Egy- két hete furán érzem magam. Leginkább elhanyagoltnak. Ettől pedig zavart vagyok. Legalábbis szerintem ez a kifejezés áll a legközelebb az általam ismert szavak és érzelmek közül a jelenlegi állapotomhoz.
És ha már itt járunk, szabadjon megjegyeznem: érdekes egy dolog a társas érintkezés.
Elvagyok a munkahelyemen. Tényleg! A meló nem rossz, bár legtöbbször elég hajtós. Az idősek nagy része aranyos vagy legalábbis többnyire nem idegesítő a nagy részük. A főnök jó fej. Tényleg, nála jobb főnököm még nem volt. (Aput nem számítva!) A munkatársak már más tészta, de legtöbbjük vagy nagyon fasza gyerek vagy legalábbis tűrhető. Azt az egy- kettő szarkavaró rohadékot meg most inkább hagyjuk.
Valójában a munkahelyem olyan, mint a Barátok közt! Viccesen hangzik? Nem az.
Az ember próbál túlélni egy olyan környezetben, ahol mindenki mindenkit elítél, kibeszél, lenéz. Kurva szar érzés úgy járni- kelni az emberek között és mosolyogva kívánni "Jó napot!" az időseknek, hogy igazából nem lehetsz benne biztos, hogy az iménti mosoly neked vagy rólad szólt.
Legszívesebben odaállnék eléjük és azt ordítanám:
- Na, mi lesz?! Ne kíméljetek!
De olyan törékeny bennem az egyensúly, amit pillanatnyilag fenn tudok tartani, hogy nem vagyok benne biztos, hogy egészben maradnék a szavak éles vágásai után is. Tehát én is hazudok. De leginkább magamnak.
Mert minden nap úgy megyek be dolgozni, hogy:
- Jó, ezt a napot még megcsinálom, aztán holnap lehet már be sem jövök!
Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy eltelt egy hét. Kettő. Egy hónap. És én még mindig őrlődöm és egy helyben toporgok, mert haladni meg félek.
És ez még csak egy dolog lenne. Mert persze van más is. Ha csak ennyi lenne az egész, talán nem is érintene ennyire érzékenyen. De ott van az a másik. Igazából a kiváltó ok...
Egy olyan emberben (vagy pontosabban olyan emberekben) csalódtam, aki(k)ről sosem gondoltam volna, hogy fájdalmat okozn(ának)a. Mindig olyan fensőbbségesen hangoztattam:
- Nem tud olyat csinálni, amiért megharagudnék rá!
És ez egészen addig így is volt, míg valóban meg nem történt.
Fáradt vagyok. Belefáradtam, hogy mindenért én küzdjek. Keressem mások társaságát. Kuncsorogjak egy csipetnyi figyelemért. Akkor rohadjak meg! Inkább leszek egyedül! Magányosan.
Persze egymagam is elvagyok, de mióta elkezdtem visszatérni az emberek közé, valahogy furcsán érint, ha sokáig vagyok egyedül. Keresem mások társaságát, akár a saját káromra is, csak ne kelljen hosszabb ideig magamban lennem.
Talán ez a legnagyobb baj. Hogy én is ott vagyok. Esetleg csak azért viselem el magam jobban társaságban, mert akkor nem minden rólam szól. Mert bár akárhová megyek, jön velem "Anita" is, de ott legalább háttérbe húzódik. Elbaszott egy dolog ez.
Minden egyes nap eldöntöm: ma nem fog érdekelni! Mindenki azt csinál, amit akar!
Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy már megint egy olyan társasági körben vagy annak szélén ácsorgok, ahol kényelmetlenül érzem magam. Talán csak paranoiássá váltam, de türelmetlen pillantásokat látok magam körül olyanoktól is, akikkel jóban vagyok. Olyan dolgokat mondanak, amikről nem tudom eldönteni, vajon csak viccnek szánták-e. Aztán ahogy egyszer- egyszer elmennek mellettem, végigsimítanak a hátamon vagy másfajta törődést mutatnak irányomba.
Nem tudom, talán csak meg vagyok zavarodva teljesen.
Vagy csak azért akarnak megölelgetni, hogy tudják, mekkora gödörre lesz szükségük...
Na, jó! Ez most tényleg beteg volt, De annyi baj legyen!
Nem vagyok jól. Fájok.
De ez természetesen egyéni szociális probléma és szar ügy. Csak ennyi!
Végezetül úgy gondoltam, méltó befejezéséül ennek a bejegyzésnek, megmutatom a verset, melyet fájdalmamban írtam.
Mocskos érzelmek
Miközben eljátszom, hogy minden rendben,
És hogy az életem zajlik a szokott mederben,
Tépi- szaggatja lelkem a látens fájdalom,
Melynek magamat időről- időre átadom.
Nehéz súly ez, ami húzza a vállamat,
Már látszatból sem tudom fennhordani az orromat.
A könnyek csak jönnek és mennek, olykor indokolatlanul,
Mert kísért a Múlt, a szívem pedig egyszerűen nem tanul.
Szégyellem magam, mert általában nem vagyok ilyen gyenge,
De azt hiszem eltört bennem valami, és attól félek, örökre.
Bizonytalanná váltam, mert mocskos érzelmek ezek,
Melyek erősen bennem élnek, és kényelmesen mélyre fészkeltek.
Gyűlölöm őket, mert feledésbe sosem merülnek,
Csupán folyton az erő álarca mögé menekülnek.
Össze kéne szednem magam, elvégre is ember vagyok!
De belefáradtam a harcba, az elvárások pedig olyan nagyok!
Inkább húzódnék be egy sötét, elhagyatott sarokba,
Csak ne kelljen többé visszatérnem a saját Poklomba.
2019. 02. 12. Kedd 4:35
Legközelebb ugyanitt!
Csanita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése