Hogyha úgy érzed rossz az irány...

Na, sikerült!

Mikor elkezdtem a blog írását, nem tudtam, hogy vajon meddig szeretném napi szinten írni, úgy gondoltam, jó ideig, de aztán... Rá kellett jönnöm, hogy az az energia, amit erre fordítok, azt a novelláimtól és a regény kezdeményeimtől vonom meg, így aztán, most, hogy megvannak az egyhuzamban 30 napon át publikált élettöredékeim, már nem fogok mindennap közzétenni gondolatokat és véleményeket, történeteket és kritikákat.

Igazából annak is örülök, hogy egyáltalán 30 nap ment megszakítás nélkül, ugyanis sosem voltam képes naplót vezetni... Jó néhányszor próbáltam, de olyan három nap után mindig feladtam, mert meguntam.

Nem azt mondom, hogy nem lesz egymást követő napokon jelentkezés, de nem lesz ilyen folyamatos. Nem lesz ennyire rendszeres.

És csak hogy legyen egy téma mára is:

Elolvastam a Sunshine könyvet. Tudjátok, amiről tegnap írtam. Hááááát... Be nem szartam, az biztos! Nem volt rossz, csak én nem ezt vártam. Vagy nem is tudom!

Azonban! Amikor befejeztem, elkezdtem egy újabb regényt:

Daniel Glattauer - Örökké Tiéd

Valójában ezzel kapcsolatban sem igazán tudom, hogy mire gondoljak. Ha nem számítjuk a kissé vontatott dialógusokat és furcsa helyzeteket, valamint a valahogy hanyagul odavetett tényeket, akkor leginkább Caroline Kepnes regényére emlékeztet.

 1. Megszállott pasas - pipa.

 2. Túldramatizáló hősnő - pipa.

 3. Körülményeskedés - pipa.

 4. Furcsa hangulat érzékelése olvasás közben - pipa.

 5. Egyfajta kényelmetlenség érzet a hirtelen váltások miatt - pipa.

 6. Beteg az egész úgy, ahogy van - pipa.

 7. Fogalmam sincs, hogy mire számítsak - pipa.

Mi leszek, ha beszólsz? Pipa!

Hogy őszinte legyek, egy kissé pörgősebb cselekményre és dinamikusabb, élvezhetőbb párbeszédekre számítottam. Dehát ez van! Majd kiderül még egy-két furcsaság a lapok fogyásával. Majd kialakul, én legalábbis megadom az esélyt a sorsfordító csodának!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Köszönöm, jól vagyok! Hamisan cseng ez így.

Tegnap elkezdtem olvasni egy újabb regényt. (Jé! Mekkora meglepetés!) Elmondom a költő nevét és a könyv címét is, de előtte elmondom, hogy vajon miért is teszünk erről most említést.

Ez a regény nem romantikus! Na, jó nem tudtam előre, de valójában az is van benne, még ha harmat gyenge is a szokásoshoz mérve. Ez a könyv ugyanis egy kísértet és horror (????) sztori, ami egy csajról szól, aki a nevelőanyjával egy idegen városba költözik és semmi nincs csak hideg és eső, meg lepukkantság, no és még egy kevés eső is.

A csaj már az első éjszaka hall mindenféle hangokat meg érzi a hideg áramlatokat (tisztára, mintha a szörfről beszélnék) a lakásban, még ha nincs is nyitva egy árva ablak sem. Most lelövöm az egyik poént, de van a csajnak egy kitömött baglya (naaagyon beteg. Imádom!), ami a szoba egyik sarkából rendszerint a másikba kerül két ajtónyitás között. És ez még semmi! Egyszer konkrétan a csaj pofájába repül! Igen, jól olvastad! A kicseszett kitömött bagoly fogja magát és a szárnyát csapkodva nekirepül a lánynak. Nagyon beteg. És szórakoztató.

És ez itt a baj!

Most tényleg, nem egy Stephen Kinget vártam, de hogy abszolúte semmi, ismétlem: SEMMI izgalmat nem tud kifacsarni belőlem, az durva. Jó ideig csak kerülgettem, mert tetszett a történet és bár nem vagyok egy fosós, de ha az ember hisz az ilyesmiben, azért olykor-olykor mégis csak az ágyon, a takaró alatt tartja a lábát. De ez? Nem rossz könyv és történet ez, egyszerűen csak nem tudott úgy beszippantani, mint a már máskor említett Mumus története.

Na, az beszarás!

És még ha nem is vártam volna el azt a szintet, de legalább egy csipet, egy morzsa ragadhatott volna rá belőle.

De jól van! Elég a nyafiból! Mutatom a könyvet:

Paige McKenzie - Sunshine, Megkísértés

Most járok a felénél, és bár eddig leginkább csalódott vagyok, még reménykedek a csodában!

És hogy akkor már ne legyen olyan nagyon rossz a szájíz ez után a rózsaszín pizsiben parádézó szörnyecske után, bemutatok egy másik könyvet.

A most következő regény romantikus, ezt már akkor tudtam, mikor nekikezdtem, de nem vártam volna tőle, hogy ennyire belém férkőzik. Nem a romantikus részével, leginkább a lélektani hatása volt olyan számomra, mint valami atombomba. Jó poénok voltak benne, de azért mégis sikerült elérnie, hogy a fél éjszakát (mert nem igen ment, hogy letegyem!) végigbőgtem. Jó, jó! Lehet, hogy a gyászhónap miatt amúgy is érzékenyebb vagyok a halál és egyéb kényes témákra, de ez már akkor is durva volt.

Nem mondom el, miről szól, mert nem szeretnék újabb poénlövöldét nyitni. Ha érdekel, nézz utána, nekem tetszett!

Tehát:

L. A. Casey - Gyere haza!

Valójában ma azt szerettem volna kifejteni, hogy mennyire elegem van a valóságból és a szereplőiből. Hogy milyen szar érzés, hogy amikor kérdezek valamit, hozzáérek valamihez, ha egyáltalán bármit is csinálok, az baj! Igen. Mert ha kussolok, akkor meg nem vagyok képes rendesen kommunikálni. Azért ez vicces! Talán ha odafigyelnének arra, amit mondok vagy nem csinálnának belőle rendszeresen viccet, én is jobban meg tudnék nyílni.

Dehát ha nem kíváncsiak rám, ne csodálkozzanak, ha én is leszarom a mondandójukat és az elvárásaikat! Aztán pedig csodálkoznak, hogy két napig egyhuzamban Kláriról mesélek, mert vele legalább lehet normálisan beszélni.

Mert mikor olvasok, úgy érzem élek, de mikor Klárival vagyok, tudom, hogy élek! És ez ritka felemelő érzés tud lenni!

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Egy, két, há...

Tudom, hogy már beszéltem a kajákról, de úgy döntöttem, hogy ezt még megosztom veletek. Elmondom a Kryptonitom. A végső fegyvert, amivel kb. bármire rávehető vagyok...

De előtte még elmesélem ezt:

Már több, mint egy éve történt, és akkor is pont tél volt. Épp egy húzós, túlórával megbolondított napot húztam le a munkahelyemen és erősen eluralkodott rajtam a "Hozzám se szóljatok!" érzés. A hátizsákom lehajítottam a díványomra és épp jólesőn nyögtem egyet, ahogy belesüppedtem a kényelmes gurulós karosszékembe, mikor...

 - Anita!

 - Mi a fasz van?

Semmi. Amúgy ezt úgy utálom. Szólnak, és amikor visszakérdezek, basznak válaszolni. De azért tettem még egy kísérletet.

 - Ha?

Semmi.

 - Heee! Mi van?

Válasz híján felálltam a székből és elindultam, hogy megkeressem Anyut.

 - Mi van?

 - Hoznál be fát?

 - Jaj, hagyjál már! Most értem haza!

Nem mondott semmit, így aztán vállat vontam és elindultam a konyhába, hogy több, mint öt órája először táplálékot vegyek magamhoz. A tűzhelyen ekkor láttam meg az edényt. Az edényt, ami még meleg volt. Az edényt, ami a mennyei mannát rejtette. Közelebb lopakodtam.

Mint kiderült, Anyu pont ezt a napot választotta, hogy a kedvenc kajámat főzze. Elhátráltam hát a tűzhelytől és egy szó nélkül felkaptam a fás vödröt. Odakint jó meg pakoltam azt a rohadt büdögét és  elindultam befelé. Miután visszaértem a lakásba a fáskamrából, csak ennyit mondtam Anyunak:

 - Mondhattad volna korábban is, hogy ezt főzted!

 - Nem akartam.

 - Na bazdmeg!

Akkor hát elárulom, mi volt a fazékban: . . . Vadas!

Esküszöm, meg tudok érte bolondulni. Egyszerűen imádom. Bár biztosra veszem, hogy te személy szerint valami extravagánsabbra számítottál, de sajnos ki kellett, hogy ábrándítsalak. De nem tudok vele mit csinálni. Igazából fogalmam sincs, hogy honnan vagy mikor kezdődött ez az őrület, de  ma már nagyon mélyen gyökerezik bennem.

Egyszer, régebben átugrottam tesómhoz és vittem hozzávalókat. Úgyhogy, ahogy előre megegyeztünk, megcsinálta nekem. Nem arról van szó, hogy én nem tudom, csak Ő előnyben van. Tudjátok, a rutin meg az évek...

Ebben csak az a vicces, hogy aztán Anyunak annyit beszéltem a vadasról, hogy másnap Ő is azt főzött. Rohadt jó volt! Non-stop vadas-zaba!

Hogy ez most hogy jött ide? Fogalmam sincs.

Talán csak visszatértem egy pillanat erejéig abba a múltba, amikor még nem volt minden elcseszve 100%-osan.

Ja! Jut eszembe!

Hétfőn Klárinál voltam és pizzáztunk meg horrort néztünk. Tök jó volt! Még akkor is, ha igazából pakolnunk kellett volna...

Na, de nem ez a lényeg!

Épp nagyban fekszünk az ágyban és beszélgetünk meg videókat nézegetünk, amikor megszállt minket az ihlet. A szövegkörnyezetet és cselekményeket egyes esetekben senki ne kérdezze! Annak is örülök, hogy egyáltalán eszembe jutott, hogy mi a fenén röhögtünk olyan jókat. (Pedig nem is ittunk!)

Klári lakótársa épp hazaért és próbált minket hülyíteni a pasis faszságaival, amit enyhén szólva is magasról leszartunk. Aztán amikor végre elhagyta a fedélzetet, megszólalt Klári:

 - Baszki! Hallod, milyen büdös a lába?

Szemöldök ráncolva fordultam felé.

 - Hallani. Hogy büdös a lába!

 - Aha!

Aztán végül neki is leesett, hogy mekkora hülyeséget mondott, mert el kezdett nevetni velem szinkronban.

Aztán volt még egy helyzet, amire majdnem tisztán vissza tudok emlékezni.

Íme:

Még mindig az ágyon fetrengtünk és épp egy régi videoklip paródiáját néztük, ahol a kedves, magát rappernek képzelő srác erélyesen mutogatott az ágyéka felé, mire elgondolkodva megszólaltam.

 - Tudod, hogy mondhatod még másképp a nunust (ha valakinek nem esett volna le, akkor a női nemi szervről volt szó.)?

 - Na, hogy?

 - Muffantyú! 

Megvártam, míg nagyjából elhalt a röhögése.

 - És ismered a párját?

 - Nem! Mi az?

 - Muffrúd!

 - Ez most komoly?

Vállat vontam.

 - Most találtam ki.

Igen, be kell vallanom, mert le sem tudnám tagadni: minket se kell a hülyeségért a szomszédba szalajtani. Szaladunk mi magunktól is!

És ha már ennyire belemásztunk az intim témákba és a káromkodásba. ráadásul a kaja téma is előkerült, akkor volt munkatársamra emlékezve (nem, nem halt meg és nem, nem fog megnevezni), akinek mindig volt egy egyszerre jól hangzó és perverz rímpárja a zsebében, leírom a legbetegebb mondókát, ami emberemlékezet óta csak születni tudott:

Fityma, fityholnap, fityfiritty, fitymapörkölt!

És csak Klárinak külön, speciálba, mert ez a bejegyzés már úgyis el van rontva és csak úgy csöpög a szájmosást követelő szavaktól:

Gecis bugyi!

(Csak hogy teljes legyen a mai káosz!) 

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Majd ha kifordítva sem lesz jó

Nem igazán vagyok oda a valóságban a klisés húzásokért. Szeretem, ha valaki fantáziadús és kreatív, ha törekszik és meg is tud lepni. De most nem tök jó, mikor valaki eredeti? Megpróbálom levezetni, hogy mire is gondolok.

Vegyük csak például a rózsát!

A rózsa egy szép virág, de annyira elmajmolták már az évek alatt, hogy én inkább messzire elkerülöm. Meg amúgy is, nekem annyira semmit mondó. Ha már mindenképpen virágot kellene választanom, akkor a kála és a liliom mellett tenném le a voksom. Láttatok már pókliliomot? Eszméletlenül gyönyörű!

Bár a virágok jelentése színenként változik, azért mégiscsak pillantsunk bele néhány gondolat erejéig. Kezdjük a rózsával, ahol két fajtát emelnék ki.

Vörös: szerelem.

Sárga: barátság.

Aztán:

Kála: szépség.

Majd:

Liliom: tisztaság, kedvesség.

