Nem igazán vagyok oda a valóságban a klisés húzásokért. Szeretem, ha valaki fantáziadús és kreatív, ha törekszik és meg is tud lepni. De most nem tök jó, mikor valaki eredeti? Megpróbálom levezetni, hogy mire is gondolok.
Vegyük csak például a rózsát!
A rózsa egy szép virág, de annyira elmajmolták már az évek alatt, hogy én inkább messzire elkerülöm. Meg amúgy is, nekem annyira semmit mondó. Ha már mindenképpen virágot kellene választanom, akkor a kála és a liliom mellett tenném le a voksom. Láttatok már pókliliomot? Eszméletlenül gyönyörű!
Bár a virágok jelentése színenként változik, azért mégiscsak pillantsunk bele néhány gondolat erejéig. Kezdjük a rózsával, ahol két fajtát emelnék ki.
Vörös: szerelem.
Sárga: barátság.
Aztán:
Kála: szépség.
Majd:
Liliom: tisztaság, kedvesség.
Valójában nem szeretem, ha a valóságban valaki a "szerelem" szóval dobálózik. Nem tudom, mondhatjátok, hogy kiábrándult, tapasztalatlan vagy épp megkeseredett vagyok, de szerintem a szerelem csak a képzeletben, a könyvekben és a filmekben létezik. Talán ezért is ódzkodok ennyire a romantikus kapcsolatok kialakításától? Mert nem is hiszek benne igazán? Talán! Annyira misztikusnak hat számomra ez a valami, hogy ha választanom kellene, hogy a kis hableányban vagy a szerelemben hiszek, gondolkodás nélkül a kis hableányt választom.
De haladjunk is tovább a klisék világában!
A gyémánt!
Gyerekek! A gyémánt egy drágakő, amit szerintem csúnyán túlbecsülnek. Oké-oké! Szép meg minden, még értékes is, de most komolyan! Ez - az én meglátásom szerint - csak besértődött szén, ami a földben rohad több kilométer mélyen és bazi nagy nyomás alatt. Én ha ránézek erre az ásványra (most csak a víztisztát nézzük) - hiába szikrázik ezer színben -, nekem olyan érzésem támad, mintha a fehér színt látnám. Ami még csak nem is szín! Valahogy annyira... Hogy mondjam? Egyszerű? Unalmas? Túlértékelt?
Meg ha már itt tartunk! Azt mondják, hogy a gyémánt egy örök élet és a legkeményebb anyag a Földön (amúgy van kivétel, tessék utánanézni!). Hát nem tudom. Ha nem vagy kém, esetleg titkos ügynök, akkor mi szükséged neked erre...?
Múltkor utánanéztem és kiderült, hogy a rubin (csecse piros!) akár tízszer olyan drága is lehet, mint a klisés és - számomra - kissé unalmasnak vélt gyémánt. És ha már itt tartunk, az aranyról már inkább ne is beszéljünk!
Na, haladjunk! Lássuk a következőt!
Mi is szokott még lenni? Hm... Áh! Megvan!
Úgy tűnik a könyvekben (amerikai és egyéb angol ajkú földrészek előnyben) annyira odavannak a Mercedesért és a Ferrariért, hogy autós szakértő biztos nem leszek. Emberek! Biztos vagyok benne hogy lehetne mást is írni ezeken kívül, hiszen a még ma is gyártott autómárkák száma meghaladja a 100-at is. Tehát nekem ne akarja senki bemesélni, hogy mást nem tud írni!
Hiszen ott a Jeep, a Maserati, a Bugatti, a Jaguar, az Aston Martin... De felőlem akár még Trabant is lehet (bár 1991 óta nem gyártják...)! És még jó ideig lehetne sorolni, mert igencsak hosszú a lista! És akkor még csak a könyvekről beszéltem! Ha a valóság talajára helyezzük vissza a főhadiszállásunk, mit látunk/hallunk? BMW így, Suzuki úgy, egy Opel itt, egy Ford ott. Hát a Mercit már említettem, de azon és a BMW-n kívül legalább már lejjebb adtunk a sznobsági szintből.
De ugorjunk!
Egyszerűen csak néha elgondolkodom rajta, hogy miért és hogyan épülhettek fel ezek a "fától az erdőt" tornyok, amik eltakarják, elrejtik az ember szeme elől a többi értéket. Egy kicsit olyan, mint amikor egy-egy híresebb étterem a neve miatt nagyobb felhajtást kap. Például lehet, hogy finom a kaja a KFC-ben, de lehet, hogy Rozi néni falodája jobban bejönne, ha ismernéd. Vagy például ha az országok ismertetőjegyeit vesszük:
Kína: Nagy fal, leves, húzott szem.
Oroszország: medve, vodka, Lada.
Olaszország: pizza, bőrcipő, Pisai ferde torony.
Amerika: McDonald’s, Hollywood, Nagy alma.
Magyarország pedig? Hát... Paprika, termálfürdők meg egy tenger, ami igazából csak tó!
(Látjátok? Sári néni egy darabig még fűzheti a paprikát. És biztos, hogy a Pokolba kívánja már az egészet, magyar ismertetőjegy ide vagy oda!)
Ennyi! Ezzel körbe vannak írva az évszázadokkal és jelentős történelemmel bíró országok és ha az ember nem néz ezek mögé a (bár méltán) kiemelt és felmagasztalt tulajdonságok mögé, sosem fogja megismerni az igazi értéküket.
Valami ilyesmi lehet az emberekkel is.
Emlékeztek a Shrek első részére? Azt boncolgatja (bocs, szóvicc!) benne Shrek és Szamár, hogy a nő olyan, mint egy hagyma, amit rétegenként kell lebontani (mármint nem a testét! Az elég morbid mese lenne amúgy...).
Ez hogyan kapcsolódik ide? Egy idő után csak felszínesen szemlélünk meg dolgokat és elfelejtkezünk róla, hogy senki és semmi nem az, aminek az első pillanatban látszik. Például, ha velem találkoznál az utcán, nagy rá az esély, hogy egy talpig feketébe öltözött, unottnak tűnő emberrel találkoznál. Aztán meg kiderülne számodra, ahogy kinyitom a szám és énekelni kezdek, hogy a mélynek hangzó beszédhangomhoz furcsa, szoprános énekhang társul. Vagy mezzo. Vagy alt. Mikor melyik...
Ezzel csak arra akartam kilyukadni, hogy az embernél nagyobb hülyét még nem teremtettek!
Túl csalókák vagyunk, túl kétszínűek, túl optimisták, túl pesszimisták, túl álmodozók, túl földhözragadtak, túl idegesek, túl idegesítőek, túl felszínesek, túl ostobák, túl szerelem ittasak, túl érzéketlenek, túl önzők, túl bátrak, túl félénkek, túl őrültek, túl csendesek, túl hangosak, túl klisések, túl ügyetlenek, túl unalmasak, túl élénkek...
Látjátok? Semmi sem elég jó vagy elég rossz egy idő után. Mert van, hogy már kifordítva sem jó...
Legközelebb ugyanitt!
Csanita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése