egy bizonyos csoport kényelmét szolgálta és teszi ezt a mai napig. Ha az iszlám vallást nézzük, akkor a férfiaknak elég alaposan ki van nyalva az oly nemesnek és felsőbbrendűnek gondolt segge.
A keresztény? Pfü! Most komolyan, anno aki nem vette fel ezt a vallást, szolgáltatta be javai egy tizedét és járt serényen adakozni, azt kiátkozták!, megölték!, megszégyenítették!. Kérlek! Szentnek csúfolt háborúkat indítottak olyan földekért, ahol béke és nyugalom honolt, csak hogy megtömjék a saját zsebeiket. Láttátok ti már a Vatikánt? Annyi aranyat még a Gazsi bácsi se látott egy helyen élőben!
A Jehovák? Ugyanaz. Csak a név más. Ennyi!
Tök mindegy, hogy Allah, Isten, Jehova vagy Kis Pista. Nevetséges!
Én is hiszek! Hiszek abban, hogy mindenkinek kell lennie valaminek, amiben hihet és bízhat. Amibe kapaszkodhat, ha elveszítette a reményét és csak bolyong a vaksötétben, de ne legyen már muszáj benyakalnom ezt a sok marhaságot!
A József, az álmok királya és az Egyiptom hercege gyönyörű feldolgozású biblikus animáció és én imádom őket, mert tényleg nagyon jól sikerültek, a zenéjük pedig a mai napig a fülemben cseng, de most komolyan? Sok mindent elhiszek, de! Szétvált a Vörös tenger? A fáraó megálmodott valamit és jött egy senki kis legény, aki elmondta, hogy a tehenek meg a kalászok ínséget jeleznek? Komolyan?
Félreértés ne essék! Úgy gondolom, az álmoknak jelentősége is tud lenni, nem csak belső vágyainkat és félelmeinket jelzik vissza. De az, amit a Józsi csinált, több volt egy egyszerű hasra ütésnél.
Érdekeeeees!
De hát mégis ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a nagyok szavait és hitelességét?!
Itt le is akartam zárni a mai témát, de még valami zavar:
Megszállt az ihlet és eszembe jutott még valami! Esküszöm, hogy érdekes és gyors lesz!
Tudjátok, van az a szójárás és indulatos kijelentés vagy épp megbotránkozó szólás:
 - Te jó Isten!
Most ebből induljunk ki! Mi az hogy JÓ Isten? Van rossz is? Vagy mifene? Isten talán skizofrén? Vagy a Szentháromságban valami deviáns bújik meg? Vajon melyik lehet a hunyó? Az Apa? A Fiú? A Szentlélek? Nekem mindenesetre elég gyanús a Szentlélek, hogy csak úgy elment meglátogatni a Marit, az meg HOPP!, terhes lett...
Elgondolkodtató, az biztos! Bár ki tudja, hogy mi van a "mi" Istenünkkel, elvégre Zeusz is nagy kujon volt...
Na jó, abbahagytam!
Szép álmokat mindenkinek ma estére! Ne hagyjátok ki az imátokból a...

Sajnos meg kellett szakítanunk eme kompromittálónak minősített bejegyzést! Elnézésüket kérjük a kellemetlenségért és kérjük, élvezzék tovább az estét!

Köszönettel,
Menny
(Merényleteket Elhárító Nagy NYomosítás,
Különleges bevetési osztály)


Hehe! Persze!
Na, szóval mindenki legyen rossz, hogy büszke lehessek rátok és jót ne halljak! Ami pedig az imát illeti:
Mindenki szője bele az imájába a lottó számok utáni vágyát és menjen el egy hosszú és pihentető kikapcsolódásra! Ha már nekem nem jön össze, legalább nektek legyen szerencsétek! Bár a remény hal meg utoljára. De csak mert Ő a gyilkos!
Ezt pedig ne felejtsétek:

„Isten halott. (…) És mi öltük meg”
Friedrich Nietzsche


Legközelebb ugyanitt!
Csanita

2018. február 7., szerda

Egy, két, há...

Tudom, hogy már beszéltem a kajákról, de úgy döntöttem, hogy ezt még megosztom veletek. Elmondom a Kryptonitom. A végső fegyvert, amivel kb. bármire rávehető vagyok...
De előtte még elmesélem ezt:
Már több, mint egy éve történt, és akkor is pont tél volt. Épp egy húzós, túlórával megbolondított napot húztam le a munkahelyemen és erősen eluralkodott rajtam a "Hozzám se szóljatok!" érzés. A hátizsákom lehajítottam a díványomra és épp jólesőn nyögtem egyet, ahogy belesüppedtem a kényelmes gurulós karosszékembe, mikor...
 - Anita!
 - Mi a fasz van?
Semmi. Amúgy ezt úgy utálom. Szólnak, és amikor visszakérdezek, basznak válaszolni. De azért tettem még egy kísérletet.
 - Ha?
Semmi.
 - Heee! Mi van?
Válasz híján felálltam a székből és elindultam, hogy megkeressem Anyut.
 - Mi van?
 - Hoznál be fát?
 - Jaj, hagyjál már! Most értem haza!
Nem mondott semmit, így aztán vállat vontam és elindultam a konyhába, hogy több, mint öt órája először táplálékot vegyek magamhoz. A tűzhelyen ekkor láttam meg az edényt. Az edényt, ami még meleg volt. Az edényt, ami a mennyei mannát rejtette. Közelebb lopakodtam.
Mint kiderült, Anyu pont ezt a napot választotta, hogy a kedvenc kajámat főzze. Elhátráltam hát a tűzhelytől és egy szó nélkül felkaptam a fás vödröt. Odakint jó meg pakoltam azt a rohadt büdögét és  elindultam befelé. Miután visszaértem a lakásba a fáskamrából, csak ennyit mondtam Anyunak:
 - Mondhattad volna korábban is, hogy ezt főzted!
 - Nem akartam.
 - Na bazdmeg!
Akkor hát elárulom, mi volt a fazékban: . . . Vadas!
Esküszöm, meg tudok érte bolondulni. Egyszerűen imádom. Bár biztosra veszem, hogy te személy szerint valami extravagánsabbra számítottál, de sajnos ki kellett, hogy ábrándítsalak. De nem tudok vele mit csinálni. Igazából fogalmam sincs, hogy honnan vagy mikor kezdődött ez az őrület, de  ma már nagyon mélyen gyökerezik bennem.
Egyszer, régebben átugrottam tesómhoz és vittem hozzávalókat. Úgyhogy, ahogy előre megegyeztünk, megcsinálta nekem. Nem arról van szó, hogy én nem tudom, csak Ő előnyben van. Tudjátok, a rutin meg az évek...
Ebben csak az a vicces, hogy aztán Anyunak annyit beszéltem a vadasról, hogy másnap Ő is azt főzött. Rohadt jó volt! Non-stop vadas-zaba!
Hogy ez most hogy jött ide? Fogalmam sincs.
Talán csak visszatértem egy pillanat erejéig abba a múltba, amikor még nem volt minden elcseszve 100%-osan.
Ja! Jut eszembe!
Hétfőn Klárinál voltam és pizzáztunk meg horrort néztünk. Tök jó volt! Még akkor is, ha igazából pakolnunk kellett volna...
Na, de nem ez a lényeg!
Épp nagyban fekszünk az ágyban és beszélgetünk meg videókat nézegetünk, amikor megszállt minket az ihlet. A szövegkörnyezetet és cselekményeket egyes esetekben senki ne kérdezze! Annak is örülök, hogy egyáltalán eszembe jutott, hogy mi a fenén röhögtünk olyan jókat. (Pedig nem is ittunk!)
Klári lakótársa épp hazaért és próbált minket hülyíteni a pasis faszságaival, amit enyhén szólva is magasról leszartunk. Aztán amikor végre elhagyta a fedélzetet, megszólalt Klári:
 - Baszki! Hallod, milyen büdös a lába?
Szemöldök ráncolva fordultam felé.
 - Hallani. Hogy büdös a lába!
 - Aha!
Aztán végül neki is leesett, hogy mekkora hülyeséget mondott, mert el kezdett nevetni velem szinkronban.
Aztán volt még egy helyzet, amire majdnem tisztán vissza tudok emlékezni.
Íme:
Még mindig az ágyon fetrengtünk és épp egy régi videoklip paródiáját néztük, ahol a kedves, magát rappernek képzelő srác erélyesen mutogatott az ágyéka felé, mire elgondolkodva megszólaltam.
 - Tudod, hogy mondhatod még másképp a nunust (ha valakinek nem esett volna le, akkor a női nemi szervről volt szó.)?
 - Na, hogy?
 - Muffantyú! 
Megvártam, míg nagyjából elhalt a röhögése.
 - És ismered a párját?
 - Nem! Mi az?
 - Muffrúd!
 - Ez most komoly?
Vállat vontam.
 - Most találtam ki.
Igen, be kell vallanom, mert le sem tudnám tagadni: minket se kell a hülyeségért a szomszédba szalajtani. Szaladunk mi magunktól is!
És ha már ennyire belemásztunk az intim témákba és a káromkodásba. ráadásul a kaja téma is előkerült, akkor volt munkatársamra emlékezve (nem, nem halt meg és nem, nem fog megnevezni), akinek mindig volt egy egyszerre jól hangzó és perverz rímpárja a zsebében, leírom a legbetegebb mondókát, ami emberemlékezet óta csak születni tudott:
Fityma, fityholnap, fityfiritty, fitymapörkölt!
És csak Klárinak külön, speciálba, mert ez a bejegyzés már úgyis el van rontva és csak úgy csöpög a szájmosást követelő szavaktól:
Gecis bugyi!


(Csak hogy teljes legyen a mai káosz!) 

Legközelebb ugyanitt!
Csanita

2018. február 3., szombat

Kölyköd voltam

A gyerekek vadállatok. Komolyan! Valamit sejtettem a dologból, de több órára összezárva lenni ezekkel a kis akaratos ember alapanyagokkal? Életre szóló élmény! Komolyan! Az évek során csak ritkán láttam elvétve egy-egy reality show részt, mert nem szoktam TV-zni, de ma élőben, testközelből tapasztalhattam meg a botrányok világát.


Volt veszekedés, verekedés (azért nem kell komoly dologra gondolni!), diszkrimináció, játék, őrültködés, hangzavar, kajacsata és még sok más. Nagyon furcsa, hogy pár óra néhány gyerek társaságában (2 fiú és 3 lány és a tisztánlátás érdekében megjegyezve: 5-6 évesek!) és ez mennyire képes megerősíti valakiben az elhatározást, hogy sosem vállal gyereket. De ezen túllépve még mindig azt mondhatom, hogy szeretem a gyerekeket (azért egy egészet nem tudnék megenni...), csak épp nekem ez nem menne! Ezek törpe méretű gyilkológépek!
Az egyik pillanatban még mind aranyos kis angyalok, akik lágy hangon kérnek, hogy segíts nekik valamiben és tündérien mosolyognak, míg a következőben meg már nem hallod a saját gondolataid a kis sátánfajzatoktól és a falba szeretnéd verni a fejed. Hálát adok az égnek, hogy nem akartam óvónő lenni, mert biztos, hogy idegbeteg és paranoiás lennék!
Hol vannak? Ne üsd! Mi történt? Az egyik eltűnt! Miért ordítanak már megint? Ne verekedj! Mit szeretnél? Nem szabad így beszélni! Almát vagy barackot? Gyere le onnan! Jól laktál? Viselkedj! Miért verekedtek? Nem szabad bántani a másikat...
Marha fárasztó.


Talán csak mert akkor még én is emberpalánta voltam, de határozottan úgy emlékszem, hogy az én korosztályom nem volt olyan vad, mint ez a mostani. Egyáltalán nem! Nálunk nem volt hiszti, mert magunknak kellett felhúznunk a cipőnket, mert a másik nem adta oda pont "AZT" a játékot és nem volt belőle probléma, ha két percre máshová néztek a felnőttek...
Na jó, az utolsót sztornózzuk!
Kiváltképp, mert én kivételesen élénk gyerek voltam és sosem ültem meg a seggemen. Bizony. Gyakran hallottam a "Sajtkukac" és egyéb hízelgőnek egyáltalán nem mondható megnevezéseket amiket rám aggattak. De ahogy én emlékszem, velem és a tesómmal el lehetett menni vásárolni anélkül, hogy "csak" a félbolt felvásárlása tett volna minket boldoggá. Persze! Kimondott gyerekszokás, hogy "ez is kell, meg az is kell, meg arra is okvetlenül szükségem van", de mi megegyeztünk egy limitben a szülőkkel, beletörődtünk, hogy nem kapjuk meg az 50+1 kiegészítős Barbie szettet és hogy csak egy zacskó chipsszel hagyjuk el a boltot a szükséges dolgokon felül.
Nem tudom, az is lehet, hogy gyerekfüggő és csak az én unokaöcsém van elkényeztetve, de ma a vásárlásokra szánt időbe be van számítva, hogy 20 percet vitatkozol a gyerekkel egy haszontalan hülyeségen -  amit amúgy tudod jól, hogy az első öt perc után te fogsz cipelni, mert utána úgyis magasból szarik rá -, melynek keretében sír, földhöz vágja magát, ordít és minimum háromszor adja a tudtodra: Hülye vagy!


Mi anno? Úgy be voltunk szarva attól, hogy megharagszanak ránk, hogy eszünkbe nem jutott volna lehülyézni az ősöket! Áh! Már attól be voltunk tojva, ha csak szigorúan ránk néztek, mikor hangoskodtunk! Nem kellett előre reklámoznunk, hogy milyen hülyeségeket csináltunk vagy épp tetézni a hangos véleménynyilvánítással a már meglévő bajt!
Valahol amúgy érdekes, mert ma ha elmegyek a családdal bevásárolni, megkérdeznek:
 - Erről mit gondolsz?
 - Vigyünk ilyet?
 - Vegyünk XY-t? (Szabadon behelyettesíthető!)
De valamiért olyan  mélyen megmaradt bennem a sok "NEM" és egyéb negatív társa, hogy ma már csak ez csúszik ki a számon, ha nem én fizetek:
 - Nem tudom!
 - Ahogy gondolod!
 - Rád bízom!
Vajon mi történhetett az elmúlt években? A marketing fogások változtak meg? Vagy a felnőttek öröme lenne ez, amiért ma már megvehetik, amire egykor vágytak?
Nem értem. Minél több mindenen merengek mostanában, egyre csak ez a válasz mindenre:
Nem tudom. Nem értem. Fogalmam sincs.
Gyerekként annyi minden volt, amit nem tudtunk és értettünk és mégis azt hittük, hogy miénk a világ és nem féltünk semmitől! Az ismeretlentől meg végképp nem.
Most?
Most jóval több dolgot tudok és értek és mégsem érzem azt, hogy többet tudnék, mint egykor! Az ismeretlen meg egyenesen megrémiszt olykor! Ahogy a régi bölcs emberek is megfogalmazták már a múltban:
"Azt mondják, minél többet tud az ember, annál inkább rájön, hogy mennyi mindent nem tud még."
Szomorú, de baromira igaz. Én személy szerint mindig ledöbbenek, mikor megtudok egy-egy új, de igazából akár józan paraszti ésszel is kilogikázható információt. De emellett van valami végtelenül aranyos abban, hogy mennyi mindent nem ismer az ember. Hogy életünk kezdetétől, egészen a végéig csak tanulunk és tanulunk, s mégsem jutunk soha a végére.
Születésünkkor ártatlanok és mindenre nyitottak, az óvodában már határtalanul bölcsek voltunk. Az iskolán végigugrálva azon a bizonyos szamárlétrán már voltak kétségeink. Mikor meg kell hoznunk az első önálló döntéseink, tanácstalanok és zavartak vagyunk, mert kezdünk rájönni, hogy nem csak, hogy nem tudunk mindent, de egyenesen szinte semmit! Aztán amikor kijutunk a iskolapadból és szembe találjuk magunkat az ÉLET nevezetű játékkal, rá kell jönnünk, hogy megváltoztak a szabályok! Hogy a Világ sokkal hatalmasabb, mint a mi személyes és szűk látókörünk. Ijesztő! És egyben varázslatos.
Közel 8000 napja vagyok itt. Még mindig nem tudom, mit keresünk. Hogy mire keresünk válaszokat. Ha egyáltalán keresünk bármit is! De még amikor agyon is nyom a bizonytalanság, azzal biztatom magam, hogy az ég végtelen, a Világ pedig hatalmas és valahol csak megvan az én helyem is benne. Hogy még ha részben kilógva is, de beleillek abba a bizonyos képletbe.


Legközelebb ugyanitt!
Csanita

2018. február 1., csütörtök

Boldog élet rád, csak barátok közt vár...

Tizenöt éves koromban egy barátom javaslatára jelentkeztem egy ingyenes, egyhetes táborba, amit lányok számára hirdettek meg. A város több iskolájából szedtek össze kilencedikes lányokat, míg összesen végül 22-en nem lettünk. Az én iskolámból is több lány túljutott a rostán, de mivel nem egy osztályba és társaságba jártunk, addig nem ismertük egymást. De ez igazából mindegy is, nem erre szeretnék most kitérni. Talán majd egy másik alkalommal!
Most csak annyit szeretnék elmondani arról a hétről, hogy élveztem és (többé-kevésbé) megmaradtak az életemben az akkor szerzett egyes ismerősök.
Amit szerettem volna elmesélni:
Klárival már néhány hónapja egy osztályba jártunk (egy-két hónappal később jött át egy másik suliból az enyémbe), de nem voltunk olyan nagyon jóban még. Egy másik közös barátunkkal viszont nagyon jóban voltam és mivel az évzáró ünnepség pont akkor lett volna, mikor az ország másik felén vagyok, megkértem, hogy vegye át a bizonyítványom és amikor visszajövök, majd adja oda.
Simán beleegyezett, így aztán Anyu megírta a felhatalmazást és minden sínen volt.
Én nyugodt szívvel elhagytam az iskolát az utolsó tanítási napomon, bepakoltam az utazótáskámba, aztán kalap-kabát, felkerekedtem a következő hét elején és egy hétig eszembe sem jutott az iskola.
Aztán hazajöttem. Aztán pofára estem. Nagyon!
Úgy volt, hogy akkoriban, ha jól emlékszem, már véget ért az MSN-őrület és a Facebookon értekeztünk az ismerősökkel, barátokkal. De mindegy is! A lényeg, hogy odapattantam a gép elé és ráírtam a havercsajra, hogy Mizu? - Mit csinálsz? - Mi volt? - Mikor tudunk összefutni? - Milyen lett a bizim?
Esküszöm! Esküszöm, hogy sosem hittem volna, hogy ez az utolsó kérdés bárkiből is kiválthatja a kibaszott játékosságot, hogy vicceskedős kedvébe kerüljön és olyan szinten szopasson meg, ahogy nem szégyelli! Ugyanis drága barátosném az utolsó kérdésemre így válaszolt:
 - Megbuktál fizikából!
Akkor és ott lefagytam. Sose voltam jó fizikából. Sose szerettem. Sose érdekelt. De megbukni belőle? Áh! Igazából ma sem tudom, hogy lehettem akkora marha, hogy benyeljem ezt a szöveget, miközben a fizika tanár nem utált, így bizonyára előre szólt volna, ha a nyáron tanulnom kell, hogy augusztusban átmehessek a vizsgán. Dehát mint mondottam, hülye vagyok. És mint a mellékelt ábra is kitűnően mutatja, hiszékeny is. Legalábbis először.
Aztán amikor felébredtem a bűvöletből, amit a döbbenet bocsátott rám, ráírtam Klárira, hogy biztosra tudjam: ez a rémálom valóban megtörténhet.
 - Szia! Igaz, hogy megbuktam fizikából?
Néhány másodperc múlva jött a válasz, hisz Klárinak mindig a kezében volt a telefon. Megszállott kis Facebook manó volt. Most már annyira nem, de akkoriban bármikor el lehetett érni.
 - Igen. Megbuktál!
Akkor értem haza az egyhetes táborból. Még nem ettem, a több órás út alatt pedig csak egy benzinkútnál álltunk meg, hogy mosdóba menjünk. Még nem fürödtem le. Még pezsgett bennem az elmúlt hét összes élményének utóhatása. És erre jöttem haza.
Hogy megbuktam. Elbuktam. Vesztettem.
Sose voltam minta diák. Szartam a tanulásra, az egész iskolás mizériát úgy vittem végig, hogy átnéztem az anyagot és ami megragadt, az megragadt, ami nem az így járt. De hogy megbukjak? Ez egy olyan pofon volt, amit nem tudtam feldolgozni.
Anyu azzal jött be a szobámba, hogy mégis mi a fasz bajom van, mikor még csak most értem haza. Ugyanis bőgtem, ahogy csak lehetséges volt a heves levegővételek között. Szó szerint sírógörcsöt kaptam. Képtelen voltam összeszedni magam és abbahagyni. Aztán jött egy újabb üzenet az én drága megbízott barátnőmtől, de akkor már szinte mindegy volt, hogy bevallotta: Vicc volt!
Még a kis hecc kiderülése és tisztázása után is jó húsz percig zokogtam.