Valójában nem szeretem, ha a valóságban valaki a "szerelem" szóval dobálózik. Nem tudom, mondhatjátok, hogy kiábrándult, tapasztalatlan vagy épp megkeseredett vagyok, de szerintem a szerelem csak a képzeletben, a könyvekben és a filmekben létezik. Talán ezért is ódzkodok ennyire a romantikus kapcsolatok kialakításától? Mert nem is hiszek benne igazán? Talán! Annyira misztikusnak hat számomra ez a valami, hogy ha választanom kellene, hogy a kis hableányban vagy a szerelemben hiszek, gondolkodás nélkül a kis hableányt választom.

De haladjunk is tovább a klisék világában!

A gyémánt!

Gyerekek! A gyémánt egy drágakő, amit szerintem csúnyán túlbecsülnek. Oké-oké! Szép meg minden, még értékes is, de most komolyan! Ez - az én meglátásom szerint - csak besértődött szén, ami a földben rohad több kilométer mélyen és bazi nagy nyomás alatt.  Én ha ránézek erre az ásványra (most csak a víztisztát nézzük) - hiába szikrázik ezer színben -, nekem olyan érzésem támad, mintha a fehér színt látnám. Ami még csak nem is szín! Valahogy annyira... Hogy mondjam? Egyszerű? Unalmas? Túlértékelt?

Meg ha már itt tartunk! Azt mondják, hogy a gyémánt egy örök élet és a legkeményebb anyag a Földön (amúgy van kivétel, tessék utánanézni!). Hát nem tudom. Ha nem vagy kém, esetleg titkos ügynök, akkor mi szükséged neked erre...?

Múltkor utánanéztem és kiderült, hogy a rubin (csecse piros!) akár tízszer olyan drága is lehet, mint a klisés és - számomra - kissé unalmasnak vélt gyémánt. És ha már itt tartunk, az aranyról már inkább ne is beszéljünk!

Na, haladjunk! Lássuk a következőt!

Mi is szokott még lenni? Hm... Áh! Megvan!

Úgy tűnik a könyvekben (amerikai és egyéb angol ajkú földrészek előnyben) annyira odavannak a Mercedesért és a Ferrariért, hogy autós szakértő biztos nem leszek. Emberek! Biztos vagyok benne hogy lehetne mást is írni ezeken kívül, hiszen a még ma is gyártott autómárkák száma meghaladja a 100-at is. Tehát nekem ne akarja senki bemesélni, hogy mást nem tud írni!

Hiszen ott a Jeep, a Maserati, a Bugatti, a Jaguar, az Aston Martin... De felőlem akár még Trabant is lehet (bár 1991 óta nem gyártják...)! És még jó ideig lehetne sorolni, mert igencsak hosszú a lista! És akkor még csak a könyvekről beszéltem! Ha a valóság talajára helyezzük vissza a főhadiszállásunk, mit látunk/hallunk? BMW így, Suzuki úgy, egy Opel itt, egy Ford ott. Hát a Mercit már említettem, de azon és a BMW-n kívül legalább már lejjebb adtunk a sznobsági szintből. 

De ugorjunk!

Egyszerűen csak néha elgondolkodom rajta, hogy miért és hogyan épülhettek fel ezek a "fától az erdőt" tornyok, amik eltakarják, elrejtik az ember szeme elől a többi értéket. Egy kicsit olyan, mint amikor egy-egy híresebb étterem a neve miatt nagyobb felhajtást kap. Például lehet, hogy finom a kaja a KFC-ben, de lehet, hogy Rozi néni falodája jobban bejönne, ha ismernéd. Vagy például ha az országok ismertetőjegyeit vesszük:

Kína: Nagy fal, leves, húzott szem.

Oroszország: medve, vodka, Lada.

Olaszország: pizza, bőrcipő, Pisai ferde torony.

Amerika: McDonald’s, Hollywood, Nagy alma.

Magyarország pedig? Hát... Paprika, termálfürdők meg egy tenger, ami igazából csak tó!

(Látjátok? Sári néni egy darabig még fűzheti a paprikát. És biztos, hogy a Pokolba kívánja már az egészet, magyar ismertetőjegy ide vagy oda!)

Ennyi! Ezzel körbe vannak írva az évszázadokkal és jelentős történelemmel bíró országok és ha az ember nem néz ezek mögé a (bár méltán) kiemelt és felmagasztalt tulajdonságok mögé, sosem fogja megismerni az igazi értéküket.

Valami ilyesmi lehet az emberekkel is.

Emlékeztek a Shrek első részére? Azt boncolgatja (bocs, szóvicc!) benne Shrek és Szamár, hogy a nő olyan, mint egy hagyma, amit rétegenként kell lebontani (mármint nem a testét! Az elég morbid mese lenne amúgy...).

Ez hogyan kapcsolódik ide? Egy idő után csak felszínesen szemlélünk meg dolgokat és elfelejtkezünk róla, hogy senki és semmi nem az, aminek az első pillanatban látszik. Például, ha velem találkoznál az utcán, nagy rá az esély, hogy egy talpig feketébe öltözött, unottnak tűnő emberrel találkoznál. Aztán meg kiderülne számodra, ahogy kinyitom a szám és énekelni kezdek, hogy a mélynek hangzó beszédhangomhoz furcsa, szoprános énekhang társul. Vagy mezzo. Vagy alt. Mikor melyik...

Ezzel csak arra akartam kilyukadni, hogy az embernél nagyobb hülyét még nem teremtettek!

Túl csalókák vagyunk, túl kétszínűek, túl optimisták, túl pesszimisták, túl álmodozók, túl földhözragadtak, túl idegesek, túl idegesítőek, túl felszínesek, túl ostobák, túl szerelem ittasak, túl érzéketlenek, túl önzők, túl bátrak, túl félénkek, túl őrültek, túl csendesek, túl hangosak, túl klisések, túl ügyetlenek, túl unalmasak, túl élénkek...

Látjátok? Semmi sem elég jó vagy elég rossz egy idő után. Mert van, hogy már kifordítva sem jó...

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Szavakon túl

Há! Fájok. Most csak úgy testileg. Nem is tudom, talán nem a legjobb, ha este kezd az ember a favágáshoz, aztán fél órát sétál a kurva hidegben. Most nem azért, de már igazán eltakarodhatna az anyjába ez a kurva Tél, mert a hócipőm tele van ezzel a rohadt hideggel!

Persze, mondhatjátok, hogy de még csak február van, de hát akkor meg igazán eldönthetné az időjárás, hogy most akkor tavasz legyen vagy tél!

Az embernek olyan hülye hangulatingadozásai tudnak lenni, hogy az nem állapot. Most is csak olyan... Furán? Talán. Furán érzem magam és még csak lövésem sincs róla, hogy tulajdonképpen miért.

