Tegnap elkezdtem olvasni egy újabb regényt. (Jé! Mekkora meglepetés!) Elmondom a költő nevét és a könyv címét is, de előtte elmondom, hogy vajon miért is teszünk erről most említést.
Ez a regény nem romantikus! Na, jó nem tudtam előre, de valójában az is van benne, még ha harmat gyenge is a szokásoshoz mérve. Ez a könyv ugyanis egy kísértet és horror (????) sztori, ami egy csajról szól, aki a nevelőanyjával egy idegen városba költözik és semmi nincs csak hideg és eső, meg lepukkantság, no és még egy kevés eső is.
A csaj már az első éjszaka hall mindenféle hangokat meg érzi a hideg áramlatokat (tisztára, mintha a szörfről beszélnék) a lakásban, még ha nincs is nyitva egy árva ablak sem. Most lelövöm az egyik poént, de van a csajnak egy kitömött baglya (naaagyon beteg. Imádom!), ami a szoba egyik sarkából rendszerint a másikba kerül két ajtónyitás között. És ez még semmi! Egyszer konkrétan a csaj pofájába repül! Igen, jól olvastad! A kicseszett kitömött bagoly fogja magát és a szárnyát csapkodva nekirepül a lánynak. Nagyon beteg. És szórakoztató.
És ez itt a baj!
Most tényleg, nem egy Stephen Kinget vártam, de hogy abszolúte semmi, ismétlem: SEMMI izgalmat nem tud kifacsarni belőlem, az durva. Jó ideig csak kerülgettem, mert tetszett a történet és bár nem vagyok egy fosós, de ha az ember hisz az ilyesmiben, azért olykor-olykor mégis csak az ágyon, a takaró alatt tartja a lábát. De ez? Nem rossz könyv és történet ez, egyszerűen csak nem tudott úgy beszippantani, mint a már máskor említett Mumus története.
Na, az beszarás!
És még ha nem is vártam volna el azt a szintet, de legalább egy csipet, egy morzsa ragadhatott volna rá belőle.
De jól van! Elég a nyafiból! Mutatom a könyvet:
Paige McKenzie - Sunshine, Megkísértés
Most járok a felénél, és bár eddig leginkább csalódott vagyok, még reménykedek a csodában!
És hogy akkor már ne legyen olyan nagyon rossz a szájíz ez után a rózsaszín pizsiben parádézó szörnyecske után, bemutatok egy másik könyvet.
A most következő regény romantikus, ezt már akkor tudtam, mikor nekikezdtem, de nem vártam volna tőle, hogy ennyire belém férkőzik. Nem a romantikus részével, leginkább a lélektani hatása volt olyan számomra, mint valami atombomba. Jó poénok voltak benne, de azért mégis sikerült elérnie, hogy a fél éjszakát (mert nem igen ment, hogy letegyem!) végigbőgtem. Jó, jó! Lehet, hogy a gyászhónap miatt amúgy is érzékenyebb vagyok a halál és egyéb kényes témákra, de ez már akkor is durva volt.
Nem mondom el, miről szól, mert nem szeretnék újabb poénlövöldét nyitni. Ha érdekel, nézz utána, nekem tetszett!
Tehát:
L. A. Casey - Gyere haza!
Valójában ma azt szerettem volna kifejteni, hogy mennyire elegem van a valóságból és a szereplőiből. Hogy milyen szar érzés, hogy amikor kérdezek valamit, hozzáérek valamihez, ha egyáltalán bármit is csinálok, az baj! Igen. Mert ha kussolok, akkor meg nem vagyok képes rendesen kommunikálni. Azért ez vicces! Talán ha odafigyelnének arra, amit mondok vagy nem csinálnának belőle rendszeresen viccet, én is jobban meg tudnék nyílni.
Dehát ha nem kíváncsiak rám, ne csodálkozzanak, ha én is leszarom a mondandójukat és az elvárásaikat! Aztán pedig csodálkoznak, hogy két napig egyhuzamban Kláriról mesélek, mert vele legalább lehet normálisan beszélni.
Mert mikor olvasok, úgy érzem élek, de mikor Klárival vagyok, tudom, hogy élek! És ez ritka felemelő érzés tud lenni!
Csanita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése