A gyerekek vadállatok. Komolyan! Valamit sejtettem a dologból, de több órára összezárva lenni ezekkel a kis akaratos ember alapanyagokkal? Életre szóló élmény! Komolyan! Az évek során csak ritkán láttam elvétve egy-egy reality show részt, mert nem szoktam TV-zni, de ma élőben, testközelből tapasztalhattam meg a botrányok világát.
Volt veszekedés, verekedés (azért nem kell komoly dologra gondolni!), diszkrimináció, játék, őrültködés, hangzavar, kajacsata és még sok más. Nagyon furcsa, hogy pár óra néhány gyerek társaságában (2 fiú és 3 lány és a tisztánlátás érdekében megjegyezve: 5-6 évesek!) és ez mennyire képes megerősíti valakiben az elhatározást, hogy sosem vállal gyereket. De ezen túllépve még mindig azt mondhatom, hogy szeretem a gyerekeket (azért egy egészet nem tudnék megenni...), csak épp nekem ez nem menne! Ezek törpe méretű gyilkológépek!
Az egyik pillanatban még mind aranyos kis angyalok, akik lágy hangon kérnek, hogy segíts nekik valamiben és tündérien mosolyognak, míg a következőben meg már nem hallod a saját gondolataid a kis sátánfajzatoktól és a falba szeretnéd verni a fejed. Hálát adok az égnek, hogy nem akartam óvónő lenni, mert biztos, hogy idegbeteg és paranoiás lennék!
Hol vannak? Ne üsd! Mi történt? Az egyik eltűnt! Miért ordítanak már megint? Ne verekedj! Mit szeretnél? Nem szabad így beszélni! Almát vagy barackot? Gyere le onnan! Jól laktál? Viselkedj! Miért verekedtek? Nem szabad bántani a másikat...
Marha fárasztó.
Marha fárasztó.
Talán csak mert akkor még én is emberpalánta voltam, de határozottan úgy emlékszem, hogy az én korosztályom nem volt olyan vad, mint ez a mostani. Egyáltalán nem! Nálunk nem volt hiszti, mert magunknak kellett felhúznunk a cipőnket, mert a másik nem adta oda pont "AZT" a játékot és nem volt belőle probléma, ha két percre máshová néztek a felnőttek...
Na jó, az utolsót sztornózzuk!
Kiváltképp, mert én kivételesen élénk gyerek voltam és sosem ültem meg a seggemen. Bizony. Gyakran hallottam a "Sajtkukac" és egyéb hízelgőnek egyáltalán nem mondható megnevezéseket amiket rám aggattak. De ahogy én emlékszem, velem és a tesómmal el lehetett menni vásárolni anélkül, hogy "csak" a félbolt felvásárlása tett volna minket boldoggá. Persze! Kimondott gyerekszokás, hogy "ez is kell, meg az is kell, meg arra is okvetlenül szükségem van", de mi megegyeztünk egy limitben a szülőkkel, beletörődtünk, hogy nem kapjuk meg az 50+1 kiegészítős Barbie szettet és hogy csak egy zacskó chipsszel hagyjuk el a boltot a szükséges dolgokon felül.
Nem tudom, az is lehet, hogy gyerekfüggő és csak az én unokaöcsém van elkényeztetve, de ma a vásárlásokra szánt időbe be van számítva, hogy 20 percet vitatkozol a gyerekkel egy haszontalan hülyeségen - amit amúgy tudod jól, hogy az első öt perc után te fogsz cipelni, mert utána úgyis magasból szarik rá -, melynek keretében sír, földhöz vágja magát, ordít és minimum háromszor adja a tudtodra: Hülye vagy!
Mi anno? Úgy be voltunk szarva attól, hogy megharagszanak ránk, hogy eszünkbe nem jutott volna lehülyézni az ősöket! Áh! Már attól be voltunk tojva, ha csak szigorúan ránk néztek, mikor hangoskodtunk! Nem kellett előre reklámoznunk, hogy milyen hülyeségeket csináltunk vagy épp tetézni a hangos véleménynyilvánítással a már meglévő bajt!
Valahol amúgy érdekes, mert ma ha elmegyek a családdal bevásárolni, megkérdeznek:
- Erről mit gondolsz?
- Vigyünk ilyet?
- Vegyünk XY-t? (Szabadon behelyettesíthető!)
De valamiért olyan mélyen megmaradt bennem a sok "NEM" és egyéb negatív társa, hogy ma már csak ez csúszik ki a számon, ha nem én fizetek:
- Nem tudom!
- Ahogy gondolod!
- Rád bízom!
Vajon mi történhetett az elmúlt években? A marketing fogások változtak meg? Vagy a felnőttek öröme lenne ez, amiért ma már megvehetik, amire egykor vágytak?
Nem értem. Minél több mindenen merengek mostanában, egyre csak ez a válasz mindenre:
Nem tudom. Nem értem. Fogalmam sincs.
Gyerekként annyi minden volt, amit nem tudtunk és értettünk és mégis azt hittük, hogy miénk a világ és nem féltünk semmitől! Az ismeretlentől meg végképp nem.
Most?
Most jóval több dolgot tudok és értek és mégsem érzem azt, hogy többet tudnék, mint egykor! Az ismeretlen meg egyenesen megrémiszt olykor! Ahogy a régi bölcs emberek is megfogalmazták már a múltban:
"Azt mondják, minél többet tud az ember, annál inkább rájön, hogy mennyi mindent nem tud még."
Szomorú, de baromira igaz. Én személy szerint mindig ledöbbenek, mikor megtudok egy-egy új, de igazából akár józan paraszti ésszel is kilogikázható információt. De emellett van valami végtelenül aranyos abban, hogy mennyi mindent nem ismer az ember. Hogy életünk kezdetétől, egészen a végéig csak tanulunk és tanulunk, s mégsem jutunk soha a végére.
Születésünkkor ártatlanok és mindenre nyitottak, az óvodában már határtalanul bölcsek voltunk. Az iskolán végigugrálva azon a bizonyos szamárlétrán már voltak kétségeink. Mikor meg kell hoznunk az első önálló döntéseink, tanácstalanok és zavartak vagyunk, mert kezdünk rájönni, hogy nem csak, hogy nem tudunk mindent, de egyenesen szinte semmit! Aztán amikor kijutunk a iskolapadból és szembe találjuk magunkat az ÉLET nevezetű játékkal, rá kell jönnünk, hogy megváltoztak a szabályok! Hogy a Világ sokkal hatalmasabb, mint a mi személyes és szűk látókörünk. Ijesztő! És egyben varázslatos.
Közel 8000 napja vagyok itt. Még mindig nem tudom, mit keresünk. Hogy mire keresünk válaszokat. Ha egyáltalán keresünk bármit is! De még amikor agyon is nyom a bizonytalanság, azzal biztatom magam, hogy az ég végtelen, a Világ pedig hatalmas és valahol csak megvan az én helyem is benne. Hogy még ha részben kilógva is, de beleillek abba a bizonyos képletbe.
Legközelebb ugyanitt!
Csanita