De addig is vigasztal, hogy jó helyen vagyok és pillanatnyilag ennyi is elég, hogy ne tűnjön totál reménytelennek a helyzet.

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Hív egy emlék, vár a Múlt!

A zene mellett az olvasás a másik olyan szenvedélyem, ami a nap bármely percében képes magával ragadni. Szeretem a könyveket, szeretem venni őket, beszélni róluk, olvasni róluk, hallani róluk, nézni őket, érinteni őket, érezni az illatukat. Nincs kimondott kedvenc műfajom, de szeretem ha mindenből van a történetben egy csipet. Romantikából, erotikából, krimiből, horrorból, ha kicsit vicces, ha kicsit szomorú. Egy kis izgalom és egy adag furcsaság. Ha tanulok belőle valami újat, ha van mondanivalója. De időnként boldoggá tesznek a klisés húzások is.

Rengeteg névvel, történettel, körülménnyel és céllal ismerkedtem már meg. Rengeteg kultúrába és történelembe, országba és világba nyeretem már bepillantást. Vannak olyan írók, akiktől olyan sokat vagy egy bizonyos művet olyan sokszor olvastam el, hogy egy bekezdés elég egy könyvükből és én tudom, hogy ki vetette azokat a sorokat papírra.

Nagyon sok regénnyel találkoztam az elmúlt években. Ugyan volt egy "rövid" időszak - nagyjából két év - mikor szinte teljesen leálltam az olvasással, de hát most ismét itt vagyok. Nem tudtam elszakadni! Nem tudom, talán megcsömörlöttem? Lehet. De még ha könyveket nem is olvastam, áttértem a szinkronosról a feliratos animékre és ázsiai sorozatokra. Én nem tudom, valahogy ma már a hideg kúszik végig a hátamon, mikor meghallom a magyarok szinkronizálását a japán animációkban vagy ahogy a neveket kiejtik! Egyszerűen nem! Olyan szinten idegesít, hogy a falra tudnék mászni. És akkor a hivatalos manga fordításokról ne is beszéljünk...

Tudod, milyen idegesítő, hogy megszokod a romaji átírást, aztán azt még magyarosítják? Amúgy a romaji magyarosítva: romadzsi!

Jó isten! Hát milyen már így leírva? Mint valami cigány bűbáj egyik szava! Borzalmas! Vagy vegyünk még néhány példát!

Kuroshitsuji - Kuroszicudzsi, Natsu - Nácu, Koyasan - Kojaszan, Saitama - Szajtama. Tulajdonképpen pontosan nem lehet visszaadni magyarul a japán szavakat, mert a Saitama esetében is furcsa átmenet van az "A" és az "Á" betű között.

Na jó, inkább hagyjuk, mert már így is eléggé csípi a szemem a dolog és az egész úgy van elbaszva, ahogy van!

Hogy visszakanyarodjak eredeti napi témához ez után a varga betű után:

szeretném felsorolni néhány kedvenc íróm nevét és ismertetni a tőlük olvasott első műveket is.

Lássuk akkor!

 - Meg Cabot (Meggin Patricia Cabot), vagy Patricia Cabot, esetleg Jenny Carroll:

Első könyv, amit olvastam tőle: Tudom, hol vagy! Ketten a Harleyn (Hívószám: 1-800 sorozat, 1. könyv, 2001).

Érdekesség, hogy ez a történet az alapja egy régebbi sorozatnak, aminek a címe: Eltűntnek nyilvánítva. Egyszer belekezdtem, de a csaj nem volt sehol az általam elképzelt tökös csajhoz képest, ráadásul még csak Rob sem volt benne! Most komolyan! Miért? Miért csinálják ezt velem? *Hüpp, hüpp*

Még a kezdet kezdetén találkoztam a könyvtár ifjúsági regények részlegén az írónővel és a munkáival, de még a mai napig képes vagyok belemerülni a különböző világokba, melyeket megteremt. Ezt a sorozatot pl. olyan négyszer vagy ötször olvastam végig az évek során és még fogom is, újra és újra. Mert imádom. Mert nosztalgikus. Mert szavakba önthetetlen érzés fog el, mikor Meg Cabot regényeit olvasom. Ennyi.

 - Darren Shan (Darren O'Shaughnessy):

Első könyv, amit olvastam tőle: Rémségek cirkusza (Vámpír könyvek sorozat, 1. könyv, 2000).

Szintén megfilmesített mű, ami egy címen osztozik a regénnyel (de ha engem kérdeztek, nem egy nagy durranás. Valójában a sorozat elolvasása után újranéztem a filmet és újraértékeltem magamban. Másodjára még annyira sem tetszett...). Gáz!

Akkor még nem voltam nagyon belelendülve a horror (?) könyvek világába, de ha ez annak számít, akkor ez volt az első, amit olvastam. Egy ismerősöm ajánlotta és a saját DEDIKÁLT! példányát adta kölcsön! Legtöbb művét olvastam és amihez csak hozzájutottam, azt imádtam!

 - Nora Roberts (Eleanor Marie Roberts), vagy J. D. Robb:

Első könyv, amit olvastam tőle: Sullivan asszonya (önálló regény, 1984).

Nem is tudom pontosan, hogy most ismerősöm ajánlotta vagy én akadtam rá, de ez volt az első olyan regény, ami az abszolút romantikára volt kiélezve. Tehát nem kalandregény volt romantikával vagy fantasztikus némi románccal. Nem! Aki olvasott már az írónőtől  vagy hallott róla bármit is, az tudja, hogy rengeteg regényt írt és mind jó a maga módján, de mégis egy kaptafára készültek! Ami nem baj! Csak én egy idő után úgy éreztem, hogy inkább nem kezdek bele egy-egy hosszabb regényébe, mert még ha nyújt is új dolgokat időnként, túúúúúúl... Hogy mondjam? Idilli? Unalmas? Nem, ez nem igaz. Nem tudom. Az is lehet, hogy az a nagyjából hetven regény a ludas, ami annyira egyformának tűnt egy idő után...

Amúgy csak mellesleg megemlítve: ez a regénye nem, de számtalan másik szintén vetítővászonra került!

Plusz kiegészítés: a kedvenc regényem tőle (a klisék és a nyáltenger ellenére): Pamela rózsája.

 - Gail Carson Levine:

Első könyv, amit olvastam tőle: Elátkozott Ella (önálló regény, 1997).

A mai napig nagy kedvencem! Imádom Ellát és a folyamatosan jelenlévő makacsságát, a herceg meg úgy tökéletes, ahogy van!

Nagyon sajnálom, hogy az írónő többi műve nem került a magyar "Lefordítandó" listára, mert ha a többi története is olyan, mint ez, akkor valami eszméletlenül jóról, fantáziadúsról és (bár klisék is előfordulnak, vagy újra felhasználások - pl. itt: Hamupipőke -, de akkor is! ) egyediről maradunk le.

