Igazából mindig is vágytam rá, de sosem hittem volna, hogy velem is megtörténhet. Hogy valaki olyan léphet az életembe, aki előtt abszolút nincsenek tabuk. Nem fél valamit elmesélni nekem és nekem sem gáz ezt viszonoznom. Még akkor sem, ha tényleg vérciki dolgokról van szó. Mostanában pedig gyakran kanyarodnak ide vissza a gondolataim.
Egyszer bevallottam a fiatalabbik nővéremnek, hogy sosem találtam volna olyan jó barátokra, mint Klári és Kati, ha nem abba az iskolába jutok be, ahova. Amit marhára bántam volna. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen hiányérzet biztos lett volna bennem, mint amikor az ember tudja, hogy valami hiányzik, csak azt nem tudja, hogy mi az. Erre nővérem közölte velem, hogy ha ők nem lettek volna, találtam volna mást...
Fáj belegondolni. Mert én nem így gondolom. Olyan nem létezik, hogy valaki véletlenszerűen ilyen szinten beléd lásson, főleg hogy kb. mindenben különböztök. Testalkat, hajszín, tapasztalat... Nem sorolom, tényleg mindenben különbözünk.
Vannak ilyen sorsszerű dolgok. Van, amit látnod kell, tapasztalnod, hallanod. És van, amit olvasnod! Nem tudod kikerülni!
Nemrégiben szembejött velem egy könyv, ami rögtön felkeltette az érdeklődésem. Röviden? Motorok, motorosbanda, mocsár, mocskos ügyek, elrabolt fiatal lány, dögös bandafőnök, ármány, árulás, egy életen át tartó szerelem... Kell ennél több?
Igazából nem is tudom, miért voltam így bezsongva tőle, már az olvasása előtt. A borító nem egy bazilika. A leírás érdekes, de rengeteg jó fülszöveget olvastam már. A motorok miatt? Ülni jobban szeretek rajta, mint olvasni róla. Akkor meg miért? Nem tudtam, s pont ezért kellett minél előbb megkaparintanom magamnak.
Sikerült!
Tegnap elolvastam. Voltak benne érdekes felvetések és ötletek, és ami külön tetszett, hogy olyan volt, mintha egy jó barát mesélte volna el a történetet, mert még a rengetek hihetetlen mocsárban született rémtörténet ellenére is olyan életszagú volt. Olyan tényszerűen vázoltak fel egy elképzelhetetlen szituációt, hogy úgy tűnt, valóban megtörténhetett volna bárkivel, mert a körülmények adottak voltak. Mert mindennemű valóságtól való elrugaszkodása ellenére igazi volt.
A végén pedig a csavarok? Anyám!
Tetszett, hogy nem a megszokott sablonos hülyeségekkel jött a történet, hanem volt bátorsága meglepni. Komolyan mondom, sosem tudtam előre, hogy mi lesz a következő oldalon és ez rendkívül izgalmassá tette a történetet!
Bevallom! Olvastam már jobb könyvet. Olvastam jobban megírt, jobban fogalmazott regényt. De valamit akkor is megérintett bennem! És tudom, hogy új dolgokat tanított nekem! Talán tudat alatt, talán én magam kerestem a tanulságokat, de valami már az elejétől vonzott ehhez a könyvhöz. Valami sorsszerű.
Igazából, ha nincs az utolsó fejezet és az epilógus, szerintem ez a könyv is bevonult volna az érdekes és megsiratott könyvek népes táborába. De nem! Ez a könyv az utolsó oldalak után elérte azt, amit már több, mint nyolc hónapja nem engedtem meg magamnak. De előtte még elárulom, hogy pontosan melyik könyvről is van szó:
Beth Flynn: Kilenc perc
(És jön még egy második és egy harmadik rész is! Miau! - ha elolvasod a könyvet, megérted a macskás utalást)
Mikor befejezek egy könyvet, kényszeresen azonnal egy újabba kezdek! Mert ha nem így tennék, az a sok szar, ami a valós világhoz köt, beleszivárogna a fejembe. Belülről zabálna fel, miközben én magam tárom szélesre a kapukat.
És az kimondottan szar érzés, mikor a saját faszságaid temetnek maguk alá!
De eláruljam, ezúttal mi történt? Igen?
A könnyek még csorogtak végig az arcomon, miközben felálltam az asztaltól, ahol ültem. Összeszedtem az alvós cuccom, megtöröltem az arcom és magamra erőltettem a normalitás látszatát, míg kisunnyogtam a fürdőbe. Becsuktam a fürdő ajtaját, levetkőztem, beálltam a zuhany alá és a szokásosnál is forróbbra állítottam a csapot, mert valamivel el kellett terelnem a figyelmem a pillanatnyi szétzuhanásomról.
Már percek óta csorgott rajtam végig a forró víz, de igazából nem segített. Csak bámultam magam előtt a csempét és éreztem, hogy újabb görcsös sírási roham támad rám. Engedtem neki.
Tudjátok, a zuhany valóban az egyik abszolúte befutó, mikor nem akarod, hogy bárki is rájöjjön, bőgtetek! Nem kérdezik, miért vörös és nedves az arcod, és senki nem hall semmit, mert a lezúduló víz hangja esélyt sem ad rá.
Tehát ott álltam és újra végiggondoltam a történetet. Eltöprengtem rajta, vajon miért szakított fel bennem ekkora sebet, hogy megint egy hisztis öt éves szintjére redukálódtam le.
Már mondtam, hogy a történetekben nagyon meg tud viselni egy-egy különleges szereplő halála, de itt nem csak erről volt szó! Igazából most sem tudom! Nem értem. De az összes híg fos ellenére, ami mostanában ért utol és ami állandóan a nyakamba folyik, egy idő után furcsa dolgot vettem észre magamon, mikor már jó ideje zuhogott rám a rózsából a víz.
Még mindig sírtam, de közben már mosolyogtam. Nem tudtam mit tenni ellene! Kényszeredetten húzódott a szám feszes, kétségbeesett, de távolról sem reménytelen mosolyra. És jól esett!
Valahogy ott a káosz közepén teljesen helyénvalónak éreztem! Mert elért a pillanatnyi béke érzése, amit máskor olyan megszállottan keresek. De ezúttal volt oly kedves és ő maga látogatott el hozzám! Most ő szólított magához.
És én élvezettel fogadtam el a meghívását. Bármilyen rövid időről legyen is szó!
Csanita