Életemben először éreztem úgy, hogy elárultak. Mert bár kiderült a nagy turpisság és az is, hogy ez csak egy nem rosszindulatúnak szánt csíny volt, bennem eltört valamit. Hónapok kellettek, hogy feldolgozzam, milyen rohadt aljas emberekre tudom bízni a titkaim és az álmaim. Akik nap, mint nap a környezetemben vannak és a bizalmamat élvezik. De végül sikerült. Túl tettem magam rajta.
Mégis, az a legviccesebb az egészben, hogy Klári nem is tudott róla, hogy a közös barátunk meg akar engem viccelni, ő csak lereagált egy esetet. Nevetséges. Különösen azért, mert ha szemtől szemben találkozunk és akkor mondja nekem, hogy megbuktam, nem hiszem el. Ugyan már! Nem azért mert régóta ismerem és nem azért mert érzéketlen vagyok a gyengéd érzelmekre, de rajtam sose fogott a híres "kölyökkutya nézés", ahogy hazudni sem képes nekem, mert annyira szarul csinálja szegény a hazudozást, hogy néha kényszert érzek, kiképezzem a Lelkem. Igen. Én tudok hazudni, könnyen és lelkiismeret furdalás nélkül. De ritkán teszem és sosem bukok le. Ha én nem mondom meg valakinek az igazat, az illető sosem jön rá, hogy valótlant állítok. Egyszer még a fiatalabb nővéremmel is elhitettem, hogy az agár képes helyből 8 métert ugrani! Ugyan! Amúgy ki hinne el egy ekkora faszságot? Úgy tűnik az, akinek én ültetem a bogarat a fülébe!
Vicces. Nagyra értékelem az igazságot. Többnyire tartom is magam hozzá, főleg a fontos dolgokban és ugyanezt elvárom a másiktól is. Szánalmas? Talán. De én sosem hazudtam senkinek sem rosszindulattal a szemébe. Ha muszáj volt, megtettem. De nem azért, hogy egy jót szórakozzak a másikon.
Aztán túljutottam a dolgon. Elfelejtettem. Elástam. Igazából amikor Klárival vagyok, sosem jut eszembe ez az eset. Talán azért, mert tudat alatt tudom, hogy egy utolsó szemét dög tud lenni és bárkinek kész a torkának ugrani, de nem az enyémnek. Inkább az én érdekemben. Mert az biztos, hogy sosem bántana szándékosan. Biztos vagyok benne. Még akkor is, ha én kétszer akkora vagyok, mint Ő. Még akkor is, ha meg tudom magam védeni. Még akkor is, ha eleinte félt tőlem. Mert Ő a kevesek egyike, akire akár  az életem is rábíznám. Aki mindent tud rólam. Akinek mindent kétszázszor kell elmondani, mert vagy nem figyel vagy nem emlékszik. Akivel öregkorunkban ismét össze kell barátkoznunk, mert tuti, hogy szenilis lesz - ha nem az már most! Aki kinyitotta a szekrényét és azt mondta, hogy én választok neki ruhát és azt fel is fogja venni az utcára, legyen bármilyen szar  is az összeállítás (halkan meg kell jegyeznem, rohadt dögös lett a végeredmény, mert hiába szeretem és viselem a laza és kényelmes cuccokat, az ízlésem attól még jó!). Aki bízik bennem. Akiért tűzbe mennék. Akiért még azt a bizonyos klisés lapátot is beszerezném az éjszaka közepén, ha szüksége van rá. Mert bármi volt a múltban, bármi lesz a jövőben, bárhogy alakuljon ez az egész szar körülöttünk, ha a segítségemre lesz szüksége, ott leszek. Nem tehetek mást. Mert hiszem, hogy Ő a legnagyobb fogódzkodó, mely még a földön tart.
Nagyon sokat gondolkoztam ezen az egészen, főleg mióta Apuval ez az egész szar eltávolodás elkezdődött.
Klári csinálhat bármit. Bármit! Semmi nem tudna eltántorítani mellőle. Tehát:
Kedves Világ! Ha akarod, vedd kihívásnak! Sosem engedem, hogy ennek vége szakadjon! És semmi nem állíthat meg, ha róla van szó! Mert egészen addig, míg Ő nem kéri, hogy tűnjek a fenébe, én ott leszek mellette, ha akarja a sarokban, az árnyak között meghúzódva csendesen, hogy bármikor a segítségem tudja kérni és fogni fogom a kezét, ha arra lesz szüksége. Mert ugyanezt megteszi Ő is értem és nem kér cserébe semmit. Mert nem is kell. Nincs rá szükség. tudjuk mind a ketten. Szavakra sincs szükség, mert feleslegesek. És szerintem ez az igazi BARÁTSÁG!

 

És ez rád is vonatkozik Kati! Ebben egy percig se kételkedj! 


Legközelebb ugyanitt!
Csanita

2018. január 29., hétfő

Itt puszi-nyuszi szezon lesz...

Elbaszott egy dolog ez! Egyre inkább az az érzésem, hogy egy "Random tények Rólam!" blogot vezetek, de igazából mivel ez kivételesen rólam szól, és mert jól érzem magam tőle, nem zavar. Annyira. Na, de akkor csapjunk a közepébe!
Szeretek főzni! Na ne gondoljunk nagy dolgokra, nem kell, hogy elszaladjon velünk az a bizonyos ló! De azért, na!
Szívesen próbálok ki új recepteket, dobok össze egytálételt az itthoni hozzávalókból, vagy vásárolok be csak ennek az alkalomnak a kedvéért. A sütővel is jó a kapcsolatom, míg a rakottak, pácolt ételek, meg úgy egyáltalán a sós ételek szintjén maradok, de egyébként... Felejtős. Bár sütni is szeretek. Csak azt éppenséggel nem kifejezetten tudok...
Párszor már nekigyürkőztem és több kevesebb sikerrel meg is úsztam a dolgot, de mindenkinek jobb, ha elhiszi nekem, tartós tejet senki ne vegyen, ha megakarja kóstolni azt, amit én sütöttem!
Na jó, bevallom! Ízre nem rosszak a sütikéim, csak épp a linzer, amit én kevertem be, gyanús módon fogra támad és kis híja, hogy nem kiütéssel győz az ütközet végén. Megveszek az édességekért, de mindenki addig van biztonságban, míg nem próbálkozom a sütéssel. Hát ilyen az én szerencsém! Már hozzászoktam!
Bár egyszer szívesen próbálkoznék meg a csokoládé temperálással! A japán lányok tök cukik, mert Valentin-nap előtt bevásárolnak a nagy kiszerelésű tömbösített csokikból, aztán újrafőzik, különféle furcsa, idegen és finom dolgokkal vegyítik őket, aztán formába öntik. Olykor meghempergetik zúzott dióban, kakaóporban vagy valami másban. Végül becsomagolják és odaadják a kiszemelt fiúnak.
Tök fura! A férfiak csak egy hónappal később, március 14-én viszonozzák mindezt, az úgynevezett "Fehér nap"-on. Én el nem tudnám képzelni, hogy itt némelyik lány egy egész hónapot várjon, míg viszonzásra találnak a fáradozásai. Ha egyáltalán...
Nem tudom, talán mert nem élek kapcsolatban, de szerintem a Valentin-nap amúgy egy nagy hülyeség! De nem?
Egy nap alatt szeretnénk bebizonyítani a párunknak, hogy olyan kurvára odavagyunk érte, aztán egész évben ebből táplálkozunk. Marha cuki, csak ennek nem erről kellene szólnia. Szerintem.
Mint a karácsony! Összegyűlnek a rokonok, meglátogatják egymást, aztán a következő nagy egyházi hülyeségig nem is találkoznak. Érdekes! Előtte és utána nem is veszünk egymásról tudomást, de ha jön egy ünnep, egyből olyan hű, de fontos, hogy a másikkal minden rendben legyen.
Félreértés ne essék! Nem arról van szó, hogy utálnám az ünnepeket! Inkább csak megvetéssel vegyes csodálkozással nézem ilyenkor az embereket. Olyan nagyon fontos, hogy a másik - még ha nem is szívleljük különösebben - feltétlen rajongással viseltessen irántunk, amint elé lökjük a semmit mondó, de legalább jó drága ajándékunkat. Tisztelet a kivételnek! 
Halványan, de emlékszem arra, mikor még én is olyan izgatottan, csillogó szemekkel vártam az ünnepeket, mint most az unokaöcsém. Ma azonban? 
Puszi-nyuszi, hogy vagy? Jól? Remek!
Nekem ez nem megy! Még az is lehet, hogy kedvelem azt a bizonyos társaságot, akikkel egy légtérben vagyok, de nekem nem könnyű jó kedvet tettetni, ha nem érzem magam hű, de faszán.
A múltkor Klárival egy új és ingatag érzelmi szigetre hajóztunk. Most először fordult velünk először, hogy a hülyéskedést félredobva, komolyan és teljesen kicsontozott lélekkel beszéltünk a múltról és a jövőről. Volt egy néhány perces időintervallum, mikor csak a csend feszült közöttünk és csak lépkedtünk egymás mellett, mintegy némán megegyezve, hogy ami az imént elhangzott, lezártuk és bár még mindig a nyakunkba lihegnek a vésszel terhes problémák, de legalább túl vagyunk rajta. Legalábbis én így gondoltam. Aztán ez a hülye megszólal:
 - De fura, hogy csöndben vagy!
Felnézek rá és kérdőn a homlokom közepéig szalad a szemöldököm. Nem tudom, mire gondol.
 - Mert?
 - Hát mert amúgy egyhuzamban beszélsz!
 - Ja! Kösz!
Igen. Erről el szoktam felejtkezni a társaságában. Otthon ritkaságszámba megy, ha beszélek. Vagyis... Ez olyan összetett! Általában nehezemre esik a kapott családommal rendesen kommunikálni. Beszélek velük is, de mikor egy-egy témát érintünk, inkább elütöm egy viccel vagy másról kezdek beszélni, míg a választott családom bármit kérdezhet tőlem. Én pedig örömmel válaszolok, mert jól tudom, hogy nem használnák fel ellenem a saját szavaimat. Öööö...
*Zavartan köhög*
Kinek kellenek ellenségek, ha ilyen barátai vannak az embernek?
Viccelek!
Na, jó! Elég a siránkozásból! Hogy visszatérjek valós témámhoz, még megosztok egy dolgot veled, nyájas olvasóm, ami(t): 
 - random tény rólam (hüvelykujj kinyílik), 
 - kapcsolódik a kajákhoz (mutatóujj),
 - az ünnepekhez tartozik (a bűvös középső ujj),
 - nem az ajándékokról szól (többé-kevésbé, ezért ficereg a gyűrűs ujj),
 - van benne csoki (kinyílt teljesen az a bizonyos ujj),
 - ivászat kapcsolható hozzá, ha már elmúltál egy bizonyos életkorú! (kisujj),
+ Bónusz: a legjobb menüje van, az összes egyházi ünnep közül!

Azt hitted a Szilveszterről beszélek, mi? Benézted, mert a legnagyobb buli az évben a kicseszett Húsvét!
És akkor most  Gyerekek, az elmaradhatatlan kérdés:
Húsvétkor húst húsba tenni bűn-e?
Nyehehe!


Legközelebb ugyanitt!
Csanita

2018. január 28., vasárnap

Párápápápá...

Nos, Klári kedvéért rendhagyó bejegyzés következik! Mindenki saját felelősségre kövesse nyomon a következő sorokat, mert ez beteg lesz!
Aki közel áll hozzám, tudja, hogy ritkán és legtöbbször feleslegesen próbálkozom megfékezni a számat. Mert igazság szerint, ha nem vagyok beszédes, az leginkább azért van, mert nem kedvelem a környezetemben lévőket, vagy a másik véglet, ha annyira szívemhez közel álló személyek társaságát élvezem, hogy leszarom a többiek véleményét.
Anyu ezt feltűnési viszketegségnek nevezi. Én meg a zavaró tényezők figyelmen kívül hagyásának. Kinek a pap, kinek a papné! Mindenki saját lelkiismeretével mérje, ahogy tetszik!
A most megosztani kívánt tartalom úgy fél órája (olyan 16:15 körül) történt és a városközpont egyik buszmegállójánál esett meg. Mindenki szerencséjére, a hidegre való tekintettel és vasárnap délután lévén kihalt volt a környék. Klárival megálltunk beszélgetni, ő a rotyogójával, én biciklivel, de legalább együtt.
Épp nagyban benne voltunk a trécselésben, amikor érdekes fordulat állt be a beszélgetésbe. Mint mesélte, egy csaj, akit nem ismer és aki őt sem ismeri, látatlanban lehülyézte. Mondhatjuk úgy is, kissé harapós vagyok, ha valaki - okkal vagy ok nélkül, lényegtelen - arc nélkül keménykedik azokkal, akik fontosak nekem. Mondjuk úgy, hogy volt, aki inkább lemenekült a buszról, ha találkoztunk egy húzósabb esetnél... Mindegy. Klári ismertette a részleteket velem. Mint pl. hol dolgozik a csaj, mi a neve, stb.
De az igazán érdekes párbeszéd leginkább Klári fuldokló röhögéséből és az én szitkozódásomból állt.
Idézem:

 -  A Mekiben találjuk. Ott el tudjuk kapni! - Mondta Klári, miközben egy pillanatra abbahagyta az örökös mocorgást, amit leginkább zavarában és idegességében szokott produkálni.
 - A Mekiben? Ott dolgozik vagy csak oda jár hizlalni a picsáját?
 - Dolgozik.
Nem is tudom. Ha valaki már annyira fönnhordja az orrát, hogy ismeretlenül fikázza a másikat, valahogy másra számítottam. De hát ilyen az ember. Mindig remél! Félreértés ne essék! Mindenki úgy boldogul, ahogy tud, de ez...
 - Ez most komoly?
 - Aha!
 - És ő ettől jobb? - Kérdeztem hitetlenkedve, majd gondolkodás nélkül robbantak ki belőlem a szavak: - Azért különb, mert könyékig van a sült krumpliban és olaj szagú a pinája? Ezért? Mert minimálbérért dolgozik, miközben csapágyzsírért szopik?
Megvolt az okom, és most is megvan, hogy csuklóból leribancozzam a csajt. De mindent azért nem kötök az orrotokra!
De visszatérve a történet fő vonalára:
Mit ne mondjak, Klári régóta ismer, mindenkinél jobban, de szerintem erre ő sem volt felkészülve, mert a következő öt percben próbálta nevetését több-kevesebb sikerrel visszafojtani, miközben a robogójára hanyatlott levegő után kapkodva.
Miután már rendesen kapott levegőt, megígértette velem, hogy mindezt jegyzőkönyvbe veszem, tehát itt tartunk.
Remélem elégedett vagy Klári! Én megcselekedtem, amit megkövetelt a Haza!


Legközelebb ugyanitt!
Csanita

2018. január 22., hétfő

Abban higgy, amit a szíved diktál

Ha választhatnék, hogy milyen nyelveken tudjak kommunikálni az anyanyelvemen kívül, akkor az angol, a spanyol és a japán lenne a tuti befutó! Az egyik egy világszinten érthető alapnyelv, a második egy pörgős, szenvedélyes istenkáromlás és magasztalás furcsa kettőse, majd végül egy aranyos, becézéssel felérő nyelvtani ördöglakat.
Valójában nem cserélném el az anyanyelvem semmiért. Rendkívül élvezetes, szinte borzongató még kiejteni is egy-egy szavunk. Roppan, koppan, fröccsen...stb. Ha csak magamban kiejtem ezeket a szavakat, máris érzem, ahogy hangszálaim beleremegnek a hangok keltette mámorba, mialatt idomított kígyóként végigcsúszik bőrömön és utat talál a fülemig. 
A magyar egy igazán érdekes ország és nyelv. Az, aki nem közvetlen határszomszédunk, szinte nem is hallott még rólunk. Aki második nyelvként tanulja, elátkozza lehetetlen ragozásunkat. Nem érti szokatlan mondásainkat. Megdöbben kétértelmű kijelentéseinken.
A magyarban rengeteg érdekes szó található. Nekem az egyik kedvencem a porcika. Hát mi aranyos már, nem?! De rengeteg olyan szavunk, kifejezésünk van, mely egy-egy hangulatot, érzelmet vagy történést elevenít meg a hangok kiejtésekor. 
Nem arról van szó, hogy behatóbban tanulmányoztam volna a témát, de amennyit én a nyelvek terén tapasztaltam, a magyar az egyik legsokszínűbb idióma. 
Vegyük például az angol "FUCK" szócskát. Az angoloknál a káromkodás kis híján kimerül ebben a négy betűben. De a magyaroknál? Valójában még a szép szavak is rejthetnek sértést, ha a megfelelő sorrendben építjük fel a mondatunkat. Akárki akármit mond, a magyarok nem csak tudnak és szeretnek, de egyenesen arra lettek teremtve, hogy szitkozódjanak.
Minél cifrább, egyedibb, szokatlanabb, értelmetlenebb, annál jobb. Szeretünk biztosra menni. Mikor nem akarunk, még akkor is általában csúnyán beszélünk. Egyszerűen  csak úgy kicsúszik! Van ez így!


Legközelebb ugyanitt!
Csanita

2018. január 15., hétfő

Menni, menni, menni míg csak útra találsz

Egy nap szívesen ledobnám a magamról az önként vállalt/ rám szabott/fojtogató láncokat, amiket ma még el kell viselnem. Olyan szép gondolat, hogy ha csak egy kis ideig is, de teljesen új ember lehessek, akit nem gátolnak a mindennapi normák, súlyos elvárások, különös erkölcsök rendszere.
Szerintem részben ez is lehet az egyik oka, annak, hogy ennyi, tabukat mellőző regény született az elmúlt években. Valahogy olyan, mintha az Alkonyat-sorozat publikálása és sikere elindított volna egy bizonyos lavinát.
Valójában kicsit furcsa ez az egész. Az Alkonyat egy jónak mondható sorozat, mely felrázta a világot. Egy időben én is odáig voltam érte, de be kell vallanom, hiába Stephenie Meyer inspirálta az elkövetkezendő írókat, szerintem az igazi áttörést a Szürke ötven árnyalata hozta meg.
Véleményem szerint ennek a könyvsorozatnak köszönhetjük az igazi elfogadást, mely ma az erotikus-romantikus regények világát övezi és elfogatottabbá képes tenni az emberek számára a bűnöket.
Hiszen csak a jól bevált receptet kell megszemlélnünk:

 - A férfi megszerzi a nőt,
 - A nő elhagyja a férfit,
 - A férfi visszaszerzi a nőt.


Ezek azok az abszolút klasszikus lépések, melyek egy erős és bevált gerincet adnak a romantikus regényeknek. Az erotikus-romantikus regények sem térnek el ettől a normától, csupán néhány kötelező műfaji sajátossággal dobják fel.
Mint például:

 - A gazdag férfi megszerzi a szegény nőt (kis eltéréssel, de eddig stimmel),
 - Részletes beszámolót kapunk a hálószobában történt aktusról (ez volt az első változtatás),
 - Megbeszélik a főszereplők, hogy a férfinak furcsa igényei vannak, de a nő a kezdeti vonakodás után belemegy a megállapodásba (igen, legtöbbször előkerül egy csúnya szerződés is, mely ahogy haladunk előre a történetben, egyre inkább érvényét veszti),
 - Világraszóló ágytorna
 - Megjelennek az első exek (vagy hódolók, kinek mi)
 - A férfi úgy van elcseszve a pénze ellenére is, ahogy van, de egyelőre még tűr a nő, majd:
 - A nő elhagyja a férfit (de előtte még engedélyez magának egy vigasz, "majd öreg koromban erre gondolok vissza!" dugást),
 - A nő szenved, a férfi szenved (amúgy javarészt tök felesleges indokból, de a férfi legalább stílusosan, drága ajándékokkal próbálja puhítani szegény kedvese összetört lelkét),
 - A férfi visszaszerzi a nőt (ekkor még csak mi tudunk az esetleges érzelmek kölcsönösségéről, mert az egyik, vagy mindkét fél rejtegeti a dolgot a másik elől, de megjelennek az első "SZERETKEZÉS"-re utaló jelek),
 -  Pillanatnyi zaklatott szünet következik, ahol közel járunk a kötelezően drámai vallomáshoz, mely általában mégsem történik meg, de a nő már beletörődőbb a férfi, nők felé irányuló tárgyiasult felfogásával kapcsolatban (ekkorra már általában a második regény vége felé járunk és erőteljes sóvárgás észlelhető a nő részéről a férfi irányába, annak elcseszettsége ellenére, vagy épp pont azért),
 - A férfi végül elzárkózik, mert félti törékeny kis lelkét a csalódástól, a nő összezavarodik (de közben büntető-, féltékeny-, feledtető-, és stb. szex tanúi lehetünk),
 - A nő talál egy másik okot és a következő pillanatban már ott sincs,
(Ajvé, elértük a bűvös "Trilógia-bélyeget", most aztán minden mocskos dolog felszínre kerül!)
 - A férfi megint visszaszerzi a nőt (Hogy ezek a nők mennyire szeretik, ha a férfiak megmentik őket a saját hülyeségüktől és rinyálásuktól! Még szerencse, hogy él és virul a feminizmus, különben egészen meg lennék zavarodva...),
 - Világra szóló dugás következik, Hölgyeim és Uraim!
 - A férfi mocskos múltja felszínre kerül és kitör a botrány,
 - A nő nem menekül (most először, mióta meglátta a férfit), még ha a férfi ettől is fél a legjobban,
 - A nő elfogadja férfi elcseszettségét és halálig tartó szerelemet (no meg szexet) fogadnak egymásnak, mert a férfi hálás a nőnek, meg az aberráltságait eltűrő új képességének,
 - Esküvő jön, gyerekek! (Hurrá! Újabb ok az ágyszaggató szexre!),
 - Három-hat hetes terhes a nő (Itt eltérő reakciók vannak, de a végén mindig győz az elfogadás és a szerelem!), majd megszületik a következő generáció, 
 - Végül érezzük a "The End" szagát és (ha), eljutottunk idáig és túléltük a sok szenvedést, exet, szexet, titkot, mocskot, akkor:
 - Boldogan ettek, dugtak, éltek, míg meg nem haltak (nem feltétlenül ebben a sorrendben)!


Na jó, be kell vallanom, kissé elszaladt velem a ló, de valami bosszantóan vicces mégis csak van abban, hogy a groteszk dolgok elfogadása mennyire sablonszerű és természetes lett az olvasóközönség körében. 
Ha például tesómnak mesélném el egy-egy regény részletes történetét (lévén, ő nem olvas), megütközve nézne és valószínűleg kényszerzubbonyért kiáltana, amiért nekem még tetszik is a cselekmény (bocs, enyhe túlzás volt ezt állítani, mert már rég rám hagyja a hülyeségeimet)!

De most komolyan, ha egy férfinak jól néz ki a V-vonala (és ráadásul még gazdag is), akkor lehet:
 - gyilkos,
 - elmebeteg,
 - megszállott,
 - stb., mert mi nők, megbocsátunk neki! Mert megvolt rá az oka szegénynek (?), hogy bekattanjon.

Hát nem mi vagyunk a legcsodálatosabb, -betegebb, -elcseszettebb lények a világon? Elvégre is ezeket a regényeket nők írják. 
Mintha egyfajta kényszert éreznénk, hogy a saját belső értetlenségeinket is megpróbáljuk kimagyarázni, amiért a rossz fiúkra bukunk!

(Pillanatkép a Cry Baby c. filmből)

Pedig egyszerű! Ha nem kell szenvednünk, unatkozunk! Ennyi!
A jó fiúval nem tudunk mit kezdeni, legalábbis míg mi magunk is meg nem szelídülünk.
Mert a nő is mindig elcseszett, csak a férfi a saját baromságai miatt általában észre se veszi!
Ez van! A tanulság?
Uraim, jól vigyázzanak! Nagy a πna 6alma!

Legközelebb ugyanitt!
Csanita