Nem tudom, hányszor olvastam, de nyugodt szívvel tudom ajánlani bárkinek. A belőle készült filmmel ellentétben...

 - Laurie Halse Anderson, Laurie Anderson:

Első könyv, amit olvastam tőle: Hadd mondjam el... (önálló regény, 1999).

Csak nézelődtem a könyvtárban és: Ennek megakadt rajta a szeme. Ennek megtetszett a leírása. Ez hazavitte. Ez elolvasta. Ez az icike-picike pedig megszerette. Történet vége.

Többször is elolvastam, de eddig nem vitt rá a lélek, hogy az írónő másik művéhez is hozzányúljak. Nem tudom, talán nem akarok csalódni, mert ez a regény olyan nagy hatással volt rám. A hangulatok változását úgy éreztem, mintha én is része lettem volna a történteknek, ami egy ilyen regény esetében ijesztő tud lenni. De ne is csodálkozzunk! Hisz a dialógusok nehezen vitték volna el a hátukon a történetet. De ez a történet pont erről szól! Hogy párbeszédek nélkül is működik egy történet, mert minden odabent zajlik le valójában! *Kocogtatja a halántékát.*

Amúgy ezt a történetet is megfilmesítették, de nem néztem meg sosem. Valójában - ha csak el nem felejtettem, hogy anno találkoztam vele valahol - most találtam rá, mikor képet kerestem a regényről.

 - Susan Elizabeth Philips, Justine Cole vagy Susan Philips:

Első könyv, amit olvastam tőle: Angyali csók (önálló regény, 1996).

Szintén a könyvtárban akadtam rá. A felnőtt könyvek részlegén "turkáltam" és valahogy megtetszett. Aztán megimádtam. Onnantól pedig ismét és újra és megint elolvastam. 

Ah! Gyerekek, ez szerelem, amit maga a Sors rendelt el! Más nem lehet, mert az nem létezik, hogy valaki úgy csűrje-csavarja meg a szavakat, amitől olyan érzésem támad: Ezt személyesen nekem írták! Már pedig ez történt.

Ezt félretéve: több regényt is olvastam az írónőtől, és tetszettek is, de mindvégig ez volt a kedvencem a művei közül. Ez van!

 - Julie Garwood, Emily Chase:

Első könyv, amit olvastam tőle: Árnyékzene (Felföldi urak sorozat 3. könyv (chö, elcsesztem, na! De így is teljesen élvezhető volt, amiért plusz pont jár.), 2007). 

Könyvtárban leltem rá. Hol máshol? Az a pillanat, amikor leemeltem ezt a könyvet a polcról, állíthatom, hogy egy hatalmas mérföldkő volt az olvasási mániám továbbfejlődésében! Ugyanis, ez a regény volt az, amit elkezdtem délután és hajnali háromig abba se hagytam! Szerencsére nyári szünet volt, de akkor is! És csak azért hagytam abba, mert elfogytak a betűk...

Addig eszembe se jutott volna, hogy egy kiltes hapsi akár vérlázító is lehet!

Ez a nő egy szadista! Esküszöm! Megteremt a 20. század végén és a 21. század elején ilyen álom pasikat, mint amilyen Colm, BRODICK (Áh! Nehogy azt képzeld, hogy azért emeltem ki, mert Ő az abszolút kedvenc! Meg se forduljon a fejedben!) vagy Iain (de vég nélkül sorolhatnám, mert a többi regényének főhőse is mind izgató és vad képzeteket indít el a fejben...), aztán meg sírunk-rívunk, mert egy: nem valóságosak, kettő: ha mégis csak léteztek volna, akkor is már évszázadok óta halottak lennének, három: ha mégis csak léteznének, nehezen tudnánk, vagy egyáltalán nem volnánk képesek választani! Ami már csak azért is beteg, mert anno nem létezett az angol WC, a társadalombiztosítás, vagy épp a penicillin! De ennek ellenére is:

Chö! Komolyan fáj a szívem. És I'm (áj em) szomorú!

Rengeteg regény és író van még a tarsolyomban, de úgy döntöttem, hogy a régi kedvencek, a kezdetek óta jelenlévő "Etalon"-ok közül válogatok. Anno, mikor abbahagytam az olvasást, közel 400 regénynél jártam. Ma azonban? Fogalmam sincs, de szerintem közelebb járok a 600-hoz (ha nem több), mint az 500-hoz. Egyszer majd felírom, amikkel elmaradtam az adminisztrációban és újraszámolom.

De addig is a jelenlegi olvasmányom (míg be nem fejezem és bele nem kezdek a következőbe):

 - Simone Elkeles - Leaving Paradise (úgy tűnik egy két részes könyvsorozat 1. könyve, 2007) (magyarul talán így hangzana, ha lefordították volna: A Paradicsom elhagyása, Kiűzetés a Paradicsomból vagy a magyar marketinget ismerve, valami teljesen más):

Első könyv, amit olvasok tőle? Igen.

Jó, jó! Én nem olvastam az olyan nagyra magasztalt Tökéletes kémia trilógiát, mert nem igazán jött be a leírása, de majd egyszer talán eljutok oda is, hogy belenézzek. Nem tehetek róla! Engem nem fogott meg!

Amúgy ha már itt tartunk, tök furcsa, mert általában azok a filmek, regények és zenék teszik ki a kedvenc műveim táborának jó részét, amik először valamiért nem tetszettek. Volt olyan is, hogy elkezdtem  egy könyvet vagy épp sorozatot, amit aztán abbahagytam. Aztán addig-addig járt a fejemben, hogy végül átlendültem az első rossz érzésemen és végül újra nekikezdtem!

Az, hogy végül megszerettem-e vagy sem, az már egy más kérdés...

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Kölyköd voltam

A gyerekek vadállatok. Komolyan! Valamit sejtettem a dologból, de több órára összezárva lenni ezekkel a kis akaratos ember alapanyagokkal? Életre szóló élmény! Komolyan! Az évek során csak ritkán láttam elvétve egy-egy reality show részt, mert nem szoktam TV-zni, de ma élőben, testközelből tapasztalhattam meg a botrányok világát.

Volt veszekedés, verekedés (azért nem kell komoly dologra gondolni!), diszkrimináció, játék, őrültködés, hangzavar, kajacsata és még sok más. Nagyon furcsa, hogy pár óra néhány gyerek társaságában (2 fiú és 3 lány és a tisztánlátás érdekében megjegyezve: 5-6 évesek!) és ez mennyire képes megerősíti valakiben az elhatározást, hogy sosem vállal gyereket. De ezen túllépve még mindig azt mondhatom, hogy szeretem a gyerekeket (azért egy egészet nem tudnék megenni...), csak épp nekem ez nem menne! Ezek törpe méretű gyilkológépek!

Az egyik pillanatban még mind aranyos kis angyalok, akik lágy hangon kérnek, hogy segíts nekik valamiben és tündérien mosolyognak, míg a következőben meg már nem hallod a saját gondolataid a kis sátánfajzatoktól és a falba szeretnéd verni a fejed. Hálát adok az égnek, hogy nem akartam óvónő lenni, mert biztos, hogy idegbeteg és paranoiás lennék!

Hol vannak? Ne üsd! Mi történt? Az egyik eltűnt! Miért ordítanak már megint? Ne verekedj! Mit szeretnél? Nem szabad így beszélni! Almát vagy barackot? Gyere le onnan! Jól laktál? Viselkedj! Miért verekedtek? Nem szabad bántani a másikat...
Marha fárasztó.

Talán csak mert akkor még én is emberpalánta voltam, de határozottan úgy emlékszem, hogy az én korosztályom nem volt olyan vad, mint ez a mostani. Egyáltalán nem! Nálunk nem volt hiszti, mert magunknak kellett felhúznunk a cipőnket, mert a másik nem adta oda pont "AZT" a játékot és nem volt belőle probléma, ha két percre máshová néztek a felnőttek...

Na jó, az utolsót sztornózzuk!

Kiváltképp, mert én kivételesen élénk gyerek voltam és sosem ültem meg a seggemen. Bizony. Gyakran hallottam a "Sajtkukac" és egyéb hízelgőnek egyáltalán nem mondható megnevezéseket amiket rám aggattak. De ahogy én emlékszem, velem és a tesómmal el lehetett menni vásárolni anélkül, hogy "csak" a félbolt felvásárlása tett volna minket boldoggá. Persze! Kimondott gyerekszokás, hogy "ez is kell, meg az is kell, meg arra is okvetlenül szükségem van", de mi megegyeztünk egy limitben a szülőkkel, beletörődtünk, hogy nem kapjuk meg az 50+1 kiegészítős Barbie szettet és hogy csak egy zacskó chipsszel hagyjuk el a boltot a szükséges dolgokon felül.

Nem tudom, az is lehet, hogy gyerekfüggő és csak az én unokaöcsém van elkényeztetve, de ma a vásárlásokra szánt időbe be van számítva, hogy 20 percet vitatkozol a gyerekkel egy haszontalan hülyeségen -  amit amúgy tudod jól, hogy az első öt perc után te fogsz cipelni, mert utána úgyis magasból szarik rá -, melynek keretében sír, földhöz vágja magát, ordít és minimum háromszor adja a tudtodra: Hülye vagy!

Mi anno? Úgy be voltunk szarva attól, hogy megharagszanak ránk, hogy eszünkbe nem jutott volna lehülyézni az ősöket! Áh! Már attól be voltunk tojva, ha csak szigorúan ránk néztek, mikor hangoskodtunk! Nem kellett előre reklámoznunk, hogy milyen hülyeségeket csináltunk vagy épp tetézni a hangos véleménynyilvánítással a már meglévő bajt!

Valahol amúgy érdekes, mert ma ha elmegyek a családdal bevásárolni, megkérdeznek:

 - Erről mit gondolsz?

 - Vigyünk ilyet?

 - Vegyünk XY-t? (Szabadon behelyettesíthető!)

De valamiért olyan  mélyen megmaradt bennem a sok "NEM" és egyéb negatív társa, hogy ma már csak ez csúszik ki a számon, ha nem én fizetek:

 - Nem tudom!

 - Ahogy gondolod!

 - Rád bízom!

Vajon mi történhetett az elmúlt években? A marketing fogások változtak meg? Vagy a felnőttek öröme lenne ez, amiért ma már megvehetik, amire egykor vágytak?

Nem értem. Minél több mindenen merengek mostanában, egyre csak ez a válasz mindenre:

Nem tudom. Nem értem. Fogalmam sincs.

Gyerekként annyi minden volt, amit nem tudtunk és értettünk és mégis azt hittük, hogy miénk a világ és nem féltünk semmitől! Az ismeretlentől meg végképp nem.

Most?

Most jóval több dolgot tudok és értek és mégsem érzem azt, hogy többet tudnék, mint egykor! Az ismeretlen meg egyenesen megrémiszt olykor! Ahogy a régi bölcs emberek is megfogalmazták már a múltban:

"Azt mondják, minél többet tud az ember, annál inkább rájön, hogy mennyi mindent nem tud még."

Szomorú, de baromira igaz. Én személy szerint mindig ledöbbenek, mikor megtudok egy-egy új, de igazából akár józan paraszti ésszel is kilogikázható információt. De emellett van valami végtelenül aranyos abban, hogy mennyi mindent nem ismer az ember. Hogy életünk kezdetétől, egészen a végéig csak tanulunk és tanulunk, s mégsem jutunk soha a végére.

Születésünkkor ártatlanok és mindenre nyitottak, az óvodában már határtalanul bölcsek voltunk. Az iskolán végigugrálva azon a bizonyos szamárlétrán már voltak kétségeink. Mikor meg kell hoznunk az első önálló döntéseink, tanácstalanok és zavartak vagyunk, mert kezdünk rájönni, hogy nem csak, hogy nem tudunk mindent, de egyenesen szinte semmit! Aztán amikor kijutunk a iskolapadból és szembe találjuk magunkat az ÉLET nevezetű játékkal, rá kell jönnünk, hogy megváltoztak a szabályok! Hogy a Világ sokkal hatalmasabb, mint a mi személyes és szűk látókörünk. Ijesztő! És egyben varázslatos.

Közel 8000 napja vagyok itt. Még mindig nem tudom, mit keresünk. Hogy mire keresünk válaszokat. Ha egyáltalán keresünk bármit is! De még amikor agyon is nyom a bizonytalanság, azzal biztatom magam, hogy az ég végtelen, a Világ pedig hatalmas és valahol csak megvan az én helyem is benne. Hogy még ha részben kilógva is, de beleillek abba a bizonyos képletbe.

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Rád. Rád írni lenne jó...

Az elmúlt években olyan sok embert hagytam hátra. Volt, akit akarva, volt, akit akaratlanul. Véletlen lenne? Nem hiszem. Szerintem igaz az az elmélet, miszerint minden okkal történik. Egyes emberek okkal bukkannak fel az életünkben és mások okkal tűnnek el belőle. Nem arról van szó, hogy ne szeretnénk ellene tenni, de olykor egyik pillanatról a másikra veszítünk el számunkra fontos személyeket. Nem biztos, hogy örökre és nem biztos, hogy véglegesen, de nekem mindig fáj, mikor egy-egy bizalmasom zuhan át az ismeretségi köröm rostáján túlra.

Egy barátnőm anno a szemembe hazudott. Nem nagy dologról volt szó, de többször is megadtam neki az esélyt, hogy bevallja az igazat, mert én azt hittem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy ne legyenek titkok közöttünk. Hát... Tévedtem. Úgyhogy egy nap közöltem vele, hogy beszélhetünk továbbra is és én nem akarok vele rosszban lenni, de nekem ilyen barátokra nincs szükségem.

Aztán volt egy csaj, akivel nagyon jóban voltam. Igazából nagyon kedveltem, mert képviselte mindazt, amit én is szerettem volna lenni: laza volt, közvetlen, jó volt a humora, nem volt gátlásos és bármiről - ismétlem, Bármiről - lehetett vele beszélgetni. Még a mai napig nem nagyon értem, hogy mi volt a baj vagy miért lett vége. Egy délután találkoztunk volna, hogy együtt menjünk könyvtárba, de aztán írt egy SMS-t, hogy bealudt, majd máskor találkozunk. Nem zavart, hisz bárkivel előfordulhat az ilyesmi. Miért fogtam volna gyanút? Nem éreztem azt, hogy okom lenne rá. Aztán meg hiába hívtam legközelebb, majd megint és újra, mindig kibújt a dolog alól. Úgyhogy abbahagytam és feladtam! Jóval később, mikor összefutottunk valahol, még köszönni se akart. Igazából még ma is, ha valahol találkozunk, nem vesz rólam tudomást. Hogy miért? Fogalmam sincs! De ma már nem rágódom rajta, mert szíve joga eldönteni, hogy mi a hiszti trágya!

Hiszel a karmában? Én biztos vagyok benne, hogy van, létezik és egy utolsó szemét picsa. Szeszélyes. Veszélyes. Undok. Kétszínű. Soroljam még? És nagyon szereti felszámolni azt a francos kamatot. Esküszöm, mint egy kicseszett uzsorás...

Nem hiszem, hogy minden döntésem jó lett volna, de én hoztam őket, nekem kell együtt élnem velük. Csak hát... Ah! Én annyira mást akartam elérni, mint amit végül sikerült! Annyi mindent kellene rendbe hoznom, annyi mindenen kellene túllendülnöm, annyi mindent kellene máshogy csinálnom.

Igazság szerint nem szeretem a változásokat. Legtöbbször nem szeretek emberek közé menni, akikkel ritkán találkozom vagy akikkel még sosem, mert egyszerűen kikészülök a sok jó pofizástól. Nem szeretem a pofaviziteket sem. Az egész valahogy erőltetett. Ha valami nem működik, ha valakik nem jönnek ki egymással, minek erőlködjünk? Hisz mint tudjuk, nem akarásnak nyögés, az erőlködésnek pedig beszarás a vége!

Istenem! Nem tudom, mit csináljak! Annyi mindent csinálnék, de így, hogy rengeteg dolgot kéne tennem egyszerre, inkább nem teszek semmit, így viszont itt maradok, ahol vagyok és toporgok egy helyben, mint szűz lány a fasz láttán. Annyira szar érzés!

Rendbe hoznék dolgokat, megtennék dolgokat és megkeresnék dolgokat. Vagy egyszerűen csak megállnék az örökös, fejetlen rohanásban és szarnék az egészre magasból. Vagy ráírnék valakire! Vagy felhívnák valakit! Vagy összefutnék valakivel! Mert szükségem van egy támaszra. Mert szeretnék én is támasza lenni valakinek. Mert hiába futok össze tíz percre Klárival vagy Katival, valahogy kevésnek érzem. mint valami szérum, ami ideig-óráig hat, aztán megint fáj mindened. Vagy a franc se tudja!

Meg vagyok zavarodva. El vagyok tévedve. És fogalmam sincs, hogy mit is kellene csinálnom! Vajon mit akar tőlem az élet? Jó úton indultam el? Van ennek az egésznek értelme? Miért érzem úgy az egyik pillanatban, hogy minden klaffol, míg a következőben már menekülnék a saját árnyékom elől is?

Hát úgy tűnik, majd kiderül. Előbb vagy utóbb biztos. Ezt most valahogy nem várom! Beleuntam. Azt hiszem jól jönne egy nagy bögre kakaó...

Legközelebb ugyanitt!

Csanita

Boldog élet rád, csak barátok közt vár...

Tizenöt éves koromban egy barátom javaslatára jelentkeztem egy ingyenes, egyhetes táborba, amit lányok számára hirdettek meg. A város több iskolájából szedtek össze kilencedikes lányokat, míg összesen végül 22-en nem lettünk. Az én iskolámból is több lány túljutott a rostán, de mivel nem egy osztályba és társaságba jártunk, addig nem ismertük egymást. De ez igazából mindegy is, nem erre szeretnék most kitérni. Talán majd egy másik alkalommal!

Most csak annyit szeretnék elmondani arról a hétről, hogy élveztem és (többé-kevésbé) megmaradtak az életemben az akkor szerzett egyes ismerősök.

Amit szerettem volna elmesélni:

Klárival már néhány hónapja egy osztályba jártunk (egy-két hónappal később jött át egy másik suliból az enyémbe), de nem voltunk olyan nagyon jóban még. Egy másik közös barátunkkal viszont nagyon jóban voltam és mivel az évzáró ünnepség pont akkor lett volna, mikor az ország másik felén vagyok, megkértem, hogy vegye át a bizonyítványom és amikor visszajövök, majd adja oda.

Simán beleegyezett, így aztán Anyu megírta a felhatalmazást és minden sínen volt.

Én nyugodt szívvel elhagytam az iskolát az utolsó tanítási napomon, bepakoltam az utazótáskámba, aztán kalap-kabát, felkerekedtem a következő hét elején és egy hétig eszembe sem jutott az iskola.

Aztán hazajöttem. Aztán pofára estem. Nagyon!

Úgy volt, hogy akkoriban, ha jól emlékszem, már véget ért az MSN-őrület és a Facebookon értekeztünk az ismerősökkel, barátokkal. De mindegy is! A lényeg, hogy odapattantam a gép elé és ráírtam a havercsajra, hogy Mizu? - Mit csinálsz? - Mi volt? - Mikor tudunk összefutni? - Milyen lett a bizim?

Esküszöm! Esküszöm, hogy sosem hittem volna, hogy ez az utolsó kérdés bárkiből is kiválthatja a kibaszott játékosságot, hogy vicceskedős kedvébe kerüljön és olyan szinten szopasson meg, ahogy nem szégyelli! Ugyanis drága barátosném az utolsó kérdésemre így válaszolt:

 - Megbuktál fizikából!

Akkor és ott lefagytam. Sose voltam jó fizikából. Sose szerettem. Sose érdekelt. De megbukni belőle? Áh! Igazából ma sem tudom, hogy lehettem akkora marha, hogy benyeljem ezt a szöveget, miközben a fizika tanár nem utált, így bizonyára előre szólt volna, ha a nyáron tanulnom kell, hogy augusztusban átmehessek a vizsgán. Dehát mint mondottam, hülye vagyok. És mint a mellékelt ábra is kitűnően mutatja, hiszékeny is. Legalábbis először.

Aztán amikor felébredtem a bűvöletből, amit a döbbenet bocsátott rám, ráírtam Klárira, hogy biztosra tudjam: ez a rémálom valóban megtörténhet.

 - Szia! Igaz, hogy megbuktam fizikából?

Néhány másodperc múlva jött a válasz, hisz Klárinak mindig a kezében volt a telefon. Megszállott kis Facebook manó volt. Most már annyira nem, de akkoriban bármikor el lehetett érni.

 - Igen. Megbuktál!

Akkor értem haza az egyhetes táborból. Még nem ettem, a több órás út alatt pedig csak egy benzinkútnál álltunk meg, hogy mosdóba menjünk. Még nem fürödtem le. Még pezsgett bennem az elmúlt hét összes élményének utóhatása. És erre jöttem haza.

Hogy megbuktam. Elbuktam. Vesztettem.

Sose voltam minta diák. Szartam a tanulásra, az egész iskolás mizériát úgy vittem végig, hogy átnéztem az anyagot és ami megragadt, az megragadt, ami nem az így járt. De hogy megbukjak? Ez egy olyan pofon volt, amit nem tudtam feldolgozni.

Anyu azzal jött be a szobámba, hogy mégis mi a fasz bajom van, mikor még csak most értem haza. Ugyanis bőgtem, ahogy csak lehetséges volt a heves levegővételek között. Szó szerint sírógörcsöt kaptam. Képtelen voltam összeszedni magam és abbahagyni. Aztán jött egy újabb üzenet az én drága megbízott barátnőmtől, de akkor már szinte mindegy volt, hogy bevallotta: Vicc volt!

Még a kis hecc kiderülése és tisztázása után is jó húsz percig zokogtam.

Életemben először éreztem úgy, hogy elárultak. Mert bár kiderült a nagy turpisság és az is, hogy ez csak egy nem rosszindulatúnak szánt csíny volt, bennem eltört valamit. Hónapok kellettek, hogy feldolgozzam, milyen rohadt aljas emberekre tudom bízni a titkaim és az álmaim. Akik nap, mint nap a környezetemben vannak és a bizalmamat élvezik. De végül sikerült. Túl tettem magam rajta.

Mégis, az a legviccesebb az egészben, hogy Klári nem is tudott róla, hogy a közös barátunk meg akar engem viccelni, ő csak lereagált egy esetet. Nevetséges. Különösen azért, mert ha szemtől szemben találkozunk és akkor mondja nekem, hogy megbuktam, nem hiszem el. Ugyan már! Nem azért mert régóta ismerem és nem azért mert érzéketlen vagyok a gyengéd érzelmekre, de rajtam sose fogott a híres "kölyökkutya nézés", ahogy hazudni sem képes nekem, mert annyira szarul csinálja szegény a hazudozást, hogy néha kényszert érzek, kiképezzem a Lelkem. Igen. Én tudok hazudni, könnyen és lelkiismeret furdalás nélkül. De ritkán teszem és sosem bukok le. Ha én nem mondom meg valakinek az igazat, az illető sosem jön rá, hogy valótlant állítok. Egyszer még a fiatalabb nővéremmel is elhitettem, hogy az agár képes helyből 8 métert ugrani! Ugyan! Amúgy ki hinne el egy ekkora faszságot? Úgy tűnik az, akinek én ültetem a bogarat a fülébe!

Vicces. Nagyra értékelem az igazságot. Többnyire tartom is magam hozzá, főleg a fontos dolgokban és ugyanezt elvárom a másiktól is. Szánalmas? Talán. De én sosem hazudtam senkinek sem rosszindulattal a szemébe. Ha muszáj volt, megtettem. De nem azért, hogy egy jót szórakozzak a másikon.

Aztán túljutottam a dolgon. Elfelejtettem. Elástam. Igazából amikor Klárival vagyok, sosem jut eszembe ez az eset. Talán azért, mert tudat alatt tudom, hogy egy utolsó szemét dög tud lenni és bárkinek kész a torkának ugrani, de nem az enyémnek. Inkább az én érdekemben. Mert az biztos, hogy sosem bántana szándékosan. Biztos vagyok benne. Még akkor is, ha én kétszer akkora vagyok, mint Ő. Még akkor is, ha meg tudom magam védeni. Még akkor is, ha eleinte félt tőlem. Mert Ő a kevesek egyike, akire akár  az életem is rábíznám. Aki mindent tud rólam. Akinek mindent kétszázszor kell elmondani, mert vagy nem figyel vagy nem emlékszik. Akivel öregkorunkban ismét össze kell barátkoznunk, mert tuti, hogy szenilis lesz - ha nem az már most! Aki kinyitotta a szekrényét és azt mondta, hogy én választok neki ruhát és azt fel is fogja venni az utcára, legyen bármilyen szar  is az összeállítás (halkan meg kell jegyeznem, rohadt dögös lett a végeredmény, mert hiába szeretem és viselem a laza és kényelmes cuccokat, az ízlésem attól még jó!). Aki bízik bennem. Akiért tűzbe mennék. Akiért még azt a bizonyos klisés lapátot is beszerezném az éjszaka közepén, ha szüksége van rá. Mert bármi volt a múltban, bármi lesz a jövőben, bárhogy alakuljon ez az egész szar körülöttünk, ha a segítségemre lesz szüksége, ott leszek. Nem tehetek mást. Mert hiszem, hogy Ő a legnagyobb fogódzkodó, mely még a földön tart.

Nagyon sokat gondolkoztam ezen az egészen, főleg mióta Apuval ez az egész szar eltávolodás elkezdődött.

Klári csinálhat bármit. Bármit! Semmi nem tudna eltántorítani mellőle. Tehát:

Kedves Világ! Ha akarod, vedd kihívásnak! Sosem engedem, hogy ennek vége szakadjon! És semmi nem állíthat meg, ha róla van szó! Mert egészen addig, míg Ő nem kéri, hogy tűnjek a fenébe, én ott leszek mellette, ha akarja a sarokban, az árnyak között meghúzódva csendesen, hogy bármikor a segítségem tudja kérni és fogni fogom a kezét, ha arra lesz szüksége. Mert ugyanezt megteszi Ő is értem és nem kér cserébe semmit. Mert nem is kell. Nincs rá szükség. tudjuk mind a ketten. Szavakra sincs szükség, mert feleslegesek. És szerintem ez az igazi BARÁTSÁG!

 

És ez rád is vonatkozik Kati! Ebben egy percig se kételkedj! 

Legközelebb ugyanitt!

Csanita